Legnyugatabbra, és egy szippantásnyi Németország

Lassan-lassan a végére érek a cseh beszámolóknak, ami már csak azért is jó, mert hamarosan új kalandok jönnek majd. Szerencsére, most hogy Máté táborban van, így itthon is kicsit lelassult az élet, nemigen történik semmi, Máté nélkül lusták vagyunk kimozdulni. Vagyis inkább bennem nincs az a kényszer, hogy csináljunk valamit, mert kevesebb a vita, az összetűzés. Volt ugyan pár gondolatom, hogy hová mehetnénk, de azok meg mind olyanok, hogy nem hagynám ki belőle Mátét. Tudom, ahelyett, hogy kihasználnám, hogy csak 2-vel kell menni valahová, várjuk, hogy hazatérjen a harmadik, nem vagyok normális. 

De ma délelőtt megnéztük együtt az Égigérő fű című filmet az M2-n. Hát azon nagyon jól szórakoztunk! 

Visszatérve Csehországra.

Loket után nyugat felé indultunk, és a német határhoz közeli Cheb-be mentünk. Németül Eger, talán ezért is került a látókörömbe. :)  Sokáig a német nevét használták hivatalosan. A fiúk már reggelinél, amikor megbeszéltük az útitervet, és kiderült, hogy nagyon közel leszünk a német határhoz, már akkor elkezdték mondani, hogy akkor menjünk át Németországba is. Nem vetettük el a felvetést, de akkor még nem is bólintottunk rá határozottan, csak egy erős majd meglátjuk-ot kaptak. 

Azt még nem is említettem, hogy már az otthontól Csehországig vezető úton rákaptak a fiúk arra, hogy az autóból nézték, hogy milyen nemzetiségű autók mennek el mellettünk. Aztán ez tovább folytatódott gyalogosan is, és végül egy egész jó játék lett ez közöttünk, hogy figyeltük az autókat, hogy ki honnan jött. Az autópályán persze nagyobb volt a kapás, de a városokban is találkoztunk azért "külföldiekkel". A legextrémebb talán a norvég sportautó volt pont Cheb felé menet. És ugyanitt láttam egy északír teherautót is, de mivel akkor épp mindenki aludt a hátsó sorban, nem volt kivel megosztanom a hírt. :) 

Szóval mikor felmerült a lehetőség, hogy átmehetünk Németországba is, akkor felragyott a szemük, hogy "húúúú, ott biztos nagyon sok D-s autó lesz!!!!" 

Cheb története több, mint ezer évre nyúlik vissza, amikor a Római Birodalom keleti felének egyik erőssége lett, majd a Német-római Birodalom része lett. 1322 óta a Csehország, vagy a Cseh Birodalom része. 

A főtér mellett álltunk meg, a 13. századi Szent Miklós templom alatt, egy nagy parkolóban, ahol tanakodtunk kicsit, hogy vajon kell-e fizetni, vagy sem, de mivel nem láttunk erre utaló jeleket, abban maradtunk, hogy biztos nem kell. 

A templom engem nagyon a prágai Thyn-templomra emlékeztetett. Tornyait többször is újra kellett építeni, először az 1700-as években tűzvész miatt ment tönkre, a II. vh.-ban pedig a németek szétlőtték, és helyreállításuk csak 2008-ban történt meg. 

A város főterén áll a város büszkesége, a Spalicek, ami 11 összeépített kereskedőház együttese még a 13. századból. még egy  ilyen házsor állt  itt korábban, de csak ez a kettő maradt meg, aljukban üzletekkel máig is. 

Egy hegedűkészítő üzlete

 A két házsor egymás mellett, középen kis szűk sikátor, a város büszkeségei.

