Ovis húsvét

Tegnap volt Marciék húsvéti vására az oviban. Ilyenkor mindig készítenek valami szépet, többfélét, amit jelképes összegért megvásárolunk a bazárban. Olyan kis lelkes ilyenkor Marci, mert már a múlt hét óta mondogatja, hogy az oviban már várják a húsvétot, és hogy mikor jön már, és hogy készítettek bárányt, meg festettek tojást.
És tényleg nagyon klassz dolgokat csináltak :-) Bárányos ajtódíszt, meg csibés hűtőmágnest, és persze tojást is festettek, csak az még nem tudom kiakasztani semmire, mert nincs barkám. Pedig tegnap is voltam a piacon, láttam is barkát, de valahogy nem gondoltam rá, hogy már nyakunkon a húsvét...
A kézműves asztalok közül csak egy mellett horgonyoztunk le, ott, ahol vattapamacsokból lehetett nyuszibábot csinálni. De ebből rögtön 3-t is csinált Marci, és csinált volna még többet is, ha nem telt volna el annyira az idő. a szomszéd asztalnál még villámgyorsan összedobtunk egy papírcsirkét, mert oda viszont annyira invitálták Marcit az ottani óvónénik. De hogy honnan ismerik Marcit... rejtély... én nem ismertem annyira azokat az óvónéniket. Marci egyébként nagy széltoló, azt már megfigyeltem, csak úgy szédíti a dadusnéniket is a gödröcskéivel, azokat meg teljesen el vannak tőle olvadva. Mondjuk tényleg aranyos :-)

Nagyon dolgozik

A végére még a nagyok is befutottak, és a büfékocsi mellett ücsörögve még elpusztítottuk a maradék zsírokkenyereket szörppel. Marci kért egy zsíroskenyeret hagymával, amiről aztán módszeresen leszedte az összes hagymát, merthogy azt ő nem szereti. A zsíroskenyeret pedig még egy adag fagyival toltuk le a cukrászdában. Nyami.. fincsi hagymás fagyi :-)

Futnak

Az elmúlt hónapokban kicsik alább hagyott a futás iránti fanatizmusom. A cipőm is rossz már, erősen újat kívánna, ez is közrejátszik abban, hogy ritkábban, és akkor is rövidebb távokat hagyok magam mögött. Olyan sem nagyon szokott előfordulni velem, hogy Máténak kell győzködnie engem, hogy menjünk el futni, és nem fordítva. Pedig így történt. Jó néhányszor mondta már, hogy menjünk együtt futni, de azokon a hétvégéken mindig volt valami, ami miatt nem jött össze, vagy az idő volt olyan vacak, hogy nem akartam vele kimenni. De a múlt hétvégén csak beadtam a derekam, és elmentünk együtt. Pláne, hogy tényleg muszáj volt már kicsit együtt edzeni, hiszen idén is megyünk majd a 3.b-vel a Minicittára, nem maradhatunk szégyenben. Mondjuk Máté miatt nem aggódom, ő simán letolja azt a 2.5 km-t, igaz, én is, csak kérdés, hogy tudok-e vele lépést tartani. 

Szóval elmentünk. Máté nem akart messzire menni, azt mondta, csak ide menjünk a játszótér mellé, és fussuk körbe párszor a focipályát. Nagyjából így is lett. 

Csak köröztünk, csak köröztünk, és köröztünk, és végül 5.2 km-t köröztünk össze :-) 

Mikor hazaértünk, akkor Marci számonkért, hogy ő miért nem jöhetett velünk. Na bumm. Egyszer csak azt veszem észre vacsorakészítés közben, hogy ott áll teljes menetfelszerelésben, melegítőalsó- focicipő, és kéri a lépésszámlálót, hogy akkor ő lemegy a kertbe futni. Tök sötét volt már akkor, de azt mondta nem baj, ő nem fél. Jó. Lement. Futott van 123 lépést :-) Feljött, és mint aki kifutott a világból bejelentette, hogy nagyon elfáradt, és nagyon büdös, úgyhogy most el kell mennie zuhanyozni. Ez volt szombat este. 

Vasárnap reggel, ami még az új idő szerint is nagyon reggel volt, nemhogy a régi szerint, és én még épphogy csak magamba döntöttem a kávémat, és azt sem tudtam még hol vagyok, Marci már megint edzőruhában toporgott az ajtó előtt, hogy neki futni kell mennie! Mivan???? És kiment megint a kertbe. Kora reggel. Nem tudom, volt-e már 8 óra??? Utánalopóztunk a teraszra, és meglestük. Annyira kis cuki volt, mert a csúszda mellett épp bemelegítette, bőszen hajlongott a lábához, majd egy nekiindult és megint letolt pár kertkört. :-) Fénykép-videó nem készült, de higgyétek el, übergiga aranyos volt :-) Majd feljött, és olyan kis boldog volt! Közölte, hogy megint nagyon büdös, muszáj lezuhanyoznia, de arra már nem emlékszem, hogy el is ment-e zuhanyozni, vagy lebeszéltük róla, nyilván elveszítettem a földdel a kapcsolatot arra az időre. 

Szóval nem kell aggódnom, mert ha én nem is annyira intenzíven, de srácok gyűjtik a kilométereket 😛

Máté olvas- Idődetektívek

Nem lenne igazságos, ha csak azt említeném meg, hogy Milán mit és mennyit olvas, mert Máté is olvas ám rendületlenül. Doktor Proktorból kiolvasta az első két kötetet, és utána valahogy elakadt, mert a harmadikba valahogy nem akaródzott belekezdenie, más meg nem nagyon fogta meg. Végül kihoztam a könyvtárból az Idődetektívek sorozat egyik kötetét, mert úgy gondoltam, hogy ez tetszene neki. Nem tudom miért, de valamiért azt gondolom, hogy az ilyen kalandos-nyomozós történetek bejönnek Máténak. Persze így is van, de volt már azért néhány mellélövésem, amiről azt gondoltam, hogy tetszeni fog neki, és végül a kezébe sem vette valamiért.  Szóval nincs könnyű dolgom.
Az Idődetektívek is itt hányódott az asztalon jó ideig, míg egyszer csak ráfanyalodott, és a kezébe vette.

