Farsang van, farsang van

Annak ellenére, hogy már hetekkel ezelőtt tudtuk, hogy ki mi lesz a farsangon, ( Máté Rumini, Milán Miki egér) és el is kezdtük időben beszerezni a kellékeket, nem én lennék, ha nem az utolsó napra maradt volna a dolgok lényegi része, azaz a tényleges kézműves munka. Az utolsó napos alkotást én még megspékeltem egy kétnapos lázzal és aligélek életérzéssel, amit igyekeztem magamban minél mélyebbre ásni tegnap délelőtt, amikor elég nagy fizikai fájdalommal is járt a varródobozt elővenni a fiókból. Végül csak elővettem, és nekiálltam, és rá kellett jönnöm, hogy fejben ugyan már milliószor végiggondoltam, hogy mit hogy fogok csinálni, hiszen csak egérfület kell csinálni, meg egérfarkat, meg Milánnak egy sárga cipőzsákot, hát mi az nekem, igazán semmi, gondoltam. 

Milán kapott kölcsön egy tök tuti, igazi disneyonice-os mikiegér fület, csak hát kék-zöld volt, így azt be kellett vonni feketével. És mivel annyira szuperül nézett ki, ezért elkezdtem Máténak is keresni valami hasonlót, vagy legalábbis valami megoldást, hogy milyen anyagból lehetne egy ilyen kupakot a fejére szabni, mert a hajpánton egérfül megoldástól eztán már ő is határozottan elzárkózott. Találtam is egészen véletlenül egy eladó ugyanolyan disneyonice-os fület, ráadásul a belvárosból, jó megközelíthetőséggel, és még időben is. De a csaj nem volt annyira egyszerű eset, sokadik telefonálásra sikerült csak elérni, és még így is csak második időpontegyeztetéssel sikerült az üzlet, akkor sem zökkenőmentesen, de egy egérfülért mindent :) Így Máténak is lett tuti egérfüle, amit csak szürkével kellett bevonni. A legnagyobb bajom Milán cipőzsákjával volt, amit egyszer kicsire csináltam, aztán nagyra, majd bevettem belőle egyszer majd még egyszer, végül ráfogtam, hogy jó lesz az úgy, ez csak egy cipőzsák!

Végül minden elkészült, és jöhetett a ruhapróba, és készítettem is pár igen aranyos képet az egérkéimről. Ami viszont mind egy szálig elszállt az sd kártyáról még gépre töltés előtt, a többi ezervalahányszázzal együtt, amik szerencsére már mentve voltak, így csak néhány kép ment az éterbe nyom nélkül, legalábbis remélem.

A ruhapróbát így később megismételtük.

Milán elvileg mosolyog :)

Háttérben az elfoglalt Marcival

Ma reggel két kis egérpalántával vonultam az oviba. Én eléggé meg voltam illetődve, hiszen Milánnak ez az első farsangja, Máténak meg az utolsó itt az oviban. Nem mondom, el is szorult kicsit a szívem, ahogy néztem az ajtóból a nagycsoportos csapatot. Nemrég még olyan kicsik voltak!

Pláne nagy volt a kontraszt, hogy a nagycsoport után rögtön a kiscsoport felé vettük az irányt, és a Milán csoportjának a többsége tényleg kicsike, nem úgy mint Mátééknál, náluk a lányok valahogy olyan hosszúak, és néhány fiú is már igen-igen magasra nőtt.

Máté hozta a szokásos kezdetben szégyenlős formáját, de azért lassan oldódott, és rögtön le is telepedtek a kanapéra megnézni a kistáskájából a térképet, meg a vascsöppentőt. Aztán gyorsan mindenki lőtt néhány képet, készült csoportkép is, és már kezdődött is a mulatság.

Lássuk csak... merre is van az a kincs...

Milán, aki itthon még azt mondta, hogy nehogy már egész nap jelmezben legyen, mire a csoportajtóba értünk teljesen meggyagyásodott, és nagyon elemében volt. Nagy sikere volt a Mikiegér jelmezének, ami igen-igen jól állt neki, szerintem is :)

Milán az oviban

Gyagyáskodik és reggelizni készül

Összességében azt hiszem az idei jelmezek mindkettőjüknek telitalálat volt. Nagyon passzolt hozzájuk, egyszerű is volt, de aranyos is, készen is vettünk hozzá ruhadarabokat, de varrtam is hozzá kiegészítőket, (kicsit népmesei hoztam is meg nem is :)), és leginkább az a legjobb, hogy ők maguk találták ki, ők választották, és ezért szerintem jól is érzik magukat a bundájukban :)

Farsang van, farsang van,
járjuk a táncot gyorsabban!
Förgeteges ez a bál,
még a ház is muzsikál.

 Álljon a bál, amíg állhat. 

 nyaggassuk a citerákat. 

 Körbe-körbe! csak vidáman! 