A tér hatalmas, és tényleg nagyon szép házak veszik körbe,  de valahogy nem jött át a város történelmisége, hangulata. A téren, és a környező utcákban több volt a kisebbségi, mint amihez itt Csehországban hozzá vagyunk szokva. A téren talán nem, de a térből kivezető utcákon elég nagy volt a kosz, kutyapiszok, szemét, nem volt jó ott lődörögni, pedig elindultunk egy tábla által mutatott irányba, ami egy Ferences kolostor felé vezetett, elvileg, de nemigen találtuk, úgyhogy csak mentünk egy kis kört, és visszatértünk a főtérre. És mivel a fiúk nagyon rá voltak állva, hogy autózzunk át Németországba, hát nem kolbászoltunk ott sokat, hanem visszaültünk az autóba. 

Az autóból láttuk már csak a táblát, hogy a vár felé merre kellett volna menni, de már nem kanyarodtunk arra. A várat a 12. században építették, ( ezt is) és az Elbára néz. 

Hiába mondtuk a fiúknak, hogy ne számítsanak nagy érdekességre, amikor átmegyünk, majd a határon, mert nincs konkrét úticélunk, és nem is állunk meg sehol, autóból nézve pedig nem igazán érezhető a különbség, ők mégis nagyon be voltak sózva. Milán még azt is tervezgette, hogy lehet, hgoy még Neuerrel is találkozunk majd :) Na hiszen... 

Végül, hogy ne menjünk csak úgy céltalanul Hohenberg an der Eger-t írtuk be a gps-be, és már suhantunk is. 

Pillanatok alatt már ott is volt az út szélén a tábla Bundesrepublic Deutschland. A fiúk nem látták. 

Az Eger folyó

Az nagyon vicces volt, amikor mentünk a német oldalon az aszfaltozott úton, ( ami egyébként tüköregyenes és sima volt végeste végig még az országban ezen a keleti szegletén is) és végig az út szélén ki volt táblázva, hogy a susnyásnál van a határ. A Gps-en is követtük, hogy pont párhuzamosan haladunk a az országhatárral. Gondoltuk is, hogy ha valakire itt jön rá a pisilhetnék, akkor az már egy másik országban tudja csak elvégezni a dolgát. :)

Autóból rápislantottunk a hohenbergi várra. 

Ilyenek a határmenti német utak. Nem volt kátyúveszély. 

Egy kis ívet mentünk a német oldalon. Kíváncsiságból benzinkutat kerestünk, mert lassan már tankolni is kellett, és gondoltuk, ha itt jobb árban van a benzin, mint Csehországban, akkor tankolunk egyet. De iszonyat drága volt, kábé 100 ft-tal több, mint Mo.-on, és vagy 50-el több, mint a drágább cseh kutakon, így nem tankoltunk, hanem visszatértünk cseh földre, és Marianske Lazne felé haladtunk tovább, ami már csak pár km-.re volt a szállásunktól, és egyben ez volt az utolsó megállónk is. 

Az Ohre (Eger) folyó egy felduzzasztott szakasza. 

Máté vonalban

Tegnap egész nap esett az eső. Hol jobban, hol kevésbé. Gondoltam is sokszor Mátéékra, hogy vajon náluk is ilyen monszuneső van-e, vagy valami csoda folytán ők megúszták.
Este próbáltam párszor hívni Ágota nénit, de 2-szer ki sem csöngött, harmadszor meg nem vette fel. Többször nem hívtam, valahogy elfelejtődött az esti rutin közben.
Aztán este, volt már vagy fél 10 is, csörög a telefon. Ágota néni volt, hogy látta, hogy hívtam, és most ott van mellette Máté, tudunk beszélni.
Miután Máté megkaparintotta a vonalat egy darabig csak valami viháncolást hallottam. Kérdeztem Mátét, mi újság, hogy van, de erre is csak vihorászott valakivel a háttérben.
Amit megtudtunk:
- Máté jól van. Minden nagyon jó.
- Igen, ott is zuhogott egész nap az eső.
- Bent voltak egész nap.
- Elveszett a tusfürdője, vagy  nem találja, de nem baj, mert tegnap a Hubáéval fürdött, ma meg úgysem csináltak semmit, csak lemosta magát vízzel.
- Játszottak számháborút. Hogy ezt tegnap játszották-e a házban, vagy korábban, kint a szabadban az nem derült ki.
- Ő nem ezt a szót használta rá, hanem egy bonyolult körbeírást, amiben szerepelt az is, hogy piros filctollal írták rá a papírra a 4 jegyű számokat, és hogy ezt a papírt ugyancsak piros spárgával erősítették a fejükre.
- Saját bevallása szerint is sokat vihog. ( ez tud ám idegesítő lenni )

