Öröm velük beszélgetni

Van Mátéval egy kis esti rituálénk, amikor bevonulunk a hálószobába esti mesét olvasni csak mi ketten. De olvasás előtt mindig fecsegünk egy kicsit, hol erről, hol arról. Ez a "mi időnk". Valamelyik este már nem tudom pontosan miről volt szó, de hogy valahová majd menjünk el, de AUTÓVAL! Ez Máténak a vesszőparipája, hogy de autóval menjünk! Mondtam neki, hogy nem lehet mindenhová autóval menni, mert nem praktikus, meg egyébként is van élet autó nélkül is. Mondom neki, hogy képzeld el, amikor én gyerek voltam, akkor nekünk nem volt autónk, és látod, mégis felnőttem, és itt vagyok! 
Erre ő kicsit felháborodva:
- Na jó, persze, mert akkor még nem is találták fel! 
Tegnap valahogy Milánnal is szóba került ez az autó kérdés, és mesélem neki a Mátés beszélgetést, és hogy Máté azt mondta, hogy nem is találták még fel az autót, amikor én gyerek voltam.
Erre ő:
- Miért? Már feltalálták? Tényleg? - kérdezi őszinte csodálkozással a hangjában
Majd picit később:
- És tényleg te is voltál kisgyerek? 

Kontroll

Ma voltunk Milánnal kontrollon a klinikán. És ha már ott voltunk, akkor egy körben már gyógytornán is voltunk. 

Voltunk már egy párszor a klinika ambulanciáján, meg párszor csak átsétáltunk rajta, amikor tornára mentünk, ezért nem számítottam arra, hogy hamar végzünk, bár ideális esetben Milán akár még vissza is érhetett volna a suliba a 4. órára, de hol van a mai eü. helyzet az ideálistól, ugyebár, úgyhogy ezt a verziót be sem sanszoltam. 

Reggel 8.45-kor érkeztünk, és 11.45-kor hagytuk a hátunk mögött az épületet. Ez bárhogy számolom 3 óra. Jó, ebben benne volt egy fél órás torna, de utána csak vártunk, vártunk, míg a csecsemők elfogytak előlünk, és kaptunk egy röntgen beutalót. Amit nem a Milán nevére nyomtak ki, úgyhogy vissza az egész, és megint vártunk. Majd a jó lelettel fölmentünk egy emeletet, és a röntgen előtt is vártunk. Majd utána visszamentünk az ambulanciára, és folytattuk a várakozást. Milán nagyjából az első 5 percet bírta, utána bizonyos időközönként megkérdezte, hogy vajon mikor mehetünk már haza. Végül egyszer csak sorra kerültünk!!!

Azt mondta a doktorbácsi, hogy minden szuper, a műtéti rész teljesen összeforrt, a combfej jó helyzetben áll, nincs már más dolga, minthogy szépen visszanőjjön a lekopott porcrész. Az meg még egy kis idő. Illetve sok idő. 

De most már tulajdonképpen sínen vagyunk. Mehet úszni, és bármilyen furcsa a téli heti 1 korit is engedélyezte a doktorúr, mondván, ha bírja csinálni, csinálja, ha nem, akkor ne. Hát majd meglátjuk, hogy bírja. Mindenesetre ezermilliószor a lelkére lesz kötve, hogy ne erőltesse, ha nem megy. Meg majd remélem, hogy olyan időben fognak járni, hogy hátha tudom őket kísérni, és akkor majd szemmel tudom tartani. 

Már-már hagyományként a délelőttöt a mekiben zártuk. A vadiúj felújítottba mentünk, ahová a múltkor nem tudtunk. Az az új rendszer, hogy csak 1 kiszolgálópult van, van viszont 4 led fal, amin keresztül mi magunk is le tudjuk adni a rendelést. Én nem nagyon akartam ezt választani, mert nem ismerjük annyira a meki kínálatát, hogy magabiztosan el tudnék ott navigálni, egyszerűbb bemondani a kiscsajnak, hogy 2 hamburger 1 üdítő, stb.., de Milán mindenképpen ezt akarta, hát jó. Szerencsére volt egy srác, aki segített eligazodni, különben még most is ott állnék :-) Közben meg arra gondoltam, hogy legközelebb már az lesz, hogy én beütöm kint a falon, aztán hátramegyek, megsütöm, összerakom, otthagyom a pénzt, és nem is kell akkor már embert alkalmazni. :-) 

Hulla fáradtak voltunk, de azért még a napot megkoronáztuk azzal, hogy elmentünk Milán biciklijéért a szerelőhöz. Még augusztusban, az utolsó biciklizésénél kilyukadt a kereke, azóta ott állt a sufniban, jobb sorára várva. Közben Marci egyszer, valamilyen meggondolásból szétcsapkodta az ülését a kiskapával, úgyhogy nyeregcsere is kellett. 

