Fáradhatatlanul gyűrjük magunk alá a napokat. Vagyis a fiúk fáradhatatlanok. Én kevésbé. Ez a hetünk különösen húzós volt, Marci még nem volt éppen a legjobban, a hét elején még elég gyatrán is volt. Kedden voltunk a háziorvosnál, aki megnyugtatott, hogy minden úgy halad, ahogy annak kell, lassan javul a gyerek, de javul. És igaza lett, szerdára már egész korrektül nézett ki, péntekre pedig az orrfolyását leszámítva már jól is volt.
Mivel a múlt héten Marci betegsége miatt nem voltunk uszodában, így ezen a héten 3 egymás utáni napon is mennünk kellett, hogy lejárjuk a bérletünket. A nyárias melegnek megörülve, uszoda után rögtön a játszótéren találtuk magunkat ahonnan nehéz volt hazaindulni. De a fiúknak ez meg sem kottyant, mert hazaérve simán fociruhára cserélik a szerkójukat, és rúgják a bőrt vacsoráig.
Csütörtökön családostól bicajoztunk el a pályára. Én futottam, a fiúk fociztak. Majd hazaérve még trambulinoztak is egy kicsit.
Nagyon várjuk már a nyári szünetet. Még az is lehet, hogy én jobban várom, mint a gyerekek, mert minden reggel utánaszámolok, hogy mennyit is kell még menni. Még 3 hetet, ami igazából csak két és fél mert lesz még egy pünkösdhétfő és egy nevelés nélküli munkanap is. De addig még lesz ovis kirándulás, búcsúztató, és iskolai szülői is. Hát nem unatkozunk. De ez nem is igen volt jellemző eddig sem, és eztán sem lesz az, azt hiszem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése