Eltelt

Eltelt a karácsony, eltelt Milán szülinapja, amiről majd hozok egy picit részletesebb beszámolót is, eltelik lassan a téli szünet, és az évnek is pár óra múlva vége lesz. 

Felemás év volt ez az idei, szerintem, nyilván nem volt egyértelműen rossz, mert voltak jó és klassz időszakok, idén is voltunk nyaralni, a Balatonnál és Csehországban is, voltunk belföldön is sok remek helyen, fedeztünk fel új- és régi kedvenc helyeket, és idén rendhagyó módon kétszer is voltunk kettesben hosszúhétvégézni. 

Valósultak meg kívánságok, álmok, hiszen hosszú várakozás után végre belevághattunk a bővítésbe :-) Még ha a munka nagyobb,  embertpróbálóbb és költségesebb része még előttünk áll, mégis maga a folyamat kezdete még ennek az évnek a számlájára írható. 

Mégis, ha arra gondolok, hogy milyen is volt ez az év, akkor elsőre Milán műtétje, és az azt követő hetek nehézségei jutnak eszembe. Nem volt könnyű az az időszak senkinek sem, nem is kívánok mást jövőre, csak hogy végleg magunk mögött hagyhassuk az egészet. 

Blogilag az elmúlt évek negatív rekordját hoztam össze az idén, jó ideje nem írtam már ennyire keveset, mint idén. 

Futni is sokkal kevesebbszer jutottam el, mint a korábbi években. Hol a motivációm hiányzott, hol időm nem volt, hol meg az időjárás nem tetszett. Remélem 2018-ban tudok ezen pozitív irányban változtatni. 

Mit kívánhatnék mást a jövő évre, mint legfőképpen egészséget, mindenkinek! Kitartást a kihívásokhoz, humort a megpróbáltatásokhoz, büszkeséggel teli pillanatokat, örömkönnyeket a szemekbe, gyerekkacajt minden mennyiségben, kalandokat, valósuljanak meg álmok, és legyenek újak is, amikért lehet vágyakozni majd a következő években. 

Legyen boldog, sikeres új évetek,és ha tehetitek tartsatok velem jövőre is :-) Puszik

Marcikarácsony, Milánkarácsony

A szerda délutánt Marcinál kezdtük a Borókában egy kis kézműveskedéssel.

 Aztán egy kis közös éneklés és verselés után már mentünk is a suliba, mert kezdődött Milán műsora. Marci meg olyan kis gyagyás, mert miután szépen elmondta a maga kis versszakát elpityeredett, és csak bújt, bújt.

Milánék nagyon szuper műsort raktak össze, néhol vicces volt, néhol meg nagyon is komoly, de nagyon jól csinálták. Milán szegény utcagyereket játszott a jelenetében, szakadt pólóban és nadrágban, kilógó hassal, és szemmel láthatóan lubickolt a szerepében. Nehezen is lehetett kizökkenteni belőle a műsor végén. :-)
Azt mondja:- Annyira izgultam emiatt a nap miatt,  mert tudod, hogy  nem szeretek közönség előtt szerepelni. - hát nem úgy nézett ki, mint akit feszélyezett volna a közönség.

Hazajőve még gyorsan kidíszítettük Heni néni mézeskalácsházát, amit Milán adott neki másnap karácsonyra. Őt húzta, így mivel tavaly már kipróbáltuk a házkészítést Angéla nénin, most megint ezt vetettük be.

Csütörtökön már csak fél napig volt iskola, aztán bele is csaphattunk a téli szünetbe. :-)

Máté karácsony, Máté hegedül, itt a vége...

Lassan kezdünk leereszteni. A srácok az utolsó délelőttjüket töltik a suliban, oviban. Minden karácsonyi műsoron, fellépésen, ajándékozáson, vizsgán, dolgozaton túl vagyunk. Délben ki lehet engedni a gőzt.

Nem volt könnyű hetünk. Máté vasárnap este belázasodott. Nem volt annyira vészes, de nem érezte jól magát, így másnap elmentünk a doktornőhöz, aki neki is azt mondta, hogy igazából nem annyira nagyon piros a torka, a tüdeje is jó,  ki kéne ebből lábalni önállóan, de azért felírt talonba egy antibogyót, hogy ha fölmegy a hője 38.5 fölé, akkor váltsuk ki. Kettő körül, bevittem a suliba próbálni, mivel kedden délután volt a karácsonyi műsoruk, és a színdarabban Máté volt a főszereplő. Onnan már emelkedő hővel hoztam haza. Közben Marcinak is hőemelkedése lett aznap délután. Ilyen felállásban vittük el Milánt az uszodába, telerakva ajándékos papírszatyrokkal, két hőemelkedéses/lázas gyerekkel. Élmény volt, mondhatom, de mivel alig sikerült időpontot egyeztetnem az uszodás gyógytornásszal, így nem mondhattam le, mert akkor megint nem néz rá Milánra. Mindegy. Túléltük. De még aznap este kiváltottam Máté gyógyszerét, hiszen volt még előtte feladat bőven.

