Simi megszületik- A várakozás

Szóval... eljött a mi napunk.

Harmadiknak voltam előjegyezve a műtétlistán. A szobatársam volt a második, így együtt vártunk a sorunkra egy darabig, és nagyon drukkoltunk, hogy nehogy befusson valami sürgős eset, ami miatt eltolódna az egész program. Sürgős eset szerencsére nem futott be, de csúszás az viszont mégis volt. Nekem korábban azt mondták, hogy 9 körül jelentkezzek a szülőszobák ajtajában. Addigra megérkeztek a fiúk is, mindenki csiniruhában jött Simi tiszteletére. Előző nap felvetettem ugyan Máténak, hogy nem muszáj ám jönniük, megbeszélem Ábelékkel, hogy náluk tölthetik-e a délelőttöt, de Máté hallani sem akart róla, mindenképpen ott akart lenni. Pláne, hogy előző hétvégén, amikor ingben és nyakkendőben akart jönni nagyboltba, akkor azt mondtam neki én oktondi, hogy majd akkor öltözzön már inkább ünneplősbe, amikor megszületik Simi, ne a Tescoba.

Így aztán 9kor teljes létszámmal ücsörögtünk a szülőszoba előtti kanapékon. Milán nyuszit dobált, Máté folyton kérdezett, hogy akkor mi meg hogy, én pedig tűkön ültem. Aztán álltam, aztán megint ültem, és még mindig semmi nem történt. Aztán kiderült, hogy még az első esetet sem tolták ki a műtőből, úgyhogy én nyugodtan (hehehe) menjek vissza a szobámba, és várakozzak csak ott, és majd fognak szólni, ha bemegy a második, de az még biztos hogy beletelik fél-háromnegyed órába. 

Na ez az infó bőven nem kellett az izgatottságomnak, eddig is éppen eléggé odavoltam már. Hogy a fiúk ne szedjék szét a folyosót lementünk velük a kertbe, hogy egy kicsit szaladgáljanak, és azt gondoltam nekem is jót fog tenni egy kis levegő. De ott sem igen tudtam magammal mit kezdeni, szerettem volna már túllenni a dolgon, de legalábbis azt hogy történjen végre valami, ne csak ez a végehosszanincs várakozás. Kis idő múlva inkább vissza is mentem a szobába, hogy nehogy lemaradjak az eksönről:) Ekkor már igencsak benne voltunk a délelőttben, fél10 is elmúlt már, és az hogy előző este 7 óta nem ettem, és éjfél körültől nem ittam semmit nem dobott sokat a hangulatomon. Nem bírtam már egyhelyben megülni, így odavissza grasszáltam a folyosón, és próbáltam magam nyugtatni, hogy mi a fenén parázok, hiszen pontosan tudom mi fog történni, és milyen lesz, úgyhogy teljesen felesleges cidrizni. Ekkor aztán feltűnt egy kékpólós, és mondta na akkor most már mehetek. Én balga pedig azt hittem, hogy most már közel van a vége. Pedig dehogy volt....

Egy darabig jó volt, és meg is nyugodtam, mert végre történt valami. Infúziót kaptam, megint vérnyomást mértek, és ctgre kapcsoltak. Aztán innentől kezdve megint csak nem történt semmi. Ráadásul amikor hanyatt feküdtem elkezdtem rosszul lenni, így muszáj volt oldalfekvésben ctg-zni, de így meg örökké elvándorolt a szívhang, de közben ott feküdtem egyedül, mert senki nem ért rá semmire, mert szabadságolások is voltak, meg tele volt a szülészet, mindenhol vajúdott valaki, szóval elég nagy volt a fejetlenség és a rohangálás. Én pedig csak feküdtem, és feküdtem, és feküdtem, és először fáztam, aztán melegem volt, és csak az óra ketyegett a falon, de az könyörtelenül, és folyton csak a fiúk jártak az eszemben, hogy vajon hogy bírják odakint, és nyilván azt hiszik, hogy már bent vagyok a műtőben, és lassan el fognak kezdeni aggódni, hogy mi van már. Megfordult a fejemben, hogy kiküldök valakit, hogy szóljon nekik, de mivel nem járt arra a kutya se, leszámítva a 10 órás vizitelőket és néhányszor a dokim is benézett, hogy helyzetjelentsen,  így nem volt erre reális esélyem. 

Aztán egyszer csak végre valahára 11 óra körül, amikor már 1és negyed órája(!!!) kattogott rajtam a ctg, akkor végre megjelent a dokim is, és megnyugtatott, hogy minden oké, már mindjárt megyünk, már csak arra várunk, hogy felszáradjon a műtő. Juhéééé!!!! 

Nem is kellett sok idő, és megjelent Józsi, a centivastag aranynak látszó nyakláncával a nyakában, és átdobált egyik ágyról a másikra, majd megint egy másikra, és végre ott ültem a jéghideg műtőben, és hirtelen legalább 5en tettek vettek körülöttem.

folyt.köv.