Májuselsején

Május elsején rendszerint ezer program, és kikapcsolódás közül lehet választani közel s távol. Hát nekünk sikerült egy pont nemmegfelelőt választani, bár ez nem a programnak volt elsősorban köszönhető, hanem inkább a körülményeknek. Persze az én ötletem volt, ki másé, én pedig úgy látszik az utóbbi időben nem vagyok épp a legjobb programszervező.

Szóval kitaláltam, hogy nézzük meg a Duna fölötti repülő-showt. Gondoltam érdekes lesz mindannyiunknak, és legalább kint vagyunk a napsütésben, nem valami zárt helyen, amit ilyenkor véteknek tartok. 

Milán már indulás előtt mindenen hisztizett, mint újabban mindig. Eléggé idegőrlő, mert legtöbbször ő maga kreálja a hiszti tárgyát, mert olyan dolgot akar, vagy nem akar csinálni, amiről úgyis tudja, hogy nem lehet, vagy épp a hiszti ellenére is meg kell csinálni. Most pl. Máté fehér ingébe akart öltözni. Az ünneplősbe. Ami mellesleg még Mátéra is egy kicsit nagy. Aztán gumicsizmába, majd szandálba, majd ki tudja még mit akart, mindig van valami. 

Sitty-sutty a helyszín közelébe metróztunk. Kiszállhattunk volna közelebb is, szóba is került, de aztán valahogy mégis elfelejtődött, Milán hisztirohamai elég sokmindent kivernek a fejemből mostanában. Szóval kicsit távolabb voltunk a tűztől, a Gellért térnél, de nem volt ez baj, mert a repülőket szerencsére jó messziről is lehet látni, és sétáltunk egy jót a napsütéses Duna parton. Vagyis sétáltunk volna. Mert Milán nem akart jönni. Ő fáradt volt. Őt nem érdekelte a repülő. Aztán az volt a baj, hogy nem látja. De nem is arra nézett, amerre kellett, direkt. Csak puffogott, puffogott, és puffogott megállás nélkül. Mi azért próbáltuk a műsorát figyelmen kívül hagyni, és nézni a parádét. közben egyre közelebb is jutottunk a tűzhöz, és már egészen közelről láthattuk a repülőket, helikoptereket. Itt egy kicsit Milán is visszavett. 

Közben elsétáltunk a megnyitott, majd megint bezárt és épülő Várbazár mellett. Hát az valami csodaszép lesz! Vagyis már most is az, már amennyit lehetett látni belőle.

És nagyjából itt kezdődött a kálváriánk. Ugyanis azt terveztük, hogy elsétálunk a Batthyányi térig, és ott szállunk majd megint metróra, ami visszavisz az autónkhoz. Milán már teljesen kivolt. Beígéretünk neki egy hamburgert a keletinél, csak hogy legyen valami cél a szeme előtt. De a Lánchídnál már csak kerülővel tudtunk átmenni a túloldalra, később pedig teljes lezárásba botlottunk. 

Egy fémkerítéssel úgy el volt minden kerítve a versenyautók miatt, akik még fél óra múlva indultak csak felvonulni, hogy se az út túloldalára, se semerre nem lehetett menni. Vissza kellett fordulnunk, és hiába kerestünk út közben menekülő útvonalat, nem volt csak lezárás, lezárás, lezárás. Az Erzsébet hídig kellett visszamennünk, ami elég sok volt az addigra 3 nyűgös gyerekkel, mert mindegyik fáradt volt már, érhető módon, ez a plusz séta nem volt bekalkulálva, éhesek is voltak, érhetően, és melegük is volt, mert tűzött a nap, és nyári hőség volt. Milán akkor borult ki végképp, amikor nem engedtem be egy toitoi-ba pisilni, mert nem érte volna el. Teljesen szétesett, és csak vergődött. Ezzel viszont engem is teljesen kiborított, mert ez a szereplése már tényleg csak hab volt az egész délelőttös nyivákolása és kínlódása tetején. Ez volt a csúcspont. Közben Marci miatt is aggódtam, mert olyan volt, mintha lázas lenne, de végül nem volt az.

Innen már csak jobb lett a folytatás, mert villamosra szálltunk, majd metróra, majd autóba ültünk, és hazajöttünk. Itthon szerencsére mindenki kidőlt, és aludt mint a bunda. 

Máté a Gellért téri metrómegállóban

 Hát így történt. Sokadjára megfogadtam, hogy soha, de soha nem megyünk át Budára, amikor nagy rendezvény van. Jártunk már így talán kétszer még a gyerekek előtt, hogy egy koncert után szinte lehetetlenség volt visszajutni a másik oldalra, mert addigra mindent lezártak. Most megint megfogadtam, hogy ilyen többet nem fog előfordulni. Gyerekekkel ez a kényszerű visszaséta nagyon kellemetlen volt. 

De hogy pozitív felhanggal zárjam a posztot.... délután mérgemben, vagy dühömben 10 km-t futottam, rekordidő alatt. Nagyon jól esett, és nagyon büszke voltam magamra. Pláne, hogy tulajdonképpen a vihar elől futottam, mert már a 4-dik kilométernél úgy nézett ki, hogy esni fog hamarosan, de két körönként imádkoztam, hogy csak még két kört bírjon ki, csak még kettőt, és végül akkor szakadt le az ég, amikor bezártam az ajtónkon a rácsot.