Együtt tekerünk

Nagyon aktuális volt már, hogy Marcinak beszerezzünk egy gyerekülést a bicikli hátuljára. Érdekes, hogy amíg nem volt biciklim, addig nem hiányzott. A bicikli sem. Aztán lett biciklim. De akkor Marci még nagyon csöpp volt, szó sem volt gyerekülésről. Idén tavasszal azonban egyre többször jó lett volna, ha lett volna, mert a Nagyok a saját bicójukkal már jó ütemben tudnak haladni, így nekik egy hullámzó tempóban motorozó Marcival a hátuk mögött nem nagy öröm a biciklizés. Márpedig Marci vagy megy a motorral mint az őrült, vagy egyszerűen nem megy, csak ül rajta, előre-hátra hintázgat, dalolgat, de nem megy.

Aztán akkor is nagyon jó lett volna, amikor a múltkor olyan esős-pocsolyás idő volt, amikor Marcit nem szívesen hagyom motorozni, mert mert a második tócsa után nyakig vizes, mert persze mindegyikbe bele kell menni, többször is, ha lehet. Szóval a Nagyok ekkor is szívtak, pedig velük lehetett volna biciklizni menni, de nem mentünk. 

De most aztán ez az akadály is elgördült előlünk. 

Vasárnap felkerült az ülés a biciklire, de csak hétfőn próbáltuk ki. A próbaút minden volt, csak fáklyásmenet nem, bár vicces volt, utólag meg pláne az.

Marci már a beülésnél eléggé tartott az egésztől. Láttam a rajta, hogy valami olyasmi jár a fejében, hogy ezt nyilván nem gondolom komolyan. Deeee, komolyan gondoltam. Beült, bekötöttem, fejébe nyomtam Máté sisakját, ami persze nagy volt, mert a szűkítő szivacsokat egyszer kivettük belőle. Próbáltam a lehető legszorosabbra állítani neki, de még így is a fejébe csúszott bizonyos időnként, ezért kétsarkonként megálltam, és hátrahúztam a fején. Menet közben egész jól viselte a dolgot, de amikor elindultunk, akkor hatalmas ááááááááá-zások közepette tettük azt. Mint valami bangeejampingos, aki leveti magát a mélybe, úgy ááááááá-zott és szegénykém lilulásig kapaszkodott az ülés szélébe. Az ősbizalomból nyilván kimaradt neki a bicikliülésre vonatkozó rész. 

Másnap, mert én ilyen gonoszanya vagyok, megint útra keltünk, és elmentünk a futópályára. Ekkor már alakítottam a sisakján, nem csúszott mindig a szemébe, és az előző napi pánikordítások is megritkultak, és inkább csak a miheztartásvégett elégedetlenkedett olykor. 

Ekkor készült ez a kép.

Ma pedig már ha vígan nem is, de hang nélkül ült bele az ülésbe, vette fel a sisakot. Megszokta. Szerintem szeretni is fogja. Muszáj lesz neki, mert nagy terveink vannak biciklizésileg.