Kedden Marci nem ment oviba, pihent itthon, és szerencsére már nem is volt semmi baja.

Mátét bevittem délelőtt próbálni, és ebéd után hoztam haza. Angéla néni nagyon hálás volt.

Este Mátéék karácsonya. Nagyon izgultam, hogy Máté bírja az estét. Nem volt már rosszul, de azért még nem volt 100-as. Az osztályból több gyereken is kijött ilyen-olyan kórság, és nem voltak egy-egy napot. Angéla néni teljesen pánikban volt, hogy mi lesz, és sorra gyártotta a B-C-D terveket, de végül mindenki összeszedte magát aznap estére, és mehetett a műsor, szinte zökkenőmentesen. Persze látszott, hogy nem a legprofibb formájukat hozták, Mátéból sem sütött az energia, de szépen elmondta a szerepét, csak az éneklős részt váltották ki a youtube-bal, de Máté még ezt is bevállalta volna, csak nem hagyták neki. :-)

A szokásos menetrend szerint volt színdarab, tánc, ének, hangszeres bemutató, verses blokk, lányok tánca, ajándékosztás, eszem-iszom.

Az én kis cipészmesterem :-)

Fárasztó, de szép este volt. Máté hősként vette az akadályokat. Még akkor is, ha a hegedülést picit elrontotta, és ezért baromi mérges volt. Angéla néni könnyekkel szemében mondott neki/nekem köszönetet, hogy nem hagytuk cserben. Látszott rajta a meghatottság, ahogy végignézett a gyerekeken... ez volt az utolsó karácsonyunk így együtt, ebben a felállásban. Jövőre már minden más lesz. Angéla néninek pedig ők az utolsó osztálya, talán ezért is nőttek annyira hozzá a szívéhez.

Szerda délelőttre Máté szerencsére még jobban összeszedte magát. Muszáj volt, hegedűvizsgája volt. És bár már a múlt héten is nagyon szépen játszotta a vizsgadarabjait, ez a két nap betegség azért érezhető volt, nem mindig tudott odakoncentrálni. Nagyon izgultam, hogy ki tudja hozni magából a maximumot, és végül nagyon szépen játszott. Meg is dicsérte a tanszakvezető, hogy ügyes volt, bár most mintha ő is kicsit engedékenyebb hangulatában lett volna, nem úgy mint a nyári vizsgán, amikor elég vérmes volt. Bár nekem az jött le pár szavából, hogy lehet, hogy ő is nyugdíjba megy, mert nagyon olyan búcsúzás hangulatú volt a beszéde.

Ez még a múlt heti kiskoncerten készült. 

Nagy megkönnyebbülés volt, hogy végre túl vagyunk mindenen. Délután már csak két karácsonyi műsoron kellett részt vennünk :-)

10 lett

Annak ellenére, hogy sokszor elhangzott már a szánkból, hogy "10 éves vagy!", mégis olyan hiszem is meg nem érzés, hogy szinte egyik pillanatról a másikra lett egy 10 éves nagyfiunk. A 10 az már nem 9, a 10 az már nem egyjegyű, és a 10 az már olyan sok! Egy évtized mindenki életében nagy idő, beleférnek nagy mélységek és nagy magasságok is, nagy sikerek, és kudarcok is. Talán ez az első 10 év kevésbé szólt a kudarcokról, de biztos voltak elégedetlenségek, voltak szárnyalások és mélyrepülések.

Fura visszagondolni, pláne visszanézni azokat a régi képeket, amik Máté első hónapjaiban, éveiben készültek. Hasonlít is magára meg nem is. Vannak apró rezdülései, vagy amikor őrültködik, vannak grimaszai, amik megmaradtak pontolyannak, mint amilyenek voltak picigyerek korában, de közben meg olyan nagy lett, hogy már-már hihetetlen, hogy ő is volt valaha csecsemő.

Pedig mennyi átvirrasztott éjszaka van a hátunk mögött, mennyi végigsírt nap, mennyi tanácstalanság, elkeseredettség, sírás, amire ma már vicces visszaemlékezni, holott akkor nem volt annyira mókás a helyzet. Nem is hittem, hogy lesz ez jobb valaha is. Aztán lett. :-)

Ma is vannak súrlódások, hajajj, de még mennyire! De ezek már egészen másfajta problémák, de azt gondolom, hogy minden vita és összecsapás ellenére szerencsések vagyunk egyelőre, mert ha az első lendülettel kapunk is az arcunkba egy testes hisztit egy kis vergődéssel, kicsit később azért lehet vele értelmesen beszélni, és egyre inkább meggyőzhető, vagy kompromisszumra hajlítható.

Imádom, hogy az elmúlt időszakban olyan nyitott lett. Hogy szívesen mesél arról, mi történt a suliban, edzésen, órán, akárhol, igényli is, hogy meghallgassuk. Igyekszünk is meghallgatni, még ha sokszor két rohanás között vagyunk is. Imádom, hogy olyan nagyfiúsan tud már beszélgetni, kérdezni, és hogy minden érdekli. Imádom, hogy ad a tanárai szavára, és ezt tovább is adja itthon, hogy "Angéla néni azt mondta, hogy..."