Nagyon boldogan ült fel két hónap kihagyás után a bicójára, és két tekerés után már úgy ment, mintha misem történt volna. 

Jövő héten őszi szünet!!!! Úgy kell már, mint egy falat kenyér!

Ja, és Milán a villamoson hagyta reggel a sapkáját. 2 napja vettem. Bizonyára nem volt elég, hogy 50-szer mondtam neki, hogy vagy vegye fel, vagy fogja a kezében, mert ott fog maradni. Ott is maradt. Bye-bye sapka. 

A hét

Huss... volt nincs... elröppent.

Hétfőn Milán világvége hangulatban vonult ki a suliból. Két rossz híre is volt egyből. mikor ezt kimondta végigfutott a hátamon a hideg, és már mindenre gondoltam, hogy elesett, megütötte magát, nincs jól a lába, mittudomén, mire kinyögte, hogy 2 feketepontot is kapott, mert a hétvégén nem csinált házit. Hmmm.... nem mintha nem kérdeztem volna meg tőle x+1-szer, hogy Milán neked nincs házid? nem kell semmit sem csinálnod? Amire rendre jöttek a nemek. Én meg elhittem, mert újabban azt a szokást vettem fel, én galád, hogy nem futok felesleges köröket a dolgaikért, max. figyelmeztetem őket, hogy jó lenne tanulni/gyakorolni/olvasni, és persze segítek feladatot megoldani is ha kell, de az, hogy az orruk alá van tolva a könyv, a füzet, a hegyezett ceruza, és majdhogynem már én oldom meg a feladatot is, na az nem megy. Így maradt ki Milánnak a hétvégi 2 db matekpélda. Hát így indítottuk a hetet. Persze eleinte én voltam a hibás. De mire elértünk a buszmegállóig rávilágítottam, hogy a házi feladat, az nem az én házi feladatom, mint ahogy a fejben tartása sem az. Belátta, de ez egy újabb lavinát indított el, mégpedig, hogy e miatt  most már biztos nem lesz ötös a havi jegye, sőt mi több év végén sem lesz már tiszta kitűnő, és egyébként is tutibiztos, hogy neki van az osztályban a legtöbb feketepontja, ergo ő a legbutább, és és kész sluddzpassz odavan az élete, nem lesz belőle semmi. Nem mondom, hogy nem volt megmosolyogtató ez a performansz. Az volt, de csak az orrom alatt mertem somolyogni.
Amikor leszálltunk a buszról, mondtam neki, hogy ha veszünk egy fagyit a sarkon, akkor az segít-e egy kicsit, hogy helyreálljon a világ rendje. Azt mondta igen. Igen ám, de a cukrászdában attól a naptól kezdve már nem árultak fagyit! Teljes armageddon. Hazáig sírt, hogy neki ez a nap az életének legrosszabb napja, az már biztos.
Talán kedden  Marci elesett az udvaron az oviban, és lezúzta a térdét. Még a gatyája is kilyukadt. Szép horzsolás volt a térde közepén, de azért nem halálos. Ő persze bele akart halni.

Kedden sportorvosnál voltunk Mátéval, és bár én azt gondoltam, hogy akkor aznap már nem megyünk suliba, Máté mégis bement, mert az 5-dik órában versenyre készülést tartott Angéla néni, és nem akart ebből kimaradni. Onnan a háziorvoshoz mentem, hogy leadjam Milán kórházas papírjait, mert a múlt héten szabin volt a doktornő. Mire onnan hazakeveredtem már levegőt venni sem volt kedvem.

