Mondhatnám, hogy nehéz dolgom volt, mert rengeteg képünk van, újabbak-régebbiek, és ennek a rengetegnek a jórésze olyan, amire ha ránézek, akkor rögtön tudom, hogy hogyan, mikor, milyen körülmények között készült, és tényleg olyan, mintha megint ott lennék, és ez jó.
Mégsem volt igazán nehéz dolgom, mert van egy kép, amit nap mint látok a monitoron háttérképként, és bár van ennél frissebb képünk is, és lehet hogy olyan is van, ami hasonlóan jókedvre derít mint ez, de ezt valamiért nem tudom megunni, mert ahányszor ránézek nevethetnékem támad. Szóval nem is igazán boldoggá, hanem inkább vidámmá tesz.
A kép maga tavaly májusban készült egy elzászi mesebeli kisfalu főterén elég ad hoc módon, vagyis nagyjából úgy történt, hogy mondta Feri gyorsan álljatok meg valahol amíg nem jön senki, és csináljunk egy képet. Mi meg odaálltunk, Feri meg szokás szerint szaladt, hogy még az önkioldás előtt odaérjen és beférjen a képbe. (nem mindig fér bele, van amikor a feje hiányzik, jó esetben csak a válla:))
Máté akkoriban a nyelvnyújtós fényképezkedésnek hódolt ezerrel, itt sem hazudtolta meg magát, sőt... megspékelte még egy kis karatekölykös mozdulatsorral. Milán pedig értetlenül nézi, hogy úristen, hová csöppentem... ez az én bátyám??? Én meg csak a szokásos tejbetökvigyoromat hozom, semmi extra.
És akkor íme a kép:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése