Csak egy péntek, csak egy szombat

Azért milyen durva már, hogy egy héten belül a télikabáttól a rövidnadrágig mindent hordtak a fiúk! 

Kedden, még a szünet utolsó napján muszáj volt visszaszednem a vastag kabátokat, mert Marci mindenképp ki akart menni az udvarra. Aztán jött a meleg, pénteken már szinte nyár volt, erre szombat-vasárnap megint bundás kabátban mentek ki a fiúk az udvarra. Ahhhh.... 

Péntek-szombat nem volt itthon Feri. Ami egyébként nem lenne hírértékű, csak annyiból volt az, hogy a péntekünk iszonyú zsúfolt és fárasztó lett így mindenkinek. 

Pár hete kicsit kihúztam a gyufát Milánnál, jogosan, mert elfelejtettem nevezni a Bendegúz versenyre. Pedig emlékszem, hogy szólt, de akkor még olyan messzi volt az időpont, meg nem is értettem már akkor sem, hogy miért nekem kell nevezni, úgy emlékeztem az iskolában szokták ezt közösen intézni, mindegy, nem neveztünk. Erre aztán előállt azzal, hogy akkor viszont nevezzünk a Nagy Digitális Kalandra, amit a Logiscool szervez, nem csak logiscoolosoknak. 3 fős csapatot kellett összeszedni. Összeszedte, leleveleztem a szülőkkel, neveztem a versenyre, de az nem jutott el az agyamig, hogy a technikai eszközöket majd nekem kell biztosítani, vagyis gépet azt magunknak kell vinni. 

Szóval közeledett a verseny napja, és én tök parában voltam, mert az itthoni gépünket nem gondoltuk annyira nagyon stabilnak, hogy aggódás nélkül kibír-e másfél órát töltés nélkül, mert a leírásban ezt kérték. Végül több lehetséges megoldásról is beszélgettünk a másik anyukával, de mindet elvetettük végül, és maradt az én gépem, és persze elcsomagoltam mellé a töltőt, plusz még egy hosszabbítót is, hogy legrosszabb esetben bárhonnan, áramot vezetek a gépbe. Nem tudtam volna megállni Milán előtt, ha azért nem tudják befejezni a feladatsort, mert lemerül közben a gép... hát az vérciki lett volna. Ja, és még a tabletet is elraktam, biztos, ami biztos. :-)

De még el kellett rakni a furulyaórát, de ahhoz 2 másik diákot is meg kellett mozgatnunk, akik szerencsére nagyon rugalmasak voltak, és végül ez a része flottul ment. 

Persze, mivel Milán volt a szervezőember a csoportban, így én vállaltam magamra, hogy elszállítom a 3 delikvenst a helyszínre, majd vissza a suliba. ( ekkor még nem tudtam, hogy utána még furulyaórára vissza kell menni) 

Laptáskával, (baromi nehéz volt), hegedűvel-furulyával-mappákkal és a hosszabbítóval körülaggatva magamat ott is voltam fél2-kor a suliban. Máté félig velünk jött, majd egyedül szállt át a villamosra és ment hegedűre, mi meg mentünk tovább a busszal. 

A Radnótiban volt a verseny. Ez lenne az első számú céliskola Milánnak negyedik után. Annyira jól is állt neki :-) 

Várakozás közben egy másik anyuka, ( Milán egy másik osztálytársának az anyukája) még jól megparáztatott megint, mikor megkérdezte, hogy a legfrissebb crome van-e a gépünkön.... hát mit tudom én... de tényleg... 

Végül mikor beengedtek a terembe, akkor minden a helyére került, be tudtuk dugni a gépet, mások is készültek hosszabbítóval, nem csak én, elindult az oldal is, ami kellett, be is tudtak lépni a fiúk, szerencsére akkor még ott lehetett lenni a szülőknek. Kicsit ettől is féltem, hogy majd nem lehet egyáltalán bemenni, és akkor nem fognak boldogulni, de minden félelem alaptalannak bizonyult, mert minden flottul működött, ott segítettek, ha kellett, szóval nagyon klassz volt az egész. 