 Maszk nélkül, meg maskarában....

Mélyponton

Duplán is. 

Máté tegnap a déli szieszta közben elkezdett pityeregni. Azt hittem valami baja van, mármint testi, de nem, azért pityergett, mert ő nem akart uszodába menni, nemhogy aznap, de soha többet, mert utálja a mélyvizet, mert hideg, és majd megfagy. Nagyon sajnáltam szegénykémet. Próbáltam vígasztalni, bátorítani, hogy majd megszokja, majd jobb lesz, és hogy csak azt a pár hosszt kell kibírni, mert aztán úgyis átjönnek a kismedencébe, és akkor megmelegszik. Bármennyire igyekeztem, nem nagyon sikerült meggyőznöm. Sírt, és kérlelt, hogy ne menjünk soha többet. 

Persze ezt így nem lehet. Mondtam is neki, hogy a meglévő bérletet mindenképpen le kell járni, mélyvíz ide vagy oda. Nem volt boldog. 

Egész úton hullámokban nyafogott, én pedig már mindent kitaláltam, hogy jobb legyen neki, hogy majd jó alaposan lezuhanyozunk úszás előtt, meg hogy majd fentről nagyon fogom figyelni, meg hogy koncetráljon a feladatra, és akkor kevésbé fog fázni, de látszólag hasztalan volt. 

végül sírva mentünk le a medencetérbe, ahol András bácsi is kicsit vigasztalta, és próbálta bátorítani. Jó fej volt, mondta neki, hogy ő is szokott fázni a mélyvízben, de már megszokta és már nem is tűnik fel neki, meg ilyesmik, meg hogy ússzon ügyesen, és akkor majd bemelegszik. 

Máté Kriszti néninek is elsírta a bánatát, de ő sem tudott ehhez a történethez többet hozzátenni, csak annyit, hogy szerdán nem fognak a mélyvízbe jönni, nekem pedig muszáj volt felmennem. De mikor felértem, Máté még mindig a parton pityergett. Majd egyszer csak Kriszti néni betette a vízbe. Nem tudom, mennyire volt ez jó, érzésre gondolom, hogy nem nagyon, de Máté onnantól kezdve ügyesen dolgozott, rótta a hosszokat, hol hason gyorstempóval, hol háton. Ügyes volt. 

Mikor végeztek, kérdeztem Mátét, hogy na milyen volt. Azt mondta a végére már nem is fázott egyáltalán, és nagyon boldognak tűnt. 

Remélem, a következő mélyvizes úszásig túl lesz rajta. Beszéltem K. anyukájával, ők is járnak úszni, és azt mondta, K. is nagyon fázott eleinte, és ő is mondogatta, hogy nem jó, de aztán megszokta egyszer csak. Remélem, Máté is megszokja majd. 

És hogy ne legyen ennyire egyszerű a tegnapunk, estére borzasztó rosszul lettem. Már délben is eléggé odavoltam, de akkor azt hittem, csak álmos vagyok, de délutánra már a hideg is rázott. Az éjszakám úgy telt ahogy, reggel alig bírtam megmozdulni, és még most is nagyon fáj a medencecsontom. Szerencsére délelőtt tudtam kicsit pihenni, mert Marci is szunyókált egy fél órácskát, és talán már megmaradok, csak nagyon nehezen tudok menni. Csütörtökön lesz az ovis farsang, és még van egy-két dolog amit meg kell csinálnom. Bárhogy is leszek ma meg holnap. Ez a heti terv.

Naphősei

Tegnap 2 naphősét is avattunk.

Az egyik Marcika volt, aki megkapta a 18 hónapos oltását. Nem volt túl boldog, kicsit morcos is volt, de épp csak annyit sírt, amennyit feltétlenül muszáj volt, viszont úgy csimpaszkodott a nyakamba, mint egy kismajom.  79 centire mérték, és 11.1 kilót nyomott éppen ebéd után, pelusban. 

A másik hős pedig Milán volt, aki eme alkalomból ottaludt az oviban. Zokszó nélkül. Mikor pár napja beharangoztam neki, hogy majd kedden ott kell aludnia, egyszerűen csak rávágta, hogy jó. 

Aztán mondta, hogy nem a nyuszikáját viszi alvóállatnak, mert a nyuszihoz kell a pummja is, hanem választ majd valami másik állatot. Végül egy fekete kisegérre esett a választása.

4 körül mentem érte. A szőnyegen játszott a többi fiúval. Szilvi néni megdicsérte, hogy milyen ügyesen aludt, Milán pedig nagyon büszke volt magára. Ovi után egy kicsit játszótereztünk is, és lépten-nyomon Milán kispajtásaiba botlottunk, akik hatalmas lelkesedéssel köszöntötték őt már messziről. Milán pedig mindegyikükkel leállt kicsit beszélgetni, szaladgálni, aranyos volt nagyon. 