Imádom, amikor együtt ülünk a konyhában, csak mi ketten, és operáról beszélgetünk, mert szolfézson a Bohéméletről volt szó.

Imádom, hogy lettek céljai, hogy már nem csak úgy bejárunk a suliba melegedni, hanem tudja, hogy miért van ott. Hogy majd felvételizni szeretne, hogy a jobb csoportban szeretne lenni angolból, hogy versenyre szeretne menni, és ezért látszólag meg is dolgozik. Jó, nem tanul éjjel-nappal, nem olvassa egyik vaskos regényt a másik után, nem oldja orrvérzésig a feladatsorokat, de nem is ez az elvárás. Teszi a dolgát, még ha néha figyelmeztetni is kell arra, hogy mi a feladata.

Szeret szerepelni, szeret középpontban lenni, és éhezi a dicséretet.

Imádom, hogy egyre inkább látja, hogy kik azok, akikkel "érdemes" barátkozni, és kik azok, akik csak visszahúzzák, és ezeknek a gyerekeknek a társaságát már nem is igen keresi, és el is mondja itthon, hogy milyen hülyeségeket csinált már megint X vagy Y.

Elképzelni sem tudtam, hogy milyen lesz majd 10 évesen, mint ahogy ezt sem látom még pontosan, hogy milyen lesz még 10 év múlva, de talán rátaláltunk a helyes útra, már csak rajta kell maradnunk. Neki is, és nekem is.

Pénteken a suliban is megünnepelték. Ebéd utánra vittem a tortát, ami egy szempillantás alatt el is fogyott.

Suli után pedig egy pizzázóban ünnepeltünk.

Vasárnapra pedig meghívta Máté pár barátját hozzánk. Nem mintha sok szabad helyünk lenne, de elfértünk, és jól éreztük magunkat. Ettünk sütit, ittunk vajsört, igazán klassz este volt.

Ezen is túl vagyunk, jöhet a karácsony :-)

Sodrásban

Ha tehetném, indítványoznám valahol odafönn, hogy a decembert cseréljük meg mondjuk az októberrel, vagy még jobb lenne a júliussal. Nem tudom, el fog-e jönni valaha is az az idő, amikor egy karácsony előtti időszak nem az eszeveszett rohangálással és az idegbajjal lesz egyenlő. Nem lenne semmi gond, ha mindenre lenne szépen sorjában idő. De nincs. És utálom, hogy csurig van írva-nyilazva a naptáram, hogy mikor-hol-mit kéne csinálni-melyik gyerekkel, és néha tényleg nagyon parázok, hogy egyszer valamit összekavarok. Persze vannak jó pillanatai is a decembernek, mint a születésnapok, de nem jó, hogy nem tudok ráhangolódni, hogy nincs kiforrott terv, hogy hogyan ünnepeljünk, hogy fogalmam sincs még, hogy holnap milyen tortával lepem meg Mátét, hogy mikor fogom megsütni arról meg pláne nincs. De majdcsak kitalálom még addig.

Szombaton lezajlott a Bolyai verseny. A gyerekek és Angéla néni nagyon izgatottan vágtak neki a napnak. Mi nem mentünk velük, csak délutánra mentünk oda az eredményhirdetésre.
Bár azt mondták, amikor kijöttek a teremből, hogy nem volt nehéz a feladatsor, ennek ellenére, vagy épp ezért, kicsit elszúrták, és "csak" a 23-dik helyen végeztek. Ami persze nem rossz egy országos versenyen, már az is nagy eredmény, hogy egyáltalán eljutottak ideáig, de ők azért jobban szerettek volna szerepelni, és Angéla néni elmondása alapján ki is voltak borulva. De aztán túltették magukat, és hazafelé már vidáman nevetgélve jöttünk.
Nem volt sok idő búslakodni, mert neki kellett ugrani a karácsonyi fellépésnek, amiben Máténak főszerepe van. Nem állunk mg annyira fényesen a felkészüléssel, de remélhetőleg keddig összeáll majd a dolog. Nehezítő tényező, hogy extrán köhög Máté, de és jó lenne neki 2 nap fekvés, de minden napra van valami, hegedűkoncert, néptáncfellépés, Luca-napi vásár, akármi. Szopogatóstablettákkal próbáljuk egyben tartani jövő szerdáig.

Vasárnap délelőtt elmentem korizni a fiúkkal, míg Marci boltban volt Ferivel. Gyönyörű napsütés volt, és Máté nagyon szeretett volna kimenni a jégpályára. Végülis tényleg jó volt, jól esett, igaz, másnap minden porcikám fájt nyaktól-lábujjig.

