Duplán

Megjártuk a doktornénit, és Matyi gazdagabb lett 2 oltással, a 18 hóssal, és a Prevenarral.Nem volt egyszerű, mert már mérlegelni, és hosszatmérni sem akart.  Végül mindkettőt véghezvittük, súlya, 10125g, és nagyjából 81cm, ez nem biztos, mert ő maga akarta saját magát megmérni.k

Aztán már a sztetoszkópnál sírva fakadt, a fogait pedig egyáltalán nem akarta megmutatni. Ez egy kis elégtétellel töltött el, hogy nem csak nekem nem hagyja, hogy a szájában túrkálja, másnak sem. Eztán jött csak fekete leves, az oltások. Kicsit örültem, hogy végül egyben megkapta a kettőt, mert volt hogy vaciláltam, de így egy sírással letudtuk, még egyszer nem biztos, hogy kibírnám. Szegénykém ekkor már végképp el volt keseredve, és úgy kapaszkodott a nyakamba, mint még talán sosem, néha rámpislantva könnyes szemecskéjével segítségért könyörögve. Már én is majdnem sírtam, úgy sajnáltam. Aztán még jó sokáig kellett összebújni, hogy kicsit enyhüljön a bánat. Kint pont összefutottunk a védőnénivel, és azt mondta, teljesen normális, hogy így reagál Matyi. Csak mert mikor kicsi volt, sosem sírt, mért oltáskor sem, most pedig már a második alkalommal volt világvége. Szóval azt mondta, hogy 1 éves kor után minden gyerek hasonlóan reagál, mert már tudja, hogy valami történni fog, de még nem érti, hogy ami történik, az miért van, és lehet, hogy nem is fog fájni. Azt mondta, 2 éves kor táján kinövi majd. Hát nagyon remélem. 

Most várom a mellékhatásokat, állítólag magas láz lehet 1-2 napig, de ezen általában át is szokott esni, szóval ehhez már hozzá vagyunk szokva, de előfordulhat étvágytalanság is, amit mostanság nem hiszem, hogy észrevennék, mert amúgy sem egy zabagép, és a legjobb, az aluszékonyság, ami remélem beüt majd Matyinál, az ellen most nem nagyon tiltakoznék. 

Egyelőre kutya baj. Lóg a forgószéken, és pörgeti magát. Még szerencse, hogy feltalálja magát, mert az én fejfájásom viszont napok óta nem múlik, de most már aludni sem hagy. Én az időjárásra fogom. Aztán bármi lehet. 

Érzések

Ezúttal nem az én érzéseimről van szó, hanem a Matyiéról. Néhány hete foglalkoztat a dolog, nagyjából azóta, amióta az én lelkemben is tudatosult Kistesó léte.

Matyi mindig is  bújús kisfiú volt. Bár a szopizást 1 éves korában önszántából abbahagyta, de az összebújások nem szüntek meg, sőt talán még intenzívebbek lettek. Máig is sokszor ölbe kéri magát, ölel, a nyakamba fúrja selymes buksiját, és ez olyan jó. Az elalváshoz is hozzátartozik az összebújás, ilyenkor szorosan egymás mellett fekszünk, Matyi egyik kezét a szájába veszi(igen, szopja az ujját, ha álmos), a másik kezével pedig vagy a nyakamat, vagy a mellkasomat simogatja, és édesen szuszog. Erre a rituáléra éjszaka is többször sor kerül, amikor felriad valamire, kell neki az összebújás. 

  Mostanában azonban új elemekkel gazdagodott a szertartás. Mégpedig bejött a pocaksimi. Sosem csinált ilyesmit, csak mióta Kistesó bejött a képbe. Sokat gondolkoztam, hogy lehet, hogy tőlem látta, hogy simizni kell a hasamat. Nem tudom. De olyan aranyos, amikor felhajta a pólómat, és elkezdi simogatni, vizsgálja a köldökömet, és van amikor a fejét is ráteszi, mintha hallgatózna. Ezt viszont még biztos nem látta senkitől. 

Nagyon sokat nem beszéltünk még vele erről. Persze szoktam neki mondani, hogy ott bent lakik a Kistestvére, és nem szabad rugdosni, de ennél messzebbre még nem mentünk. 

És mivel még nem beszél, igazi embernyelven, így nem tudom, hogy mi minden jár az ő buksijában és hogy mennyit képes megérteni és felfogni a körülötte lévő helyzetből. 

Lehetséges az, hogy ők ketten valamilyen kapcsolatot képesek egymással kialakítani, hogy Máté kimondatlanul is érti a szitut, sőt lehet, hogy többet is tud nálunk. Emlékezhet ő még arra hogy ő is odabent volt, és hogy az milyen jó volt neki? Biztos ezer cikket tudnék erről a témáról olvasni a netet, eddig még nem volt időm ennyire belemélyedni, csak magamban gondolkozom. Mindenesetre bárhogy is van, mi felnőttek sosem tudjuk meg. Számomra akkor is meglepő az a hatalmas szeretetnyilvánítás, amit Matyi a pocakom irányában kimutat. Remélem ez a szeretet sosem fog elmúlni.

Díj

Hencsitől kaptam az alábbi blogdíjat, ezúton is köszönöm szépen.

