Most már nálunk is

Szabó Lőrinc: Esik a hó

Szárnya van, de nem madár,
repülőgép, amin jár,
szél röpíti, az a gépe,
így ül a ház tetejére.
Ház tetején sok a drót:
megnézi a rádiót,
belebúj a telefonba,
lisztet rendel a malomba.
Lisztjét szórja égre-földre,
fehér lesz a világ tőle,
lisztet prüszköl hegyre-völgyre.
Fehér már a város tőle:
fehér már az utca,
fehér már a puszta,
pepita a néger,
nincs Fekete Péter,
sehol,
de sehol,
nincs más
fekete
csak a Bodri
kutyának
az orra
helye,
és reggel az utca, a puszta, a néger,
a taxi, a Maxi, a Bodri, a Péter
és ráadásul a rádió
mind azt kiabálja, hogy: esik a hó!

Időjárásjelentésünket hallották olvasták :)

Mini korcsolyashow

Igazából tegnap nem is Máté difer tesztjéről akartam írni, csak végül valahogy az lett belőle, hanem arról, hogy hétvégén az egyik plázában korcsolyabemutató volt. A reklám szerint kedvelt , és elsősorban Disney mesehősök elevenedtek meg a jégen. És mivel nekünk ez egyáltalán nem kitérő, mert a vásárlás miatt úgyis megfordultunk volna valamelyik nagyboltban, így úgy időzítettünk, hogy a több időpont egyikét elcsípjük. 

Mivel a rendezvény ingyenes volt, így aztán mindenre fel voltunk készülve, de végül nem volt vészes egyáltalán, sőt, az emeleten klassz helyet is találtunk magunknak, ahonnan jól láttunk. Vagyis a fiúk. Azok közül is a nagyobbak. Mert a legkisebbet nagyjából 3 percig érdekelte a történet, plussz még addig, amíg egy negyed szendvicset félig benyammogott, félig elmorzsolt a tenyerében, aztán a maga útját járta/ szerette volna járni. 

Az előadás első percében még hármasban

 A műsor aranyos volt, szerintem a helyi korcsolyasuli növendékeinek lehetett ez valami félévi bemutatója, bár ez így hirdetve nem volt. Nagyjából annyi volt, hogy adott mesehősöknek beöltözve eltáncoltak egy-egy számot. Persze ügyesek voltak, és lelkesek, és a gyerekeknek tetszett is nagyon a bemutató, még akkor is, ha megelevenedett mesehősök felét sem ismerték. Nem tudom, valahogy nekünk kimaradt egy csomó közismertnek mondható mese, pl. az Aladdin, a Szépség és a szörnyeteg (ez Máté látta egyszer, mert olvasták az oviban, de máskor nem kérte), a Tarzan, a Kis hableány, és még nem is tudom mik voltak. Az oroszlánkirályt ismerik, de nem nézzük, a Csipkerózsikáról és társairól meg már ne is beszéljünk. Ettől függetlenül mondom, élvezték a műsort. Voltak régi mesehősök is, nagy hohohohorgász, meg Vuk, meg még lehet, hogy volt más is, de azt nem láttam. 

Míg a fiúk műsort néztek, addig Marci felfedező útra indult. Először a festményes nénivel ismerkedett össze, majd tanulmányozta a poroltókészüléket, majd a szomszédos tetoválószalonba is betért. Belelapozott a katalógusba, nézelődött. Kicsit furán nézett ki a tetoválószalon közepén két megtermett álligtetovált fazon között a pihepuha hófehér kistestével :) Gyorsan ki is hoztam onnan, nehogy végül rányomjanak a vállára valamit :) Majd a másik irányban benézett a energiaital boltba, a fitnessterembe, kicsit lépcsőzött, majd kezdte az egészet elölről. Végül egy hirtelen kanyarral betért egy oldalsó üzletbe, amiről én 5 méteres távolságból azt gondoltam, hogy fehérneműbolt, mert egy rózsaszín szettbe bujtatott próbababa figyelt az ajtajában, de mire odaértem, és Marci után vetettem magamat, aki már a bolt közepén nézett jobbra-balra, akkor már észrevettem, hogy igazából ez nem fehérneműbolt, hanem szexshop. 

Szerencsére ekkorra már az utolsó szám volt csak hátra a jégen, a búcsúzás, és már mehettünk is. 

Amennyit a műsorból láttunk azt mondhatom, hogy nekem a Vuk volt a kedvencem, Milánnak a horgász, Máténak meg talán a szépség és a szörny, de nagyon viccesnek találták a bugyis bácsit is. (Tarzan) 

Azóta tegnap este ők is bemutatták itthon a maguk korcsolyashow-ját. A nappaliban, a szőnyegen. Hát... jók voltak no....különösen Marci :) meg Máté, aki csak úgy piruettezett és végül még a korcsolyaműsorból ellesett kézmozdulatokkal is tarkította az egyébként sem unalmas előadást :)

(Az egy este nálunk című videóösszeállítást láthatjátok)

Teszt

Biztos nem én vagyok az egyetlen, akinek a feje fölött csak úgy röpködnek a napok. A hétfők mindig nehezen indulnak, nagyjából százmilliószor jut egyébként eszembe egy héten, hogy hogy fog ez menni ősztől, amikor ahhoz, hogy mindenki időben a helyére kerüljön nyilván korábban kell majd kelni. Egyelőre fogalmam sincs, de hát minden napnak a maga baja, ugyebár.