Hétfőn ovi karácsonyi vásár volt, elhoztuk a Marci által készített karácsonyi kincseket, készítettünk papírfenyőt, és telitömtük magunkkal süteménnyel. Sajnos nem tudtunk végig maradni, mert menni kellett Milánért a suliba. Emiatt is kicsit lelkiismeret furdalásom van, hogy a Marci programjaira rendre nem jut elég idő. Így lesz ez a karácsonyi ünnepséggel is, ami egy napon lesz a Milánéval, de legalább előtte, és nem egy időben, már ez is siker. Viszont így is rohannunk kell egyik helyről a másikra. Nesze neked karácsonyi meghittség! Aznap délelőtt Máté még letol egy hegedűvizsgát is.

Kedden volt Máté hegedűkoncertje. Máté nagyon szépen játszott szerintem, és tegnap a tanárúr is azt mondta, hogy egész jó volt, a ritmusra kellene még egy picit jobban odafigyelni, és akkor már maga lenne a tökély. :-)
Szolfézs bemutató órák is voltak, ahol ugyancsak elhúzta a vizsgadarabjait, és Ágota néni utána két nappal is Mátéval példálózott, és teljesen el volt ámulva, hogy Beethovent játszik. Persze csak két sort a hegedűversenyből, na de hát akkor is :-)

Kedden Milán lázzal ébredt, és fájt a feje. Elmentünk a háziorvoshoz, aki aznap pont jó időben rendelt. Volna. Mert nem rendelt. Csak helyettesítés volt. A helyettesít orvos meg általában nem ír fel semmit, gondolja, hogy ha nem gyógyul meg magától, úgyis visszajövünk a saját orvosunkhoz, amikor lesz. Végül kedd-szerdán itthon volt Milán, és pihengetett. Mára már nem volt baja.

Ma mennek az ovisok az iskolába, és az iskolások karácsonyi műsorral kedveskednek nekik. Mátéék táncolnak. Máté nagyon izgatott, hogy megy Marci. Olyan aranyos. De ma sportorvoshoz is kell mennünk, aminek már kétszer rakattam el az időpontját, mert nem tudják az iskolában megmondani, hogy pontosan mikor táncolnak a mieink. Szóval odamegyek, sportorvos, vissza a suliba, mert Angéla néni meg délután próbálni akar.

Szombaton hegedűre megyünk, mert hétfőn nem tudunk menni, mert a gyerekek, mind két iskolás meghívót kapott valami kerületi rendezvényre, 100 gyerek karácsonya, vagy mi a szösz, ami fedi a hétfői hegedűt. De mivel szerdán vizsga, nem lenne jó kihagyni az utolsó órát.
Hétfőre sikerült végül megbeszélni az uszodás gyógytornásszal egy találkozót, aki ránéz Milánra, és majd utána személyre szabott gyógyúszásra tud majd járni, remélhetőleg hamarosan.

Kedden Máté karácsony.
Szerdán  Máté hegedűvizsga, Marci karácsony, Milán karácsony.
Csütörtökön van Milánéknál a karácsonyi ajándékozás. Heni nénit húzta a napközis tanárt.  Mézeskalácsházat szeretnénk neki csinálni, mint tavaly Angéla néninek, az már egyszer bejött. Remélem idén pikkpakk összedobjuk.
22-én elvileg már nincs semmi.

Ja, hogy még ajándékok terén is csehül állunk, azt már nem is mondom. Az adventi naptárat is csak minden másnap jut eszembe megtölteni.

De legalább a melósok végeztek a bontással. Majd hozok képeket.

És a Terápia 3. évadát is nézzük esténként. Ez legalább pozitív :-) Imádom minden percét!

Szóval csoda-e, hogy nemigen kedvelem ezt a karácsonyi hajcihőt?

Kieső fogak

Milánnak tegnap, hosszú idő után, végre megint kiesett egy foga. Már tiszta para volt, hogy neki tutibiztos, hogy sose fognak kihullani a fogai. Most egy kicsit megnyugodott, hogy mégsem kell tejfogakkal leélnie az életét. Pláne, hogy még 2 van, ami ugyancsak kiesni készül.
Namármost, nálunk ezideáig nem volt divat a fogtündér. Tudatosan nem mentünk bele ilyesmibe, egyrészt mert ez egy totál normális folyamat, hogy az embernek lecserélődnek a fogai, ha valamiért nem, ezért biztos nem jár az én olvasatomban ajándék. Elég az öröm, hogy juj de jó! És nem is volt ebből probléma, Máté pl. sosem csinált ebből gondot, már a fél fogsorát kihullatta úgy, hogy nem kapott érte ajándékot.
De most, Marci az oviból hazahozta ezt a fogtündéres dolgot! Nem most, már egy ideje, és akkoriban el is akarta kezdeni kirángatni a kis gyöngyfogait, hogy kapjon ajándékot. Szóval Marci teljesen rá van erre pörögve, és buzdította Milánt, hogy tegye be a fogát a párnája alá, és akkor reggelre elviszi a fogtündér, és hoz helyette ajándékot. Hát majdnem sikítófrászt kaptam ettől, bevallom. Egyrészt december tájékán 3 szálasával fonom be a hajamat, mire mindenkinek kitalálok, és beszerzek minden alkalomra egy-egy ajándékot, és mire eljön a karácsony már csak azt várom, hogy legyünk túl rajta. Másrészt, nyilván egy darab kiesett fogért nem fog senki nagy ajándékot kapni, kis apró mütyürökből meg van bőven elég a lakásban szerteszét, nem győzöm őket összeszedegetni, és beküldeni az óvodába/iskolába zsákbamacskának, egyebeknek. Az 5 centinél kisebb akármiktől a hideg fut a hátamon, nem tehetek róla.
Szerencsére a téma egyelőre elnapolódott, mert Milán nem találta a fogát a tolltartójában, ahová állítólag tette. Azt mondta, akkor biztos a padomban hagytam... hadd ne mondjam mi van a padjában... csoda lenne, hogy ott meglenne. :-)