Mivel blogos életem során  már számtalan díjat szétosztottam kedves blogtársam között, így nem szelektálok, nem is tudnék, hisz mindenkit, akit olvasok, azért olvasok mert kedvesek a szívemnek. Szóval ez a díj a Tiétek is, Tőlem kapjátok:)

MJ

Szerintem nincs olyan ember ma a földön, aki ne hallgatott volna meg legalább 1 Michael Jackson számot. Nehéz is lett volna nem hallgatni, hisz mindenhonnan csak Ő szól. Szerintem nincs olyan ember ma a földön, aki ne ismerné a nevét, aki ismerné a Billie Jean-t, a Bad-et, a Thriller-t, a Beat it-et, és az összes többi slágert, amit a 80-as 90-es években ki sem lehetett törölni a discovilágból. Szerintem még ma sincs olyan buli, ahol hajnal felé fel ne csendülne a Billy Jean. És ki ne gyakorolta volna otthon azt az tipikus M.J.-s mozgást? Az életét, a műtétjeit, a botrányait nem említem, de hogy szakmailag biztos hogy beírta magát a poptörténelembe az biztos. Szerintem. Én szerettem. Főleg az igazán rockos számait. Én sajnálom.

Felhők a fejemben

Boldog vagyok. Mégis mióta hazajöttünk nincs olyan nap, hogy ne fogna el a kétely, hogy vajon jól döntöttünk-e amikor Kistesót akartuk? Vajon nem túl gyors-e neki a mostanában igen-igen felgyorsult életünk? Vajon Ő jól döntött-e, hogy minket választott? Tudom, hogy a második, (többedik) gyerekre pocakos korban kevesebb figyelem jut, mint az elsőszülöttre anno, mégis fáj, és olyankor furdal a lelkiismeret, hogy nem szentelek elég figyelmet neki. Matyival minden annyira más volt. Vele mindig naprakész voltam, tudtam, hol tart Ő a fejlődésben, mik a soron következő vizsgálatok, mikor lesznek, és milyen eredményt várok tőlük. Most mindenre szinte csak becsúszok, az utolsó utáni pillanatban, felkészületlenül, és nem tudom, vajon eléggé vigyázok-e Rá. 

 

  Lelkiállapotomnak nem tesz jót a vacak időjárás sem, fáradt  vagyok, nyúzott, és kedvetlen, és fejfájás gyötör. Matyi sincs a topon, szerintem neki sem jó ez az idő, és szerintem egy újabb fog van készülőben, mert egy tegnapi sírásnál a fáj valahol? kérdésre messze hátra a szájába mutatott. Ő is bújósabb, mint egyébként mostanában. Az egy hét együttlét Apával mindkettőnket hozzászoktatott a jóhoz, Apa mindig ott van kéznél, ő felemel, ő hoz ölben, most Apa nincs itthon egész nap, és gyakran keresi. Ha nem találja sír, majd megvígasztalódik, és tőlem várja, hogy emelgessem, ugráljuk.

Ha épp ki tudunk menni, akkor a játszótér ideig-óráig megoldás, bár szerintem engem jobban lefáraszt, mint Őt. Esténként hullaként dőlök az ágyba, és érzem, hogy sok volt a nap, Kistesó is jelzi, hogy most már jó lenne egy kis nyugi. És ilyenkor megint rám törnek a sötét gondolatok, hogy nem vállaltam-e túl magam? Hisz Matyi sem olyan nagy még, hogy ne igényelne extra törődést. De hogy fogok tudni boldogulni két pici gyerekkel? Tudok-e majd mindkettőnek jó Anyukájuk lenni? És hogy csináljam? Matyival olyan nehéz volt az első időszak. Tudom, hogy a nehézségek egyrészt a tapasztalatlanságomból adódtak, hogy bizony nem voltam mindig a helyzet magaslatán, és Matyi sem volt az a tankönyvi gyerek, akire bármilyen szakirodalmat rá tudtam volna húzni. Most már tudom, hogy nem is lehet, de akkor azért jó volna. De beletanultunk, összecsiszolódtunk, megtanított Anyának lenni. Tudom, érzem, hogy sokkal türelmesebb, elfogadóbb vagyok most, mint gyerektelenül voltam. De vajon elég türelmem lesz-e 2 gyerekhez? Mert tudom, hogy Kistesó is fog tölteni a türelemraktáramon, (sajnos van még benne szabad hely) De mennyi idő alatt fog feltöltődni a kellő mennyiségre? És mi lesz addig? 

Tudom, hogy ezek megválaszolhatatlan kérdések, és ha eljön az idő, akkor mindenre lesz válasz és magyarázat, most mégis tele vagyok kétséggel, amik felőrlik a lelkem. 

Jöhetne már egy kicsit vidámabb idő, és akkor az én fejem fölül is távoznának a szürke felhők. De a jövő heti nagyszülős kényeztetés azt hiszem Matyinak és nekem is jót fog tenni.