A heteink nagyjából ugyanolyan forgatókönyv szerint zajlanak. A fiúkat ebéd után hozom haza az oviból, kivéve csütörtökön, amikor Máté fél5-ig van, mert tornázik. Hétfőn-szerdán úszni járunk. Pénteken ovi után rögtön Máté foglalkozásra megy, amolyan iskola előkészítő, de inkább egy játékos kis foglalkozásnak nevezném. Kedden pedig ha tudunk, akkor találkozunk valakikkel egy kis játékra. És már itt is van a hétvége. 

A héten megkaptam Máté Difer-tesztjét. Örülhettem, hogy kaptam mellé pár pedagógusi szót is, ez mostanában egyáltalán nem jellemző, és ez a pár szó is inkább arra vonatkozott, hogy mi az amit elrontott/nem tudott Máté, nem pedig arról, hogy miben volt jó és ügyes. Ezt a fajta negatív megközelítést sosem szeretem, pláne, ha erre is van kihegyezve az egész. Miért nem lehet egy kicsit dicsérni a gyerekeket? Szülői szemmel nem láttam én olyan vészesnek a dolgot, nem volt olyan feladatcsoport, amit komplett nem tudott volna, egyet-egyet hibázott, talán 4 hibája volt. Már nem is emlékszem pontosan. Mindenesetre kaptam óvónői fejcsóválgatástól elkezdve az "anyuka, nem lesz ez így jó, mert az iskolában majd....". Mert hogy a hibák többsége azért volt hiba, mert figyelmetlen, mert már a feladatra sem figyel, mert elkalandozik, vagy egyszerűen csak nem érdekli. És igen, látszott is, hogy némelyik feladatot Máté meg tudott volna csinálni, ha akar, ha odafigyel, nem lankad el a figyelme, stb... Egyetlen dolog volt, amit nem hagytam szó nélkül, amikor az óvónő azon sopánkodott, hogy "hát.... Máté nem tudott 101-től visszafelé számolni... pedig hát... mindig olyan ügyes volt matekból, de hát ez nem ment.... és jajjj.... és hát.... és ejnye-bejnye...." Megkérdeztem, hogy tanították-e egyáltalán visszafelé számolni 101-től, mire csak hebegést meg habogást kaptam, és hogy volt róla szó. Mondtam, hogy nekem ezt eddig sehol sem mondták, hogy 101-től kellene tudnia egy hatévesnek visszafelé számolni, pedig már két iskolaérettségi felmérésen is voltunk, és ott sem volt erről szó, szóval ha ők nem tanították meg neki, akkor honnan kéne tudnia? Érdemben nem kaptam erre választ, csak hárítást, hogy igazából ez nem is feltétel, meg hogy a tesztet 8 éves korig csinálják, és a 8 éveseknél ez már kell, stb.stb... de mikor megkérdeztem, hogy akkor miért kell ezen annyira sopánkodni, ha nem is elvárás, akkor megint csak fejcsóválást kaptam, hogy jaj, nem ment. De megjegyeztem, hogy lehet, hogy 101-től nem tud visszaszámolni, de 20-tól biztos, hogy tud. Na mindegy. 

Lényegében majdhogynem leszólták Mátét, amiért csak annyit ért el, amennyit, ami mellesleg bőven az iskolaérettségi szinten van, 85%-os lett egyébként a tesztje. Persze leszidhatnám, amiért a vonalvezetése nem pontos, vagy akármiért, de nem teszem. Miért is?  

Aztán délután Máté egyik csoporttársánál voltunk játszani, és B. anyukája mesélte, hogy neki meg az óvónők majdhogynem istenítették B. képességeit, aki nagyjából ugyanolyan tesztet produkált, mint Máté, pedig  ő nem akarja ősztől még iskolába vinni, és pont ezzel szekálják hogy ha ilyen jó tesztet írt a gyerek, akkor miért nem akarja hogy menjen. Szóval nem igazán értem, hogy hogy megy ez, B-nél csúcsszuper a 85%, Máténál meg komoly bajok lesznek????? Mi van?????

Máté szerint egyébként könnyű volt a teszt.

Az egész fentebb leírt persze nem jelenti azt, hogy akkor most ülünk a babérjainkon. Nem. Századjára is átbeszéltük Mátéval, hogy figyeljen kicsit jobban oda, amikor feladatmegoldás van, koncentráljon, ne bámészkodjon el, ne kapkodjon, feladat után úgyis mehet vissza játszani. Itton aztán egész hétvégén sormintát rajzolt, magától kérte, ehhez volt kedve, és csinálta. Hol szebben, hol kevésbé odafigyelve, de azért igyekezett koncentrálni. Aranyos volt. Lehet, hogy nem jól érzem, nem vagyok pedagógus, de én pont azt szeretném, hogy azt a lelkesedést, ami alkalomszerűen fellángol Mátéban, azt kéne megragadni, és tartóssá tenni, amit szerintem a hibáinak sorozatos felemlegetésével nemigen lehet. Persze, hogy hibázik, persze, hogy nem olyan még a külalakja, mint egy kisiskolásnak, de nem is kisiskolás még, és másfél évvel ezelőttig ceruzát sem vett a kezébe, mert nem akart. Ahhoz képest egész szép utat járt be eddig, és az út még csak most kezdődik, kicsit lelkesíteni kéne inkább, mintsem letolni.