Este besöpörte a korábban beígért tetoválást a karjára. Kalózos, és irtó ronda. A felkarjára ragasztottuk, hogy ne látszódjon az oviban.

Megbeszéltük, hogy majd máskor is ott alszik az oviban, és akkor ovi után mindig tudunk találkozni a barátaival. Nem tiltakozott, sőt... ettől függetlenül nem hiszem, hogy túl gyakran ott fogja találni a délután. Szeretem, amikor itthon szuszmákol az ágyában, és amikor ébredés után hozzám bújik a kis elaludt buksijával, azt még jobban. Szóval amíg megtehetem és amíg ő sem ragaszkodik kifejezettebben az oviban alváshoz, addig örömmel hozom haza ebéd után.

Szülinapos hétvégék

Már nem csak a december szól nálunk a szülinapozásról, hanem a február is, merthogy az elmúlt két hétvégén is szülinapot ünnepeltünk, az ország két végében. 

Először Csongort és Lórikát ünnepeltük. Csongort, a nagy 3 évest, a kisóvodást, és Lórikát, akinek 1 gyertya égett a tortáján.

Az ünnepeltek

Az Egygyertyás

A Nagyfiú

Tortaevők

A mindjárt kiscsoportos

MarciÚr zebraháton

Az utcák legújabb réme :)

A múlt hétvégén pedig Szentesen ünnepeltünk. Júlia néni 80. születésnapjára összegyűlt a család apraja-nagyja. A fiúk e jeles alkalomból ünneplőbe öltöztek, és bár az öltözékük a képen még hiányos, mert Marcin nincs nyakkendő, a Nagyokon pedig zakó, de valahogy így festettek:

Egész jóvágásúak, szerintem :)  Jó kis testőrségem lesz néhány év múlva!
Milán rém boldog volt, hogy ő is kapott egy zakót.

Az ünnepséget egy étteremben tartottuk. Marci előző éjjel szokás szerint csak módjával aludt, és habként a tortán Milánt is jópárszor felébreszette, majd reggel fél 6-kor általános riadót fújt. Szóval mindenre fel voltam készülve, hogy Marci majd darabjaira szedi az ünnepi asztalt, és atomjaira az ebédet, de végül egész konszolidáltan viselkedett, és egy jó nagy tányér leves után még elaludni is hajlandó volt.

A Nagyok eleinte nagyon meg voltak illetődve, és nagyon visszafogottan viselkedtek, de mire az ebéd javarésze a pocakjukba került, ők is magukra találtak. De még éppen nem szedték szét a berendezést (azt az egy rozoga kisasztalt leszámítva), és még időben leléptünk, mielőtt nagyon túlpörögtek volna. A túlpörgést így már csak otthon (Papáéknál) prezentálták, zárt körben. A hazaúton pedig aludtak, mint a bunda. Még Marci is :)

Kandallót néznek

Az Ünnepelt

Színes

Néhány nemrégiben készült Mátérajz. Sokat rajzol mostanában, de kevésszer van lehetősége, kedve szépen kis is dolgozni a műveket. A rajzokon újabban a cápák, tengeralattjárók, repülők dominálnak. Néhány kivételtől eltekintve, mint a lentebbieken is, általában csak ezek vannak a rajzokon.
Érdekes, és csak most figyeltem fel rá, hogy a házat nem egyben rajzolja, hanem kicsúsztatja a lap szélére. És rendszerint sokablakos emeletes házakat rajzol.

Itt a fiún sapka van, meg szerintem kesztyű, de az nem biztos. A fa bal oldalán pedig borostyán szalad fel a fára.
Imádom :)

Színes ház, füstölgő kémény, bár láthatóan tavasz van, hiszen süt a nap, nyílnak a virágok. Tulipánok. A fán még egy odú is van. Másik kedvenc.

Egy félig kész mű, egy szirénázó autó magyar zászlóval és koszorúval. (hogy ezt honnan?) Fa odúval, és egy elkapkodott cserepes ház. A lényeg, hogy süt a nap. :)

Másfeles Marci

Csúnyán el vagyok maradva a gyerekek szülinapos jellemzésével... Hogy kicsit szépítsek a helyzeten, most a változatosság kedvéért Marciról fogok írni, akiről egyébként is kevesebb szó esik, szerintem, legalábbis így érzem. De szegénynek néha tényleg nincs ideje semmire, és csak asszisztál a két tesó körüli teendők körül. 

Marci pedig megér egy misét. Mert az összes gyerekünk körül talán ő a legéletrevalóbb. Szerintem tipikus harmadik, és bár nem értek nagyon az asztrológiához (semennyire) és a csillagjegyekhez, de tipikus oroszlán is. Hatalmas uralkodni vágyás van benne, gyakorlatilag nincs olyan pillanata a napnak, amikor nem harcolná ki, és érné el valahogy hogy ő legyen középpontban, hogy minden szem rá szegeződjön, hogy mindenki vele foglalkozzon. Hogy ezt elérje ezer módját tudja. 