( Ui. Holnap Bolyai döntő, izgulás van ezerrel. Persze csak az anyukák és Angéla néni izgul, a gyerekek halál nyugodtak. Küldjetek drukkokat! puszi)

A varázsnap

A Mikulás szerintem egy igazi varázslat! Nem csak azért, mert évek óta azt mondom a fiúknak, amikor felmerülnek a kérdéseik, hogy mindez varázslattal lehetséges, hogy máshogy? És egyelőre ez elég is nekik. Kapóra jönnek ilyenkor az olvasmánybeli élmények, elég ha csak azt mondom, Harry Potter, vagy Rumini, vagy az új kedvenc a Panthera, és máris ott van a kezemben az ütőkártya, hogy nahát, ott is csupa-csupa varázslattal van dolgunk :-)
És hát mi más is lenne, ha nem varázslat, mikor Miklós-nap előestéjén mindegy gyerek olyan szófogadóvá válik, úgy elpakolja a ruháit, mint soha máskor, úgy megeszik az összes vacsorát, hogy csillog a tányérjuk, és a ragyogóra suvickolt bakancsokról már nem is beszélve. :-) Mi más ez, ha nem varázslat?
Mi más ez, amikor felnőttől gyerekig mindenki megáll egy szóra, ha szembetalálkozik az utcán a Nagyszakállúval, és a legmorcosabb szürke-hideg reggeleken is mosolyt képes csalni a nyakig sálbabugyolált, munkába rohanó emberek arcára ez a nagy piros ruhás illető. Mi más ez, ha nem varázslat? Az bizony, a javából!

Nálunk is járt az éjjel a Mikulás. És mi tagadás, igen jószívű Mikulás volt ez, mert egyik fiúnak sem volt virgács a csizmájában 👹

Gőzerővel sikálják a cipőjüket.

Próbáltam rábeszélni őket, hogy az ajtó elé rakjuk a cipőket, mert ott könnyebb megtölteni,  mert ott jobban elfér, de ragaszkodtak az ablakhoz, ahová szoktuk. Na igen, csak ez a szokás még akkor alakult ki, amikor 1 darab 18-as kiscipő volt az ablakban. Most meg... nem tudom mi lesz, amikor már 40-es lesz a lábuk :-) Muszáj lesz nagyobb ablakot csináltatni.

Érdekes módon, ma reggel egyik gyereknek sem kellett könyörögni, hogy keljen fel az ágyból. Máté volt talán egy kicsit álmosabb, ő még laposan pislogott, amikor a többiek már ott álltak az ablakban.

Mi más lenne ez, ha nem varázslat? Hiszen ma van az év egyelten napja, amikor lehet reggeli előtt/helyett csokoládét enni 😁

Hosszú nap lesz még a mai, a suliban mikulás discó, aztán szolfézs-karácsony, majd zongorás hegedűpróba. Közben teli vagyok náthával. Nem mondom, hogy nem várom már az estét.

Sárospataki Rákóczi-vár

Sárospatakon nagyjából ötödikes vagy hatodikos koromban jártam utoljára, osztálykiránduláson, és a tényen kívül, hogy jártam már ott nem emlékeztem nagyjából semmire, csak olyan "mintha" emlékekkel voltam tele. Mintha felmentünk volna egy toronyba, mintha lepusztultabb lett volna akkoriban a vár, mintha megnéztük volna a könyvtárat is. Mintha, mintha, mintha... és a vár felé közeledve sem omlottak rám hirtelen a felismerés emlékei. ( hát ennyit érnek az osztálykirándulások, kb. ) Arra bezzeg tisztán emlékszem, hogy B.Z. osztálytársam, meg még pár fiú a buszon egész végig tetrisz versenyeztek, mi pedig szurkoltunk nekik a szék támlájának dőlve.

Szóval... nagy izgalommal tartottunk Sárospatak felé. Pláne, hogy nem olyan régen a Gasztroangyalban Sárospatakon főzött Borbács Marcsi, és a várban is volt, úgyhogy egy csomó infót is megtudtam, és testközelivé vált az egész.