A verseny alatt nem lehetett bent senki, de nem is maradtam volna, mert úgy beszéltük meg Mátéval, hogy a hegedűóra végére majd odamegyek, ( elvileg nincs annyira messze a két suli egymástól, gyakorlatilag abban a hőségben iszonyat soknak tűnt az a gyaloglás oda-vissza), együtt megvárjuk Milánékat, és visszamegyünk a suliba. A kölcsöngyerekeket leadom, Máté felmegy szolfézsra, Milánnal pedig visszarongyolunk furulyázni. 

A versenyen logikai feladatokat kellett megoldani, egyre nehezedő szinteken. A feladatok és a megoldások még nem kerültek fel az oldalra, úgyhogy többet nem is tudok erről. Milán kicsit csalódott volt, mert nem kerültek be az első 3-ba, de mivel a 3-4. osztályosokat együtt értékelték, mondtam neki, hogy a 4-dikesek azért előnyben vannak, ne búsúljon. Persze ez nem érdekelte akkor annyira. 

Vissza a suliba, vissza a furulyára, persze húztam magammal azt a dögnehéz laptoptáskát, mert hazamenni közben nem volt idő. Marcit is egy barátnőm vitte haza az oviból, és náluk csövezett a délután. :-) 

6 óra is elmúlt már mire hazaértünk, és még utána MArcit is össze kellett szedni. 

Szombat délelőtt folytatódott a péntek délután. Máténak focikupája volt reggel, 8.15-re kellett ott lenni. A kicsiknek meg úszásuk van 8.45-től. 

Mindig rácsodálkozok, hogy milyen klasszul úsznak már a fiúk, Milán már egészen profin csinálja a mellúszást, aminek nagyon örülök, mert az a mozdulatsor különösen jót tesz a lábának. 

PErsze, mire eszembe jutott, hogy le is videózhatnám, addigra már majdnem a medence végére ért. 

Aztán miután jól bemelegedtünk az uszodában, kimentünk a focipálya szélére, hogy megvárjuk Mátét, és ott nagyjából kockára fagyasztottuk magunkat. Azóta sem tudok nem fázni. 

Amúgy meg szörnyű, hogy már május lesz a héten... még csak most kezdtük az áprilist. És már most látom, hogy olyan sűrű lesz ez az utolsó hónap... 

Szünet

Egy előnye volt annak, hogy most ennyire későn volt a húsvét és a szünet, hogy legalább jó idő volt. Végre. A korábbi években mindig sokkal korábban volt szünet, és emlékszem, hogy volt, hogy nem is tudtunk kint lenni, mert annyira rossz idő volt. Ami viszont nagy hátránya volt, hogy olyan fáradtan kezdtünk bele az egy hétbe, hogy gyakorlatilag tényleg az lett volna a legjobb, ha semmit az égvilágon nem csinálunk. Csak hát így év vége felé nem igazán megengedhető, hogy csak úgy lógassák a lábukat a fiúk, mert egy hét alatt képesek még a nevüket is elfelejteni. Pedig Máténak jó lenne még pár tárgyból kicsit javítani. Amiből meg nem kell javítani, ott meg szinten kéne tartani. És Ott vannak még a hangszerek, azokra is kéne időt fordítani, mert nyakunkon, vagyis a nyakukon van az év végi vizsga.
De nem sok haszna volt tanulásilag a hétnek. Nyilván nem is az volt az elvárás, hogy majd orrvérzésig tanuljanak, pótoljanak, gyakoroljanak, de napi fél óra "valamivel foglalkozásnak" lett volna haszna, és nem is lett volna annyira megerőltető.
Szóval elég sok energiám el ment arra, hogy rávegyem őket bármi hasznosra. Nem is nagyon sikerült, csak vár és verejték árán. :-)

Ellenben sokat voltak kint az udvaron, fociztak, ugráltak, bogarásztak. Máténak volt még csütörtökön valami focitornája, ő egész nap odavolt.
Aztán a hétvégén ugyanez az unokatesókkal. Szóval elteltek ám gyorsan a napok.