Van amikor a hagyományos figyelemfelkeltést alkalmazza, azaz mindegy mit csinálok, de az a Tilos- kategóriába tartozzon. Lehet az szekrényremászás, polcról lepakolás, fiókból kipakolás, székkel dübörgés, merőkanállal ajtóverés, szemetesből szétdobálás, bármi. 

Vagy a másik, a számomra sokkal szívetmelengetőbb, amikor a mosolyával hódít, amikor odabújik, amikor a kis pihés buksiját érzem a nyakamban, amikor a puha kezecskéivel simogat. (majd egész váratlanul üt egyet, esetleg karmol. )

Szóval nem egyszerű vele az élet. 

Nagy csibész, és szerintem nagy hóhányó lesz belőle :)

Nem egy egyhelyben ülős fajta, és bár elautózgat, elrakosgat, elépítget, de huzamosabb ideig csak addig köti le bármilyen játék, ha velem játszik. Labda fun.

Szaladgál, lépcsőzik, felmászik/lemászik gyakorlatilag mindenhová és mindenhonnan. 

Mondogat szavakat, de kérésre csak ritkán, viszont magától fecseg, ha akar. A hull a pelyhes dallamára szokott valami saját számot is előadni. Mond anyát, babát, appát, a tesóit te-nek hívja, mind a kettőt.

Próbál egyedül enni, és öltözni is.

Válogatós, nem eszik meg mindent, mint a bátyjai hasonló korukban, és ami nem tetszik neki, azt könyörtelenül kiköpi, és meggyőzhetetlen. A tésztát hús nélkül különösen nem szereti. Hússal sem igen, de akkor még valahogy el tudom neki adni. 

Bivalyerős.

Öntörvényű. Ő eldönti, hogy merre akar menni, és nincs apelláta. (szerinte). Nem akarja a kezemet fogni, ő egyedül akar menni, menni, és menni. Ha elcsípem, és kocsiba ültetem, olykor elég erősen meg kell vele küzdenem. 

Nem szeret autózni különösebben. Max. 2 órát bír, amit nagyjából végigalszik, utána többnyire sír-ordít, rövidebb megszakításokkal. 

Na ordítani azt nagyon tud. Már majdnem annyira, mint Máté, mikor kicsi volt. 

Éjjel javarész mellettünk alszik, hiába kezdi az éjszakát a saját helyén, éjfél-1 óra magasságában megébred, és kikéri magát a kiságyból. Szépen besimul a nagyágyba, elhelyezgeti a buksiját, és már alszik is tovább. 

De olykor-olykor beiktat egy virrasztós napot, amikor nem alszik szinte semmit sem, csak forgolódik, dobálja magát, kínlódik, és senkit nem hagy aludni. Szerencsére ritkulóban vannak ezek az esték. 

Reggel 7 körül ébreszt minket, kicsivel 7 előtt, ami pont jó, mert így időben el tudunk készülni az oviba. 

Este fél9-9 körül tér nyugovóra. 

Kézenfogva alszik el, majd az utolsó pillanatban még elalvás előtt a bal oldalára fordul. Éjjel hasonalvó. 

Testrészeit megmutatja, ha akarja. Ha nem, akkor folyton a lábát és a haját mutatja. 

A haja egyre dúsul és göndörödik, és szőke. Ollót még nem látott. 

Amúgy meg hihetetlen jó fej és annyira szeretnivaló:) Tényleg nem lehet rá haragudni. (na jó, nem sokáig)

A tesók imádják! ÉS olyan jó nézni őket együtt, olyan jó, hogy vigyáznak rá, hogy szeretik, hogy puszilgatják, hogy játszanak vele, hogy együtt vandálkodnak. Egyáltalán nem érzem, hogy bármelyikük is féltékeny lenne Marcira, vagy a másikra. Inkább Marci szokta őket kitúrni, ami mondjuk nem tetszik neki, meg az sem, amikor Marci bántja őket, mert hajattép, vagy ilyesmi. Marcinak meg az nem tetszik, amikor kizárják a kisszobából, hogy ne rombolja szét, amit építenek. De szoktak Marci-Máté, és Marci-Milán felállások is lenni, teljesen változó.

Hát így vannak ők együtt, egymással, egy mindenkiért, mindenki egyért. 