– Izgalmas krimi
– Kalandos utazás a múltba
– Hiteles történelmi háttér
– Szószedet, a korszak jellemző kifejezéseivel
– Függelék a történelmi tényekről

Julian, Kim és Leon bűnözők nyomát kutatják a múltban. Ám az időutazások nem veszélytelenek…

Az elején lassabban haladt. Kicsit el is bizonytalanodtam, hogy lehet, hogy nem neki való még a könyv, bár a hátoldalán 9 éves kortól ajánlják, de hát mégiscsak erősen történelmi kötődésű a történet, ráadásul a mongol történelemben én magam sem vagyok jártas, de Máté azt mondta jó  a könyv. Aztán kb. a felétől kezdett nagyon belejönni, és onnantól csak úgy pörögtek a lapok, és Máté csak hasalt az ablak előtt az ágyon, és olvasott. 

Összegezve, Máté azt mondta jó volt a könyv, kicsit lassan indult, ő nem bánta volna, ha gyorsabban kezdődtek volna a kalandok, de aztán már nagyon izgalmas és érdekes volt. És nem, nem érezte, hogy többet kéne tudnia erről a korról és a helyszínről. Szóval bizonyára egy jól megírt könyv. Azt mondta legközelebb is hozzak majd egy kötetet. 

A sorozatnak eddig 21 kötete jelent meg magyarul, és szerencsére számos kötete a megvan a könyvtárunkban is :-) 

Mert nem minden kerek

Velünk sem. 

Igazából már a századik megkezdett mondatomra nyomom rá a delet gombot, mert egyszerűen nem is tudom szavakkal leírni... megfordult a fejemben az is, hogy hagyom az francba, és nem is írok semmit a dologról, de akkor az egész blognak már nincs is semmi értelme, tehát abbahagyhatnám az egész blogírást is. De az azt hiszem hiányozna. Legalábbis évek múlva biztos hiányozna, hogy nincs hová visszanyúlni, mint ahogy most is vissza szoktam keresni régvolt dolgokat. 

Szóval az a lényeg, hogy Milán lába nincs jól. Egyfajta fejlődési rendellenesség miatt nem jól áll a combcsontja, emiatt sántikál, és nem a hajdanvolt  focisérülés miatt, nem azért mert nem terheli jól a lábát. Persze nem terheli jól, de ez már a következmény. 

Persze mikor a gyanú fölmerült, akkor interneten végigolvastam a végehossza nincs beszámolókat ( tudom, hogy nem kellett volna) és elsírtam egy életre való könnymennyiséget. 

Aztán az orvossal való konzultáció után pár dolog a helyére került, és kicsit megnyugtatóbb is lett az egész. 

Most egyelőre egy hosszú út elején tartunk. A jó hír az, hogy ez a fajta rendellenesség ebben a korban még maradéktalanul gyógyítható, helyrehozható. Nem biztos, hogy elég lesz a gyógytorna, nem kizárt, hogy műtétre is szükség lesz, de erről egyelőre még nem tudunk többet, a pontos terápiához még kell egy uh és egy rtg, amin már rajta vagyunk. 

Ami egyelőre nagyon jó, hogy alapvetően nincs mozgáskorlátozás, edzés és tornaóra persze nem jöhet szóba, de egyelőre amit tud és bír azt csinálhatja, biciklizhet, játszhat az udvaron,  csak ha fáj esetleg a lába, akkor arra az esetre kap majd egy tehermentesítő mankót, és hétfőn már kezdjük is a gyógytornát, a következő két hétben pedig már többet fogunk tudni. 

Ami jó, hogy elindult a folyamat. Hogy mennyi ideig tart majd, az nagyon sok mindentől függ. Az biztos,hogy hosszadalmasabb lesz, de hogy mennyire... Azt mondta a doktorúr, hogy ha a leletekből az látszik, hogy a műtéti út lenne a jó út, akkor ő fog konzultálni az illetékes orvossal. Azt reméljük, abban bízunk, hogy így valamivel lerövidítődik  majd az a hosszú várakozási procedúra, ami egyébként egy kórházba jutást megelőz. ( Ha csak azt mondom, hogy az ortopéd klinikán júliusban néztek volna rá legkorábban, akkor nem is kell ennél többet mondanom, azt hiszem...) 

Milán persze szomorú a kimaradt edzések, és a tornaórák miatt, de okos gyerek. És persze sír, meg duzzog, hogy ő akar tornaórára menni, de közben tudja, tudom, hogy tudja és érti, hogy ezt most nem lehet. Milán okos és stramm gyerek. Biztos vagyok benne, hogy bár most búsul kicsit, de teljes erőbedobással fogja tenni a dolgát, és az  gyógyulásnak abban a részében, ami rajta múlik, hogy becsülettel gyógytornázzon, abban nem lesz hiba. Ha sikerülne ezt gördülékenyen végigvinni, akkor azt gondolom, hogy talán lelkileg sem lesz neki akkora nagy törés. 

Mindennel együtt tudjuk, hogy nehéz, nehezebb időszak(ok) következnek majd. Egy kicsit most összeomlott körülöttünk a világ, de talán az omlás hamarosan megáll, és el lehet kezdeni építkezni, hogy kimászhassunk a gödörből. 