Ózdon egy kicsit sétáltunk is a Lázbérci- víztározónál.
Nincs ám messze, mégis évekig nem járunk arra, mert egy sima kétnapos hétvégébe nem sok minden fér bele. Most egy kis délelőtti séta épp belefért. Amikor legutóbb itt jártunk, akkor a másik végéről közelítettük meg a tavat, és ott testközelben van a víz. Mondjuk erre már csak ott jöttem rá, hogy a múltkor nem innen jöttünk, mert most Uppony felől a sziklák voltak testközelben, a víz pedig alattunk. De így is szép volt.
És már most tervezem, hogy legközelebb rendes menetfelszereléssel megyünk, és megmásszuk azokat a hatalmas sziklákat! :-)

 Hétfőn délelőtt bár már nem volt annyira nagyon jó idő, de éppen nem volt hideg sem, és még az eső sem esett, végre volt egy kis idő felfutni a hegyre is, és tettem egy nem túl hosszú, de annál megerőltetőbb kört a város felett. A terepfutás, na az egy egészen más műfaj, mint a sima zuglói aszfaltos :-) Gondoltam is magamban, hogy miért jó ez most nekem... eleinte a hobbitelkek között vitt a lendület, meg az ugató kutyáktól eléggé paráztam, hogy majd kijönnek a néhol hevenyészett kerítéseken, és majd szétcincálnak, de nem volt semmi, igyekeztem kikerülni a látószögükből, és akkor már nem is érdekeltem őket. szóval épségben felértem a tetőre, igaz a levegőt keresnem kellett, mert nemigen kaptam. 😂

Na de a látványért megérte a fáradságot!

Aztán a lejtő már olyan lendülettel vitt lefelé, hogy el is vétettem az előre kinézett irányt, de erre már csak akkor jöttem rá, amikor megint felfelé kezdtem futni, és megnéztem a térképemet, hogy miért is... aztán kinéztem egy másik lekanyarodást... amin megint túlfutottam... szerencsére ezt hamarabb realizáltam, így visszafutottam... különben jól elmentem volna a szomszéd faluig. Ami nem lett volna nagy gáz, csak nagyon feketedett az ég, és féltem, hogy az erdőben kap el az eső... közben meg olyan hülyeségek jártak a fejemben, hogy mi van, ha fák alatt találok egy hullát... ezért nem is mertem befelé bambulni az erdős részre, csak magam elé néztem. Biztos ezért nem vettem észre a lekanyarodásokat sem.
Végül egyben visszaértem a városba, és még el is fáradtam. Pedig nem is futottam olyan sokat. Még gondolkodom, hogy a terepfutás nekem való-e. 😃

Idén is Vivicitta

Már-már hagyományosnak mondható, hiszen már negyedik éve verődünk össze így április közepén a suliból jónéhányan, hogy fussunk együtt egy kellemesnek mondható 2.4 km-t.
A fiúk ki nem hagynák. Marci, aki egyébként egy lusta dög, még ő is folyton kérdezgette már hetekkel korábban, hogy mikor lesz A futóverseny. Ráadásul idén először minden távon volt éremosztás, ami valljuk be, ilyen kis gyerekeknek borzasztóan motiváló.
Így aztán szombat délelőtt, miután a Kicsiknek letelt a szokásos úszóórájuk, Máténak pedig volt egy hegedűóra, 11 -kor már kint voltunk a Szigeten, és lelkesen öltöztünk be az egyenpólóba, tűzködtük magunkra a rajtszámokat, és már bent is álltunk a rajtban.
Szokás szerint Máté külön futott a barátjával, mert ők már tudnak gyorsan futni, segítség nélkül, és utána sem vesznek el, amikor vissza kell találni a megbeszélt helyre.
Én futottam Milánnal meg egy barátjával, és egészen jól mentünk. Egyszer ugyan sétáltunk egy rövidebb szakaszon, mert ezek a süsmákok nem hitték el, hogy nem lehet 2 km-t sprinttel végigfutni :-)
Marci pedig Ferivel futott, és azt mesélték, hogy nagyon jól ment, tavalyhoz képest Marci nagyon pengén futott, és a végén még hajrázott is :-) biztos nagyon cuki volt :-) szinte látom, ahogy felborzolódik elöl a haja 😃

Utána még elidőztünk egy darabig a szigeten, a fiúk jöttek-mentek- ugrálóváraztak, fociztak, ettek-ittak, mígnem már annyira fáztunk mi szülők, hogy muszáj volt hazafelé indulni.