Nem érzem én, olyan drámaian a helyzetet. Lehetne és van is  még min javítani, de én továbbra is azt gondolom, hogy sikerül jó iskolai helyet találni Máténak, szerető, segítőkész tanítónénivel, akkor nem lesz Mátéval semmi gond. Legfeljebb nem lesz summacumlaude, de hát volt már ilyen a világtörténelemben.

Hát majd meglátjuk. Erősen közeledik már ez az iskola, ami nem csak Máténak, de nekem is, és az agész családnak egy nagy próbatétel lesz, és remélem jól fogjuk tudni majd venni az akadályokat.

 

...

Hetek óta kering a fejemben egy poszt. De  csak ülök itt hetek óta az üres monitor előtt, és keresem a szavakat. Keresem azokat a szavakat, amikkel hűen le tudnám írni azt, ami bennem van. De nem találom.

A Mama, a Dédi halálával sajnos beköltözött az életünkbe a halál, és a gyász témája. És bár korábban is szóba-szóba került a halál, és hogy majd egyszer meghalunk, nem volt ez annyira központi téma, és nem vetett fel újabb és újabb kérdéseket. De amikor az embert testközelből érinti meg az elmúlás, akkor nincs menekvés, a kérdés kérdést szül, a kérdésekre pedig válaszolni kell. 

A legnehezebb dolog  szerintem egy gyerek kérdéseire ebben az egyébként is ingatag lelkiállapotban jól válaszolni. Úgy, hogy ne keveredjek saját magammal ellentmondásba, hogy ne legyek hiteltelen, hogy ne rémisszem meg, hogy ne féljen a betegségtől, az öregségtől, hogy megértse, azt, amit felnőtt fejjel is nehéz megérteni, és elfogadni. Márpedig a gyerekek kérdeznek. Mert nekik őrületesen kifinomult szenzoraik vannak, és a nap bármely szakában kiszúrják a legapróbb elmorzsolt könnycseppet is, és azonnal, könyörtelenül lecsapnak, és jönnek a miértek. A miértek, amikre nincsenek igazán jó válaszok. A miértek, amiket mi felnőttek is felteszünk ilyenkor magunknak. Miért? Miért pont Ő? Miért most? Miért? Miért? Miért? Hiszen önzőek vagyunk, és olyan jó lett volna csak még egy kis idő, csak még egy év, még egy hónap, csak még egy találkozás, csak még egy ölelés. Miért? Miért nem? Miért csak eddig, miért csak ennyi? Csupa megválaszolatlan miért.

A gyerek pedig a maguk őszinteségével, tudásvágyukkal, kíváncsiságukkal könyörtelenül tolják eléd az újabb miérteket. 

A decemberi, januári szezon egyébként sem a legjobb idő a sebgyógyításra. A születésnapok, a karácsony, közös vacsorák újra és újra az eszedbe juttatják, hogy  idén már minden másképp van. Hogy már nem hív fel, hogy felköszöntsön, nem kérdezi, hogy  " a gyermekek jól-vannak-e?", nem megyünk hozzá látogatóba, és nem várja a fiúkat csokis keksszel és narancsitallal. Soha többet. 

Hogy az idén már egyel kevesebb fényképet kellett rendelni az ovis képekből.
És azt sem fogja már senki elmesélni sokadjára, hogy milyen kicsi voltam, amikor egyedül elindultam, mert pont átfértem a kis kerek asztal alatt. 

Aztán itt vannak a hétköznapok a maguk hétköznapiságával. Amikor azt a kardigánt adom Marcira, amit még Máté kapott a Déditől, amikor ennyi idős volt. Amikor a tőle kapott vázába teszem a születésnapi virágomat, és nincs szívem kidobni, pedig hervadt már, de akkor vissza kéne tennem a vázát a polc mélyére. 

Amikor véletlenül elcsípjük az m2-n a dörmögő dömötört, és eszembe jut, amikor régen együtt hordtuk az újságot. Imádtam újságot hordani. Mindig én dobtam be a postaládába az újságot, rendszerint úgy, hogy mama a kezembe adta, amit kellett, Népszabadság, Népszava, Szabad Föld, én pedig előreszaladtam és bedobtam. Jó móka volt. ( egyszer így harapott meg egy kutya, az nem volt annyira jó) Aztán mindig megkaptam a Dörmögő Dömötör legújabb számát, és nyomban meg is oldottam benne az összes feladatot.

Amikor pénzt kellett szedni, akkor sosem mehettem vele, de otthon ott ülhettem a barna asztalnál, amikor megszámolta a pénzt. Színes kartonpapírokon voltak vezetve az egyes házak adatai. 

Aztán emlékszem arra a barna vájlingra is, amiben a csipetkét szaggattuk mindig. Óóóó, nem úgy, ahogy én csinálom, hogy kígyóvá sündörgetem, és késsel felaprózom, hanem kézzel csipkedtük. Mama nagyon gyorsan tudta csinálni, én inkább csak belekontárkodtam. 