Kicsit zagyva vagyok. tudom. De nem tudok most ennél értelmesebb mondatokat kipréselni magamból egyáltalán. Majd idővel. Talán.  

Ezt mondták

Mátééknál a múlt héten Angéla néni elkezdett egy régészet szakkört, csütörtök délután valahányadik órában. Kimazsolázott pár gyereket, akik szerinte arra érdemesek, és akiket érdekelhet ez a dolog, Máté is köztük volt. Tegnap mondta is fogadóórán, hogy nagyon büszke volt Mátéra, hogy maradt a foglalkozáson, mert a többiek ugyanekkor az udvaron voltak, és ketten fel is álltak, hogy ők inkább fociznak a régészet helyett, de Máté maradt.
Tulajdonképpen egy kis plusz irodalom óra volt ez, olvastak egy történetet Trója felfedezéséről, kaptak valami nyomtatott anyagot, és van rajta pár feladat házi.
Ebből az egyik egy anagramma, egy híres meseírót kellett kirakni a betűkből.
Máté rá nem jellemző gyöngybetűkkel odaírta, hogy Benede Kelek.
- Mátéééé, mi az hogy Benede Kelek?
- Hát a megfejtés.
- De az nem Benede Kelek, hanem Benedek Elek, Te!!!
- Igen? De mi az, hogy Elek?
- Hát a keresztneve az írónak. Elek. Férfinév.
- Jaaaa.... -mondja elgondolkozva.
- Mert mi az, hogy Kelek? -kérdezem
- Például amikor felkelek az ágyból, vagy ilyesmi. - válaszolja magától értetődően.


Este mesét olvasok Marcinak. Valami tortasütésről van szó, és hogy marcipánból még kis figurákat is rakott a tetejére.
- Marcikából????- kapja fel a fejét hirtelen
- De hát az én vagyok!!!!


Milán lefekvéskor.
- Én most nyugovóra térek- mondja két puszi között az ágyban fekve, a szeme már csukva.
- Nyugovóra térsz? Micsoda kifejezéseket nem tudsz te, Milán!- mondom csodálkozva
- Nyugovóra tér, 5 szótag- feleli erre.
Gyorsan megszámoltam, tényleg annyi. :-)

Milán olvas- Luigi Garlando Gól! sorozata

Milán teljesen rácuppant az olvasásra, és nyilván minél jobban megy neki, annál gyorsabban halad. Még az ősszel elkezdte olvasni Luigi Garlando Gól! sorozatát, mely természetesen a fociról szól, jobban mondva egy újonnan alakult, majd profivá avanzsált focicsapatról, a Hagymácskákról,  annak tagjairól, és a csapat kihívásairól, meccseiről és kalandjairól. Van benne barátság, összeveszés, bajnokság, és foci, foci, foci, minden mennyiségben. A történet ott kezdődik, hogy egy egykori válogatott focista, akinek most étterme van, felfedezi Tommi-ban a tehetséget, és alakít egy focicsapatot, amelyikben bárki játszhat. 

Hát kell ennél több egy olvasni szerető focis kisfiúnak? 

Magyarul eddig 7 kötete jelent meg, és hát erősen kérdéses, hogy lesz-e következő, mert a magyarországi kiadója az az Alexandra, aki most nincs épp a helyzet magaslatán. Így még jól is jött, hogy Milán nagyon rákapcsolt az olvasással, mert míg az első két köteten még relatív lassan rágta át magát, (mondjuk közben olvasott mást is) addig a harmadikat pikkpakk kiolvasta, és már kérte is a negyediket. Igen ám, de mivel nincs a kötetekből utánpótlás, így nem annyira egyszerű már hozzájutni, és persze pont a négyesre nagyon nehezen bukkantam rá, de meglett, az ötössel együtt. Majd gyorsan a hatost és a hetest is megrendeltem két különböző könyvesboltból, nehogy aztán elfogyjon, mire oda jutunk. 

Milán most az ötödik kötetnél tart, de nagyon gyorsan halad. Sokszor már reggel mire én felkelek, ő már ül az asztalánál és olvas. (Mire végeztem ezzel a bejegyzéssel már végzett is az 5.-kel.:-) )

A kezdőnél kicsit gyakorlottabb olvasóknak ajánlom. Engem kicsit zavar, hogy külföldi nevek vannak benne, de se Milánt, se Mátét nem zavarta egyáltalán, hogy Champignon-t, az edzőt, ők úgy olvassák, ahogy le van írva. :-)
A sorozatnak egyébként olaszul 49 része van, szóval bele kellene húzni a fordítással és a kiadással!

Az idei március 15.

A fiúk minden évben rá vannak kattanva a március 15-re. Már korábban is mondtam, hogy szerintem ez a legesleggyerekbarátabb ünnep mind közül, hiszen a huszárokkal, a katonás dalokkal, Petőfivel és az ő Nemzeti dalával olyan könnyű azonosulniuk. És lelkesek, és mondják, és kérdeznek, és mindenre kíváncsiak, és mindent meg akarnak nézni. Így hát nincs mese, minden évben nyakunkba vesszük ilyenkor a várost, és elvegyülünk az ünneplő tömegben.
Idén, mint már tavaly is a Táncsics-börtöne volt a fő téma, pláne az után, hogy Milán hallotta az iskolában, hogy március 15-én nyitva van. Tavaly is elmentünk megnézni, de nyilván akkor nem 15-én voltunk, hanem 14-én, mert akkor nem volt nyitva, csak előtte álltunk meg. Szóval most megint ezt céloztuk meg. Gondoltuk, gyorsan fölmegyünk a várba, megnézzük Táncsics börtönét, lejövünk, és ebédre már itthon is vagyunk. Nekem mondjuk megfordult a fejemben egy Hadtörténeti Múzeum, ahol még nem voltunk, de szerintem érdekelte volna a srácokat, de ezt azért nem lengettem be a köztudatba, csak megtartottuk tartaléknak.
A gépezetbe már a buszúton porszem akadt, mert a Keletinél tovább nem jutottunk, mert mire odaértünk, már le volt zárva előttünk az út. Így muszáj volt metróval tovább menni, ami viszont a várnak nem ahhoz a végéhez visz, ahol Táncsics-börtöne van, hanem az ellenkezőre, szóval egy jókora  sétával már meg is fejeltük az eredeti tervet.
De nem bánkódtunk, mert a Várkert Bazárban már úgyis ezer éve jártunk utoljára, így legalább azt is megnéztük megint.

