Simi most már tényleg megszületik

Szóval ott tartottam, hogy végre valahára bekerültem a műtőbe, ami két okból is volt jó, végre történt valami, és ráadásul ez a valami egyre közelebb vitt ahhoz, hogy találkozhassam Simivel, és hogy túl legyek az egész hercehurcán. 

A műtőben rögtön nagy lett a sürgés-forgás, egy pillanatig nem is volt más dolgom, csak ülni az ágy (?) szélén miközben mindenki pakolászta a dolgait, és én ezalatt a pillanat alatt le sem tudta venni a szememet azokról a fémhangú, fémszínű furcsa szerszámokról, amiket épp Józsi rakott szépen sorba a velem szemközti asztalon. Hát nem volt egy szívetmelengető látvány.... Szerencsére tényleg csak egy pillanatig tartott, mert aztán jöttek az altatóorvosok és mindent szépen elmondtak hogy mi hogy fog történni. Ezen a ponton eléggé féltem, bevallom, nem emlékeztem már, hogy fog-e fájni vagy sem, és ha igen akkor mennyire, de végül nem fájt egyáltalán, talán kicsit kellemetlen volt, nem több. 

Míg én szépen fekvőhelyzetbe helyezkedtem, és teletapasztották a mellkasomat ragacsokkal, az egyik kezemre vérnyomásmérőt húztak, a másikra valami infúziósflaskát, addig bevonult az orvosgárda is. Nem sokan, talán 2 orvos (az egyik a sajátom persze), meg egy nővér. 

Miközben arra vártunk, hogy hasson a szer, addig a szememmel valami kapaszkodót kerestem. Milánnal a faliórát néztem egész végig, de most pont szemben volt az óra, amit kitakartak a kendővel. Szóval azt nem tudtam nézni. Csak néztem oldalra, a plafonra, de nem volt sehol semmi. 

Aztán mondta a doki, hogy na akkor essünk túl rajta. Fura, volt, mert ekkor még a lábujjaimat rendesen éreztem, de megnyugtattak, hogy az nem baj, mert a fájdalomközpont az máshol van, és nyugi, fájdalmat azt nem fogok érezni egy szikrányit sem. Hát jó, gondoltam magamban, akkor mindent bele.
Hogy valamivel elvonjam a figyelmemet a függöny mögötti fémes csengésről próbáltam számolni a perceket, de az altatóorvos mindig összezavart az időnként nekem szegezett kérdéseivel, és olykor-olykor helyzetjelentett is. 

Közben pedig úgy éreztem, hogy mindjárt lerángatnak az asztalról, amit szóvá is tettem, hogy olyan érzésem van, hogy mindjárt leesek. De akkor a dokim megnyugtatott, hogy ne aggódjak, majd elkap, ha így lenne, de nem fogok leesni. (pláne, hogy kezem-lábam oda volt kötözve az asztalhoz)

És akkor egyszer csak azt mondta az altatóorvos, hogy ő már látja a buksiját:) És hogy mindjárt kiemelik, és hűűűű meg haaaa, és a következő pillanatban 11 óra 33 perckor már ott is volt Ő, ott kukucskált a kendő fölött, nézett bele a nagyvilágba nyálkásan és egy elégedetlen áááááá-val üdvözölt:) Csodaszép volt, és ott abban a pillanatban inkább Milánkára emlékeztetett.
Aztán odafektették a mellkasomra egy pillanatra, és bár ott volt közöttünk az a fránya függöny, mégis éreztem ahogy a kis testével ott piheg:)
Majd elvitték kimosdatni, és kis idő múlva visszahozták illatosan, pihepuhán, és akkor végre megsimogathattam a kis piros, pihés bőrét, beleszagolhattam a kis nyakába, és olyan új szaga volt, olyan érintetlen még, tulajdonképpen nem is volt semmi éreznivaló még rajta, csak Ő maga. Cserébe Ő pedig beleordított a fülembe:) Ezt amolyan üdvözlésfélének vettem. A kis kezével pedig olyan erősen kapaszkodott az ujjamba, hogy szinte úgy kellett lefejteni róla, amikor el akarták vinni.
Azt mondták, hogy 3400g (ami azért mégsem 3800:)) és 57 cm. (Ez az 57 cm is lecsökkent 52-re az itthoni doktornénis látogatás alkalmával, ami valóban közelebb áll a valósághoz.)
Ezután pedig valami ősnyugalom szállt meg. Már egyáltalán nem törődtem vele, hogy mi történik körülöttem, a fiúk voltak a fejemben, hogy vajon mit csinálhattak odakint ez idő alatt, és hogy vajon látták.e már az kistesójukat. Hirtelen nagyon elálmosodtam, és szerintem percekre el is aludtam. Csak foszlányokra emlékszem, és nem is tudom hogy milyen időrendben következtek, egyszer hallottam, hogy a betegrakodó Józsi beszólt, hogy Kozák Danuta aranyat nyert, aztán arról beszélgettek miközben a hasat varrták, hogy ki mit fog ebédelni és hol, és hogy a kórházas menzán marhapörkölt van tarhonyával. Mondanom sem kell, hogy ekkor én már nagyjából 18 órája nem ettem egy falatot sem, és tudtam, hogy a nap hátralévő részében sem fogok egyebet kapni, csak háztartási kekszet, úgyhogy remek volt ezt hallgatnom:) De megszoktam már, mert Milánnal is ebédidőben feküdtem a műtőben, csak akkor szilveszter lévén a disznótoros volt a téma.
Aztán egyszer jött egy nővér, hogy milyen aranyosak kint a fiúk, és hogy a kisebbik már alszik a kanapén, és hogy mennyire édes, mert az egyik keze ide lóg, a másik lába meg oda, és hogy már mindenki a csodájára jár:) (fénykép nem készült róla, pedig én is megnéztem volna szívesen, mert amikor engem kitoltak, akkor már kicsit összeszedetettebben feküdt)

Aztán mikor mindennek vége volt, akkor visszatoltak a szobába, és én borzasztó álmosságot éreztem, egyszerűen nem bírtam a szememet nyitva tartani. Mondjuk nem is volt miért. Az érzéstelenítés miatt feküdnöm kellett 6 órát, aztán kelhettem fel. Visszagondolva egész gyorsan eltelt az a 6 óra, mondjuk nem tudom mennyit aludtam belőle, arra viszont emlékszem, hogy borzasztóan izzadt a fásli alatt a lábam, nagyjából olyan volt, mintha egy gyapjúzoknit húztam volna magamra a nyár közepén. Meg még arra is emlékszem, hogy bejött hozzám a dokim, és mondta, hogy minden nagyon király, és hogy nem volt semmi extra, és most olyan jól kitakarított mindent odabent, meg az összenövéseket is eltávolította, hogy jobb lettem mint újkoromban, és ő most azt mondja, hogy simán belefér még egy negyedik gyerek.
Mondtam neki, hogy térjünk erre vissza akkor, amikor már le tudok szállni majd az ágyról:)

A felkelés persze nem volt annyira jó, de olyan vészes sem, egészen jól tudtam mozogni, de lehet hogy csak rosszabbra készültem.
Este még beugrottak a fiúk, hogy csináljanak pár képet Simiről, mert délben már nem nagyon volt rá lehetőség, meg különben is Máté nagyon be volt sózva. Nagyon tetszett nekik:) Nem is nagyon tudtak vele betelni.

Azóta sem tudunk:-D