Aztán ott vannak a hűtő középső polcán lapuló fél literes zacskós tejek, ( még a békebeli fehér zacskós, piros betűvel) amit vagy zacskóból szürcsöltünk be a tesómmal a teraszlépcsőn ülve, vagy féldecinként töltögettük ki magunknak a pohárba, és hol mint szilvapálinkaként, hol pezsgőként, hol akármiként ittuk  meg. A világ legfinomabb teje volt az, az otthoni boltban vásárolt ugyanolyannak nem volt annyira finom íze.
Aztán emlékszem a hétvégenkénti tejfölös húsra, és az ünnepekkori fehér tetejű csokireszelékes sütire, amit csak mama tudott olyanra sütni amilyenre.
És a ladányi rokonlátogatások... amikor egyik vonatról szálltunk át a másikra, majd buszra vártunk. Egyszer az orrunk előtt ment el a faluba menő busz. Ott ültünk a buszmegállóban, és vártuk a következőt. Nem tudom meddig vártunk, akkor nekem az az idő a végtelenségig tartott. De nem emlékszem, hogy unatkoztam volna.
A faluban szinte mindenki rokon volt, de legalábbis ismerős. Az utcán mindig jött szembe valaki, akivel megálltunk beszélgetni. Naponta ezerszer hallottam, hogy jaj, mekkorát nőttél mióta nem láttalak. Mama már messziről mindig megrángatta a kezemet, hogy majd köszönjek ám a néninek, mert ő x meg y, tudod! Persze nem tudtam, de attól még köszöntem volna akkor is, ha nem figyelmeztet erre folyton. Utáltam, amikor minden felnőtt örökké a köszönésre figyelmeztetett. Már akkor megfogadtam, hogy én ilyet sosem fogok csinálni a gyerekeimmel. ( Aztán persze velem is előfordul, de aztán észbe is kapok, hogy ezt nem kéne, mert én is utáltam)

Emlékek.... amikből mindig előjön egy-egy. Némelyik olyan, ami már nagyon régen nem jutott eszembe.

A gyerek tudják, hogy Dédimama meghalt. Tudják, hogy ez azt jelenti, hogy már nem tudunk vele többet találkozni. A kérdés, hogy akkor most hol van a Dédi, természetes, hogy ilyenkor megfogalmazódik bennük.
Én azt mondtam nekik, hogy a Dédi a szívünkben van, és ha becsukjuk a szemünket, és magunk elé képzeljük, akkor olyan, mintha itt lenne velünk. Aranyosak, mert ilyenkor mindig becsukják a szemüket, és látják a a dédit. Az ágyán ül a szobájában, és köntös van rajta. Ők így emlékeznek rá.

Milán szerint Dédimama most már egy nagy fehér felhőn fekszik, és úgy nézi a tévéjét.
Remélem, hogy így van.

"Olyan csend van így nélküled,
hogy szinte hallani,
amit még utoljára
akartál mondani."

/ Váci Mihály: Nélküled/ 

Harmadik suliváró után

Túl vagyunk a harmadik suliváró foglalkozáson is. Múlt pénteken volt, és a decemberi kislétszám után most megint jó sokan voltak, ismerősök és ismeretlenek egyaránt. A csapat megint 3 részre lett osztva, és mindhárom leendő elsős tanítónéni osztályában volt valami kis foglalkozás. Míg az egyik teremből vonultunk a másikba, azon gondolkodtam, hogy ha mindenki, aki legalább egyszer megfordult egy ilyen péntek délutánon ide hozná a gyerekét, akkor milyen jó kis társaság gyűlne itt össze szeptemberben. Persze nem lesz ez így sajnos, vannak, akik felvételiznek, vannak, akikről tudom, hogy bármilyen követ megmozgatnak, hogy máshová vihessék a gyerekeket. Pedig egyre inkább azt látom, hogy a rossz beidegződéseknek nincs sok valóságalapjuk.Legalábbis alsó tagozatban nincs. Aztán felsőben lehet, hogy valóban hígul a társaság, mert a jobbak elmennek 8 osztályosban negyedik után. Nem titok, hogy egyelőre mi is ebben gondolkodunk. Szóval már több helyről is hallottam, pedagógusoktól is, akiknek ide jár/járt a gyereke, hogy alsóban nagyon jó ez az iskola. Egyre kevesebb kétségem is van e felől. 

Kérdés már csak az, hogy melyik osztályt, és melyik tanítónénit válasszuk. Ezen viszont mostanában elég sokat agyalok.

Adott ugye, hogy Máténak a matek az igazi nagy erőssége, és egész eddig azt is gondoltam, hogy akkor ezt kellene meglovagolni, és akkor matekos osztály. Juhé, van is egy ilyen ebben a suliban, K. néni osztálya. A matekos osztály annyit tesz, hogy az A-B hetet tekintve összességében másféllel több matekjuk van, nyelvet pedig csak 3-tól tanulnak. 

Viszont, mindenki azt mondja, hogy az A. nénihez kell menni, mert ő a legjobb, a legelismertebb, stb... A. néni angolos osztályt visz. Ez még nem lenne annyira baj, bánja kánya. DE. A.néni, a maga mosolygós középkorúságával nekem alkalomról alkalomra egyre kevésbé szimpatikus. Persze ettől még lehet, hogy valóban ő legjobb pedagógus a világon, és ez már csak az én fóbiám, hogy valamiért az ilyen füligvigyor idősődő hölgyektől nekem borsódzik a hátam. Valamiért, tényleg nem tudom miért, olyan műnek érzem az egész kedvességet, a mosolyt, és olyan szemedbe vigyorgok és hátba döflek érzésem van mindig. Nem A. nénire értem elsősorban, hanem erre a nőtípusra. Ilyen a háziorvosom is, tömény bűbáj, de valamiért mégsem kedvelem. Nem tudom megmondani miért. 