Aztán másnapegyedül indultam a félmaratonon.
Korábban úgy volt, hogy egy barátnőmmel megyünk ketten, igazából ő beszélt rá, hogy menjek, én lehet, hogy kihagytam volna az idén. És milyen kár lett volna kihagyni!  Aztán Ildi sokáig betegeskedett márciusban, és visszamondta. Aztán kiderült, hogy Ferinek el kell utaznia vasárnap reggel. Valahogy olyan érzésem volt, hogy minden az ellen van, hogy induljak a versenyen. Végül minden a helyére került, mert anyukám feljött a fiúkra vigyázni, én pedig lejátszottam magammal a meccset, hogy mégsem Ildivel fogok futni, hanem egyedül. Ez csak azért fontos, mert I. lassabb tempóval fut, mint én, és az ő tempójában, nagyképűen mondva, bármikor le tudok futni egy félmaratont, arra kész voltam. Na de a saját tempómban???? na arra egyáltalán nem készültem fel eléggé. Legalábbis úgy éreztem. Persze tudtam, hogy fejben kell ezt már elintéznem magammal, és vagy  jól lefutnom, vagy elengedni az időeredményeket, és menni, ahogy sikerül.

Aztán vasárnapra már nem volt bennem kétség, hogy le fogom futni! Kicsit motoszkált bennem az a rég áhított 2órás félmaraton, hiszen annyira futóidő volt vasárnap, kicsit hűvöskés, nem tűzőnap, mint tavaly, és én ezt imádom! Ilyenkor kevesebbszer kell frissítenem is, és nem fenyeget a pisiveszély sem, lehet hasítani.
Aztán a rajtnál nem mertem nagyon előre állni a zónámon belül sem. Féltem, hogy nagyon meghúzom az elejét, és akkor fájni fog a vége... Utólag lehetettem volna bátrabb, bevállalósabb, mert pont amiatt az első eltotyogott kilométeren múlott, hogy kicsúsztam a 2 órából 14 mp-cel. 😊

Szóval az elején jól beragadtam, éreztem is, hogy ez nagyon lassú tempó nekem, de nem tudtam kitörni csak 1 km után. Onnantól kezdve viszont nagyon ment a futás. Nem mindig hallottam a fülemben, hogy mik a részeredményeim, de amikor hallottam, akkor nagyon nekemtetsző számok voltak, és csodálkoztam is, hogy hogy lehetek ilyen gyors még mindig... de tényleg nagyon jól ment, és folyton vártam, hogy na majd biztos most lesz majd nagyon rossz, hiszen 15-nél mindig rossz, de nem, akkor majd biztos 18-nál fogok meghalni... jóóóó, azért voltak kisebb hullámvölgyeim, és miután az első 2 frissítést kihagytam, a 3diakt már eléggé vártam,  de nem volt vészes.
Meg hát szó, mi szó, az Élménykülönítményes szurkolók " Szépek vagytok, gyorsak vagytok, hej, hej!", és a " Jön a lejtő, jön a lejtő, hej, hej!" csatakiáltásai nagyon jókor jöttek, és jól is estek, meg a 12 km.nél felcsendülő AcDc Thunder-je is úgy kellett, mint egy falat kenyér 😅

Szóval nagyon-nagy buli volt, megint, mint mindig. És tényleg hihetetlen, hogy milyen sok energiát ad az, hogy 10ezer ember együtt lüktet a budapesti rakparton. Hogy a legfáradtabb pillanatokban is képes vagy belevigyorogni a kamerába, rámosolyogni egy odapacsizó kisgyerekre, vagy egymásra, bátorítólag, biztatásként, hogy ha hallod a füledben, hogy "hajrá, meg tudod csinálni" akkor tényleg elhiszed, hogy meglesz, és már nincs sok hátra. Olyan jó lenne ezt a pozitív egymás felé fordulást a hétköznapokba is belecsempészni!