KavicsMáté Sorrentoban, és Caserta-kastélylátogatás

A Vezúv megmászása után, tekintettel a dögmelegre, újra a víz felé vettük az irányt, ezúttal Sorrentoba mentünk, ami Dél-Olaszország felkapott és elismert üdülőhelye. A város nagyon magával ragad, telistele szűk kis utcácskákkal, éttermekkel, sok-sok virággal, és emberrel. Városnézésre nem nagyon szántunk időt, inkább rögtön a part felé vettük az irányt, amit meg is találtunk egy hatalmas szikla tövében. A szikla tetejéről gyönyörű volt a kilátás, legszívesebben letelepedtem volna egy padra és csak néztem volna, örökké.

De miután Matyi kiszúrta a nagy vizet, nem volt mese, menni kellett. Szerencsére nem lépcsőn kellett lemenni, hanem volt rendes lejáró. Gyors átöltözés után Matyi a habokba vetette magát, pancsolta a vizet, gyűjtötte a rajongókat. Két olasz kislány teljesen rászállt, az apjának kellett megvédenie, nincs hozzászokva az ilyen erős tetszésnyilvánításhoz idegenek részéről, na. De nagyon aranyos volt, annyira élvezte a fürdést. Aztán mikor már vacogott, kiparancsoltam, és akkor jött csak a MAtyikánaán, a kavicsos part. Először telehordta a törölközőt kavicsokkal, majd a szebbeket a kezembe gyűjtötte, majd egyszerűen csak söpörte maga körül, a hátamögé pakolta, a fejére szórta, és amit még csak ki tudott találni. 

Utolsó napunkon reggel borús ég fogadott bennünket, így egy kastélylátogatást iktattunk be, Caserta városában. A Nápolytól 27 km-re lévő kisváros Európa egyik legnagyobb Bourbon-kastélyával büszkélkedhet, méretei állítólag Versailles-i kastélyét is meghaladják, belső pompája, és kertje viszont mindenképpen párhuzamba állítható vele. Matyi az első kastélylátogatását is álomföldön indította, szerencsére, így bemehettünk babakocsival, ami egyébként nem lett volna szabad. Félúton már Mátyáskirály is felébredt, és először kómásan nézegette a körülötte lévő fényűzést, majd hangos kurjongatásokkal üdvözölt minden újabb termet, élvezve a hatalmas belső teret ami jól visszhangzott. A kastélykertben aztán megfuttattuk Őkelmét, tetszett neki a hosszú egyenes út, a lovaskocsik, a halastóban úszkáló halak, amikhez be is akart mászni. 

Dolgunk végeztével hazamentünk, hisz még csomagolni kellett. Éjjel hatalmas viharra ébredtünk, Matyit kivéve, ő békésen aludt. Félelmetes volt, és még abba is belegondoltam, hogy mi lesz így a másnapi repülőutunkkal, és persze alig tudtam visszaaludni. 

Szerencsére minden rendben volt, késés nélkül, és gond nélkül hazajutottunk, az itthoni esőbe. 

Megj: a képszerkesztőt Cuckától vettem, és tényleg jó, egyszerű és gyors, nekem is bejött:)))

Pompei és a Vezúv

Ha Nápoly, akkor Vezúv, ha Vezúv, akkor Pompei. Ez akár egy mi jut róla eszedbe játék is lehetne. És igen, ha már Nápoly, akkor nem maradhat ki a vulkánnézés, és Pompei romvárosa sem. 

Mindkét úticél könnyen elérhető a városból induló magánkézben lévő , de olcsó vonattal, ami szerencsére elég sűrűn jár,  így nem gond, ha kicsit késésben vagyunk, ami nálunk mostanság rendszeresen előfordul. 

Bevallom, hogy engem ez a romos világ nem igazán hoz lázba, jobban szeretem a ép, szép házakat nézegetni, mint azt találgatni, hgoy vajon ez az oszlop mi lehetett itt valaha. De a lelkiismeretem nem engedte volna meg, hogy kihagyjuk ezt a történelmileg is jelentős romvárost a programunkból. 

Pompei-t, a Római Birodalom egyik leggazdagabb városát akkoriban a fényűzés jellemezte, voltak itt hatalmas udvarházak, fürdők, bordélyház, hatalmas főtér, és Amfiteátrum. Mígnem Kr.u. 79-ben a kitörő Vezúv mindent maga alá temetett, elpusztítva ezzel az egész várost, és annak teljes lakosságát.  A várost 7-8 m vastag hamuréteg fedte be, és csak az 1600-as években kezdődtek meg az ásatások, véletlenül a közeli folyó csatornázási munkálatai során akadtak rá a rég elfeledett városra. A munkálatok azóta is tartanak. Az eddig feltárt épületmaradványok, a bennük lévő mozaikokkal, falfestményekkel reális képet mutatnak arról, micsoda pompában éltek itt az emberek. (Wikipédia). Látható itt néhány holttest is, rémülettel az arcukon, imádkozó pózban, gyermekét védő várandós nő. Szörnyű volt látni. A leletek többsége a Nápolyi régészeti múzeumban tekinthető meg. 

Könyvünk egész napos programnak ajánlotta a romkertet, mi naivan azt gondoltuk 1-2 óra bőven elég lesz, hogy kielégítsük kíváncsiságunkat. Tévedtünk. Jó pár órát töltöttünk itt, pedig nem is néztünk meg mindent, amit illett volna. De a tűző napon, szinte semmi árnyékkal, a nagyköves utcákon babakocsival nem volt épp egyszerű a közlekedés, és eléggé lelassította a tempónkat. 

 

 

 

Matyi alvással indította a kirándulást, mi pedig ahogy tudtuk óvtuk őt a naptól. Amikor felébredt, akkor persze sétálgatni akart, tetszett neki a nagykavicsos terep, bár minden követ ki akart szedni az útból. Nem értette miért nem lehet. Majd a nagy lelkesedésben zakózott egy nagyot, amiből volt nagy sírás, felsértett fogíny, és vérzés. Eztán újra favorit lett a babakocsi. 

 

Megpihentek a fiúk:

 

A seb: nem nagyon látszik, de elég csúnya volt.

 

Napunkat a Vezúvval szerettük volna befejezni, de meghiúsult, ugyanis lekéstük az utolsó hegyre felvivő buszt. Így másnap itt kezdtünk. 

A Vezúv a maga több mint 1200m magasságával, és több mint 200m átmérőjű kráterével félelmetesen magasodik a város fölé, jelezve, hogy itt bizony ő az Úr. Tudósok és vulkanológusok napjaink egyik legveszélyesebb vulkánjaként tartják számon, mégpedig azért mert csaknem 3 millió ember él a környékén. Utolsó kitörése 1944-ben volt, nyomait még ma is látni a hegy oldalán. 1980-ban újra kitörni készült, de aztán nem tette, csak jelentős földrengéssel jelezte, hogy Ő bizony ébren van még, ne feletjsük el. Mára a fejlett technikának köszönhetően a pompei-i pusztításhoz hasonló talán elkerülhető, legalábbis emberáldozatok terén, hiszen valamennyire előre jelezhető, ha készülődik valami, és hatalmas evakuálási tervek vannak életben. Tudósok szerint 2100-ig számíthatunk egy újabb kitörésre. Persze ez csak számított adat, a természet és a hegy bármikor másképp gondolhatja. 

A hegyre egész évben fel lehet menni, Ercolano városából nagy ritkán megy fel busz, de vannak taxik, amik hasonló áron visznek fel, és meg is várnak odafent. A parkolótól még egy kb. 20 perc séta a kráter, ez ugyancsak fizetős, 6.5 euro-ért meg is lehet mászni a hegyet. Ezt a távot már csak Feri teljesítette, mi Matyival a parkolóban vártunk rá, és csodáltuk a Nápolyi-öbölre nyíló csodálatos panorámát. Babakocsival nem tudtunk volna felmenni, Matyinak lábon nehéz lett volna a terep, és nekem sem igen használt volna egy működő vulkán kráteréből felszabaduló kénes gáz. De hazafelé kárpótolva lettem, mert a repülőgépből gyönyörű volt a rálátás, és így én az egész krátert egyben láthattam.

 

Hajókirándulás-Procida

Számomra nem telhet el nyaralás hajókirándulás nélkül, még a Balatonon is muszáj legalább egyszer vízre szállnunk. Most sem történt ez másként. Nápolyból számtalan lehetőség kínálkozik, a választás mégsem volt olyan egyszerű. A menetrend első ránézésre nem volt túl turistabarát, viszonylag korán induló hajót nem akartunk, mert ahhoz korán kell kelni, akkor Matyit megint ébreszteni kell, akkor sietni kell a reggelivel stb... Aztán ott volt az árkategória, ami azért elég húzós volt magyar szemmel nézve. Sokáig a hírességek által is igen felkapott Capriban gondolkoztunk, majd azt egy kora délutáni induláshoz túl messzinek gondoltuk, a szigetet magát pedig a leírások alapján túl sziklásnak, ami megint csak nem egy babakocsibarát verzió lett volna. Választásunk így a Nápolyhoz legközelebb fekvő és egyben legkisebb, de szépségében egyáltalán nem utolsó szigetre esett, Procidára, ahol nem mellesleg a könyvünk szerint remek strandok találhatóak. 

A hajóút így is csaknem háromnegyed órát tartott, amit lehetőség szerint próbáltunk élvezni, csodáltuk a tájat, ha Matyi engedte, akit nem igazán kötött le a sziklás part látványa. Ő inkább túrkált volna a szemetesben, sétálgatott volna, majd kiszemelte az előttünk ülő cicababát, aki épp telefonált, és hangos halló-zásba kezdett. Persze amint kiszálltunk 10 perc múlva álomba zuhant, így gondoltuk, addig felfedezzük a szigetet,  és csak aztán fürdünk. A sziget valóban nem annyira turistákkal zsúfolt. Békésen bóklásztunk az amúgy elég meredeken felfelé vezető utakon, élveztük a csendet, a tenger illatát, a gyönyörű panorámát.

 

 

 

Mikor Matyi felébredt, akkor végre-végre a part felé vettük az irányt. Matyi gyorsan úszópelusba bújt, és türelmetlenül toporgott a víz szélén, hogy mikor megyünk már be.

 

 

Először bátortalanul nézte a lábát csapkodó hullámokat, majd egyre bátrabban merészkedett befelé, néha kiszemelt egy-egy kavicsot, amit mindenképpen ki kellett neki halászni a vízből. A víz egyébként meglepő módon melegnek tűnt, vagy  csak én számítottam hidegebbre. Szóval Matyi is nyugodtan belemehetett, és bele is ment, vidáman pancsolta a vizet kezével, lábával. 

 

Miután jól kiáztattuk magunkat hazafelé vettük az irányt. Matyi már út közben elaludt, majd átaludta a vacsorát, és úgy döntöttünk hogy nem keltjük fel, így RagacsMátéként, fürdés nélkül került ágyba, és aludt háborítatlanul reggelig. 

Egyébként az egész ottlétünk alatt úgy aludt mint a bunda, minden reggel úgy kellett felébreszteni 9kor, hogy ne késsük le a reggelit. Igaz, volt hogy este 11kor még bandázni lett volna kedve:) Mondjuk ekkor már túl volt egy 2 órás előszundin.

 

Tovább is van...mondjam még?

Itthoni pörgés, avagy bye-bye 1.trimeszter

Jövök majd még a múlt heti eseményekkel, de közben itthon sem állt meg az élet, sőt..., hipp-hopp, észrevétlenül betöltöttük a 12. varázslatos hetünket családunk Legkisebbjével. Nem mondom, hogy nem gondolok/unk Rá sokat, de tény, hogy sokkal kevesebb idő van arra, hogy agyalgassak a miérteken, arra, hogy internetet böngészve tanulmányozzam hol is tart most éppen fejlettség terén végképp nincs. 

Tegnap végre sor került az első vérvételre is, igen tudom, nem kapkodtam el, de most valahogy minden úgy el van csúszva, a védőnővel is csak ma fogok beszélni, hogy dobjon már be egy kiskönyvet, ha épp erre jár.  Tegnap reggel, míg a vérvételre vártam éppen tolták valahová a kisbabákat. Nosztalgiával néztem a kis apróságokat, mind olyan picik voltak, olyan védtelenek, hihetetlen, hogy nem is olyan rég még Máté is ilyen kis csöppség volt, az pedig, hogy nem is olyan soká megint egy ilyen kis csöppséget tarthatok a karomban még hihetetlenebb. 

Ma délelőtt pedig megejtettük a 12.heti ultrahangot, közösen, családilag. Matyi jó fej volt, kicsit játszott az odakészített játékokkal, majd kicsit nézte a Kistesót, de semmiképp nem rosszalkodott. Néha tényleg könny szökik a szemembe, hogy milyen jó gyerek. 

Kistesóval minden rendben van, vidáman lubickolt a neki kijelölt egyelőre még elég tágas medencéjében, kezecskéivel tapsikolt, integetett, fogta a fejét. Meg is jegyezte az uh-s néni, hogy milyen aktív, és rá is került a papírra, hogy élénken mozgó magzat. Nagy nehezen sikerült csak megmérni a nyakiredőjét, és még így is csak saccperkábé, de olyan1.9mm-re számolták, amiről akkor nem tudtam jó-e vagy rossz, aztán itthon utánanéztem, hogy 3mm-ig tökéletes. 

Méreteit tekintve mint minden mérésnél, most is nagyobb a koránál, (Matyi is nagyobb volt, megnéztem, ebben a szakaszban éppen 6 nappal volt idősebb, aztán 4-el született korábban, mint az előirányzott dátum) Ha így haladunk előbb-utóbb bent tartanak szülni, a jan.5, jan.1., után a legfrissebb céldátum a dec. 27. amivel úgy ki is egyeznék, bár én 28-ban gondolkodom. 

 

Számosítva Kistesó paraméterei:

BPD(koponya haránt átmérője): 21mm

AD1(gerinctől a hasfaliga poci): 19mm 

NT(nyakiredő): 1.9mm

OFD(koponya hosszanti átmérője): 30mm

AC(pocakkerület):61mm

HC(buksikerület):82mm

FL(combcsont): 8.3mm

CRL(ülőmagasság): 63mm

 

Becsült súlya: 64gramm

 

Van továbbá két kezecskéje, és két lábacskája, amit összekulcsolva tartott éppen. Az arca még elég ufonauta, de az orra szépen kivehető volt profilból, és a gerince is jól látszódott. 

Korát tekintve most inkább a 13 hét felé hajlik.

 

A sztárfotó, ahol épp a fejét fogja Őfelsége:

 

Első napok Nápolyban

Vasárnap reggel hajnalban (4kor) kipattantunk az ágyból, Máté kicsit később, őt már csak akkor költöttem, amikor már minden készen volt, csak az ajtót kellett csukni. Szegény nem értette mi ez a nagy nyüzsgés, miért nem aludhat, picit sírt is, de hamar feledte bánatát, amikor becuccoltunk a taxiba.A reptérre érve még alaposan megszemlélt mindent, majd indulás után szinte rögtön álomba zuhant, szerintem még az utazómagasságot sem értük el. (persze megint a tranzitbuszon sikerült teleraknia a pelusát a reggeli terméssel).

 

Budapest reggel, felülről:

 

 

Az úton végig aludt, csak leszállás után ébredt fel, gondolom a szikrázó napsütés ébresztette fel.