Aztán a harmadik osztály ugyancsak angolos, egy fiatal, lelkes, kreatívkodós tanítónénivel, ugyancsak K.2.néni. Hát ő nagyon aranyos. Máténak tetszik is, legalábbis amikor kérdezem tőle, hogy melyik tanítónéni tetszik neki leginkább, akkor először mindig őt mondja, aztán pedig mindig javít, hogy nem, mégis inkább a táblás K. néni. A matekos K. néninek interaktív táblája van, és hát azzal minden gyereket levesz a lábáról. Mondjuk valóban nagyon motiváló tud lenni, ami a matekoktatásban biztos nem hátrány. 

Szóval most ott tartok magamban, hogy elfogadtam, hogy iskola terén nem sok választásunk van. Még megnézek majd egy másik iskolát, ahol majd februárban lesznek nyílt napok, és ami közlekedésileg sokkal jobb lenne, mint a körzetesünk, de inkább már csak azért, hogy legyen összehasonlítási alapom, sok reményt nem fűzök hozzá. Meg aztán idő közben Máté megszokta ezt a sulit, már úgy hívja, hogy az " én iskolám", ha arra járunk, akkor mindig megjegyzi, hogy ide fog majd járni, szóval elkezdett kicsit kötődni hozzá, ami jó. 

Csak azt kéne most már kitalálni, hogy végül mi alapján döntsünk. Maradjunk az eredeti terveknél, és akkor menjen matekos osztályba, vagy hallgassunk a külső véleményekre, és válasszuk a mindenki által nagyon jónak tartott tanítónénit, aki angolos, vagy legyen a harmadik. 

Remélem, hogy valamilyen módon sikerül még kiokoskodnom, hogy melyik verzió lenne a legjobb, mire jelentkezni kell.

A NAGY ovis játszóházas buli

Most, hogy már január 13-t írunk, lassan be is fejezem a szülinapos bejegyzéseket. Utolsóként Máté ovis partiját azért még megemlítem, pláne, hogy ez volt az első ( Feri szerint az utolsó is egyben :)) játszóházas bulija.

Tavaly elmaradt, nem rendeztünk bulit az ovis pajtikkal, mert... mert az alig 4 hónapos ezerrel fogzó Marcival nem éreztem magamat kellően bulihoz passzoló hangulatban. Máté ezt azóta is felemlegeti amúgy, hogy az 5 éves szülinapját nem tartottuk meg :) Idén nem volt kérdés, hogy tartani KELL egy ovis bulit. Mégiscsak nagycsoportosok, ki tudja,  jövőre kivel fogunk még találkozni, és kivel nem. 

Első körben abból indultam ki, hogy itthon tartjuk, valamikor januárban, és akkor az új játékokkal ellesznek majd a skacok. Aztán akárhogy osztottunk-szoroztunk, beláttuk, hogy a mi gyerekeink+vendég gyerekek hát.... finoman szólva is zsúfoltan lennénk az amúgy is gyerekekkel és gyerekjátékokkal zsúfolt lakásunkban. Végül Feri mondta ki a végső szót, hogy keressünk egy játszóházat. 

Nem nagyon keresgéltünk, azt a pár helyet néztem meg, ami a közelben van, leginkább azért, hogy ne kelljen a világ végére kimenni. Végül az Árkádosat választottuk, ami nem régen nyílt, egész jó árban is van/volt a többihez képest, és még jó is volt, hogy nem volt annyira ismert. A másik szóba jöhető helyen már volt az elmúlt években buli. 

Úgyhogy gyorsan döntöttünk, időpontot foglaltunk, meghívtunk, és készültünk. 

A meghívottak közül végül nem tudott mindenki eljönni, így végül 8 kispajti gyűlt össze szombat délelőtt. Amint megérkeztünk a a fiúk meg se várták, hogy bemenjek velük, sittysutty lent volt rólunk a kabát-pulcsi-cipő, és már bent is voltak a rengetegben.

A banda változó összetételben 2 részre oszlott, az egyik fele a társaságban a hatalmas ugráló-mászó-csúszó-csüngő objektumban veszett el, a másik fele pedig egyfajta bunkert épített a játszóház közepén lévő mászóvulkán köré. És persze voltak mindenféle járgányok, amivel lehetett körbe-körbe száguldani. 

Aztán a játszóházas lányok nagy hangosbemondóval összetrombitálták a csapatot, asztalhoz ültették őket, és jöhetett a torta, evés-ivás, ajándékbontás, és még egy közös képet is csináltak.

 A buli végére Marci is befutott, aki addig Apávál bevásárolt az alagsorban :)

Nagyon hamar eltelt az idő, észre sem vettem és már csomagolni kellett, összeszedni az innen-onnan lelógó gyerekeket. Szerintem jól érezték magukat. Az enyémek mindenképp. Akkorát aludtak, miután hazaértünk, amilyet csak nagyon ritkán. Főleg Máté. 

Ezennel a 2013-as szülinapi rendezvénysorozat lezárult! Folyt. köv. 11 hónap múlva. 

