A szerda

Kedden estefelé felhívott a dokim, hogy mivel aznap éjszaka ő ügyel, így jó lenne, ha az eleve korai 7 óra helyett, amikor az osztályos betegfelvétel papíron elkezdődik, már 6-negyed 7 körül megjelennék, hogy még ő tudjon felvenni. Gyors fejszámolással kiokoskodtam, hogy ez testvérek között is egy negyed 6-os kelést jelent, és akkor még nem beszéltünk arról, hogy szerencsétlen fiúkat is magunkkal kellett rángatni, mert itthon mégsem hagyhatjuk őket egyedül, én meg nem akartam lányanya módjára egyedül becuccolni pocakostul-bőröndöstül a kórházba. Ehhez valahogy nem lett volna hangulatom.

Az éjszaka egész jól telt, még aludtam is, és a fiúk sem vándoroltak fél éjszaka, mint ahogy az utóbbi időben szokásukká vált. A hajnallal együtt mi is ébredtünk, és nem sokkal utánunk Milcsike is megjelent az ajtóban kómásan a nyuszijával-cumijával, és csak bújt oda, és olyan jó volt ölelni és szagolni a kis szundiszagú buksiját. Az idill addig tartott, amíg meg nem említettem, hogy mindjárt öltözni kell, mert mennünk kell a kórházba. Erre az infóra teljesen éberré vált, és teljesen belelkesült, hogy autóval visszük anyát a kórházba. Nem, látványosan nem bánkódott, ami részben annak is köszönhető, hogy a megelőző pár napban Feri egy olyan valóságtól elrugaszkodott képet festett le nekik az anyamentes napokról, ahol csokit fognak reggelizni, ugrálhatnak majd az ágyon, egész nap kiabálhatnak, és egyébként is kolbászból lesz a kerítés:) Úgyhogy gyakorlatilag szinte már alig várták, hogy becsapódjon mögöttem a kórházajtó. 

Szóval teljes stábbal hajnalok hajnalán megjelentünk a kórházban, ahol kaptam egy szép kis ágyat egy négyágyasban, majd válaszoltam számtalan kérdésre újra és újra, aláírtam kábé 15-ször 15 féle papírt, mértek vérnyomást, ami hozzám képest brutál magas volt valami 130 körüli, meg mértek pocakkerültet, ami a kórházas mérőszalag szerint 102 centi volt. Majd a ctg-re is rákapcsoltak, hiába mondtam hogy ebben az órában tutibiztos, hogy aludni fog egyszem Harmadikunk, de ez senkit nem zavart.

Közben a fiúk hazamentek, kár lett volna tovább fárasztani őket a kórházfolyosón. 

A délelőtt folyamán kaptam még egy búcsúultrahangot is, ahol láthattam, hogy Simike jószokásához híven még mindig a kis pofija előtt tartja a kezecskéit, majd a néni becsült neki egy extra 3800g körüli súlyt, amitől én azt hittem lefordulok az ágyról azon nyomban. Eléggé irreálisnak gondoltam hogy egy ekkora gyerek bármilyen módon is elférne a hasamban, még akkor is, ha eléggé gigaméretűvel büszkélkedhettem így a végére. Szóval kicsit nehezen emésztettem ezt az infót, és elég sokáig kattogtam is rajta az ágyamon ücsörögve, jobb dolgom nemigen volt. De legalább nem a másnapon, és annak mindenféle esetleges negatív kimenetelin agyaltam órákat, annál még egy óriásbébi gondolata is jobb volt:)

A nap további része gyakorlatilag eseménytelenül telt, és viszonylag gyorsan is, olvasgattam, rádión olimpiát hallgattam, és fültanúja voltam 2 aranyéremnek is de ez közel sem volt olyan izgalmas mintha a saját szememmel láttam volna, aztán aludtam is volna, de olyan fejfájás gyötört, hogy még aludni sem tudtam tőle. Borzalmas volt, ritkán szokott ennyire fájni, és nem is nagyon tudtam, hogy az izgalom miatt fáj, vagy a front miatt, vagy azért mert korán keltem, és onnantól kezdve felborult a bioritmusom, de hiába toltam le 2 automatás kávét is, nem nagyon akart szűnni.

Délután aztán jöttek a fiúk, (szerencsére addigra elviselhetővé enyhült a fejfájásom) és leróttak jónéhány kört a kórház kertjében, mi pedig csak ültünk a padon, és néztük őket, és olyan aranyosak voltak, és annak ellenére, hogy ott voltunk a nagy találkozás kapujában, valahogy mégis olyan távolinak tűnt, hogy hamarosan még egy gyerekünk lesz:) El sem tudtuk képzelni, milyen lesz. 

Közben pedig búcsúztam a pocakomtól is, és hiába hogy már kétszer vettem eddig búcsút nagypocaktól, mégis olyan fura volt elképzelni, hogy másnap megint többé-kevésbé pocakmentes leszek, és nem lesz már benne senki... Sajnáltam. Pláne, hogy elvileg nem lesz már többet hasonló élményben részem. Csak simogattam, simogattam, Simike pedig szépen belesimította a kis tappancsát a kezembe. Eszembe sem jutott már az, hogy mennyit kínlódtam az elmúlt időkben, dehogy jutott....

Délután kiderült hogy a másnapi műtéti rangsorban a harmadik leszek én, ami olyan 9órás, fél10-es kezdést jelentett volna. Ekkor már egyre többször gondoltam arra, hogy csak teljen az idő, és legyünk már túl rajta, várakozásban sosem voltam túl jó. Eléggé izgultam. És folyton az járt a fejemben, hogy mégiscsak jobb volt, amikor Milcsikével egyszer csak betoppantunk az alig 10 perceseimmel, és akkor rögtön bekerültem a kavalkád kellős közepébe, valaki mindig volt körülöttem, volt aki a kezemet szúrogatta, az egyik valami szirupot itatott velem, a másik vérnyomást mért, és legalább ketten egyszerre kérdeztek tőlem mindenfélét, mindenki hirtelen tette a dolgát, és ez az én figyelmemet is elvonta attól, ami még rám várt, és nem volt időm gondolkozni.

Most meg.... ott volt egy egész napom, egy egész éjszakám összeesküvés elméleteket gyártani, mert igazából a reggeli vizsgálatokat leszámítva nemigen nézett felém a kutya se. 

Azt hittem, hogy nem is fogok tudni aludni sem... hogy majd hol a másnapra fogok gondolni, hol a fiúkra, hogy vajon mi van velük... ezzel szemben egész jól aludtam, leszámítva azt a csaknem 2 óra hosszát, amikor Simi valami búcsúbulit tarthatott odabent, mert ilyen táncmulatságot, mint azon az estén nem tapasztaltam korábban tőle. 

Aztán egyszer csak abbamaradt az ugribugri.... én pedig nyilván elaludtam, mert legközelebb 6kor ébredtem/ébresztettek. 

Eljött hát a mi napunk!