Hétvégi csoda a zúzmarás Dobogókőn

 Meglehetősen gépiessé váltak a hétköznapjaink, és nincs is igazából semmi érdemleges és említésre méltó. Mátéék igazgatói döntés alapján továbbra is onlineban  vannak. Írt kérvényt az igazgató az oktatási hivatalhoz, hogy engedélyezzék, mert tanerőileg nem túl izmosak, de arra nem érkezett válasz időben, így saját jogkörében és felelősségében így döntött. Reméljük nem üti majd meg a bokáját, mert egy végtelenül kedves  és gyerekbarát ember. 

Nem is nagyon terveztünk a hétvégére sem nagy dolgokat, leginkább akkor hozzuk be a hétköznapi lemaradásokat, ez leckeátnézést, dolgozatra felkészülést, beadandók megírását és hangszeres gyakorlásokat jelent változó arányban. 

Szombat délelőtt Marcinak egy kis házi focibajnoksága volt, amire kivittük, és míg ők játszottak, addig mi jól odafagytunk a pálya mellé. Brrr.... 

Aztán szombat este csodaszép fotókat láttam, hogy a hegyekben gyönyörűszép zúzmarás a táj, és mondtam Ferinek, hogy nincs-e kedvünk kimenni Dobogókőre megnézni, és kicist sétálni a jó levegőn. Egyébként is túl sokat vannak bezárva, Máté is csak akkor mozdul ki, ha nagyon muszáj, ebben az évszakban már a kert nem igazán opció, Feri is csak amíg Marcit hozza-viszi suliba. Vírus idején persze jól van ez így, csak mégis kéne egy kis mozgás, meg friss levegő, Milán is már szinte minden nap panaszkodik, hogy fáj a feje. Az egész napos maszkhordás bizonyára nincs jó hatással az oxigénellátására, és még utazás közben meg az utcán is kell. Az utcán szoktam neki mondani, hogy húzza le, ha nem forgalmas helyen vagyunk, és lélegezzen jó mélyeket, de az az idő sajnos kevés, hogy helyrebillenjen a buksija. Szóval jó ötletnek tűnt, hogy menjünk el kicsit a szabadba friss levegőt szívni. 

Így kerültünk hát Dobogókőre vasárnap délután. Egy viszonylag korai, gyors ebédet csináltunk itthon, és aztán indultunk, remélve, hogy a délelőttiek már épp indulni fognak, mire mi felérünk, és nem lesz tömeg és lesz parkolóhely. És ez nagyjából be is jött. PArkolóhelyet legalábbis könnyen találtunk. 

Engem már az odaút is elvarázsolt. De mindig ez van, amikor télen, vagy tél felé közeledve erre autózunk, mert van egy ponta, mikor a városi tavasz átvált hegyi télbe, és a fák elkezdenek fehéredni, az utak havasodni, és mintha egy egészen más világba csöppennénk. És más világba is csöppenünk :-) 

Én teljesen odavoltam. Csak hűűű meg hááá-ztam volna egész úton. A gyerekek eleinte nem voltak túl lelkesek, kevésbé érintette meg őket a természet szépsége. De mire elértük a kilátópontot, és kinéztek, na az már nekik is tetszett. Kicsit ködös volt az idő, így nem volt annyira tiszta a láthatár, de például remekül szemmel tudtuk követni, ahogy a köd vonul a hegyek között, és hol teljesen élesen láttuk a Duna kanyarulatát, hol teljesen befedte a ködtenger. Nagyon érdekes volt. Jóóóó sokáig elbámészkodtunk volna még itt, de egyben álldogálva azért nem volt annyira kellemes a hőmérséklet, így inkább továbbálltunk, hogy járjunk még egy kicsit. 

Eddigre Marciba  annyira belejött a bugi, hogy vérig volt sértődve, amikor nem vágtunk neki a Thirring-körútnak. Nagyon le volt jegesedve az ösvény, és már az első két méteren csak csúszkáltunk, én pedig nagyon paráztam, hogy megcsúszunk, és leesünk. Nem erdei téli túrához öltöztünk, hanem csak egy kis sétához,  nem mintha lenne eféle felszerelésünk :-) 

De hogy ne csak egy rövid oda-vissza séta legyen, visszafelé a piros karika útvonalon indultunk el a parkoló felé. 

Néhol nyafogtak ugyan a fiúk, hogy ez sokkal hosszabb út, mint amin jöttünk, meg mikor érünk már oda, de ezt már megszoktuk. Marci egy darabon magához kaprintotta a fényképezőt, és szorgosan fotózgatott amit csak ért, és minden kutyát lefotózott, akivel találkoztunk. De ezzel feledtette magában a nyafogást, és szépen haladtunk. Egyszer a "hideg lyuknál" lemaradoztunk a többiektől, megnéztük a táblát, beszélgettünk, én meg nagy bátran mondtam Ferinek, hogy menjenek csak, majd jövünk utánuk. Csak ztán a Zsivány-sziklák mellett haladva csak megnéztük azokat is Marcival. És mikor onnan lejöttünk, akkor persze rossz ösvényen indultunk el. Gyanús volt már néhány száz méter után, hogy esetleg nem jó felé megyünk, mert annyira nagyon nem távolodhattunk el a többiektől, hogy ne is lássuk őket még az egyenes szakaszokon sem. Akkor mondtam Marcinak, hogy kiabáljon már egyet, hátha meghallják. Meg is hallották, és vissza is kiabáltak az köztünk lévő  erdőség túlsó feléről. Úgyhogy Marcival gyorsan visszafutottunk, és meg is találtuk őket. 

Két részen volt egy rövidebb-hosszabba sárosabb szakasz, az mondjuk elég dzsuvás volt, de túlélhető, egyébként nagyon szuper kis körsétát tettünk. 

MArci egyik kutyafotója :-)

Marci kutyái 2. 

Marci és a Zsivány-sziklák :-)

Óóóó annyira jó volt!!! Úgy örültem, hogy elmentünk. 

Végül a fiúknak is tetszett azért. És úgy aludtak este, mint a bunda.