továbbá: Készülnek a vasárnapi bábszínházra, már tegnap előtt is a szöveget tanulták. Ágota néni szerint Máténak nagyon különleges szerepe lesz. :) Hát nagyon kíváncsiak vagyunk! Meg arra is, hogy milyen állapotban kapjuk vissza.

Holnapután már megyünk érte. Mintha már ezer éve nem lenne itthon.

A többiek is csak kínlódnak nélküle. Milán szerint Máté nélkül minden játék unalmas. Na persze, mert nincs kivel összeveszni. Majd számolom a perceket, hogy a nagy reunion után mikor lesz az első összeveszés. Gyanítom, hogy nem kell majd sokáig számolnom.

Vár után

A várból kijőve a fiúk a korábban beígért fagyijukat kezdték el követelni. Két fagyizó mellett is elmentünk, de egyik mellett sem lehetett leülni, ami jó lett volna, Marcit ismerve... Úgyhogy gondoltuk, teszünk még egy kis kört a városban.

Így jutottunk el az utca végén a várfalhoz, ahol kinézve pont alattunk kanyarodott a folyó. És tényleg könyök alakban kanyarodik. Hmmm...

Jó lett volna itt lesétálni a domboldalon a kis ösvényen, alul végigmenni, felnézni a várra, nézni a folyót, a kecskéket, de az a fránya fagyi... vissza kellett menni érte a városba.

Végül az első útba eső helyen kaptak a fiúk egy adag csavarosat, de olyan mikrotölcsérbe adta a csaj azt a hatalmas fagyit, hogy a Marcié az első lépésnél a földre pottyant. Megmentettük, ami menthető volt belőle, és egy padon elnyammogták a fagyijukat, ami pisztáciás-vaníliás volt. Ez csak azért jutott eszembe, mert Bud Spencer óta mintha minden fagyizóban ráálltak volna a pisztáciásra. Még itthon a sarki cukiban is volt a héten, amikor mentünk, pedig ott eddig sosem volt, meg Velke Meziriciben a gombócosnál is és a csavarosnál is pisztácia volt az egyik íz.

A fagyi után még beültünk egy hamburgeres büfébe, mert olcsón adták a hamburgert. Olyan is volt. Rémrossz, de még ehető, de nem hamburger volt ez, inkább csak valami húsosszendvics ketchuppal. Grrr... Máskor, máshol is ettünk már itt Csehországban ilyen jellegű hamburgernek nevezett cuccot, nem emlékszem már, hogy hol. De végül egész jól elfogyott, talán csak MArciéból maradt valamicske, de az sem jelentős.
Csak mivel elkajáltuk az időt, így már nem mentünk vissza az utca végére, hogy ott menjünk le, hanem a rövidebb úton indultunk az autó felé.
Marcinak nagy szerencséje volt, mert a kecskék, akikről kiderült, hogy nem is kecskék igazából, hanem zergék, éppen fönt voltak a híd mellett, így meg tudtuk őket nézni. Megetetni is meg lehetett volna őket a kihelyezett ennivalótárolóból lehetett volna nekik bogyót venni, de talán nem is volt aprónk, meg az előttünk próbálkozó bácsi az unokáival nem igazán járt sikerrel. Mintha elnyelte volna a pénzüket, nem tudom... már nem vártuk meg a végkifejletet.

Búcsúkép a várról. 