Nápolyba érkezvén a busz egy tisztának nem mondható téren rakott le minket. Első megdöbbenésünet leküzdve a szállodánk felé vettük az irányt, és boldogan léptünk be a hűs, és tiszta hallba. Matyi ekkor már elemében volt, vidám mászott volna fel a dohányzóasztalra, pakolta volna le a párnákat a kanapáról, míg mi a koránkeléstől és az utazástól elcsigázottan alig vártuk, hogy vízszintesbe helyezzük magunkat. A hely felfedezése a szobában folytatódott, Matyinak esze ágában sem volt pihenni, rohangált fel-alá, mindent megvizsgált, szerencsére ebben nem kellett neki segítség, így mi csak az ágyról követtük a felfedező túráját. Aztán gondoltunk egy nagyot, és elhatároztuk, hogy felderítjük a terepet. Elsőre sikerült kiválasztanunk Nápoly legszemetesebb, legpiszkosabb utcáját. A koszhoz nagyban hozzájárult az is, hogy a városban mindenhol felújítások és útlezárások vannak. De ahogy közeledtünk a turistáknak szánt övezet felé úgy lett az utcakép is szebb, tisztább, és a lelkünkbe újra béke költözött. 

A város egyébként valaha szebb időket is megélt már, sőt.. fényűző királyi élet volt itt, aminek a nyomai most is fellelhetőek. Csak hát az olasz mentalitásnak köszönhetően valamiért nem ápolták az ápolnivalókat, hagytak mindent lepusztulni. A város rehabilitációján nagyot dobott az 1994-es G8 csúcstalálkozó, amire igyekeztek renbeszedni a várost. A mostani nagy felújítások is részben ennek köszönhetőek, hisz idén nyáron újra ide érkeznek a G8-k. 

Szóval a történelmi belváros igazán szép, tengerparti sétánnyal, hajókkal,  terekkel,  várakkal, az öböllel, és a város fölé magasodó Vezúvval.

 

 

 

Naplementében:

 

 

 

 

Matyi hősként tűrte, hogy cipeljük végig a városon, ha fáradt volt békésen elaludt a babkocsijában, ilyenkor nem zavarta a forgatag, a zaj, a dudálás, a meleg, semmi. Ha ébren volt, akkor ő is nézelődött, felhívta minden kutyára a figyelmünket, ha olyan helyen jártuk, ami Matyibarát volt, akkor lábon jött. Bár a város nem épp gyerek és babakocsibarát. Sok a lépcső, legtöbb helyen macskakő van, rengeteg az autó, (az autós,gyalogos és tömegközlekedésről egy egész posztot lehetne írni, a lényeg, hogy mi pestiek egyáltalán ne panaszkodjunk) , az emberek nem figyelnek egymásra, mindenki csak megy a maga feje után. Ez azért volt furcsa, mert egyébként pedig nagyon segítőkészek voltak, bár nem igazán beszélnek angolul még azokon a helyeken sem, ahol egyébként azt gondolnánk, hogy igen, még a turista irodákban is szinte csak szavakat tudtak.  Matyi teljesen lenyűgözte az olaszokat ,köszöngettek neki, kérdezgettek róla, cimboráztak vele, nagyon közvetlenek voltak,Ő meg élvezte, ha kedve volt visszaintegetett. Valószínű tetszett nekik a kis fakó habteste, és a kis szöszi haja, az olasz gyerekek nem így néznek ki.

Két és fél nap alatt felfedeztük a város kötelező, és nem kötelező látnivalóit, igaz jó sokat gyalogoltunk, és eléggé elfáradtunk. De mivel nem akartunk Matyival sok időt a városi forgatagban tölteni, bele kellett húznunk. A  hátralévő napokat békésebb, csendesebb vizekre evezve töltöttük, hajózással, strandolással, kirándulással, de ezekről majd legközelebb. 

A képek feltöltésével még nem végeztem, a Matyis része a dolognak már készen van,  a nem Matyisok csak várososok, amit egy másik albumban gyűjtök, még folyamatban van. (igazából még alig kezdtem el). Itt majd látni lehet Nápoly szebbik arcát, mert tényleg nem csak szemét és kosz van ám itt:)

Hétfőn másfeles

Matyi hétfőn tölti be a másfeledik életévét. Rég nem vezetem már hónapról-hónapra, hogy mit tud, és mit nem, egyszerűen lehetetlen volt, de a másfél év mégiscsak egyfajta mérföldkő, így megpróbálom összeszedni Matyi tudományait. Fogalmam sincs, hogy mit kellene tankönyv szerint tudnia egy ilyen idős gyereknek.Sosem olvastam ilyeneket, nem most fogom elkezdeni,elfogadom, olyannak, amilyen, szerintem okos és ügyes, és az én fiam:)))

Szóval: 

Mozgás: stabilan jár, előre hátra, forog körbe, szalad, legjobban a járda melletti susnyást kedveli. Igazi perpetum mobile. Lépcsőn fel, le közlekedik, természetesen korlátba kapaszkodva, de ez inkább az én heppem, egyedül is menne neki.  Mindenhová felmászik, székre, asztalra, mindent próbál elérni, lábujjhegyen pipiskedik. A taposómotorját most már hibátlanul használja, egyelőre csak az udvaron. 

Alvás: Este fél9 és 9 között dől ki, ilyenkor a saját ágyába kerül, ahonnét éjjel 2 körül kerül be miénkbe és nagy összebújásokkal fél8-8 ig alszunk. Napközben kizárólag egyszer alszik, szigorúan másfél órát, amire 11-13 óra között kerül sor valamikor. 

