10 lett

Annak ellenére, hogy sokszor elhangzott már a szánkból, hogy "10 éves vagy!", mégis olyan hiszem is meg nem érzés, hogy szinte egyik pillanatról a másikra lett egy 10 éves nagyfiunk. A 10 az már nem 9, a 10 az már nem egyjegyű, és a 10 az már olyan sok! Egy évtized mindenki életében nagy idő, beleférnek nagy mélységek és nagy magasságok is, nagy sikerek, és kudarcok is. Talán ez az első 10 év kevésbé szólt a kudarcokról, de biztos voltak elégedetlenségek, voltak szárnyalások és mélyrepülések.

Fura visszagondolni, pláne visszanézni azokat a régi képeket, amik Máté első hónapjaiban, éveiben készültek. Hasonlít is magára meg nem is. Vannak apró rezdülései, vagy amikor őrültködik, vannak grimaszai, amik megmaradtak pontolyannak, mint amilyenek voltak picigyerek korában, de közben meg olyan nagy lett, hogy már-már hihetetlen, hogy ő is volt valaha csecsemő.

Pedig mennyi átvirrasztott éjszaka van a hátunk mögött, mennyi végigsírt nap, mennyi tanácstalanság, elkeseredettség, sírás, amire ma már vicces visszaemlékezni, holott akkor nem volt annyira mókás a helyzet. Nem is hittem, hogy lesz ez jobb valaha is. Aztán lett. :-)

Ma is vannak súrlódások, hajajj, de még mennyire! De ezek már egészen másfajta problémák, de azt gondolom, hogy minden vita és összecsapás ellenére szerencsések vagyunk egyelőre, mert ha az első lendülettel kapunk is az arcunkba egy testes hisztit egy kis vergődéssel, kicsit később azért lehet vele értelmesen beszélni, és egyre inkább meggyőzhető, vagy kompromisszumra hajlítható.

Imádom, hogy az elmúlt időszakban olyan nyitott lett. Hogy szívesen mesél arról, mi történt a suliban, edzésen, órán, akárhol, igényli is, hogy meghallgassuk. Igyekszünk is meghallgatni, még ha sokszor két rohanás között vagyunk is. Imádom, hogy olyan nagyfiúsan tud már beszélgetni, kérdezni, és hogy minden érdekli. Imádom, hogy ad a tanárai szavára, és ezt tovább is adja itthon, hogy "Angéla néni azt mondta, hogy..."

Imádom, amikor együtt ülünk a konyhában, csak mi ketten, és operáról beszélgetünk, mert szolfézson a Bohéméletről volt szó.

Imádom, hogy lettek céljai, hogy már nem csak úgy bejárunk a suliba melegedni, hanem tudja, hogy miért van ott. Hogy majd felvételizni szeretne, hogy a jobb csoportban szeretne lenni angolból, hogy versenyre szeretne menni, és ezért látszólag meg is dolgozik. Jó, nem tanul éjjel-nappal, nem olvassa egyik vaskos regényt a másik után, nem oldja orrvérzésig a feladatsorokat, de nem is ez az elvárás. Teszi a dolgát, még ha néha figyelmeztetni is kell arra, hogy mi a feladata.

Szeret szerepelni, szeret középpontban lenni, és éhezi a dicséretet.

Imádom, hogy egyre inkább látja, hogy kik azok, akikkel "érdemes" barátkozni, és kik azok, akik csak visszahúzzák, és ezeknek a gyerekeknek a társaságát már nem is igen keresi, és el is mondja itthon, hogy milyen hülyeségeket csinált már megint X vagy Y.

Elképzelni sem tudtam, hogy milyen lesz majd 10 évesen, mint ahogy ezt sem látom még pontosan, hogy milyen lesz még 10 év múlva, de talán rátaláltunk a helyes útra, már csak rajta kell maradnunk. Neki is, és nekem is.

Pénteken a suliban is megünnepelték. Ebéd utánra vittem a tortát, ami egy szempillantás alatt el is fogyott.

Suli után pedig egy pizzázóban ünnepeltünk.

Vasárnapra pedig meghívta Máté pár barátját hozzánk. Nem mintha sok szabad helyünk lenne, de elfértünk, és jól éreztük magunkat. Ettünk sütit, ittunk vajsört, igazán klassz este volt.

Ezen is túl vagyunk, jöhet a karácsony :-)