Érdekes egyébként, hogy talán azért mert Marci a legkisebb, (és valószínű az is marad), nem akarom őt nagynak látni, nagyként kezelni. Máté teljesen más volt, habitusából adódóan ő még idősebb korábban is inkább óvatos duhaj volt, mintsem merész. Ő most is ilyen. Milán a maga végtelen nyugalmával, és erejével valahogy egész másként csapódott le bennem. Ő mindent sokkal korábban tudott és csinált, mint Máté, ő mindig pillanatok alatt lemásolt mindent, amit látott, és megcsinálta. Azóta is ilyen. Marci ilyen szempontból inkább Milánra hasonlít. Viszont benne van egyfajta lazaság, nemtörődömség, egyfajta akaratosság, hogy csakazértis. Ha százszor mondod el, nem érdekel! Akkor is felmászom, akkor is arra megyek, akkor sem csinálom, stb... ami később lehet, hogy jól fog neki jönni, de most eléggé hajmeresztő dolgokra képes, és néha tényleg csodálkozom, hogy még nem történt vele semmi baleset. 

Olyan érdekes, hogy hárman három félék, pedig mindegyiküknek mi vagyunk a szülei, egy tőről fakadtak, ráadásul fiúk is, és mégis.

Ááááá, ha újra születnék, akkor azt hiszem valami ilyesmivel foglalkoznék szívesen, genetikával, örökléstannal, személyiségekkel. De eléggé elkalandoztam. 

Számadatokban Marciról:

Magasság: 80 cm felé valahol. (kedden megyünk tanácsadásra)

Súlya: 10 kiló fölött kicsivel

16 fogú, és szerintem jöhetnek a hátsók is, mert utál fogat mosni. 

20-as cipője van. 

Görkoris-kismotoros videók

Sportnapot tartottunk

Tegnap nevelés nélküli munkanap volt az oviban, azaz oviszünet. Bár én el tudtam volna tölteni itthon is az időt, hiszen a mosógép nálunk mindig új és újabb mosnivalóért kiált, és szerencsére ezt az igényét rendszerint ki is tudom elégíteni, és pakolni, takarítani is mindig van mit, de gondoltam, hogy ha már szünet, akkor csináljunk valami klassz dolgot. Először játszóházban vagy a természettudományi múzeumban gondolkodtam, ahová már jó ideje készülünk dinótnézni, de mivel szinte tavaszias reggelre ébredtünk, sutba dobtam mindkét lehetőséget, és inkább szabadtéri programot kerestem. Jó lett volna állatkertbe menni, mert már nagyon régen voltunk, de mivel délután uszodába mentünk, nem volt olyan sok időnk, és mindenképpen szerettem volna, ha alszanak úszás előtt. Különösen Marci. 

Végül abban maradtunk, hogy elmegyünk a ligetbe. Fél 10-kor már görkorival, kismotorral fölpakolva már úton is voltunk. A fiúk már rögtön itthon fel akarták venni a korijukat, hogy ők azzal jönnek, de ennyire azért nem voltam bátor, félő, hogy nem bírtak volna végig jönni, így csak ott cserélték le a cipőjüket, és már suhantak is, meg se várták, hogy elpakoljam a cuccukat, már csak azt hallottam, hogy szia anya!. Mire hátrafordultam, már csak a hátukat láttam. Még Milánnak is, aki pedig egész eddig nemigen akart egyedül gurulni, mindig nyafogott, hogy fogni kell a kezét, de most teljesen magától elindult és ment. Ő ezt teljesen természetesnek vette, és amikor örömködtem, hogy jajjj, de jó Milán, egyedül görkorizol!, akkor a maga természetességével közölte, hogy hát persze hogy egyedül görkorizik, ő mindig is tudott egyedül korcsolyázni.  Hoppá. Néhányszor ugyan elesett, egyszer pont egy pocsolya közepén támaszkodott két kézzel, mintha fekvőtámaszozna (statikus hasizomgyakorlat ;-)), és persze a délelőtt végére nyakig sáros lett, de sebaj.

Mire Marcit is kibogarásztam a kocsiból, és motorra ültettem, addigra Máté már messze járt, ő már tényleg jól megy, nem csak lépeget, hanem szépen hajtja magát és gurul is. Ő már görkorcsolyaversenyre készül. Milán pedig hokizni fog, állítása szerint. 

Marci pedig, mint aki motorra született, fölpattant, és nem mondom, hogy ment mint a meszes, de nagyon jól haladt, kivéve, amikor azt játszotta, hogy fölment a járdára-lejött a járdáról. Nem hagyta hogy segítsek neki, semmiben, mikor csak irányba akartam állítania  motort akkor is félresöpörte a kezemet. 

Párszor ő is felborult, de nem igazán vette fel, fölállt, visszaült, és ment tovább. 

 Kézenfogva korcsolyázók :

Délután pedig uszodában voltunk, ahol Máté egyedül volt Kriszti néninél, így volt idő bőven gyakorolni és arra is hogy átbeszéljék a hogyanokat. A gyorsúszást és a hátúszást gyakorolták, és Máté nagyon ügyes és lelkes volt, Kriszti néni is nagyon  megdícsérte. 