Szerdán Feri megint elutazott, a fiúknak meg elmaradt a szolfézs. De mivel délután Máténak hegedűje van, elhoztam őket 2-kor, hogy majd itthon még gyakorol óra előtt, meg itthonról kényelmesen el tudunk menni együtt, és nem kell Milánt itthon hagynom egyedül, mert ő nem tud sietni. A kényelmességből az lett, hogy egy megállóval hamarabb szálltunk le a buszról, mert eltévesztettem, mert ott szoktunk gyakrabban leszállni, csak a hegedűhöz mehettünk volna még egyet. És pont akkor villamos sem volt se közel, se távol, 6 percet, amit meg mutatott a kijelző már nem tudtunk várni, így egy megállót sétáltunk. Ettől Marci és Milán teljesen "kikészült", de a fáradtságuk szerencsére csak addig tartott, amíg le nem pakoltunk a sulifolyosón, és el lehetett kezdeni játszani. Ahhoz már nem voltak fáradtak. Bezzeg hazafelé. Nagy kaland volt, mert a tömött buszon csak az ajtóhoz préselődve tudtunk utazni. Marci két megállót sírt, hogy ki fogok esni a buszból, míg Milánt két kézzel fogtam, nehogy elessen a sánta lábával. Szerencsére utána kicsit oszlott a tömeg, és Marci odafért a sofőrbácsi ablaka mellé, és nézte, hogy vezeti a buszt.
Ja! Ugyanezen a napon Marci focizás közben beleborult az oviudvaron egy bokorba, és felhasította az arcát szemtől állig. Jó csúnya seb maradt utána, de legalább nem a szemét csapta ki. Csak hogy találjuk meg a rosszban is a jót. :-) Azóta már gyógyul, és talán nem lesz utána nyom.

Csütörtökön az iskolások színházba mentek. Máté kapott egy beírást, miszerint a buszban "szégyent hoztam osztálytársaimra és tanáraimra". Kérdem tőlük, 3-an jöttek le együtt, mert mentek focizni, hogy mi volt ez. Azt mondták, hogy a hátsó sorban ment valami idétlenkedés, hogy elhúzták a függönyt, és kifelé integettek, meg grimaszkodtak, de Máté is meg a másik két srác is azt mondta, hogy Máté nem is volt benne, ő előrébb ült eggyel vagy kettővel, ő csak nevetett rajtuk. Na most erre mit mondjak. Máskor ne nevess???? Meg egyáltalán, miért nem lehet ezt ott helyben megoldani, odamenni, rájuk szólni, szétültetni a delikvenseket, neadjisten közéjük ülni, és máris nincs bulizás, ha nem lehet. Mi értelme van ezt az ügyet hazaküldeni. Na mindegy. Ezen már sokszor morfondíroztam, megoldás nincs.
Csütörtökön Mátéék nagy pályás edzésen voltak bent a városban, ahová én hétszentség, hogy egyszer sem fogom elvinni, de tegnap volt fuvarjuk, az egyik apuka vitte-hozta őket kocsival, így ment. Fél 8-kor ért haza. Bepuszilt két tányér vacsorát, és mire kiosztottam a kicsiknek az esti tejüket addigra tátott szájjal elaludt.

Ma ünneplőbe kellett menni. Elvileg lesz valami kis ünnepség a tornateremben, majd minden osztály elmegy mécsest gyújtani az 56-os emlékművek valamelyikéhez. Idén, mivel jó idő van, Mátéék kimennek az 56-osok terére, egyébként csak a  Bosnyák térre mennének. Tegnap délben derült ez ki, hogy bemennek a térre, vigyenek bérletet vagy jegyet. Szerencsére Máténak még éppen van bérlete, így egy nagy huhhh-val elintéztem a dolgot. Délután viszont újabb üzi jött, hogy jó lenne, ha a gyerekek fedeles mécsest vinnének, abból is a műanyagot, hogy ne törjön mert azt könnyebben meg tudják gyújtani. Hát délután nekem már nem volt ingerenciám fedeles mécsesért rohangálni, meg egyébként is imádom a délutáni üziket, hogy holnapra azonnal kell ezmegaz,  úgyhogy Máté ( és Milán is, csak tőlük nem jöttek instrukciók) sima teamécsest vitt, aztán vagy meggyújtja vagy nem. Vagy majd hozza a következő beírást, hogy nem volt felszerelése, vagy mit tudom én. De azt majd az arcomra veszem akkor.

