Dacolva a hideggel az új év első napján jó melegen felöltözve,
szánkóval a csomagtartóban útra keltünk, hogy kipróbáljuk a Matyi
szülinapjára kapott szánkót. Félúton már majdnem feladtuk, hogy havat
fogunk találni odafenn, a táj ugyan gyönyörű volt, a fák hófehér ruhában
köszöntötték az új évet, de a talaj száraz volt, de legalábbis nem
havas. Kitartásunknak köszönhetően, mire felértünk a hegytetőre minden
csupa-csupa hó volt. Nem volt olyan nagy, mint amilyet el tudtam volna
viselni, de volt akkora, hogy Matyit kicsit megszánkóztassuk. Először
nem tudta hová tenni a dolgot, csak nézett kétségbeesve, nem tudta, hogy
hogy ez most dícséret, vagy büntetés. De aztán nagyon élvezte az Apa
diktálta sebességet egészen addig, amíg egy kis szélfuvallat az arcába
nem fújta a fákról a havat. Hát ez nem nagyon tetszett neki. Muszáj
volt kivenni a szánkóból, és ha már így alakult, akkor beültünk a
melegedőbe, ettünk egy kacsapástétomos kenyeret, ittunk forralt bort,
Feri teát. Visszafelé a kocsihoz még megcsodáltuk a havas tájat, ami
tényleg lenyűgöző volt. Az én lábamban maradt még jó néhány kilométer,
de Máté már nagyon nem akarta az arcába a havat, így nem erőltettük
tovább a sétát. Még mindig nem szoktam meg, hogy Matyival nem lehet
olyan tempót diktálni, mint korábban, amikor még csak ketten voltunk.
Most Ő az úr, és ha Ő nem akar valamit, akkor annak úgy kell lennie. De
nincs is ezzel baj, alkalmazkodunk hozzá, és várjuk, hogy kicsit nagyobb
legyen, és újra lehessen nagy-nagy sétákat tenni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése