...

Hetek óta kering a fejemben egy poszt. De  csak ülök itt hetek óta az üres monitor előtt, és keresem a szavakat. Keresem azokat a szavakat, amikkel hűen le tudnám írni azt, ami bennem van. De nem találom.

A Mama, a Dédi halálával sajnos beköltözött az életünkbe a halál, és a gyász témája. És bár korábban is szóba-szóba került a halál, és hogy majd egyszer meghalunk, nem volt ez annyira központi téma, és nem vetett fel újabb és újabb kérdéseket. De amikor az embert testközelből érinti meg az elmúlás, akkor nincs menekvés, a kérdés kérdést szül, a kérdésekre pedig válaszolni kell. 

A legnehezebb dolog  szerintem egy gyerek kérdéseire ebben az egyébként is ingatag lelkiállapotban jól válaszolni. Úgy, hogy ne keveredjek saját magammal ellentmondásba, hogy ne legyek hiteltelen, hogy ne rémisszem meg, hogy ne féljen a betegségtől, az öregségtől, hogy megértse, azt, amit felnőtt fejjel is nehéz megérteni, és elfogadni. Márpedig a gyerekek kérdeznek. Mert nekik őrületesen kifinomult szenzoraik vannak, és a nap bármely szakában kiszúrják a legapróbb elmorzsolt könnycseppet is, és azonnal, könyörtelenül lecsapnak, és jönnek a miértek. A miértek, amikre nincsenek igazán jó válaszok. A miértek, amiket mi felnőttek is felteszünk ilyenkor magunknak. Miért? Miért pont Ő? Miért most? Miért? Miért? Miért? Hiszen önzőek vagyunk, és olyan jó lett volna csak még egy kis idő, csak még egy év, még egy hónap, csak még egy találkozás, csak még egy ölelés. Miért? Miért nem? Miért csak eddig, miért csak ennyi? Csupa megválaszolatlan miért.

A gyerek pedig a maguk őszinteségével, tudásvágyukkal, kíváncsiságukkal könyörtelenül tolják eléd az újabb miérteket. 

A decemberi, januári szezon egyébként sem a legjobb idő a sebgyógyításra. A születésnapok, a karácsony, közös vacsorák újra és újra az eszedbe juttatják, hogy  idén már minden másképp van. Hogy már nem hív fel, hogy felköszöntsön, nem kérdezi, hogy  " a gyermekek jól-vannak-e?", nem megyünk hozzá látogatóba, és nem várja a fiúkat csokis keksszel és narancsitallal. Soha többet. 

Hogy az idén már egyel kevesebb fényképet kellett rendelni az ovis képekből.
És azt sem fogja már senki elmesélni sokadjára, hogy milyen kicsi voltam, amikor egyedül elindultam, mert pont átfértem a kis kerek asztal alatt. 

Aztán itt vannak a hétköznapok a maguk hétköznapiságával. Amikor azt a kardigánt adom Marcira, amit még Máté kapott a Déditől, amikor ennyi idős volt. Amikor a tőle kapott vázába teszem a születésnapi virágomat, és nincs szívem kidobni, pedig hervadt már, de akkor vissza kéne tennem a vázát a polc mélyére. 

Amikor véletlenül elcsípjük az m2-n a dörmögő dömötört, és eszembe jut, amikor régen együtt hordtuk az újságot. Imádtam újságot hordani. Mindig én dobtam be a postaládába az újságot, rendszerint úgy, hogy mama a kezembe adta, amit kellett, Népszabadság, Népszava, Szabad Föld, én pedig előreszaladtam és bedobtam. Jó móka volt. ( egyszer így harapott meg egy kutya, az nem volt annyira jó) Aztán mindig megkaptam a Dörmögő Dömötör legújabb számát, és nyomban meg is oldottam benne az összes feladatot.

Amikor pénzt kellett szedni, akkor sosem mehettem vele, de otthon ott ülhettem a barna asztalnál, amikor megszámolta a pénzt. Színes kartonpapírokon voltak vezetve az egyes házak adatai. 

Aztán emlékszem arra a barna vájlingra is, amiben a csipetkét szaggattuk mindig. Óóóó, nem úgy, ahogy én csinálom, hogy kígyóvá sündörgetem, és késsel felaprózom, hanem kézzel csipkedtük. Mama nagyon gyorsan tudta csinálni, én inkább csak belekontárkodtam. 

Aztán ott vannak a hűtő középső polcán lapuló fél literes zacskós tejek, ( még a békebeli fehér zacskós, piros betűvel) amit vagy zacskóból szürcsöltünk be a tesómmal a teraszlépcsőn ülve, vagy féldecinként töltögettük ki magunknak a pohárba, és hol mint szilvapálinkaként, hol pezsgőként, hol akármiként ittuk  meg. A világ legfinomabb teje volt az, az otthoni boltban vásárolt ugyanolyannak nem volt annyira finom íze.
Aztán emlékszem a hétvégenkénti tejfölös húsra, és az ünnepekkori fehér tetejű csokireszelékes sütire, amit csak mama tudott olyanra sütni amilyenre.
És a ladányi rokonlátogatások... amikor egyik vonatról szálltunk át a másikra, majd buszra vártunk. Egyszer az orrunk előtt ment el a faluba menő busz. Ott ültünk a buszmegállóban, és vártuk a következőt. Nem tudom meddig vártunk, akkor nekem az az idő a végtelenségig tartott. De nem emlékszem, hogy unatkoztam volna.
A faluban szinte mindenki rokon volt, de legalábbis ismerős. Az utcán mindig jött szembe valaki, akivel megálltunk beszélgetni. Naponta ezerszer hallottam, hogy jaj, mekkorát nőttél mióta nem láttalak. Mama már messziről mindig megrángatta a kezemet, hogy majd köszönjek ám a néninek, mert ő x meg y, tudod! Persze nem tudtam, de attól még köszöntem volna akkor is, ha nem figyelmeztet erre folyton. Utáltam, amikor minden felnőtt örökké a köszönésre figyelmeztetett. Már akkor megfogadtam, hogy én ilyet sosem fogok csinálni a gyerekeimmel. ( Aztán persze velem is előfordul, de aztán észbe is kapok, hogy ezt nem kéne, mert én is utáltam)

Emlékek.... amikből mindig előjön egy-egy. Némelyik olyan, ami már nagyon régen nem jutott eszembe.

A gyerek tudják, hogy Dédimama meghalt. Tudják, hogy ez azt jelenti, hogy már nem tudunk vele többet találkozni. A kérdés, hogy akkor most hol van a Dédi, természetes, hogy ilyenkor megfogalmazódik bennük.
Én azt mondtam nekik, hogy a Dédi a szívünkben van, és ha becsukjuk a szemünket, és magunk elé képzeljük, akkor olyan, mintha itt lenne velünk. Aranyosak, mert ilyenkor mindig becsukják a szemüket, és látják a a dédit. Az ágyán ül a szobájában, és köntös van rajta. Ők így emlékeznek rá.

Milán szerint Dédimama most már egy nagy fehér felhőn fekszik, és úgy nézi a tévéjét.
Remélem, hogy így van.

"Olyan csend van így nélküled,
hogy szinte hallani,
amit még utoljára
akartál mondani."

/ Váci Mihály: Nélküled/