A sportnapot pedig én zártam egy kis esti alakformálással :)

Farsangra készülünk

Az idén, a megszokottal ellentétben nagyon későn lesz a farsang, csak február 27-én. Ennek én kifejezetten örülök, mert így legalább van időnk rákészülni, ami persze nem jelenti azt, hogy nem lesz a végén kapkodás, mert még ez sincs meg meg az sem, de legalább az esély megvan rá, hogy időben kitaláljuk-elkészítjük-beszerezzük a jelmezeket. 

Meglepő módon idén először van az, hogy hetekkel a buli előtt már mind a ketten tudják, hogy mik szeretnének lenni, és nem kell még 3 nappal farsang előtt még a vaterát bújnom, hogy valami jelmezt találjak.

Máté már az első pillanattól fogva azt mondta, hogy ő Rumini lesz, én pedig örültem ennek az ötletnek. Csíkos pólót már vettünk, majd valami ruminis nadrágot is keresek, bár Máté ragaszkodik hozzá, hogy barnának kell lennie, de lehet, hogy fekete lesz.. Egérfület meg farkat én fogok saját kezűleg fabrikálni/varrni. És tulajdonképpen készen is van, az arcát majd kifestjük, és néhány kiegészítővel feldobjuk majd a dolgot, pl. vascsöppentővel, térképpel, távcsővel, ilyesmivel. 

Milán nagyon boldog, hogy végre ő is beöltözhet valaminek. Először a Ruminis színház hatására hajóskapitánynak készült. Egész sokáig ki is tartott e mellett, és már terveztem a jelmezét. Aztán egyszer csak kijelentette, hogy ő mégis inkább Miki egér szeretne lenni. Úgyhogy a jelenlegi (és végleges ) állás szerint az lesz. Már nem változtatunk. Neki is fület farkat kell csinálni, meg egy sárga lábzsákot. És még fehér kesztyű kell mindenképp. Szerintem csinos kis Mikiegér lesz belőle :)

Úgyhogy két kisegerem lesz idén farsangkor :) 

De hogy idén se maradjak ki a pókember mizériából, idén Milán vetette fel, hogy ő pókember lesz, és napokig ezt is hajtogatta mindenkinek. Végül csak túljutott rajta, igaz jónéhányszor el kellett mondanom, hogy amíg én vagyok az anyja, biztos, hogy nem lesz pókember.

Egyelőre így állunk. Gondolati szinten jól állok. A valóságban még nem annyira.

Uszodás

Tegnap volt az első nap, amikor Máté és Milán külön csoportban úsztak az uszodában. Máténak már egy ideje helye lett volna az egyel nagyobb csoportban, de amikor hosszú kihagyás után  novemberben újra elkezdtünk járni, és Milán még első alkalommal csobbant, jobb volt, hogy együtt úsznak András bácsinál, nem erőltettem, hogy a következő csoportba kerüljön. Aztán decemberben elbénázta a felmérést, és nem került át, majd jól átbeszéltük a dolgot, és feloldottuk azt a lelki gátlást is, ami volt benne, hogy tartott a másik csoporttól, ő továbbra is András bácsihoz szeretett volna járni, pláne, hogy Milán is ott volt. Végül januárban összeszedte magát, és szépen átsiklott Kriszti nénihez :)

Szóval tegnap volt az első alkalom, amikor már külön csoportban voltak, igaz, egyelőre még egy medencében, a medence két oldalán. Kicsit féltem, hogy Milán majd balhét csap, hogy ő is Mátéval akar együtt úszni, vagy egyáltalán be sem megy a vízbe Máté nélkül, de erről szerencsére szó sem volt. Mindenki szépen a saját oldalán csobbant a vízbe, és tette a dolgát az óra alatt. 

Amennyire Marci engedte próbáltam őket figyelni. Milán, ahhoz képest, hogy két hónapja kezdett járni, szerintem és András bácsi szerint is borzasztó ügyes. Ráadásul, idén az eggyel korábbi úszásra járunk, ahol még nagyon kevesen vannak, sokszor csak ketten vannak 1 oktatónál, és így nagyon jól halad. 

Máté is ügyesen csinálta, amit Kriszti néni kért tőle, meg is dicsérte őt Kriszti néni, és Máté nagyon boldog volt. 

Kifelé jövet mindketten egyszerre mesélték, hogy ki mit csinált, és kérdezték, hogy néztem-e őket. 

Mondtam, hogy persze, hogy néztem mind a kettőjüket. 

Máté:- És hogy tudtál mind a kettőnket nézni egyszerre? Úgy hogy egyik szemeddel engem néztél, a másikkal meg Milánt?

Fogjuk rá. :) A harmadikkal meg Marcit :)

Ovis eset

Még a múlt héten történt az oviban, azóta emésztettem a dolgot magamban.