Újabb várkaland-Loket

A loketi vár a legtöbb Karlovy Vary-s ajánlóban szerepel, mint fakultatív program. Este, amikor a programot szerveztem, teljesen rákattantam a tripadvisorra, már csak azért is, mert magyar nyelvű oldalakat nem akart megjeleníteni a kinti internet, ezt pedig rögtön behozta, és számtalan értékelést lehet végigbogarászni rajta. 

Először nagyon megörültem, amikor azt olvastam, hogy a vár börtönvárként működött nagyon sokáig, és hogy meg is lehet nézni a börtönt- és a hozzá kapcsolódó kínzókamrát. Pláne, hogy fiúknak még korábban beígértünk egy börtönnézést, Bitovban, és hát ők nem felejtenek, ugyebár.  Aztán sorra azt írták, hogy húúú a börtön elég félelmetes, és hogy kis gyerekeknek nem igazán jó. Hát gondoltam, lesz ami lesz, legfeljebb, majd kijövünk, ha nagyon gáz. 

Loket nagyon közel volt az előző megállónkhoz, kábé 20 percet autóztunk, még az ülés sem melegedett meg alattunk. És egyszer csak a fák között megpillantottuk az Ohre folyó által körülvett gránitsziklán álló várat, és a várost. Húúúú, hát az valami igen szép és hívogató látvány volt! 

Még a híd lábánál találtunk egy nagy parkolót, ahová le is álltunk. Meglepődtünk, hogy ingyenes volt. Nem szokás ez, arrafelé legalábbis, amerre mi megfordulunk az országban nemigen találkoztunk még ilyennel, felkapottabb helyeken pedig a fixárú napijegyes parkolás a divatos. 

Izgatottan szálltunk ki az autóból, a hídon túli vár, ott a hegy tetején húzott maga felé. 

A vár

A hídról lenézve ott kanyargott alattunk a folyó, de a híres nagy kanyarulatot, amiről a hely a nevét kapta (Loket-könyök) azt innen nem láttuk. Láttunk viszont szabadtéri színpadot, remek (futó)sétányt, és a meredek hegyoldalban valami kecskeszerű állatok bóklásztak. Gondoltuk is, hogy majd Marcival megnézzük, és elsózzuk neki, mint állatkert, amit viszont ő kért folyton számon rajtam. ( bár az előző napi Karlovy Varyban a  kisállatsimogatóval sikerült egy kicsit lehűteni :) )

A vár és  a folyó együtt, szembenapban

 Egy ilyen jó kis sétányt látva kedve támad az embernek futócipőt húzni, hát nem?

A második meglepetés akkor ért bennünket, amikor a hídon átérve, a vár felé menő kereszteződés aljában ingyenes nyilvános vécével találtuk szembe magunkat. Én szkeptikus vagyok az ilyen helyeket illetően, mert láttam már ezt-azt, a vécének titulált helyeken, de ez olyan volt, hogy nemhogy tiszta volt, de minden volt benne, papír is és szappan is. Folyékony.
Nem kellett nagyon sokat menni a várig, pár kanyart csupán, és már ott is álltunk fejünk fölött a vár falaival.

A kiírásban nem volt egyértelmű, hogy milyen formában lehet bemenni, volt valami utalás a vezetés nélküliségre. Végül kaptunk egy A4-es sűrűn telegépelt papírlapot a várról, és utunkra voltunk bocsátva. Hogy tévedésből vagy sem, az nem derült ki később sem, de utólag még váltattam Ferivel egy 20 koronás fotókarte-t, mert azt gondoltam, hogy ezzel lehet majd fényképezni. (Sok helyen van, hogy a fényképezés lehetőségéért külön kell fizetni)  Erre kaptunk egy képeslapot, amin a vár volt valami művészi módon ábrázolva. Később az egyik kapunk is ott volt a fényképezőgép rajz és mellette a fotokarte 20korona felirat, amiből azt gondoltuk, hogy akkor nem tévedtünk, de aztán senki fia nem kért tőlünk semmit. Sosem derül fény erre a titokra.