Amikor a szigetre visszakanyarodtam, akkor ott is volt egy számláló, és gyorsan kiszámoltam, hogy ha tudom tartani a tempót, akkor még éppen becsúszhatok 2 alá. Csak ez járt a fejemben. De a 20-as tábla valahogy nagyon nem akart közeledni... és bár visszanézve az endomondo-t nem lassultam be érdemben, mégis nagyon szenvedős lett ez az utolsó km. Csak a célegyenesre tudtam megint összeszedni magam, és így az a fránya 14 mp. 😂

Persze nem vagyok elégedetetlen, mert borzasztó jól éreztem magam futás közben, és ez a lényeg!  Jól esett! És magamban úgy veszem, hogy sikerült ezt behúznom 2 óra alá. Legközelebb pedig majd jobban figyelek a rajtnál, hogy ne fityegjen ott a végén az a 14 mp.


#Vivicitta #félmaraton #ötödjére 2:00:14

Majdnem teljesen

A hét, hacsak nem a hónap híre Milánt érinti.

Pénteken voltunk hivatalosak a szokásos fél éves kontrollra az Ortopédiai Klinikára. ( Hogy az a fél év, az inkább 8 hónap, az már szót sem érdemel, örülünk, hogy egyáltalán kapunk időpontot. )
Igazából két héttel korábbra volt időpontunk, de akkor írt a klinika, hogy ne menjünk akkor, hanem menjünk most. Meg is lepődtem, hogy írtak, ez valami új fejlesztés lehet, mert korábban kétszer is odamentünk és kivártuk a sorunkat úgy, hogy nem is volt ott a mi doktorunk. Persze megnézték akkor is, de az mégsem olyan.
Ez csak azért jutott eszembe, mert ha az eredeti 4-én megyünk, akkor semmi gáz, megyünk a szokott útvonalon. De 6-án lezárták a 3-as metró azon szakaszát, amit használnunk kéne ekkor. Szóval kicsit újra kellett tervezni az utat, de végül odajutottunk, nyilván.

Mindenre fel voltunk készülve, hogy majd ott őszülünk meg, vagy halunk éhen, vagy mit tudom én... sosem lehet tudni...
Aztán mikor rákanyarodtunk a folyosóra egész kevesen voltak. Már ahhoz képest, ahányan voltak már egyszer-kétszer.
Relatív hamar kaptunk is papírt röntgenre, felmentünk, megcsinálták, visszamentünk.
Milán nyafogott a röntgen miatt, mert nem szereti. Én meg aggódtam, hogy mit fog majd mondani az orvos. Az ilyen kontrollok mindig merő parák nekem.

Egész gyorsan, kb. fél óra újabb várakozás után már bent is voltunk a rendelőben. A doktorbácsi alaposan megnézte Milánt, hogy hogy jár, hogy hajlik, ide-oda forgatta, ahogy szokta, és végül azt mondta, hogy nagyon szépen gyógyul a lába. Már csak a kifelé rotációban van egy nagyon pici 5% körüli eltérés, de azt mondta, az már teljesen jónak mondható egy ilyen műtét után, és fog még ez is javulni. Kicsit még az oldalsó tartóizomzata van befeszülve, arra mondta, hogy párszor menjünk el gyógytornára, de ezt leszámítva már majdnem tökéletes az a lábacska. Már  sarokemelő sem kell neki, ( igaz, hónapokkal ez előtt elhagyta mind a kettőt, ami volt... ) mert már olyan pici az eltérés a két lába között, hogy olyan kis emelő már nincsen. Szóval ez is sínen van.
Megnéztük a röntgen képet is, és azon is jól látszódott, hogy milyen sokat gyógyult, alakult a legutóbbi kontroll óta. Persze ugyanolyan szép sima kerek fejű combcsontja sosem lesz a bal oldalon, mint a jobbon, de már egészen kereke formájú, és szép íves. Pedig rém lapos és csúnya volt még a műtét előtt, és után.