A központban parkoltunk le, és ahogy kijöttünk a parkolóból már láttuk is egy falra erősített táblán, hogy merre kell menni a vár felé.

Út közben találtuk ezt a padot, amin Szent Erzsébet neve díszelgett, de akkor még nem értettük az egészet, később viszont mindent megértettünk, mert az idegenvezetésen kiderült, hogy II. András lánya, Árpád-házi  Erzsébet Sárospatak szülötte, és a város védőszentje, aki a szegények és az elesettek védelmezője és segítője volt, és egyszer a kötényében vitt kenyér rózsává változott.

A várkert kapuján átlépve kicsit hezitáltunk, hogy merre tovább, próbáltunk emlékeket csiholni a helyről, nekem kevésbé sikerült. Persze bementünk, és ha már itt vagyunk, és még az eső is esik, hát jegyet is vettünk. Az állandó kiállítást, Rákócziak kora, és a Vörös-tornyot néztük meg. A toronyba csak vezetett túrával lehet bemenni, így előtte még volt időnk megnézni a kiállítást, és még körbesétálni is tudtunk.

A híres Sub Rosa terem kívülről. Sem a kiállításon, sem a toronyban nem lehetett fotózni.

A várat, és a várkastélyt 1534-42 között Perényi Péter építette. A Perényi család kihalása után több neves család birtokában is volt, míg végül 1616-ban Lorántffy Zsuzsanna hozományaként került a Rákócziak kezébe, és ezek az évtizedek azok, amikor a vár, és a kastély jelentősen megújul, és folyamatosan bővül, épül, szépül.

A híres Lorántffy-loggia.

A kiállítás egészen érdekes volt. Még a rengetegsok információ ellenére is. :-) Újra szembesülnöm kellett azzal, amit egyébként is tudok, hogy ez a kor eléggé szürke folt az ismereteimben. Most is csak kicsit fakult ez a szürkeség, mert kb. a tárlat felénél már bedarált a rengeteg név és a sok információ, de mégis jó volt. Persze folyton eszemben volt, hogy a fiúknak hogy bejönne, hogy a kölcsönmamuszban klasszul lehetett volna csúszkálni a termeken keresztül :-) Néha magam is késztetést éreztem rá, hogy csússzak pár métert, amikor a teremőr nem látott. 😜

 Tényleg ott voltunk :-)

A torony is szuper volt, leszámítva, hogy az összeverődő társaságban volt két fiatal srác, akik iszonyú idegesítőek voltak. ( Nem voltak annyira fiatalok már, hogy vicces legyen a viselkedésük, 20 év körüliek lehetettek. )

 A toronyból.

A Bodrog kanyarog a vár alatt.

 A toronytúra a könyvtárszobában ért véget. Ekkorra besötétedett idekint, és be lehetett fotózni.

 A vár alatti úton sétáltunk vissza a kocsihoz.

Ezek jutnak eszembe

Marci itthon van betegszabin. Köhög, mint a kutya. Tegnap ránézett a doktornő, azt mondja nem fertőz, csak egy izmos náthája van, de azért ha tud, maradjon itthon a héten.
Mielőtt a betegrendelésre beestünk volna ránézett a védőnő. Még az 5 éves státuszát pótoltuk most, november végén. Bár sok értelmét nem látom ennek az évenkénti státusznak, nem véletlenül vagyunk elcsúszva vele örökké, de annyi haszna volt, hogy ráébredtem, hogy nemcsak úgy látom, hogy Marci olyan sokat nőtt az elmúlt időszakban, hanem ez a valóság. Tavaly óta 10 centit dobott magára!!!
Mire átértünk a betegrendelésre, addigra 12-en várakoztak előttünk! Óóóó mikor megláttam, menten ki akartam fordulni, és jobban is tettem volna, mert így viszont ott dekkoltunk 2 óra hosszát, és már-már ott tartottunk, hogy ha nem kerülünk be most azonnal, akkor vagy éppen akkor kell hazaindulnunk, amikor mi jönnénk, vagy végső esetben Máté el fog késni hegedűről, ami nem lett volna nagyon pozitív, minthogy tegnap zongorás próbája volt.
Végül csak bekerültünk, igaz, szaladtunk hazáig, mert a hegedű itthon volt, ki gondolta délután 1-kor, hogy vinni kéne magunkkal, ha fél 5-re a suliban akarunk lenni....
Mindegy. Odaértünk mindenhová. Túléltük. Legalább az eső nem esett úgy mint ma. Ez is valami, nem? Csakhogy meglássuk a dolgokban a pozitívumot is. :-)

Marci második napja van itthon, azóta kétszer néztük meg a Kis kedvencek titkos életét, ( még mindig nem unja, mondjuk tényleg jó), és kétszer a verdák 3.-t. Édes pofa.

Valamelyik este fekszünk a kanapén, Marci még Ferit szórakoztatja alvás előtt, dörzsölgeti Feri szakállas állát.
- Neked olyan az állad, mint a kókuszgolyó!- mondja rácsodálkozva.
Ezen akkorát nevettünk! Majdnem akkorát, mint azon, amikor elképzeltük, hogy hogyan vinnénk fel egy elefántot a padlásra. Elég sok padlásrafelvivős élményünk van mostanában, ami hol jobban, hol kevésbé jól sikerül, mint pl. a nagy kerek asztal, ami végképp nem akarta az igazságot, de meggyőztük. :-) Na ebből lett az elefánt. De mindegy is. Csak ha eszembe jut, mindig nevetnem kell.

Kedden, amikor még volt Marci oviban, sütőtökös kukoricafőzelék volt az ebéd. Hogy hogy jutott ez eszükbe, és kinek, na azzal szívesen elbeszélgetnék. Miből gondolták, hogy bárki, aki 6 éven aluli, az ezt meg fogja enni? Mellesleg az óvónéni is azt mondta, hogy ő sem kóstolta, mert gusztustalanul nézett ki. Éljen az egészséges közétkeztetés! Az én gyerekeim konkrétan egy tányér daragaluska levessel vészelték át a napot, mint meleg étel. 
Aznapi párbeszédünk Marcival.
- Mi volt az ebéd Marci?
- Ma tyúkeledel volt, azt én nem ettem meg! 

Vasárnap este moziban voltunk a barátnőmmel. A múltkori filmünkkel nagyon ráfaragtunk, nem tudom volt-e erről szó, borzasztó rossz volt, így most nem kockáztattunk nagyot, és az Orient expresst néztük meg, gondolván, hogy Poirot-ban és Agatha Cristie-ben márcsak nem csalódunk! Nem is csalódtunk, jó volt. Olyan, amilyennek vártuk. Leszámítva azt a 2 darab akciójelentet, amit Poirot véghezvitt :-) hát az eléggé életidegen volt, de azt gyorsan elfelejtettük.
Ellenben rá kellett jönnünk, hogy lehet, hogy mégiscsak öregszünk, (bár nem látszik), de csak így lehet, ha már az olyan filmeken érezzük jól magunkat, ahol  a moziterem átlagéletkora kb. 60.
Mögöttünk átlósan egy 80+-os néni ült, mellette szerintem az egész család, gyerekek, unokák, és a néni el is szundított olyan 8 óra magasságában. Amikor nagyon horkolni kezdett, akkor oldalról megbökdösték a rokonok. Szóval jó volt. Már ki is néztük, mit nézünk legközelebb.

Múlt hétvégén kaptak a srácok téli cipőt. Milyen pengén kiszámoltuk, hogy erre a hétre már kelleni fog, nem :-)
Mátéra lépten-nyomon rácsodálkozom, milyen nagyfiús lett. Pláne most, a dockyard stílusú bakancsában, ( persze nem az, csak kinézte a plakáton, hogy olyat szeretne, és megvettük a deichmannban akciósan ötezerért.)  szűk farmer, szőke haj, ( tegnap ingben-hegedűvel) hogy csak nézem, mikor lett ekkora. Aztán eszembe jut az is, hogy 2 hét múlva a 10-et tölti!!! A 10-et! Döbbenetes!

Azt hiszem itt kell most abbahagynom, mielőtt átmegyek érzelgősbe. :-)

Novemberi Tengerszem

Csak hogy semmiképp ne merüljön feledésbe, folytatom a novemberi pihenésünk krónikáját. :-)
Már említettem, hogy nem voltunk túlságosan felkészülve az útra, sem lélekben nem sikerült ráhangolódnunk, mert a legnagyobb pörgésből szakadtunk ki két napra, ami egyik oldalról nagyon is jó, másik oldalról viszont folyton csak az itthoni teendőkön járt az agyunk.
Mivel pénteken este és szombaton reggel is esett az eső, nem mertünk nagy hegyi kirándulást tervezni, így Sárospatak felé indultunk, hogy ott majdcsak el tudjuk ütni az időt akkor is, ha nagyon zuhogna.
Péntek este, szinte derült égből villámcsapásként esett le, ahogy a szobába készített kirándulástippeket olvasgattam, hogy jaaaa, hát itt van ám nem messze a Megyer-hegyi tengerszem, amiről az elmúlt időben olyan sokszor és sok helyen olvastam, így belevettük ezt is az útitervbe, remélve, hogy nem lesz annyira megerőltető a túra. Pláne, hogy szombat reggel is esett. Pedig azt mondta az időjárásjelentés, hogy nem fog. Irgumburgum.
Hát így indultunk el.
Áthaladtunk Széphalmon, ahol utoljára talán ötödikes koromban jártam, de most nem álltunk meg, majd Sátoraljaújhelyen, és mielőtt elértük volna Sárospatakot egy tábla mutatta, hogy jobbra van a Tengerszem, és le is kanyarodtunk.

Mentünk egy darabon, de amikor már kellően göröngyösnek ítéltük az utat, akkor leálltunk az út szélén.
Éppen jött visszafelé egy társaság, és mondták, hogy ha a tengerszemhez akarunk menni, akkor óvatosan menjünk, mert ők beleütköztek nem messze onnan egy sorompóba és egy behajtani tilos táblába, és nem mertek továbbmenni. Mi elindultunk, és valóban alig pár percnyi sétányira ott volt a sorompó, viszont az irányjelző tábla határozottan a sorompón túli az utat mutatta, a szőlőföldek között. Csak egy percig tanakodtunk, és már neki is vágtunk, hisz mi bajunk lehetne. Mellesleg se közel, se távol nem volt egy lélek sem.

Nem volt épp kirándulóidő, esett az eső, hol jobban, hol csak szemerkélt, a köves út pedig hol sárosabb volt, hogy vizesebb, de azért boldogultunk, és viszonylag tiszta cipővel meg is úsztuk a fölfelé vezető utat.

Elég hosszú volt ez a kaptató, de mikor felértünk, akkor nagyon szép volt körbenézni. Megérte eddig feljönni, és akkor még nem is voltunk ott a célunknál.

Volt ilyen része is az útnak, de alapvetően azért járható volt.

Fönt aztán találtunk végre táblát, hogy merre tovább, és ráakadtunk egy tanösvényre is, ami a tengerszemhez vezetett, és az információs pontokon rengeteg mindent olvashatunk a malomkő bányászatról, a folyamatáról, a nehézségekről, és a környék élővilágáról. 

A 303 m magas Megyer-hegy vulkáni eredetű, kemény kőzete kiválóan alkalmas malomkőgyártásra, már a XV. században is működő kőbánya volt a területen. A malomkövek fejtését évszázadokon át kézi erővel végezték. A felgyülemlett víz elvezetésére a bánya egyik sarkába egy vágatot ástak, melyet folyamatosan bővítettek, mélyítettek, de teljes sikert nem hozott. A felhagyott malomkőbánya fejtési gödrében alakult ki az a tó, melyet később Tengerszemnek neveztek. A tó legnagyobb mélysége 6,5 m, a tavat körülvevő sziklafalak pedig 70 méterrel magasodnak a víztükör fölé.
A tanösvény körbevezet a bánya falának tetején. Félelmetes látvány az a hatalmas meredek falú mélység, ami alattunk elterül. És bár a természet már nem a legszebb őszi arcát mutatta, mégis szép volt. :-)

A vízelvezető vájat.

Egészen a víz széléig be lehet itt sétálni. most sok víz volt, így nem jutottunk messzire.

Visszafelé menet már szedtük a lábunkat, addigra már eléggé fáztam. 
Fölfelé találkoztunk 3 férfival, akik szemben jöttek a szőlőtőkék között, úgyhogy kicsit megnyugodtunk, hogy nem csak mi gondoltuk úgy, hogy ez a jó út. 
Fönt, az egyik táblán, volt egy kerülőút jelölve, ami elvezetett a szerintünk a szőlőföld mellett, de odalent ez az út egyáltalán nem volt jelölve, csak a sorompós. 
mindegy, ép bőrrel megúsztuk. :-) 
Irány Sárospatak!

Elkezdődött

Hittük is meg nem is, inkább csak reméltük, hogy egyszer eljön majd ez a nap, amikor belekezdhetünk a bővítésbe! Persze az utóbbi hetekben már nagyon közeledett, szinte már karnyújtásnyira volt, de úgy voltunk vele, hogy hiszem, ha látom, akkor kezdődik majd el, amikor itt lesznek a munkások. 

Ez a nap pedig ma jött el. 

Tegnap még fogtunk mindent a lakásból, aminek nem lett az elmúlt hetekben új gazdája és vagy felcipeltük a padlásra, vagy lecipeltük a mosókonyhába, vagy a lecipeltük a pincébe, és még a nappalin falát is végigraktuk könyvekkel. Ezek közül a padlásracipelés a lecefetebb meló, én legalábbis azt utálom a legjobban. Meg úgy egyébként a padlást is. Meg a cipekedést is. Így együtt meg különösen nemszeretem munka. 

A szemét a szemétbe került, a veszélyes hulladékok kupacban várják a garázs mellett, hogy a helyükre kerüljenek. Szerencsére a szomszéd kerületben épp most van lomtalanítás, így néhány dolgot és a veszélyes hulladékokat oda tudjuk vinni. 

Így ma reggel egy majdnem üres lakásban várhattuk a melósokat, akik jöttek is. Tulajdonképpen nem voltak túlszerszámozva, ha jól láttam 1-2 fogó és egy méretes spajszer volt náluk, de nem is volt ma másra szükség. 

Ilyen volt ma reggel. 

És ilyen lett délután 3-ra.

Padló felszedve. Radiátorok leszerelve. Redőnyök leszedve. A törmelékek bezsákolva. Jönnek még a csempéket leverni, a "járólapot" felverni, ami még van belőle, ajtókat-ablakokat kiszedni, falat bontani....

Motoszkál bennem az az érzés, hogy nem lesznek unalmas óráink az elkövetkező időszakban...