Van itt egy első világháborús kiállítás, gigantikus szobrokkal a bejárat mellett. Nagyon durván néz ki. Persze a fiúk rögtön rácuppantak, hogy menjünk be. Nem mintha túl sokat tudnának az I. vh-ról, de nagyon izgatja őket ez a téma, sokszor kell velük erről ilyesmiről beszélgetni, így mondtuk nekik, hogy most nem, de majd egyszer eljövünk. Gondoltam utánanézek majd a neten először, hogy mégis miféle kiállítás ez.

A Várkert Bazáron keresztül jutottunk fel a várba, ahol aztán jó nagy tömeg volt.

Nem volt túl jó idő, sajnos nem sütött a nap, csak délutánra lett egy picit naposabb, délelőtt inkább olyan szürkeség volt. De legalább nem volt hideg. És nem esett. Már ez is valami.
Nagyjából ekkor kezdett el Marci nápolyiért nyávogni nagyjából folyamatosan, és tette ezt egészen addig, amíg hazafelé nem indultunk kábé. Rém szórakoztató volt ám.

Csakazértse nyitotta ki a szemét. Büdöskölyök. :-)

 Áder János Sándor palotája. Az őrségváltásig még volt egy jó negyed óra, amit úgy volt, hogy akkor már megvárunk, aztán mégsem vártunk meg, mert közben szépen elkezdték arrébb küldözgetni az embereket, merthogy majd jön egy autó, vagy kettő, 10 perc múlva. Egy darabig ácsorogtunk a romokon, ( amiket feltöltöttek nagy kavicsokkal. ) de aztán mivel nem történt semmi, elindultunk tovább.

Az úton végig mindenféle kirakodóvásár volt, és jóóóó nagy tömeg hömpölygött. Itt-ott felcsendült valami zene, de hogy honnan, és hogy színpadon volt-e valami zenélés, vagy csak úgy a hangszórókból jött, azt nem tudom, kifelé nem nagyon láttunk semmit, csak haladtunk a célunk felé szépen lassan lépésben.

Út közben találkoztunk a gólyalábasokkal. Később kiderült, hogy éppen ott a börtönudvaron van a fészkük, és ott készülődnek.

Milán nagyon megörült, hogy nyitva van a börtön. :-) Aztán kicsit csalódott volt, mert magába, az igazi börtönépületbe nem is lehetett bemenni, mert nagyon rossz állapotban van, csak kívülről tudtuk körbejárni. Az udvarban pedig lehetett volna mindenféle nép játékokat játszani, volt valami pecsételős dolog is, de mindenhol legalább egy 20-30 percet kellett volna sorba állni, és akkor még csak egyet lőhettek volna nyílpuskával. Na ezért utálom többek között az ilyen tömegrendezvényeket. Mert oké, hogy nagyon papíron nagyon jól hangzik, hogy kézműves foglalkozások, meg ilyen bemutató, meg olyan próba, de hozzáférni lehetetlenség, az ember beleőszül, ha kivárja mindenhol azt a 20 méteres sort.

A börtön maga. Romos és lepusztult.

Nápolyiosztás

Milán, és az ő börtöne

És itt találkoztunk a mutatványosok következő fellépőjével, az óriásbábukkal, akik akkor indultak éppen a Szentháromság-térre, és visszamentünk velük. Kicsit néztük őket, de én nem találtam olyan izgalmasnak a műsort, hogy ott ácsorogjunk hosszasan, mondjuk a fiúk, azok nézték még volna, de helyette inkább bekukkantottunk a Magyarság Házába, hogy hátha látunk huszárokat.
Sosem voltunk még ebben az épületben, és most olyan jó, hogy bementünk, mert kár lett volna kihagyni, annyira szép!

 Na és itt volt a huszárok fészke! A nagyteremben mindenféle huszárbemutató volt, lehetett huszárruhát próbálni, fegyvereket fogni, volt egy gyorstalpaló huszárképző is, hogy hogyan kell szépen fegyverrel tisztelegni, meg előreszegezni, ilyesmi. Jó nagy volt itt a sürgés-forgás. Valami népi zenekar is hol játszott valamit, hol nem, az asztaloknál pedig olyan tumultus volt, hogy húha... pedig klassz huszárcsákót lehetett volna csinálni. Talán legközelebb majd itt kezdünk, és akkor nem leszünk már ennyire fáradtak. A nagyok azért megnéztek és kipróbáltak ezt-azt, de Marci már nagyon fáradt volt eddigre.

Innen aztán már indultunk lefelé. Szerencsénkre pont jött egy busz, amire fölpattantunk, és lementünk vele a Széll Kálmán térre. ( Moszkva tér). Nem nagyon járunk erre, én szerintem még most jártam itt azóta először, amióta felújították. Hát.. nem egy nagy élmény. Egy hatalmas betonplacc lett az egész. Sehol egy pad, sehol egy fa, sehol semmi.

A moszkva téri mekibe nem fértünk be, így a keletinél dobtunk be egy hamburgert, és úgy mentünk haza. Hullafáradtan. És aludtunk egy nagyot. :-)

Így telt az idei márc. 15. Éljen, éljen! Jövőre folyt. köv.

Forradalmi hangulatban

Iskolásaink idén is nagyon készültek a március 15-re. Mátééknak meg kellett tanulni a Nemzeti dalt, a köznyelvben a Talpra magyart! :-) Mivel nem hozta haza a könyvét, sem a leckefüzetbe nem írt föl semmit, így az egészet megtanultattam vele, de csak 4 versszak kellett. De így legalább jövőre már nem kell újratanulni :-)

Máté végül csillagos 5-st kapott, mert állítólag ő volt a legbuzdítóbb :-) ( A felvételen még egy köztes állapot van, ez után még csiszolódott egy kicsit. )




Milán is megtanulta. Igaz, kicsit a maga arcára formálta, és a kárhozottak neki egyenlő a Kárpát hozott-tal. :-)





Tegnap pedig Milán, miközben vágdosta a Tappancs újságból az összeragasztható autót, közben dalolászott. Először csak úgy az orra alatt, később már szépen, zengőn.





És persze zeng a lakásban a Kossuth Lajos azt üzente :-) Csak arról nem készült videó. Máté a fürdőkádban szokta nyomni. :-)

Hát így várjuk a holnapi ünnepet, amit még nem tudjuk, hogy hol fogunk tölteni. A múzeumkerti bértapsolókat és fújjolókat idén inkább kihagynánk. 2015-ben már volt szerencsénk hozzájuk...

Szombat- Milán fellépés

Szombaton délben volt Milán éves szolfézs fellépése. Hogy ne legyen minden annyira sima, a múlt hét elején bejött neki pont szombatra egy szülinapi bulimeghívás, ráadásul játszóházas, amit semmiképpen sem akart kihagyni. Végül megbeszéltük, hogy az elejére odamehet, de időben el kell majd indulni, hogy ne késsünk el a fellépésről. Így is történt. Milán nagyon izgatott volt, de leginkább a buli miatt, a fellépésről nem sokat beszélt. Hogy mennyire a barátja a Hanga, arról sem sokat tudtunk meg, pedig ajándék szempontjából szükségem lett volna némi infóra, de csak azt mondta hogy Hanga az olyan lányos dolgokat szereti. Na puff. Ki lettem segítve :-) Végül egy hajpántkészítő szettet, egy csillámos tollkészletet, és egy cicás mappát raktam össze neki, amire még Milán is rábólintott, hogy jó lesz. 

Én nem maradtam ott vele a buliban, csak gyorsan betoltam őt a játszóházba pontban 10-kor, de azt még épp elcsíptem, ahogy a szülinapos kislány rohan Milán felé és a nyakába borul, megölelgeti. Édesek voltak. Utána mondta Milán, hogy a Hanga még puszit is adott neki, kétszer is, amikor megérkezett, meg amikor az ajándékot adta, akkor is. És hát ő nem nagyon szereti, ha a lányok puszilgatják. :-) De azért somolygott az orra alatt. 

Amíg Milán bulizott, addig mi bevásároltunk, és ami időnk maradt, azt a játszóházhoz közeli Brendonban töltöttük el, mert a cukrászda nem volt nyitva. Hát millió éve nem jártam ilyen bababoltban! És eztán sem nagyon fogok. Ugyebár mi két gyerekkel mentünk be, (amiből az egyik Marci) egy olyan helyre, ahol a 20 vásárlóból 18 lelassult kismama volt, és itt nem a tempójára gondolok, hanem a mentalitására. Hát jóóó, hát nem is tudom..., hát milyen színű... húúúhaaaa, szerinted????, mi legyen.... Mi az autósüléseket néztük meg, ha már ide vetett a sors. Marci közben futkározott a sorok között, és lefutott vagy 40 kört kerülgetve a babakocsit tologató vagy csak tanácstalanul ácsorgó friss szülők között. Annyira távolinak éreztem már magamtól ezt a lelassult tempót, ezt a békés nézelődést, ezt a tanácstalanságot, hogy bár mi is variáltunk két fajta ülés között, hogy vegyünk-e egy másik, olyat, mint a Mátéé, vagy vegyünk egy másfajtát, hogy a végén már szinte mindegy volt, csak válasszunk egyet és haladjunk innen kifelé, Feri azt mondja, hogy a pénztárnál-áruátvételnél még gázabb volt a helyzet. Ott még a pénztáros is hozzálassult a vásárlókhoz. Csak hát mi meg rohantunk ugyebár, mert Milánnal időre kellett menni. A mi életünk már fényévekre van ettől a mézesmázos habosbabosságtól, mi már a véres valóságban élünk, ami maga az ámokfutás. Na mindegy. Meglett a szék, Milán is kijött a játszóházból, relatív nyafogásmentesen, és időben odaértük a zeneiskolába is. Még korábban is érkeztünk egy kicsivel. 

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Az előképzősök koncertje nem a hangszerességen alapul, mint a Mátééké, hanem az éneken. Azt mondta pont ott a konferáló hölgy, hogy a szolfézs előképző elsődleges feladata az ének, az éneklés, a szolmizálás, mert ennek hatására ennek gyakorlásával alakul ki, és lesz még jobb a zenei hallás, tehát énekeljünk sokat.

A fellépő gyerekek is ennek fényében leginkább ismert gyerekdalokat énekeltek, csodaszépen.

Milán az odaúton, az autóban árulta el, hogy hát neki bizony végül feladata lesz a fellépésen. Emiatt kicsit izgult. Ő nem akart semmilyen külön szerepet vállalni, hiába, hogy Ágota néni folyton az égig magasztalja, hogy mennyire ügyes, és mennyire szépen énekel, és húúú meg haaaa. Milán nem szereti magára vonni a figyelmet, és kilépni egy sorral előrébb, ő a tömeggel együtt szeret jól szerepelni.