Szerdán este, már félig ágyban voltunk, amikor még elkezdtünk apával szkájpolni, és Milánból kibukott, hogy ő aznap büntetést kapott az oviban. Egészen addig egy szót sem ejtett erről, pedig rendszerint megkérdezem, hogy mi történt az oviban, mit csináltak, voltak-e udvaron, és hogy kivel játszott. Mondott is ezt-azt, de ez a büntetéses dolog kimaradt. Szerintem nagyon bántotta. 

Elmondta, hogy azért kapott büntetést, mert az udvarról Ákossal felmentek a csoportba. Az ő elmondása alapján éhesek voltak, és felmentek répáért. Büntetésképpen a falnál kellett állniuk egy darabig. 

Ezzel a részével nincs is semmi baj. Csak.... az udvarról a csoportba egy kapun keresztül lehet feljutni, szóval nem közvetlenül az udvarról. A Milán története után nekem rögtön az jutott eszembe, hogy hogy jutottak ki a kapun. Milán azt mondta, hogy Ákos nyitotta ki, felmászott kicsit a kerítésre és kinyitotta. 

Mivel szerda délben, amikor elhoztam Milánt semmilyen infót nem kaptam erről a történetről, gondoltam majd reggel utánakérdezek, hogy is volt ez a dolog. Mondtam  is Szilvi néninek, aki reggel ott volt, hogy Milántól hallottam, hogy mi v olt tegnap, és hogy ő tud-e erről valamit. Rögtön azzal kezdte, hogy hát nem ő volt velük, mert ő néptáncot tartott a kinti idő alatt, de tudott a dologról, és el is mondta, hogy a gyerekekkel hóembert építettek, amikor elküldték őket az asztalhoz répáért. Ezek a süsmákok meg nem az udvari asztalhoz mentek, hanem felmentek a csoportba. Persze Szilvi nénitől is megkérdeztem, hogy hogy jutottak ki a gyerekek az udvarról. Szerintem ez egy teljesen egyértelmű kérdés, ami mindenkinek eszébe jutna ebben a helyzetben. Vagy nem? Az óvónő rögtön védekező álláspontba állt, és hogy higgyem el, hogy figyelnek a gyerekekre, meg hogy 150 gyerekre 8 felnőtt van ( abból 1 mondjuk igazán állhatna a kapu mellett, szerintem, de ez csak az én véleményem) , és hogy ha pisilniük kell a gyerekeknek akkor is kimennek (persze szólnak előtte, itt meg ugyebár arról volt szó, hogy csak úgy kimentek) , meg hogy nem volt itt semmi probléma, mert Zsuzsi néni rögtön ment utánuk, ( ami kicsit sántít szerintem, mert Milán azt mondta, hogy fenn a csoportban még a dadusnénivel is beszéltek, szóval az a rögtön biztos volt néhány  perc.), meg ilyesmi. Szóval igazából még én voltam a mumus, hogy ezt meg mertem kérdezni. Mondjuk tény, hogy megpendítettem, hogy mi van akkor, ha a főkapun is kimennek, mert teszem azt nyitva van valami miatt ( elő szokott fordulni), vagy felmásznak a kerítésre és kinyitják a kaput ( miért ne tennék, ha már a másikat is úgy nyitották ki), vagy akármi. Láttam az óvónőn, hogy nem esett neki jól sem a kérdés, sem a feltételezés, és váltig bizonygatta, hogy higgyem el, hogy figyelnek a gyerekekre, és hogy nyugodjak meg, meg így meg úgy. Én mondjuk nyugodt voltam, bár a kérdésemre, hogy hogy jutottak ki a gyerekek nemigen kaptam egzakt választ, végül ha nem is túl elégedetten, de távoztam, mert nem volt már ezen a témán mit beszélni, és Marci is már türelmetlen volt.

Délben viszont Kati néni is jelezte, hogy beszéljünk. Ő már rögtön azzal kezdte, hogy hallotta, hogy én megvádoltam őt/őket hogy nem figyelnek a gyerekekre. Mondtam neki, hogy szó sem volt semmiféle vádról, én csak megkérdeztem, hogy hogy jutott ki 2 kiscsoportos az óvodaudvarról????? Ha ezt ők vádolásnak érezik, azt sajnálom, de én viszont tudni szeretném, hogy hogy történt, és a kérdésemre még minidg nem kaptam egyértelmű választ. Kiderült, hogy a kapun nincs semmiféle biztonsági zár, rigli, lakat, akármi, egyszerű, sima kilincses kapu, ami ugyan nehezen nyílik, (nyilván ezért kellett felmászni a kapura, hogy nekifeszüljenek), és a gyerekek különben is tudják, hogy nem szabad kimenni, legalábbis nem szó nélkül, Milán és a társai viszont kimentek, és ezért kaptak büntetést. 

Mondtam, hogy oké, nem is a büntetésről van szó, bár ebben az esetben annak a jogosságát is kicsit kétlem, mert nem rosszasságból mentek ki, hanem egyszerű félreértésből fakadóan, de erre már nem tértem ki.

