Pilisi kirándulások 2.

 Leányfalu- Vörös-kő

Úgy van ez nálunk, hogy van nekem egy hosszú, egyre bővülő  listám, amin feljegyzem a "megnézendőket". Van ezen sok minden, városok, ahová jó lenne elmenni, természeti látványosságok, múzeumok, érdekességek. És van egy másik listám, ahol környékbeli kirándulóútvonalakat mentek, ha valami megtetszik. Így aztán amikor nincs határozott elképzelésünk, hogy merre induljunk, vagy időkorláttal kell dolgoznunk, akkor előkapom a kis listámat, és keresünk egy pont passzolót, távolságban, időben, kihívásban. 

Így került előtérbe a múlt heti kirándulásunk útvonala is, amikor a fiúk elfoglaltságai miatt csak a vasárnap jöhetett szóba, akkorra viszont már nem jósoltak annyira jó időt, sőt esővel is fenyegettek délután, ezért csak egy közelben lévő rövidebb ideig tartó túrában gondolkozhattunk, és végül egy Leányfaluról induló kis pilisi körtúrát választottunk a Vörös -kőhöz. 

Leányfalun számtalanszor átautóztunk már, de magát a falut nem ismerjük, sosem mentünk még le a főútról. Most majdnem a falu széléig mentünk, és itt csapódtunk bele a piros sáv jelzésbe, ami egy darabon még a villasoron vezetett minket ki a faluból, majd felkanyarodott az erdőbe. 

Fantasztikus lehet ennyire az erdő szélén lakni, és szinte tapintani a természetet, a csendet, hallgatni reggel kávézás közben a madárcsicsergést, magunkba szívni a friss esőáztatta erdőszagot. Mondjuk lefelé jövet végig az ösvényen vaddisznónyomok kísértek minket... az már nem volt annyira szivetdobogtató... vagyis igen, csak mésképp. :-) 

Szóval mentünk szépen kifelé a faluból, és befelé az erdőbe. A múlt héthez képest nagy változás volt, hogy már igencsak zöldültek a fák. Biztos jót tett nekik az egész hetes esőzés. És olyan hangos és változatos madárcsicsergés volt egész végig, amit eddig még nem tapasztaltunk. Tényleg feléledt az erdő minden szinten.  Sajnos a madarakhoz végképp nem értek, és azokat még lefotózni sem tudom. A hangjuk alapján is képtelen vagyok beazonosítani őket. Azt hallom, hogy másfajta madarak trilláznak, de nem vagyok képes megjegyezni ezeket a hangokat, hogy aztán akár egy youtube videóból visszazonosítsam őket. Ez van. 

Először a Vörös Meteor forrásnál álltunk meg. 

Tettünk egy kis kitérőt a Rekettyés-forrás felé is, de abból jelenleg nem lehetett inni. 

Marcival gólyahírt kerestünk, amit ő gólyavirágnak hív :-) Erről olvastak a héten az iskolában. 

Innen kezdődött a túra igazi túra része, amikor meredek kaptatón kellett felmászni a csúcsra. 

A hegy tetején áll az egykori Felszabadulási- emlékmű, aminek a tövében remekül meg lehet pihenni. Kiváló hely egy kakaóscsiga elmajszolására. Közben látjuk alattunk a Szentendrei-szigetet, távolabb Vácot, a Naszályt, és a Cserhátot. Lógott az eső lába, úgyhogy nagy panoráma nem volt, inkább felhős-párás, de most ez jutott. 

Cserébe viszont egy lélekkel sem találkoztunk egész úton. 

 

Itt egy kicsit levágtuk az utat, mert nem mentünk már fel a Kis-Bükk-tetőre, hanem rögtön rátértünk a sárga sávra, és visszafelé kanyarodtunk a falu felé. Voltak sárosabb, nehezebben járható részek, de alapvetően innen már sima liba volt minden. 

Kiérve az Álló-rétre. 

Én még szívesen lementem volna a Duna-partra, de a gyerekeket már nemigen mozgatta meg ez az ötletem :-) Inkább a mekibe akartak már menni. Na meg haza akartak érni a forma 1-re. 

Végül remekül időzítettünk, mert amíg a hegyen voltunk, csak egyszer-egyszer kezdett el csöpörészni az eső, de nem volt vészes egyáltalán, de mire visszaértünk a kocsihoz, és amikor már benne ültünk, akkor már egész rendesen esett. Szóval jól kicentiztük.