Mondta korábban, hogy nem vállalt szerepet, de Ágota néni  rábeszélésére elvállalta, hogy pót-dobos lesz. Na most ebből a pót-dobosságból fő-dobossá lépett elő, mert a dobos kisfiú lebetegedett.

Látszott Milánon, hogy eléggé izgul, nem akart hibázni.

Nem kell hatalmas dologra gondolni, nem egy komplett dobfelszerelést kellett csapkodnia, csak egy kis kézi dobbal kellett neki az ütemet ütni a Sándor napján c. dal egyik versszakához. De persze felelősség ez a javából.

Végül persze nagyon jól sikerült a fellépés. Szépen énekeltek, Milán jól dobolt, de még onnan távolról is láttam az arcán, hogy nagyon-nagyon koncentrál. Édes bogaram 💓💗💗

És hát olyan szép hangosan énekelt Milán, hogy még ennyi sok gyerek közül kihallottam a kis hangját. :-) (Még úgy is, hogy a konferáló hölgy végig beleénekelt a mikrofonjába... kicsit zavaró volt.)

Áprilisban lesz a hangszerválasztás. Vagy hangszeres felvételi, hivatalos nevén. Milán egyelőre nem tudja mihez lenne kedve. Félő, hogy nehezebb dolgunk lesz vele, mint Mátéval tavaly, aki elég nyitott volt bármire, és minden érdekelt, Milánnak azért vannak fenntartásai és elképzelési arról, hogy mit NEM szeretne. Nem szeretne például hegedülni, mert szerinte az nehéz, de fúvósat sem akar, mert az meg nem tetszik neki annyira. Persze ez változhat, ha a kezébe fog egy igazi hangszert, csak a vonósokon és a fúvósokon kívül nem sok minden marad ugyebár. Azt tudom, hogy szívesen dobolna, de dobra bekerülni nagyjából a lehetetlennel egyenlő, másrészt akkor gyakorolni is a zeneiskolába kellene járni, ami azért elég csücskös, valljuk be. Nyilván, ha valami istenadta dobtehetséget látnának meg benne, akkor valamit kitalálnánk, de szerintem Milán bármi másból is ki tudná hozni a maximumot, ha kellően van motiválva. És hát az is kérdés, hogy a számunkra elérhető iskolákban miket tanítanak. De ez majd a következő hónap projektje lesz. 

Múlt heti semmi különös

Hosszú évek tapasztalata, hogy vannak napok/hetek, amikor ezer dolog is történik egyszerre, és vannak amikor történnek ugyan, de semmi jelentős, minden csak úgy halad, a maga hétköznapi voltán. Ilyenek ezek a mostaniak is többé-kevésbé. 

Mátéék voltak az osztállyal az operaházban a múlt héten. Mivel az operaházat bezárják és felújítják a soron következő évadban, rendeztek egy ilyen eseménysorozatot, hogy csoportoknak megmutatják az opera kulisszatitkait. Az utolsó pillanatban én is mehettem volna, mert megürült néhány hely, de sajnos Marci épp itthon volt mert köhögött, így én kimaradtam ebből a buliból. Pedig milyen jó lett volna! Máténak is nagyon tetszett, fölmentek a színpadra, meg a színpad mögé, leeresztették a hatalmas függönyöket, megnézték a díszlettermet, fölpróbáltak jelmezeket, és persze körbejárták a nézőteret is. Máté azt mondta készültek fényképek, de hogy mikor jut el hozzánk.... Most azt vette a fejébe, hogy a régi fényképezőgépünket, ami még jó ugyan, csak egy kis technikai hibája van, hogy azt hadd kapja meg ő ilyen alkalmakkor, mert állítólag ketten is vittek az osztályból fényképezőt, és ő is egy csomó mindent le szeretett volna fotózni. Nem zárkózunk el ettől teljesen, csak  majd okosan ki kell találni, hogy mikor és hová viheti el. 

Marci szombaton élete első szülinapi buliba volt hivatalos. Lehet, hogy az utolsóba is. :-) Lakásban volt a buli, úgyhogy ott kellett hagyni a srácokat, és értük menni este. Ami még jól is jött, mert úgyis boltba kellett mennünk Milánnak cipőt venni. Mikor mentem este Marciért, és az anyuka beengedett a lépcsőházba, akkor csak ennyit mondott, hogy azért látszik, hogy Marci a harmadik fiú a családban. Húúú mondom, ez nem hangzik túl jól... Persze szabadkozott, hogy nem, igazából nem volt semmi gáz, de hát tudom én milyen Marci, amikor elgurul a gyógyszere, nekem aztán nem kell bemutatni. Hazafelé jövet már a kapuban láttam, hogy le van görbülve a szája. Kérdeztem mi a helyzet. 

- Sokszor kellett rám szólni...- dörmögi az orra alatt. 

Ennél többet viszont nem tudtam meg. Lehet, hogy jobb is ez így....

Milánéktól még mindig nem kaptam farsangi képeket :-( Pedig azóta már a tavasz is megérkezett. Ezt onnan is tudom, hogy hétvégén már 9-kor a kertbe készültek, és naponta két rend kerti ruhával pörgött a mosógép. :-) 

Milánt meghívta egy kislány a szülinapi bulijába. A dolog szépséghibája csak annyit, pont aznap van, amikor Milánnak szolfézs fellépése is van. Milán persze menni akar a buliba, a fellépésről viszont nem lehet hiányozni. Maximum csak ha haldoklik az ember. Végül abban maradtunk Milánnal, hogy elmehet a buli elejére, ha megígéri, hogy amikor szólok, akkor jön, és indulunk, mert időre oda kell érni a zeneiskolába. Megígérte. Ebben maradtunk. Persze tudom, hogy lesz még ott egy kemény menetünk, amikor ott kell hagyni a bulit, de a héten legalább nem nyafog e miatt többet. 