Estefelé Milánnak eszébe jutott, hogy a könyv, amit kedd óta keresünk, és már felforgattam érte a lakást, mert azt állította, hogy hazahozta hétfőn a suliból, mert ott nincs, de itthon sem volt, hogy az a könyv, most jut eszébe, hogy bizonyára ott maradt hétfőn a műfüves pálya sarkában... khmmm, khmmm. Merthogy ott tornáztak a többiek, ő meg kivitte a könyvét, csakhogy aznap egy másik kisfiú sem tornázott, és olvasás helyett "jót szórakoztunk Levivel".  Olyannyira, hogy a könyv meg ott maradt. Gyorsan írtam 3 üzenetet ide-oda, hogy keressük a könyvet, és tanácsot kértem, hogy hol keressem esetleg iskolán belül. Könyvtári könyv volt, úgyhogy jó lett volna megtalálni. Végül írtam a foxiedzőnek is, mert délután ők tartanak ott edzést, hogy esetleg nem látta-e. És igen!!!! Megvan a könyv! Ott volt a sarokban, ahová Milán lerakta. Örömhír, hogy meglett, de szomorú, hogy ezek szerint a focisták nem olvasnak, mert egyiknek sem kellett a könyv. :-(

Azt hiszem ennyi. Szóval élünk ám. Nagyon is.

Egy hét Mészároséknál című opuszt olvashattátok.

5 km Mátéval, pipa

Strapás hét volt a múlt heti. Azt, hogy Milánnak ez volt az első hete a suliban, és még nem volt igazán fürge, ( most sem az még, de alakul), ezt megtoldottuk még azzal is, hogy Feri nem volt itthon 3 napot. Milánt kezdetben hazahozom nagyjából ebéd után, kivéve szolfézsnapokon, mert hogy úgysem tud sok mindent csinálni az udvaron, csak nekem nyávog itthon, hogy ő csak a padon tud ülni.  Ami azt jelenti, hogy elmegyek Milánért, hazajövünk, aztán visszamegyek Mátéért, közben vagy fölszedem Marcit, vagy nem, ez Máté programjától függ, és megyünk hegedűre, vagy vagy foci, vagy, vagy, vagy... Szóval nagyjából oda-vissza ingázom az otthon és a suli között. De majdcsak lecsengenek ezek a napok is egyszer....

De ami fontos, és igazán említésre méltó az az, hogy Mátéval elindultunk szombaton a Spar maraton keretében rendezett 5 km-es távon, becsületes nevén a Riska Minimaratonon. Egy héttel ezelőtt neveztünk, egész addig bizonytalan volt, hogy az osztállyal futunk-e együtt, vagy futunk-e egyáltalán, az mondjuk időjárásfüggő volt. Végül csak beneveztünk 5 km-re. A 2.5-t már tavasszal is olyan kevésnek éreztem, a fiúk úgy végigsuhantak rajta, hogy fel sem tűnt nekik a távolság.

Nagy izgalommal vártuk a szombatot. Abban biztos voltam, hogy menni fog ez Máténak, futottunk már ennél hosszabb távot is. Pláne, hogy nem is volt szintidő megállapítva 5 km-en, és volt egy frissítőpont is út közben, így tutibiztos volt, hogy célba értünk. Mégis izgatott voltam, hogy hogy fog tetszeni Máténak.
Én nagyon szeretem azt a versenyhangulatot, ami egy ilyen rendezvényen van. Lüktet ilyenkor a ligetben az energia, az elszántság, mindenki egy célért van ott, lefutni azt a távot, amit kinézett magának, legyen az váltó, 2.5 km, 5, 10, vagy akár egy maraton. A rajtvonal mögött állva minden egyes alkalommal elhiszem magamról, hogy mindenre képes vagyok, és bármekkora távolságot le tudnék futni. De tényleg!
Szóval kíváncsi voltam, hogy Mátét is elkapja-e majd a gépszíj, hogy ő is úgy lesz-e vele, mint én, hogy már a célbaérkezés után azon gondolkodik, hogy mikor kellene megint futni egy még nagyobbat.

Időben kint voltunk a ligetben, nem akartam az utolsó pillanatra hagyni, hogy legyen idő kényelmesen mindenre. Leparkolni a bicókkal, leadni a hátizsákot, rajtszámot applikálni a pólókra, egy kis körbenézés, ráhangolódás, még egy pisi, ilyesmi...

És volt időnk fotózkodni is :-)

Marcinak fotóztunk egy nesquick nyuszit.

Én nem tudom, hogy mások hogy bírnak olyan remek szelfiket tolni, én ehhez totál béna vagyok, vagy valamelyikünk fél feje nincs a képen, vagy a háttér nem látszik, ami pont a lényeg, ugyebár, vagy legalább az egyikünk szeme be van csukva. 😜😛 Itt épp a Mátéé. Mentségemre legyen mondva, hogy annyira sütött a nap, hogy ha szembe álltunk a nappal, akkor becsukódott a szemünk, ha meg háttal, akkor nem láttam, hogy mi van a kijelzőn. De azért elbénázgattunk.

Gyülekezünk a rajtvonal mögött.

Rajt után kicsit nagy lendülettel indultunk neki, vitt minket a lelkesedés, de a Hősök tere után kicsit visszavettünk, mondtam Máténak, hogy inkább lassítsunk kicsit, aztán a végén legfeljebb meghúzzuk, ha van még bennünk erő. A lassításban segítségünkre volt az a sok kis alattomos emelkedő, ami a ligetben van, és persze egyet sem hagytunk ki a táv során. :-) 3 km-nél már kezdett fáradni Máté, de biztattam, hogy most már mindjárt itt lesz a frissítőállomás, és akkor iszunk egy pohár vizet. Azt mondta oké. Így is lett. Ittunk, és mentünk tovább. Folyamatosan kérdezgettem, hogy jól van-e, hogy minden oké-e, nem fáj-e valahol, ( 4 km-nél kicsit szúrt az oldala, de aztán figyeltünk a légzésre, és rendbejött), és rendre elmondtam neki, hogy mindenképpen szóljon, ha nem jó valami, akkor megállunk, sétálunk, lassítunk, amit akar. De rendben volt, a kisebb gondookat menet közben orvosoltuk. pl. orrfújás.  A vége felé, 4 km után, kérdeztem, hogy maradt-e még benne szufla, azt mondta igen. Így kicsit meghajtottuk még a végét :-) Máté kicsit jobban, én alig tudtam vele lépést tartani, nem vagyok jó sprintelésben, de végül csak sikerült együtt befutnunk. 

31 perc alatt sikerült teljesítenünk a távot, ami szerintem nagyon-nagyon jó!

Nagyon klassz futás volt! Máté is élvezte. Örültem, hogy szépen bírta, annak meg még jobban, hogy én is :-) Na jó, én mentem volna még, 5 km után szoktam belejönni. De hát mondtam az elején, hogy ilyenkor elhiszem magamról, hogy képes vagyok bármire.
Szuper volt nagyon! És nagyon jóleső futást tudtunk magunk mögött.
Befutócsomag, befutóérem, pihi, kis nézelődés még itt-ott, aztán jöttünk haza.

Máté még be akart menni az actimel sátorba, mert ott osztottak actimel joghurtitalt már a verseny előtt is. Ott belebotlottunk egy fotózásba, amit Máté ugyancsak szeretett volna. Hát odaültünk mi is arra a kanapéra, és kaptunk 4 db kisképet, és egy gif-fájlt emlékül.

Megyünk tovább, nem állunk meg, vannak még terveink, igaz, ahhoz nekem is össze kell szednem magamat. :-) Fussatok Ti is, mert futni jó, együtt futni pedig még jobb!

Hétvégi miniséta a Rómain

Milán gipszében az volt a legrosszabb talán, hogy nem tudtunk egyáltalán kimozdulni itthonról. Hiába volt többször is szép napos kirándulóidő, mi csak ültünk itthon, és legjobb esetben legalább a gyerekek kimentek a kertbe, hogy érje őket a levegő, de igazából nekik sem nagyon  volt kedvük kimenni Milán nélkül, vagy ha kint voltak, akkor hamar visszahúzta őket a szívük. 

Aztán pénteken, amikor azzal bocsátottak el  minket a kórházból, hogy bátran terhelheti a lábát, persze csak úgy, ahogy ő jónak érzi, már akkor tervbe vettük, hogy a hétvégén megsétáltatjuk Milánkánkat. 

Szegénykém nagyon kis sápadtka lett a szobafogsága miatt, az, hogy olykor-olykor kiült a teraszra, hogy lássa a napot, hát az nem sokat ért. 