Ennek örömére, elő is jegyezte Milánt, hogy akkor ki kellene majd venni valamikor azokat a fémlapokat és csavarokat a lábából, amivel összefogatták. Már itthon is beszéltünk róla Milánnal, hogy majd előbb-utóbb erre sor fog kerülni, és már akkor is eléggé parában volt.
Most, hogy szóba került, láttam, hogy egészen magába zuhan, és csak a büszkesége gátolja meg abban, hogy sírjon.
Megkértem a doktorbácsit, hogy mesélje el Milánnak, hogy mi ez a műtét pontosan, hogyan zajlik, és nyugtassa meg, mert eléggé fél. A doktorbácsi kedvesen leült Milánhoz, és elmondta, hogy ez már csak egy pici műtét lesz, ahhoz képest, amin már túl van, időben sem tart sokáig, és csak egy kicsike vágást csinálnak ott, ahol most is van a sebhelye, nem lesz új vágás, és hogy hamar meg fog gyógyulni, még gipsz sem kell rá, csak kötés, és hogy utána milyen jó lesz.

Milán persze érti, hogy miért kell ez, meg érti azt is, hogy ez már csak egy kis szúnyogcsípés lesz az előzőhöz képest, mégis nagyon fél, szegénykém.
Nagyon nehezen lehet megnyugtatni, és nem nagyon tudja kiverni a fejéből, hogy mi vár majd megint rá. Pedig ez már tényleg a célegyenes. Úgyhogy lesz még néhány lefutandó körünk, meg jónéhány elsírt könnycseppünk, de aztán remélem, hogy utána már tényleg minden a helyére kerül.

Először szept 2-re írt be minket. De még jó, hogy időben észbe kaptam, hogy az nekünk nem jó, hiszen Marcinak akkor lesz az évnyitója, az első napja az iskolában, amit nem hagyhatunk ki!!! Így végül szept. 30-at kaptunk helyette. Addigra túlleszünk az első sokkon, hogy Marci iskolás, akkor már tudunk majd teljes figyelemmel Milánra koncentrálni.

Huhhh.... de addig még nehéz hónapok állnak előttünk. Milán kis lelkét valahogy muszáj egyenesbe hozni, különben mind a ketten belezakkanunk....

Főbb híreink - Beíratkozás

A múlt héten két nagyon-nagyon fontos esemény is történt. Legalábbis legalább  kettő :-) 

Az egyik, hogy csütörtökön Marcit iskolába írattam. Mondom Marcit. Mondom iskolába. És nem viccelek. 

Kicsit keserédes öröm az, amit érzek. 

Hol van már az a feszült izgatottság, amikor Mátét írattuk iskolába... az a türelmetlenség, ami odavitt az iskolába az első beiratkozási nap első órájában. De legalábbis nagyon korán. 

Amikor már hetekkel korábban be volt ixelve a nap a naptárban, hogy mikor kell menni, a papírok rendben összekészítve már napokkal korábban. 

Hol van már az a bizsergés, az a szívemig hatoló meghatódás, amit akkor éreztem, amikor Milánt írattam iskolába... hogy már ő is... Vele már nem volt szétfeszítő izgatottság, nem volt akkora nagy türelmetlenség, tudtam, hogy neki ott a helye, iskolába való. 

Marcival már nem volt semmi pozitív irányú izgalom. Se kíváncsiság, se türelmetlenség... rosszul is éreztem magam emiatt, pláne, hogy egész héten folyton emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy nehogy elfelejtsem beíratni. Kedden ki is okoskodtam magamban, hogy mielőtt összeszedem Mátét, hogy elvigyem fogorvoshoz, majd akkor gyorsan elintézem a papírmunkát. Aztán mégsem akkor mentem, mert nem voltak a kezemben a szükséges papírok, Feri hozta őket aláírva a munkahelyéről, így csak késő délután estem be a suliba, miután Mátét letettem szolfézson, és mielőtt még Milánt magamhoz vettem volna. 

Hát így történt. Két rohanás között. Villámgyorsan. Mindenféle meghatódás nélkül. Bemutattam, leadtam, aláírtam, nyilatkoztam. Tömény adminisztráció, miközben két aláírás között a nagyok ügyeiről váltottam pár szót az igazgató helyettessel. Szörnyű. Igazából csak estére esett le úgy igazán, hogy beírattam Marcit az iskolába!!!! 

És a szívem szakad meg, hogy nem lesz már óvodás gyerekem jövőre... Marci is nagyfiú lett....

A másik fontos eseményről nem is tudok most írni... azt megtartom holnapra :-) ( de az is jó hír ám) 

Eszembe jutottak

Valahogy úgy elszaladt a múlt hét, igaz a többi is csak úgy röpköd, meg igazából az egész március mintha nem is lett volna..., hogy csak kapkodtam a fejem, hogy miiiii, óraátállítás???, miiii április????
Mostanában mindig az van, hogy míg mondjuk a konyhában pakolok a bevásárlás után, akkor egy csomó minden van a fejemben, hogy majd erről meg arról is írni kéne a blogon, mert milyen gáz, hogy mégcsak meg sem említettem... aztán valahogy eltűnnek ezek a gondolatok a süllyesztőben, és amikor gép elé kerül, akkor nem sok ötletem van, hogy az adott témáról mit is tudnék amúgy írni, azon kívül, hogy megtörtént.

például.
- Milán és Marci szombat reggelente úszni jár. Nem mindig akarnak menni, többnyire nem, de amikor már betekerjük magunkat a forgóajtón, akkor már nincs ellenvetésük. Szóval csak azt a röpke másfél órás kínlódást kell ép ésszel kibírni, ébredéstől-forgóajtóig aztán már sínen vagyunk.
Milán ő már sima mélyvizes, a 25ös medencében szeli a habokat, hol így hol úgy, mikor mi az instrukció. Az óra elején már egész rendezettnek tűnnek a mozdulatai onnan fentről, már amennyire én értek az úszáshoz, mindenesetre jó nézni, ahogy háton szépen evez a kezével, vagy mellen bukik a víz alá. Az óra vége felé, amikor már fárad, akkor azért már kezd szétesni ez a patent mozdulatsor, és ilyenkor különösen a lábtempóján látszik, hogy leginkább már csak a túlélésre, vízen maradásra játszik.
Marci is kilépett a minicsoportból, és bekerült az egyel föntebbi csoportba, és olyan kis ügyes, és bár nem szereti, ha ezt mondom, de akkor is nagyon cukiiiii. Úgy imádom a kis habtestét! És olyan elszomorító, hogy valószínű már nem sokáig lesz ilyen kis puhaság. Döbbenetesen gyorsan nőnek.
- Máté megint kinőtte a focicipőjét. Komolyan megőrülök a focicipőktől, mert ő már az a méret, amiből nincs már 3-4 ezer forintos kategória, ami minden szempontból tökéletes lenne, mert ha nem jó minőség, akkor úgyis szétszakad 3 hónap alatt, ha meg nem szakad szét, akkor meg úgy kinövi, és tologatok egy jó minőségű kinőtt focicipőt megint. Arról nem is beszélve, hogy már nem is vesz fel akármilyet, mert legutóbb is valami bokaszorítósat kellett venni, mert most az a menő.
Ruhailag szerencsére még nem válogat, többnyire felveszi azt, ami van, egyedül a nadrágra háklis, mert az csak passzentosan szűk lehet, libegő szárú nem. A múlt héten vettem neki egy nadrágot, amit ezen a héten visszavittem kicserélni, mert kicsi lett. Néztem én már akkor is a nagyobbat, de az ránézésre akkora volt, hogy tiltakozott az agyam, hogy azt hozzam el.
Tegnap hazahoztam a nagyobbat. Nézi Máté, nézi, azt mondja, "De Anya, ez hatalmas!!!!"
Na. "Mit gondolsz, miért nem ezt vettem meg a múltkor???"
Persze felpróbálta, és jött hogy húúú pont jó, nem is nagy.
Döbbenet.
Sajnos nem csak a lába  meg a nadrágmérete nő, hanem a szája is... erről regényfolyamot tudnék írni, de jobb ezeket elfelejteni, mint emlékezni rájuk :-)
- Marci fociedzésre is jár, hétfőnként. Persze oda sem akar menni sosem. Aztán edzésen meg brillírozik. Tegnap is olyan parádésan játszotta az edzés végi meccset, hogy nem győzték dicsérni. Nem tudom mi lesz vele a suliban, ha minden feladatnak úgy áll neki, hogy nem akarja, nincs kedve, utálja... Igazából egy nagyon halom lustaság. Az a szerencséje, hogy cuki. De cukiságból nem élünk meg.