Nagyjából így... 

Mohácsi busójárás

Hosszú lesz, sok képpel!

Valamikor talán karácsony környékén került szóba a 3.b-ben, hogy lenne-e kedve az osztálynak és mindennemű hozzátartozónak egy mohácsi kiránduláshoz, osztálykirándulás jelleggel, tehát busszal, együtt, közösen. Persze volt. Így elkezdődött a szervezés. Előzetesen, majd ténylegesen, végül már élesben. Az egyik anyuka intézte a buszt, (buszokat), a másik, mohácsi lévén az ebédet.Végül 75 fő jött össze. Egy nagybuszt és egy kisbuszt töltöttünk meg, majdnem tele.

Mi 3 másik családdal, összesen 14-en a kisbuszban utaztunk, nagyon kellemesen. Nem volt akkora zaj, nem volt annyi inger, mintha a nagybuszon utaztunk volna, így talán a gyerekek is jobban bírták a strapát. Főleg Marci.

Mohácsra kicsit később gurultunk be, mint ahogy azt terveztük, annak ellenére, hogy az M6-oson nemigen járt rajtunk kívül senki.  11 körül értünk Mohácsra,  és ekkor már eléggé állt a sor az úton. Araszoltunk-araszoltunk, mígnem egyszer csak azt mondta a sofőr, hogy akkor MOST szálljunk ki. Hát kiszálltunk.

És elindultunk befelé a városba. Innen-onnan elő-előkerült egy-egy busó, de látszott, hogy még csak ténferegnek jobbra-balra, itt-ott gyülekeztek páran. Az utcán sem volt még tömeg, simán együtt tudtunk mozogni mindannyian.

Közben egyre jobban kisütött a nap, és egyre melegebb lett. Ami persze jó volt, ahhoz képest, hogy a múlt héten  még azon paráztunk, hogy mi lesz, ha esni fog, vagy mi lesz, ha minusz 10 fok lesz. Hát se nem esett, se hideg nem volt, sőt... A kabát egyre inkább csak teher volt rajtunk, le is kerültek szép sorban a sapkák, majd a kabátokat is csak húztuk magunkkal, hol ide akasztva, hol oda. De inkább ez, mint az eső, vagy a hideg.

A Duna parton már készülődtek a busók átkelésére, de mi ezt kihagytuk, mert le volt foglalva az ebédünk, így gyakorlatilag, mivel később érkeztünk,  ott kezdtünk.

A legenda szerint, amikor a törökök elfoglalták a várost, az őslakos sokácok a Duna szigetére szorultak vissza. De amikor megunták, hogy száműzetésben kell élniük, akkor ijesztő maszkokat kezdtek faragni fűzfából, magukra állatprémet akasztottak, és így busókként keltek át a Duna vizén, hogy elijesszék a törökeket, akik jól meg is ijedtek, és el is hagyták a várost.

Persze ez csak mese. A busójárás ugyanolyan télűző hagyomány, mint bármilyen más farsangi mulatság. ( link)

A busók nagyon készségesen álltak pózt egy-egy fotóra, sőt volt, hogy ők kapcsoltak le minket, mint lentebb is. Máté lepacsizott ezzel a busóval, aki aztán a kereplőjét is odaadta neki kölcsönbe. :-)

Máté nagyon nem akart megválni a feketeségétől. Pláne, hogy mindenki folyton körbeujjongta, hogy milyen klassz, és hogy milyen jól áll neki, így végül vasárnap reggel még ráfújtuk a maradék hajsrayt a fejére, had legyen meg az öröme. ( Meg hát megígérte Olympiának, hogy fekete hajjal megy Mohácsra :-) szóval nem volt mit tenni. )

Szóval. Míg a busók átkeltek a Dunán, addig mi ebédeltünk. Végülis fennakadás nélkül zajlott az ebéd, bár 5-en 4 asztal mellett ültünk, mert Máté a barátaival ült, Marci meg nem tágított Tomi mellől, úgyhogy ő meg Milán velük evett, és mi is csak külön asztalnál tudtunk leülni Ferivel.

Ebéd végeztével a társaság nagyobbik része elindult a főtér felé, ahol délelőtt óta mindenféle programok voltak a színpadon. Néptáncbemutatók, busócsoportok bemutatkozása, ilyesmi. Az volt az előzetes terv, hogy 3-4 csoportra osztódva próbáljuk abszolválni a napot, hogy senki ne keveredjen el. Végül mi, kisbuszosok voltunk együtt, és a többiek állítólag hellyel-közzel együtt. De még mi 14 is az elején kát részre szakadtunk, mert a társaság vége még ebédelt, amikor a legtöbb gyerek már ment volna, így páran előreindultunk, hogy majd beérnek. De már csak a felvonulás után tudtunk újra összetalálkozni, mert ahogy mentünk, áthaladtunk a Kóló-téren, ahová minden irányból gyülekeztek a busók, a sokac lányok, a feldíszített kocsik, járgányok, készültek a felvonulásra. Egy darabig nézegettük itt őket, de aztán előreindultunk, hogy majd ha jönnek, akkor megállunk, és nézzük őket.