Szombat délelőtt lett volna jó elmenni valahová, és elsőre nekem Vác ugrott be, hogy ott milyen klassz sétány van a Duna parton, és már úgyis ezer meg egy éve jártunk ott. De aztán Máténak szombat délelőtt Bozsik kupája volt, utána meg kicsit eltelt az idő az ebéd utáni sziesztával, így Vácról lemondtunk. Helyette a Római-partra indultunk, elvégre ott is van Duna :-) és ott sem jártunk már egy ideje. 

Mire kiértünk, addigra már nem volt az a verőfényes napsütés, de azért jól esett kicsit sétálni a parton. A túloldalt szépen megvilágította a nap. 

Marci mindenképpen gesztenyét akart szedni. Ez most a mániája. Szerencsére találtunk néhányat, és szerencsére megelégszik pár darabbal is egyszerre, így nem kellett sokáig hallgatnunk, hogy hol van már gesztenye. 

Mondjuk az sem volt jobb, amikor rázendítettek a "veszünk" kezdetű mondatokra. Hogy ezt mennyire utálom, azt el sem tudom mondani... hogy nem lehet elmenni sehová, és nem lehet 10 percet úgy menni az úton, hogy közben valamelyik ne vinnyogna mellettünk, hogy "veszüüüünk???? veszüüüüünk?????" Mindegy, hogy mit, bármit, fagyit, jégkrémet, sült halat, vattacukrot, kürtőskalácsot, amit épp a következő bodegában árulnak, csak vegyünk. A Rómain pedig van ilyenfajta inger dögivel, szóval nem kicsit volt idegesítő. 

Milán szépen haladt a mankójával

A napsütötte túlpart. 

Kavicsot is dobáltak. 

Egy kislány meg az anyukája elbiciklizett mellettünk, és a kislány nagyon rácsodálkozott Milán színes mankójára. Meg is állt, és úgy nézte. Aztán hallottuk, ahogy elkezdte nyüstölni az anyukáját, hogy neki is kell egy ilyen!!!! :-)

Innen még boltba mentünk. Hogy az mennyire nem esett jól!!! Teljesen elszoktam már a bevásárlástól, amíg Milán itthon volt, addig Feri intézte a boltot hétvégenként valamelyik gyerekkel. Most meg nagybolt (Auchan), 3 gyerek, huhhh, eléggé mélyvíz volt ez nekem... de túléltük.

Október 9. az új szeptember 1.

Ma reggel végre, végre Milán lába is érintette az iskola kövét :-) Mind a kettő lába!
Nagy izgalommal készültünk, tegnap szépen összekészítettük a holmiját, elrendeztük a tolltartóját, a technika dobozát, az iskolatáskáját. Előkerült az uzsonnásdoboza és a kulacsa is.
Reggel picit korábban keltünk, mert nem tudtuk, hogy mennyi idő kell Milánnak, hogy elkészüljön, és ma még autóval vittük Milánt, ami nemhogy lerövidítené az indulást-érkezést, hanem még hosszít is rajta, hiszen ki kell állni, be kell ülni, stb..., de Milánnak így most egyszerűbb volt. Plusz Máténak hétfőn nagyon időben kell érkeznie, mert úszni mennek. Szóval felpakoltunk, telipakoltuk a csomagtartót az iskolatáskákkal, az úszócuccal, a hegedűvel, a szatyrokkal és a kishátizsákkal, és már ott is voltunk.
A fiúk nagyon megörültek Milánnak, rögtön kínálták keksszel, csinálták neki a helyet. Azt mondta Milán, hogy Bálint, a barátja is nagyon örült neki, egész nap csak vigyorogtak egymásra. :-)


Libasorban, végre mindenki útrakészen :-)

Amíg lehet, és tudom, addig elhozom Milánt ebéd után, mivel se tornázni nem tud még ebben a félévben, se az udvari időt nem tudja egyelőre szívfájdalom nélkül kihasználni. De szerdán-pénteken, szolfézsnapokon ott kell maradnia, úgyhogy majd meglátjuk, hogy veszi ezt a fajta akadályt.

Az első nap nagyon jól telt. Igaz, két órát valami bulibuszon kézműveskedtek az iskola mellett, holnap pedig vmi szakmai napok lesznek, szóval az sem lesz megerőltető. így jó iskolát kezdni, szépen fokozatosan.
Úgyhogy hajrá új tanév! Végre mi is teljes létszámban veszünk részt benne!