Ellenben akárhová bepottyan, mindenhol magára szed 1-2 barátot, egyáltalán nem esik nehezére pillanatok alatt összehaverkodni vadidegenekkel. A múlt héten Feri nem volt itthon, így Marcival együtt vittük Milánt logiscoolra, és ott megvártuk. Van ott egy különteremben egy csocsóasztal, azzal ütöttük el az időt. Először én játszottam Marcival egy ötvenes meccset, majd mellénk csapódott egy kisfiú meg egy kislány, és velük játszott Marci. 20 perc alatt olyan országos cimborák lettek, hogy kifelé menet már vállt vállnak vetve viháncoltak, és hatalmas "Csá MArci, Csá Csabi" kiáltásokkal búcsúztak egymástól, hogy majd akkor legközelebb folytatják.
- Milánéknál a hárombében már megint áll a bál. A múlt héten szerdán megint volt valami konfliktus, lökdösődés, nemtudommi 2 gyerek között, ami nyilván már a sokadik volt az idén/a héten, és Orsinéni eléggé kiborult, és mondott pár dolgot a gyerekeknek, amit nem kellett volna, vagy nem úgy. A gyerekek a lelkükre vették, mentek a körbelevelezések a szülők között, hogy kinek mit mondott otthon a gyerek, majd 2 szülő beszélt az igazgatónővel, majd az ig.nő a gyerekekkel, az osztály megbeszélte az iskolapszichológussal, megbeszélték Orsinénivel, tegnap volt egy rendkívüli szülői ezzel kapcsolatban, szóval már mindenki mindenkivel mindent ezerszer átrágott, meg sok más témát is.
Abban mindannyin egyetértettünk, hogy a múlt szerdai kiborulás az a jéghegy csúcsa volt, és az, hogy ideáig elfajultak a dolgok, volt egy oda vezető hosszabb út, és ennek az útnak a folytatását kellene valahogy kevésbé göröngyösre simítani. A lényeg az, abszolút szubjektíven, hogy van néhány gyerek,akik okkal-ok nélkül, nem tudom, de egy "rossza gyerek" megbélyegzést kaptak az évek vagy inkább az elmúlt hónapok során, és ezzel a néhány gyerekkel, állítólag mindig van valami gond, ezek mindig piszkálják a többieket, vagy verekszenek, vagy egymással, vagy másokkal, vagy simán csak gond van a magatartásukkal. Ez az egész odaáig fajult, erről már korábban is búsongtam egy sort, azt hiszem, hogy az egész osztályértékelés eltolódott egy totál negatív irányba, és még ha vannak is dicséretek vagy pozitív dolgok a napokban ( nyilván vannak), azok eltörpülnek a sok fegyelmezés, kiabálás, veszekedés, és büntetés mellett. Nyilván, ez az állapot se a gyerekeknek, se a pedagógusoknak nem jó, és nem fenntartható. Szóval ezen vagyunk most, hogy akár az iskolapiszichológus segítségével valahogy ezt a negatív közeget felszámoljuk. Én legalábbis szeretném azt remélni, hogy ez volt az igazi célja a tegnap délutánnak, és nem voltunk ott hiába.
Sajnos én nem voltam ott végig, meg az elejéről is késtem, mert közben nekem el kellett vinni-.hozni a gyerekeket edzésről. Én még akkor távoztam, amikor még látszólag együttműködően tudtunk beszélgetni mi szülők, egymással és a tanítókkal. Aztán később majdnem sírva hívott egy szülő, hogy a vége már megint csak a személyeskedés és a sárdobálás lett...
Ahhhh.... Hogy mi lesz még ebből... én valószínűnek tartom, hogy ősztől már nem jön vissza O.néni, ( ha van esze), de hogy akkor mondjuk ki lesz helyette, és lesz-e egyáltalán valaki, és hogy az negyedikben mennyire lesz jó vagy rossz... majd az is kiderül...

Szóval szó sincs arról, hogy unatkoznánk. :-)