Vagyis 7, mert hát van nekünk egy Marcink is :)

Milán ovis ünneplése

Természetesen Milán sem maradhatott ovis torta nélkül, így a múlt héten, miután hazaérkeztünk,  majdnem az első dolgunk volt erre a hétre tortát rendelni a 4 évesünknek. Nem akartam rögtön hétfőn ezzel indítani, gondoltam adok egy kis visszarázódási időt az ovis társadalomnak, így szerdát céloztam meg, amikorra már kellően leülepedik a karácsonyi bejgli, és a hétköznapi rutin is visszaállni látszik.

Hogy ez egybeesik az én születésnapommal, az nem jutott eszembe csak a rendelésfelvételnél. Sebaj, gondoltam, legalább látok tortát is az én napomon, igaz, csak 4 gyertyásat, de hát az mindenképpen jobb, mintha az én éveimnek megfelelően teletüzdelt sündisznótortát látnék. 

Milán szerdán reggel persze rögtön lecsapott, hogy ma dehogyis az én szülinapom van, hanem az övé, hiszen ma viszünk tortát az oviba. Mire én bizonygattam, hogy márpedig MA NEKEM VAN A SZÜLINAPOM!!!! Mire felragyogott az arca, hogy de jóóóóó, akkor mi együtt ünneplünk :) Hát valahogy így indult a nap. 

Aztán rohanás volt az egész, mert 11-re elrohantam a hőn áhított Gooffy-s csokitortáért, majd a cukrászdából az oviba, onnan pedig haza, hogy ebédeljünk, mielőtt még visszamegyünk a skacokért. Közben futárt vártam, aki 9-18-ig jelentkezett be. 

A torta nagyon finom volt. Azt mondják. Még ebéd előtt köszöntötték, az ünnepelt külön kisasztalnál foglalt helyet, a többiek pedig kört alakítva kézenfogva körbeállták, és úgy köszöntötték. Sok részletet nem tudok, mert Milán nem igazán mesél semmiről, ami az oviban történik, erről sem. 

Az óvónéni csinált néhány képet, amin Milán még véletlenül sem mosolyog, egy centit sem. Gondolom meg volt illetődve. 

Kapott még egy fehér nyuszit is, ami azóta a barna nyúl barátja lett, és egyben Milán új alvóspajtása. Persze a barna mellett. Össze is ismertette őket egymással.

Lassan-lassan végére is érünk a születésnapi ünnepség sorozatnak. A záróakkordra szombaton kerül sor, amikor Máté ovisbarátos játszóhazas partyját fogjuk tartani. Nem kis izgalom előzi meg az eseményt. Leginkább azon izgulunk, hogy Máté ne betegedjen le addigra. De hát miért is betegedne le? Nem fog. És kész.

Szilveszter

Az év utolsó napján Szentesen ébredtünk. Mintha tavasz lett volna. Verőfényes napsütés, szansánj, heppi. Tettünk is a skacokkal egy görkorikört a folyóparton. 

Gyors ebéd után pedig autóba pattantunk, és keresztülszeltük az országot. A tavalyi szilveszterünkből okulva, amikor ugyancsak Szentesről hazaérve a lakásban 6 fok fogadott bennünket, idén nem kockáztattunk, jó előre belejelentkeztünk a tesómékhoz. Gondoltuk, hogy a fiúknak milyen jó lesz együtt bulizni. 

Az út teljesen eseménytelen volt. A fiúk kicsit későn aludtak ugyan el, de elaludtak, és nagyjából Szolnoktól (itt gondoltam a szolnoki ismerőseimre :)) az út nagy részén aludtak. vagyis aludtak volna, ha Eger előtt nem állítanak meg az rendőrök igazoltatni. De megállítottak, és ez elég is volt ahhoz, hogy a Marci felébredjen. Igaz, ez után még visszacsukódott a szeme, de a következő piros lámpánál viszont végleg kinyílt, de szerencsére nem emlékszem, hogy nagy sírást csapott volna hazáig. Milán pedig majdnem a házig aludt. 

Az este, nem meglepő módon újra Milán szülinapjával kezdődött, aminek ő nagyon-nagyon örült. Komolyan nem tudom, hogy mikor fogom tudni megértetni vele, hogy a születésnapja csak 1 nap van, a többi csak ünneplés. Neki a születésnap akkor van, amikor ünnepeljük, azaz nagyjából 1 hétig tart folyamatosan :)

Mielőtt még a  a fiúk letámadták a gyerekszobát, és volt nagy dzsembori.

Majd Máté egyszer csak belázasodott. Kapott lázcsillapítót, és el is ment aludni. A hője úgy-ahogy lejjebbment alvás közben, de nem volt igazán tökéletes. Marci, bár hullafáradt volt, és keresztbeálltak a szemei, nem akart aludni. Nem lehetett letenni, se a másik szobában, se a hintaszékbe, se ölbe nem akart elaludni. Igaz, nem volt nyűgös, sőt.. pörgött ezerrel, de egy idő után már rossz volt ránézni, és végül már csak csetlett-botlott. 

Milán fél 10 körül már mondogatta, hogy menjünk Klárimama házába aludni, de hiába mondtuk neki, hogy feküdjön le a másik szobában, erre nem volt vevő. Inkább kitartott a végsőkig. Fél 12-kor még összerakott mamával egy kirakóst, amolyan évzárásképpen, majd idő előtt megitta a koccintós italát, de lelkesen újratöltötte a poharát, hogy tudjon koccintani, mert üres pohárral nem koccintunk, ugyebár. 