Beszéd: Vannak saját szavai a dolgokra, egyelőre mind B betűvel kezdődik, bú =porszívó,  bű=víz, blá=virág,  stb... Az apa, mama, baba szavakat jól használja, néha papát is mond, és nagy ritkán anyát is. Beszédének legnagyobb része azonban érhetetlen matyihalandzsa, de aranyos.

Étkezés: még mindig mindent megeszik, de tényleg:))) Persze vannak kedvencei, pl. a bundáskenyér, a sült csirke sült krumplival, de minden zöldséget megeszik válogatás nélkül.  Újdonság a palettáján a nyalánkság, leginkább fagylalt, amit üres tölcsérre adagolunk neki apránként. A gyümölcsösök jobban bejövősek, mint az egyéb fajták. 

15 fogú, azt hiszem. Ennek ellenére ha pépeset darabossal kap, akkor képes belefulladni. Szóval még szeparálni kell a falatokat. Van amikor egyedül eszik, ilyenkor nem tűr segítséget, de van amikor kiszolgáltatja magát. A kanalazás még kevésbé megy, mint a villára szúrkálás, de alakul.

Játék: Képes egész sokáig egyedül játszani, van, hogy csendben pakolászik, van, hogy hangosan rohangál, és átrendezi a lakást.  Szeret tornyot építeni, ha jó napja van 5 kockát is egymásra tud rakni, és még egy törpöt is a tetejére tesz. Ha rosszabb, akkor 4-nél már eldől. Szeret rajzolni, egyelőre a mágnestábla a favorit, arra szépen pecsétel is.  A filctoll és a zsírkréta viszont még mindig a szájában köt ki, a ceruzának pedig a hegye bánja. Imádja a könyveit lapozgatni, olykor fel is olvas belőle, azt hogy én olvassak neki, még mindig nem tűri.Rákapott a fényképalbumokra, élvezettel nézegeti őket  fotelba kucorogva, ilyenkor meg tudnám zabálni.Szeret zenét hallgatni, énekel és táncol, ha jó a muzsika. Ízlésvilága elég széles, a gyerekzenétől kezdve  Britney Spears-en át egészen a tankcsapdáig terjed.

Közösség: egyre inkább közösségi ember, szereti ha ő van a középpontban, ilyenkor egy extra produkciót is letol, ha szimpi az illető. Most már néhány perc alatt feloldódik. Már nem kell feltétlenül mindenhová vele mennem, de azért legyek a közelben.  Gyerekekkel barátságos, simogatással közeledik feléjük, és minden babakocsiba be kell néznünk megnézni a babát. 

Így olvas egy másfél éves:

Hát hirtelen ennyi jutott  eszembe. Ha kihagytam valamit majd még pótolom. Most rohanunk, elintézni még egy utolsó utáni utazás előtti vásárlást. 

Ha már nem jönnék, akkor egy hét múlva vasárnap jövök:))) Pussz

Negyedik

Az elsőt ketten ünnepeltük, a másodikat Matyival pocakban, a harmadikat hármasban, a negyediket újra pocakosan. És így tovább... és így tovább....

És már napok óta ez a szám jár a fejemben, ami a szertartáson is szólt, akkor és ott nem ez a verzió, hanem az eredeti Almási Évával és Tahi-Tóth Lászlóval, de ez is hasonlóan szép:)

Utazásra hangolva

Úgy látszik, hogy az idei év kis családunkban az utazás jegyében zajlik. Nem mondom... kedvemre való, imádok utazni. Tavaly, Matyi korára való tekintettel leginkább csak nagyszülőlátogatások zajlottak, nyáron sem mertünk még nagyon messzire menni, nehogy éppen akkor legyen valami baja. Idénre úgy látszik már felnőttünk a feladathoz, merészek és bátrak vagyunk, így csomagolunk és megyünk. Vasárnap indulunk. Az úticél: Nápoly. 1 hét igazi nyaralás, tengerpart, pizza és spagetti. Most, hogy már csak pár nap van az indulásig, kezdek teljesen besózódni. Amióta először láttam és éreztem a tengert, azóta a rabja vagyok. Azóta az igazi nyaralás nekem a tengerpart. Tavalyelőtt, mikor Matyi pocakban volt, akkor nem mentünk, biztos, ami biztos alapon, és különben is volt jobb helye is a pénznek. Tavaly megintcsak nem voltunk, mert Matyi még pici volt. 

Kíváncsi vagyok, milyen lesz hármasban a nyaralás, és mennyire fog Matyi nak bejönni a tenger. Szerintem tetszeni fog neki. És az utikönyvet lapozgatva szerintem nekünk is:)

Rólam

Már a 9-dik hetet is betöltöttük MatyiTesóval, de még nem írtam arról, hogyan is telnek a napjaink édeskettesben, illetve Matyival együtt édeshármasban. 