Zöld út

Ma délben a kezünkbe kaptuk a zárójelentést, igazolást a heti kórházi tornáról, igazolást a szeptember havi hiányzásról, időpontot a következő kontrollra, mellé instrukciókkal a hogyantovábbakról, miszerint fokozatos terhelés mellett elhagyható már a mankó, és a tornát tovább kell folytatni itthon, szóval mindezekkel a zsebünkben végre zöld utat kaptunk, és jövő hétfőn mehetünk iskolába!!!! 


Nagyon fárasztó volt ez a hét, és fárasztó lesz még a jövő hét is, meg biztos az az utáni is, csak mindegyik egy picit másképp.
A héten kétszer is akkor keltünk, amikor az óra még 5-t mutatott, mert kedden-pénteken bent kellett lenni a reggeli nagyviziten, ami legkésőbb fél8-kor van. Ez a hajnali kelés aztán jól rányomta az egész napra a bélyegét, délutánra már csak kóvályogtunk.
De mégis szerencsénk volt, mert kedden ugyan még ott voltunk délutánig, hogy tudjunk beszélni az orvossal, de szerdán-csütörtökön nem kellett csak a tornára bemenni, ma pedig ugyancsak gyorsan végeztünk.

Milán hihetetlenül gyorsan javul. Ezt nem csak én gondolom így, hanem a gyógytornász is mondta, hogy eszméletlen tempóban ügyesedik, mert vannak, akiknél 2 hét is kell mire erre a szintre elérnek. Ma a lépcsőzést is gyakorolták, mert mondtam, hogy a suliban azért van pár lépcső, amit meg kell tenni, és ott is olyan ösztönből jött-ment föl-le, hogy csak tátottuk a szánkat.
Tényleg hihetetlen, hogy pár napja még gipszben feküdt, ma pedig már szépen hajlik a lába,  persze még nem tökéletes, de ülni már probléma nélkül tud, ma már felhúzott lábakkal olvasott, és ha nem is gyorsan, de tud mankó nélkül sétálni.

Hétfőn reggel, még gipszben.

A mankót egyelőre még nem hagyjuk el teljesen, egyrészt biztos, ami biztos alapon, másrészt az iskolába úgyis vinnénk, mert nem szeretném, ha a folyosón történne bármi baleset. A mankó pedig szép színes, messziről is feltűnik mindenkinek, szóval remélem majd odafigyelnek rá. Meg a tanítónéni is mondta, hogy nem lesz probléma, majd segítik, védik, támogatják.

Hát izgi lesz, az biztos. Leginkább a reggelek.

Ma délelőtt már így feküdt a kórházi ágyon. 

 Hazafelé megálltunk a mekiben. Már két nappal ezelőtt is be akartunk menni, hogy megünnepeljük Milán lábraállását, de a hozzánk közelebbi mekit épp átalakítják, amit nem tudtunk, így potyára kanyarodtunk arra, és mekishambi nélkül maradtunk. De ma megint csak azt hajtogatta, hogy "megígérted", úgyhogy csaptunk egy görbe ebédszünetet hazafelé :-)

Úgyhogy hétfőn belecsapunk végre a lecsóba!

Lekerült

Eljött végre a nagy nap, amikor 39 nap után lekerült Milánról a gipsz.
Annak ellenére, hogy nagyon vártuk már nagyon izgultunk is. Délelőtt jelentkeztünk az osztályon, majd kicsit várni kellett a gipszes bácsira, aztán lementünk a gipszelőbe.
Hát az nagyon félelmetes volt, amikor levágta a bácsi a lábáról a "gyurmát". A felső részét egy rezgővágóval vágta le, alul már csak lecsipkedte, és tadammm.... előbújt egy Milánláb :-)
Nem is volt olyan vészes látvány, én azt hittem ennél sokkal-sokkal véznább lesz, de annyira nem gáz. A térdénél van egy kis kisebesedés, mert ott volt egy ragasztó is, valószínű oda is kaphatott egy kis érzéstelenítést, de amúgy maga a sebe nem csúnya, ép csak egy kis vonal. És szép jódsárga az egész lába szegénykémnek és délutánra jól ki is száradt.
Majd röntgen, és ma már nem nagyon történt semmi, majd holnap kezdi a tornát.

Most még nem mozog, nem hajlik annyira, de szinte óráról-órára jobb egy picit.

Fürdenie még nem lehet, de ma azért már nyomunk egy zuhanyt, mert elég büdi a lába, valljuk be. :-)