A vár Csehország egyik legrégebbi épülete. Még az 12. században épült, akkor mint határvédő erőd funkcióban, és a Prágába menő kereskedelmi útvonalak védelmére. ( Azért az olyan durván igazságtalan, hogy egy 12. századi vár ilyen állapotban, szinte karcolások nélkül megmaradt!) A vár később is a mindenkori cseh uralkodók kedvelt helye volt, és sűrűn látogatták. A huszita háborúk idején a huszita csapatok kétszer is támadták a várat, de a korabeli eszközökkel a vár bevehetetlen volt. Ez után a vár többször is gazdát cserélt, és mindenféle pozíciót ellátott, végül 1788-ban a Habsburg uralkodó börtönné alakította és 1948-ig így is működött.
A vár a szocializmus idején zárva volt a látogatók előtt, csak a rendszerváltás után nyitották meg újra, ekkor komoly rekonstrukciós munkálatokat is végeztek, de megőrizték a vár börtön jellegét. A termekben mindenféle kiállítások vannak, fegyverkiállítás, porcelán- és üvegkiállítás a hajdanvolt porcelángyár munkáiból, és alul a börtön meg a kínzókamra.

Rendezvényterem

Ahogy az egyik teraszra kimentünk, alattunk az udvaron éppen egy magyar turistacsoport ácsorgott, idegenvezetővel, így egy kicsit bele is hallgattunk abba, amit mondott.

Várudvar a magyar csoporttal

 Azt mondják, hogy ha megsimogatjuk ennek a lénynek az orrát, és utána dobunk egy kis aprót a ládájába, akkor teljesül a kívánságunk. Az egyetlen két koronásunkat dobtam bele a perselybe, úgyhogy remélem ez pluszpontot ér :) Hogy teljesül-e a kívánságom, azt majd elmesélem, ha teljesült :)

Miután fönt körbenéztünk, lementünk a börtönbe. Marci már kint is mondogatta, hogy ő fél ám a börtöntől. Már a Cornstejni várban is félt, ezért is nem akartuk aztán Bitovban tovább paráztatni. Most is mondtam neki, hogy én kint maradok vele, ha akarja, nem kell bemenni, de kimaradni sem akart a buliból, ha a nagyok mennek, neki is ott a helye. Végül Feri lábához bújva, meg ölben, nagyon bátran végigcsinálta.
A kínzókamra rész mondjuk tényleg nem nagyon volt gyereknek való, de inkább gusztustalan volt, mintsem félelmetes. A Nagyok egyébként egyáltalán nem féltek, sőt inkább egy nagy kaland volt nekik, én meg inkább fujjogtam, és gyorsan végigrohantam a folyosón. A folyosó másik végén pedig már nem volt semmi gusztustalan, csak ment le a szűk lépcső, le-le a föld alá, és kis cellákba lehett benézni, bemenni, ez már Marcinak is bejövős volt. Nagyon büszke volt magára, hogy ő milyen bátor volt! Bátor voltam, ugye Apa, nagyon bátor voltam? - kérdezgette.
( ez után pár napig hatott, ha azt mondtuk, hogy ha nem fogadsz szót, akkor majd megyünk a börtönbe, ( tudom, nem a legjobb pedagógiai módszer, de Marcinál sokszor már kifogyunk az ötletekből), de mára már ez sem hat. )

Tetszik neki

A torony előtt még megnéztük a porcelán kiállítást is, de itt nem töltöttünk olyan sok időt, féltünk, hogy valamiben kárt teszünk. Ha valami, akkor inkább ez az, ami nem gyerekbarát. Mit nekünk börtön, meg kínzókamra, porcelánkiállítás, na az maga a stressz. Nekünk legalábbis.

Volt egy vármakett, nem porcelánból. 

Aztán fölsétáltunk a vártoronyba. Nem volt fárasztó, sőt... középtájon volt csak egy kinézőterasz, fönt a tetején már csak belülről, az ablakokon keresztül lehetett kinézni.

Ott a híd, amin átjöttünk, és a szabadtéri színpad

Jajjj, nagyon klasszul éreztük magunkat, csodajó volt ez a vár!