Itt találkoztunk a tél koporsójával is, amit majd a Dunába eresztenek később, a felvonulás után. Ez a koporsós kocsi vezeti a felvonulást. Az a fekete nem egy puli, hanem egy fekete busó. A favillája tele volt aggatva mindenféle színű tangabugyival. :-) gondolom annyi lányt rabolt már el :-)

Aztán ahogy haladtunk az úton, úgy lett a tömeg is egyre nagyobb, egyre sűrűbb. A vásársoron még nézelődtünk kicsit, vettünk hűtőmágnest, meg valami undorítóan édesragacsos cukorkígyót, amit kinyafogtak a gyerekek. És akkor egyszer csak nagy nyüzsgés támad, még a meglévőnél is nagyobb, és láttuk, hogy bizony a felvonulás már megkezdődött, és épp jött a koporsós kocsi. szerencsénk volt, mert a gyerekek találtak valami rést, ahol beszivárogtak az első sorba, és szép lassan, végül egész korrekt helyünk lett mindannyiunknak. Mindent szuperül láttunk, a busók ott vonultak el az orrunk előtt végestelen végig, többszázan, de mégis mindegyik más volt, egyik ijesztőbb, másik kedvesebb, voltak gyerek busók is, azok nagyon aranyosak voltak. Külön szerencse volt, hogy majdnem velünk szemben valamilyen mohácsi vezető lehetett, mert 1. ki az aki öltöny-nyakkendőben vesz egy ilyen bulin részt, 2. minden társaság megállt előttük parádézni, így mi jó alaposan megszemlélhettük őket, a gyerekek ezerszer pacsiztak le velük, némelyik ránk ijesztett, némelyik megvakarta a gyerekek buksiját. Nagy volt a zaj, nagy volt a nyüzsgés, de hangulatos volt nagyon. Nagyon tetszett!
Marcit az egyik valamikor megijeszette, ő ezt állította, én meg nem tudom, bizonyára így volt, így ő eléggé parázott. Néha-néha azért ő is odasomfordált a lábak között előre, mert látta, hogy a nagyok egyre-másra kapják a lányoktól a cukorkákat, és ő sem akart kimaradni, de aztán ha közelített felé egy busó, akkor visszamenekült Feri lába mellé vagy a nyakába.

Képes beszámoló következik. :-)

Pont akkor unták meg a gyerekek a felhajtást, és kezdték mondogatni, hogy menjünk most már, amikor egyébként is vége lett a bulinak. De a Széchenyi-tér felé olyan masszívv tömeg volt, amin gyerekekkel nem tudtunk volna áthatolni, így egy kis utcán a tér mögé kerültünk, ahol éppen volt egy játszótér. Meg még toitoi is volt. A játszótérnél bevártuk a Zsuzsiékat, a csapat hátramaradt részét. Igaz, így lemaradtunk a busóavatásról, de a gyerekek elvegyültek a mászókán, nekünk meg jó volt kicsit leülni. És még a pesti barátainkkal is összefutottunk! tök vicces volt, hogy 1 utcányira lakunk egymástól, de Mohácsig kell mennünk, hogy a srácok tudjanak együtt játszóterezni. :-)

Miután szusszantunk egy kicsit már indultunk is tovább a Duna partra, hogy megnézzük a koporsó vízre bocsátását. Kevés esély volt arra, hogy láthatunk bármit is, de végül csak sikerült elcsípnünk. Igaz, nem voltunk közel, de legalább volt jó helyünk, és tulajdonképpen láttunk is mindent. A busókat a nagy kompon, ahogy leeresztik a vízbe a koporsót, ami pont felénk úszott.

 A busók is megpihentek.

Mi is megettük az ebédből maradt palacsintákat, majd szép lassan visszaindultunk, hogy megnézzük a máglyát, a nap fénypontját, A visszaút már elég káoszos volt. A tömeg is, meg a busók is kezdtek már szétesni. Nem csoda. Reggel óta, dél óta talpon, abban a nagy melegben. Gondolom alaposan felöntöttek már eddigre a garatra. Ahogy sötétedett úgy lettek egyre félelmetesebbek. Pláne, hogy a mozgásuk is úgy lett egyre koncentrálatlanabb, és kezdtek már túlvadulni. De nem volt semmi gáz, csak fáradtunk már mi is.

Éppen a tűzgyújtásra értünk a térre, ahol hatalmas tömeg volt, de azért egészen jól előre tudtunk evickélni, és amikor már rendes lánggal égett a tűz, akkor a tömeg is elkezdett fölszakadozni, akkor még helyünk is lett. Éreztük a tűz melegét, hallottuk a tűzropogást, közben remek népzene volt. A kivetítőn láttuk, hogy a tűz körül megy a tánc, de mi ahhoz túl messze voltunk, meg túl melegük is lett volna. Meg hát nekünk is indulnunk kellett visszafelé a buszhoz. Pedig milyen jó kis mulatság kerekedhetett volna még ott a téren. :-)

Búcsú fotó- Marci nélkül. Ő közel nem ment volna egy busóhoz sem. :-)

Nagyon nem esett már jól a visszaséta a buszhoz, ami ugyanott a város szélén várt ránk, ahol letett minket. De csak elvonszoltuk magunkat addig. Jó volt felszállni a csöndes buszra, és végre leülni. Hulla fáradtak voltunk. Megettük a maradék rántotthusis szendvicseket, megittuk a teánkat, és semmihez nem volt erőnk igazából.
A városból először rémisztően nagy kocsisor vezetett kifelé, lépésben haladtunk, de aztán begyorsultunk, és téptünk az autópályán. A gyerekek is szép sorban elaludtak.  Fél 10 után szálltunk le a suli előtt a buszról. 10-kor már mindenki aludt az ágyában.

Klassz volt, szuper volt, fárasztó volt, de hatalmas élmény volt. Egyszer mindenképpen látni kellett, látni kell!
Most már tényleg elűztük a telet, jöhet a tavasz!