 

Az újévi első. A fáradtszemű MarciÚr.

Milán és Csongor még megnézte az ablakból az újévköszöntő amatőr tűzijátékot, majd életet leheltünk Mátéba, aki már sokkal jobban volt ekkorra, és elmentünk aludni. Út közben még láttunk néhány tűzijátékot, és a fiúknak nagyon-nagyon tetszett. Akár hajnalig is ott álltak volna a ház előtt újabb és újabb lövésre várva, de egy idő után szerencsére nem jött több, így hajlandóak voltak felvonulni aludni. 

Marci persze hozta a formáját, és nem aludt egy percet sem. Mondhatnám, hogy biztos túlpörgött, ha nem tudnám, hoigy ez nála majd' mindennapos, hétből legalább 3-4 éjjel nem alszik, vagy nem rendesen. Szóval egy teljesen átlagos Marciestét produkált. Hogy ez éppen szilveszter éjjelére esett? Hát az Marcit kevésbé hatotta meg. 

Máté éjjel még melegecske volt, és mivel az ilyen tünetnélküli láz nála torok ill. mandulagyulladással szokott párosulni, ezért az új év első napját az ügyeleten kezdtük. Bár Máténak látszólag semmi baja nem volt, nem fájt neki sehol, és a kedve is a szokásos gyagyáskodós volt, de gondoltuk, ha van benne mégis valami, akkor jobb minél előbb megkezdeni a gyógyszeres kezelést. Az ügyeleten nem volt senki rajtunk kívül. A doktornő 2 másodperc alatt átnézte Mátét, meghallgatta, torkába nézett, de nem látott semmit, és kijelentette, hogy nincs semmi baja, ha láza lesz megint, akkor csillapítsuk a lázát. Hát jó. 

Örültem is meg nem is, mert nem tűnt túl meggyőzőnek.  Mindenesetre a láz nem jött már vissza sem aznap, se később, szóval mégiscsak igaza lehetett. Bár szerintem bújkálhat/bújkálhatott benne valami, mert nem lesz csak úgy lázas a semmitől. Na mindegy.

Hát így kezdődött az új évünk. Jól is, rosszul is, aztán majd meglátjuk. Fő az optimizmus idén is! 

És mivel jól elcsúsztam ezzel a szilveszteri bejegyzéssel, ezért én most kívánok minden régi és új olvasómnak nagyon boldog 2014-et. A régieknek köszönöm, hogy tavaly is kitartóan olvastatok, kommenteltek, az újaknak köszönöm, hogy csatlakoztak, és remélem velem tartotok idén is!

Hagyományőrző szülinapi strand Makón

Tavaly volt az első alkalom, amikor Milán kérésére a szülinapján strandolni mentünk. Idén már kérnie sem kellett, magától értetődő volt neki is és nekünk is, hogy Milán szülinapján, amolyan ünneplésként, előszilveszterként, és évzárásként megint elmegyünk a makói Hagymatikumba. 

Ebéd után indultunk, azt feltételezve, hogy a skacok majd kicsit pihennek az autóban. Aludtak is valamennyit, igaz, közel sem eleget, de amikor felébresztettük őket a parkolóban, akkor nem volt egyiknek sem ellenvetése. Talán Marcit kivéve.

A fiúk pikkpakk úszóbugyira vetkőztek, és már a vízben is voltak. Marci az elején nehezen aklimatizálódott. Álmos volt, fáradt volt, és csak bújni volt kedve. Máté rögtön a vízsugár alatt termett, és nem is láttam eztán belőle sokat.

 Én a jeles alkalomból egy szaunajegyet is kaptam a fürdőjegyem mellé, így én amint vízbe raktam a skacokat és lőttem pár párás fotót, a szaunavilág felé vettem az irányt, és rongyosra izzadtam magamat a gyógynövényes szaunában. 

Mire visszaértem Marci már a tocsogóban tocsogott, a nagyok már túl voltak néhány csúszáson, és mély vizet követeltek, így aztán átvonultunk a középső élményrészbe, és nagyjából itt töltöttük el az ott töltött idő nagyobb részét. 
Máté már  ügyesen boldogul akkor is, ha nem ér le a lába, Milánnak még kell a karúszó, de már őt sem zavarja, ha víz alá kell mennie, sőt volt, amikor direkt kereste a lehetőséget, hogy víz alá bukhasson. Míg tavaly a csúszda volt a legnagyobb ász, és a "mélyvízben" nem nagyon szerettek lenni, most egyértelműen a "mélyvíz" volt a favorit. Az össze medencét körbejártuk, sodródtunk, kettéváltunk, összetalálkoztunk. Milán időként odavetette a nagyvilágnak, hogy neki ma van a szülinapja, és ez most az ő szülinapi strandja :) Hát azt hittem ott zabálom meg  a fürdőnadrágos farával együtt!!!
Máté Ferivel sordófolyósózott, meg egyebek, mi pedig Milánnal és Marcival keltünk útra.
Milánnak a fénybarlang tetszett a legjobban, aminek nagyjából annyi a lényege, hogy viharhangokat ad, dörög, villámlik, és felülről esik az eső, közben pedig mindenféle színnel világítják meg a vizet. Kábé 150-szer mentünk át a kék-sárga-piros-zöld-fehér vizen Milánnal, annyira élvezte. Én, Marcival a bal karomon nem annyira, de mivel semmiképpen nem akart beleülni a sárga úszógumiba, muszáj volt ölben cipelni. Hát nem mondom.... víz ide vagy oda, fél óra után erősen éreztem a 10 kilóját a karjaimban.
Hogy szép keretet adjunk a napnak, a strandolást csúszdázással fejeztük be, Vagyis a fiúk. Én szaunával. Marci pedig a játszósarokban ténykedett, végkimerülésig.