Valójában az egész beszélgetésnek semmi értelme nem volt, mert mindenképpen a büntetés részénél ragadtak le, és hogy szabályok, meg miegymás, de a kapun kijutás problémáját valahogy nem akarták sem megérteni, sem orvosolni, és bármit mondtam ezzel kapcsolatban én voltam az, aki kötekedik, aki vásolja őket, szóval nem igazán jutottunk semmire, csak arra hogy én lettem a bizalmatlan, és hogy lehetek már ilyen, meg különben is, Milán az egyik legügyesebb, legmegbízhatóbb gyerek a csoportban, és hogy nem kell annyira aggódni, mert pont ő lenne az, akit nyugodt szívvel felküldenének a csoportba valamiért, ha úgy adódik, és egyébként is agyondicsérték Milánt. Szóval kicsit elkanyarodtunk végül a témától. 

Fura volt, mert miközben folyton azt mondogatták, hogy ha bármi kérdésünk van (nekünk szülőknek, úgy általában) vagy problémánk, akkor keressük őket és beszéljük meg, és jó kapcsolat, meg akármi, pont most, amikor valóban én mentem, hogy mi történt, és beszéljük meg, akkor vérig vannak sértve, és még én vádolom őket és én vagyok a rossz. Na mindegy. 

Mindenesetre kértem őket, hogy ha bármi van, akkor ők szóljanak már, ne Milántól kelljen megtudnom, mert ez az egész "vita" onnan indult, hogy az egész sztorit én Milántól hallottam először, holott ha ezt egy pedagógus szájából hallom először még azon frissiben, akkor lehet hogy egész más szájízzel tudjuk ezt megbeszélni. Szerintük nem volt ez a sztori olyan jelentős, hogy a szülőknek panaszkodjanak, pláne hogy a gyerekekkel átbeszélték, hogy mit-hogyan. Hát nem tudom.

Azt is meg kell azonban említenem, hogy bár én sértődöttséget véltem rajtuk felfedezni, sajnálták, hogy ez történt, és tényleg igyekeztek meggyőzni róla, hogy nem szokott ilyen előfordulni, és hogy azon vannak/lesznek, hogy a jövőben se forduljon elő. 

Akárhogyis történt, én mindenképpen azt gondolom, hogy az hogy 2-3 kiscsoportos ki tud jutni az udvarról az nem helyes. Tény, hogy sok a gyerek és kevés a pedagógus, tény, hogy nem lehet egyszerre minden gyereket szemmel tartani. DE. A kaput legalább 1 pedagógus figyelhetné, ha már 8 csoport van kint az udvaron, vagy ott állhatna a kapu mellett, vagy a közlében. Ha ez nem megy, akkor pedig igenis legyen azon a nyomorult kapun rendes zár, vagy lakat, vagy akármi, amit egy 4-5-6 éves nem tud kinyitni. 

Nincs bajom az óvónőkkel, tény, hogy nagyon sokat foglalkoznak a gyerekekkel, alkotnak, mesélnek, táncolnak, szóval nagyon lelkiismeretesen terelgetik a gyerekeinket. Éppen ezért esett nekem nekem rosszul, hogy ennyire nem voltak partnerek abban, hogy megbeszéljük a dolgot, és ahelyett hogy belátták volna, hogy hiba van a gépezetben, magukra vették és személyeskedni kezdtek. Egy kicsit most csorbát szenvedett a kapcsolatunk, de nagyon remélem, hogy sikerül ezt a csorbát kiegyenesíteni valamelyest, mindkét részről. 

Aztán az is felmerült bennem, hogy lehet, hogy tényleg én spirázom túl ezt a dolgot, mert ha ennyire sértette őket az, hogy rákérdeztem erre a kapu dologra, akkor nyilván más ezt nem tette meg. Most vagy más szülők nem is tudnak az esetről, mert az ő gyerekük nem mesélte el otthon, vagy bennük ez nem fogalmazódott meg kérdésként, vagy ha igen, akkor sem adtak hangot neki. Szóval lehet, hogy tényleg én vagyok a kekeckedő. De hát ez van. Én nagyjából 365 napon egyedül  vigyázok a gyerekeimre, (nem hiba nélkül persze), de talán ezért van az, hogy szeretem tudni hogy mi van velük, ha nem velem vannak. Meg hát nekem van időm ilyesmiken filozofálgatni, hogy hogy jutottak ki a kapun. Másnak lehet hogy nincs. Nem tudom.

Milánt egyébként nagyon bántotta ez a büntetés. Még napok múlva is felemlegette, hogy büntetést kapott, pedig nem is volt hibás. ( az óvónők azt mondták, hogy 5 gyerek volt benne a buliban, és valóban nem Milán volt a főkolompos. ) Most már talán túl van rajta, nem emlegeti. Remélem benne sem marad tüske. 

Mindenesetre új hét, új hónap, reméljük a legjobbakat!