Lassan-lassan sikerül kikeverednem az éber kómámból, ami néhány hete minden délelőtt a társam volt. Szerencsére Matyi az utóbbi pár napban kismamabarát üzemmódba kapcsolt, és képes reggel 9-ig, fél 10-ig is aludni, amire nemigen volt eddig példa életének röpke másfél éve alatt. Ilyen módon lehetőségem van nyugodtan felhörpölni a reggeli életmentő kávémat, kicsit blogolni, internetezni, és kicsit magamhoz térni. A könnyen jött éberségem oly hirtelen távozik, ahogy jön, és fél 11 magasságában már újra a használhatatlan kategóriába sorolnám saját magamat. Semmire nem vagyok jó, csak arra, hogy feküdjek a kanapén, és szemmel tartsam Matyifőnököt, aki persze kihasználja az adandó lehetőséget, hogy mindent pillanatok alatt szétpakoljon, de amúgy jó fej, mert békén hagy, legfeljebb az ágyra sorakoztatja a játékokat és szerzeményeit.

Matyival terhességem 8dik hónapjáig dolgoztam, napi 8 órát.  Néha elgondolkozom rajta, hogy hogyan is voltam erre képes, és egyáltalán hogy jutottam be a munkahelyemre, ami kb. 1 óra bkv-zással volt elérhető. Mondjuk arra emlékszem, hogy akkor is fáradt voltam,előfordult, hogy bezárkóztam a wc-re, hogy aludhassak 10 percet. 

De most, hogy van néhány jobb nap a hátam mögött, egyre bizakodóbb vagyok, hogy az álomkórosságnak lassan vége. Matyi napközben stabilan egyszer alszik, vagy 11-13-ig, vagy 13-15-ig. Ilyenkor hacsak tehetem vele tartok, még ha nem is alszom, de jó mellette feküdni, hallgatni a szuszogását.

Aminek tudom, hogy nem lesz vége, csak akkor amikor már négyen leszünk, az a gyomorsavasodás. Ez Matyival is örök társam volt végig a terhességem alatt, úgy látszik, most sem lesz ez másképp, újra egymásra találtunk a gyomorsav meg én.  Semmi nem használ, csak a türelem, és közben reménykedem, hogy enyhül majd egy kicsit középtájon, mert mintha Matyival is így lett volna. Persze lehet, hogy most minden másképp lesz. 

Igen, igen, igen!

Tegnap délután, ahogy azt megbeszéltük, felkerestük az orvosi rendelőt. Mivel nem volt időpontom, fel voltam készülve egy esetleges hosszabb várakozásra is. Mondanom sem kell, hogy a szívem a torkomban dobogott, a gyomrom összeszűkült. Eleve mindig nagyon aggódom, minden dokival való találkozáskor, Matyival szerintem a huszonsokadik héten tudtam először úgy odamenni, hogy nem féltem, tudtam nem lesz baj. Szóval most is féltem, féltem az új orvostól, hogy milyen lesz, hogy vállal-e , és persze, hogy odabent minden rendben van-e. Míg várakoztam, addig a fiúkat elküldtem sétálni, felpörgetett lelkiállapotomnak egy Matyirandalírozás a váróban egyáltalán nem hiányzott volna. 

Az izgalom addig tartott, amíg egy távozó hölgy mögött, az ajtó sarkában meg nem pillantottam a doktorbácsit. Csak egy fél pillanat volt, nekem mégis elég ahhoz, hogy tudjam, jó kezekbe kerülök, nem lesz baj. 

Nem kellett sokat várni, csak ketten voltak előttem, és máris bent voltam. Gyorsan felvéstük a kórtörténetemet, majd ugrás a vizsgálóasztalra, hogy lássuk, mi a helyzet. 

Matyitesóval minden rendben, éppen korának megfelelő méretű, azaz 24 mm. Már vannak neki kezecskéi és a lábacskái, és vidáman lubickolt, az egyelőre még tágas medencéjében.  

Kaptam képet, kettőt is. A minőségért elnézést kérek, papírképből varázsoltam át digitálissá, és ez volt a legtöbb amit ki tudtam hozni belőle, de azért látszik.

 

 

Itt látszanak a végtagjai, és olyan mintha integetne a jobb kezével, nem? Jobbra pedig a szívhangja.

 

 

Jövő szerdára még megbeszéltünk egy kórházi találkozót. Persze Uh után elfelejtettem konkrétan rákérdezni, hogy vállal-e, de mivel nem mondta hogy nem, és néhány távolabbi időpontra is tett utalást én úgy veszem, hogy igen, és akkor ezt az akadályt leküzdöttük.

Nagyon jó érzéssel távoztam a rendelőből, biztonságban éreztem magam, az új doktorbácsi talán még jobban a szívemhez közeli mint a régi volt. Biztos a Sors keze is benne van.

 

A legszebb pillanat  mégis az volt, amikor a fiúk után eredtem a közeli utcában, és már messziről kiszúrtam őket, ahogy kéz a kézben bandukolnak, meg-meg állnak. A szívem újra hevesebben kezdett verni, ahogy láttam az én nagy fiamat, a táskámban pedig lapult egy kép  Kistesóról. 

És amikor összeérve megöleltük egymást,  ott egy picit megállt az idő, és egy picit elérzékenyültem. Nem volt még olyan rég, amikor a róla készült kis fotót szorongattam és néztem könnyes szemekkel, és most itt egy újabb Csoda, akit ugyanolyan nagy örömmel várunk, mint Őt, akiért ugyanúgy aggódunk, akit ugyanúgy szeretünk.

Boldogok vagyunk!