Csúcsszuperül éreztük magunkat!!!! Már nagyon várom a következő év végi strandolást, amikor már Marci is jobban ki tudja venni a részét a buliból!
Farkaséhesen és hullafáradtan mentünk haza, ráadásul brutálködben, szinte az orrunkig sem láttunk. Egyikünket sem kellett altatni.

Azt hiszem idén is rendesen megünnepeltük Milcsikét!

Milánszülinap és görkorizás

Tegnap este szomorúan konstatáltuk valamennyien, hogy bizony vége a téli szünetnek, és mától újra vissza kell rázódnunk a régi kerékvágásba. A fiúk mondjuk nem voltak annyira bánatosak, mint én, persze eldobtak egy-egy "nem akarok oviba menni"-t, de nem éreztem semmi komolyságot mögötte, bezzeg én.... napok óta nyalogatom a sebeimet, mert nagyon nem akaródzik nekem visszaszokni a hétköznapi mókuskerékbe. Lehet, hogy túl sok volt nekem a szünet? De mindegy is... ma reggel a fiúk kicsit álmosan ugyan, de hang nélkül ugrabugáltak az óvodáig. Ez a lényeg. A többit meg majd megszokom újra. 

De hogy még egy kicsit töltődhessek  a szünet örömeiből vissza is ugrok az időben, mert Milán szülinapjáról még nem emlékeztem meg. 

Szentesen 29-én ünnepeltük az ifjú 4 évest. Nagyon büszke volt, és nagyon örült, hogy ő az ünnepelt. Ennek úgy percenként hangot is adott, és Máté orra alá dörgölte, hogy ma neki van szülinapja, hogy ez az ő tortája, hogy most őt ünnepeljük, és hogy most hozzá jönnek a vendégek. Hát nagyon aranyos volt a lelkesedése! 

a tortára is csak húúúú-zott, meg háááá-zott, és minden marcipánt, minden gyertyát megszámolt, hogy annyi-e amennyinek lennie kell, mert ő bizony 4 éves!!!!

Szülinapi ajándékként mind a ketten görkorcsolyát kaptak, amit persze rögtön fel is próbáltak, és először csak a szobák között lavíroztak vele, majd kint az udvaron-utcán is gyakoroltunk. Szerencsére remek tavaszi görkorcsolyázós idő volt :) A kezdeti bizonytalanságok után nagyon gyorsan fejlődtek, és érezhetően egyre ügyesebbek és bátrabbak voltak. Máté már gyakorlatilag egyedül lépeget, néha-néha lök is magán egyet. Hamar rá fognak érezni a trükkjére, és bele fognak jönni azt hiszem. Még néhány alkalom, és én is beszerezhetek egy görkorit, hogy tudjam őket követni.

Még egy kis karácsony

Karácsony után, mint ahogy lenni szokott, idén is nyakunkba vettük az országot. Jól megpakoltuk az autót, mindent vittünk, csak az ajándékokat hagytuk itthon. Mondhatnám, hogy Marci miatt, és tényleg, mert addig-addig pakolta ki a szatyorból a dolgokat, én pedig addig-addig vettem el tőle sorra hol az egyik, hol a másik ajándéknak valót, és raktam a pakkot jobbról-balra balról-jobbra, míg egyszer egy hirtelen mozdulattal a kiságy védő rácsai mögé helyeztem. Aztán ottfelejtettem. De úgy ott felejtettem, hogy amikor január 2-án újra átléptük a küszöböt erősen meglepődve vettem észre, hogy ahol gondoltam, hogy van a szatyor, ott bizony nincs, és igen erősen kellett keresnem és gondolkodnom rajta, hogy vajon hol lehet. Végül meglett. Tök véletlenül.  És azóta célba is ért a tartalom.

No de. Szentesen, ahogy megérkeztünk a fiúk rögtön kiszúrták, hogy a fa alatt szépen becsomagolt ajándékok lapulnak. Mindenkinek szépen felcimkézve, kinek-kinek az ovis jele is szerepelt a csomagoláson. Innentől kezdve ment a találgatás, hogy vajon mi lehet benne, de megbeszéltük, hogy ebéd utánig várni kell a csomagbontással. Hősiesen végigették az ebédet, és még ebéd után sem nyúltak a csomagokhoz őrült módjára, hanem csak elé hasaltak, és próbálták kitalálni, hogy mi lehet benne. Annyira aranyosak voltak :) 

Aztán végre eljött a csomagbontás ideje is, és volt nagy öröm. Legókat kaptak, és rögtön össze is kellett persze rakni őket. Majd megint össze kellett rakni, mert Marci szétszedte, majd megint, mert... szóval nem unatkozott egyikünk sem. Mindenkinek jutott egy kis legózás.