Újra úton

 A szerbiai szállásunkon úgy-ahogy tudtunk csak jól aludni... A fenti hálórészben mozgásérzékelős lámpa volt a falon, ami minden oldalraforduláskor felkapcsolódott. Miután letakartuk trikóval, utána már jó lett volna, de akkor meg elkezdett dörögni az ég meg zuhogni az eső.

Ettől függetlenül izgatottan vártuk a napot, mert azt olvastuk most jön még csak az utazás izgalmasabb és szebb része a hegyeken keresztül, keskeny szerpentineken.

Először a  szerb-montenegrói határt kezdtük el nagyon várni. Nem volt internetünk, eu-n kívül a hazai roamingot nem tudtuk volna csak brutáldrágán használni, az offline térkép meg csak nem akarta mutatni sehogy. Az útszéli táblák meg hát... Azok sem írtak semmit. Úgyhogy egyszer csak szinte belecsapódtunk a határba. Vagyis a sor végébe, és ráj{ttünk, hogy ez a határ. 🙂

Kb. Fél óra volt az átjutás, de minden macera nélkül. Aztán sutty, már azt hittük jók vagyunk, de sokkal-sokkal később jöttek csak a montnegróiak kapui, de itt már nem volt semmi várakozás.

A határon

Eszméletlen volt a sziklás hegyek között autózni. Végigmentünk a Tara patak mentén, ahol rafting- és egyéb kanyontúrákat is lehet tenni. Megérne ez a rész is egy külön nyaralást. Meseszép, de egyben félelmetes is volt. 

A Tara-völgy felett átívelő híd alulról. 

Nagyon sokára érkeztünk el Podgoricához. Igaz, hogy nem mentünk rá az épülő autópálya készen lévő darabjára, ami tartalmaz egy igen hosszú alagutat is, mert mire értelmeztük volna a táblát már el is suhantunk mellette. Igaz, így többet autóztunk, de csoda hegyeket láttunk. Podgoricától úgymond már célegyenesbe érkeztünk. Amikor a hegyi szerpentinről megpillantottuk a tengert, már éreztük, hogy megérkeztünk.