Vita

Ha választani lehetne, hogy min vitázzanak vérremenően a fiúk, akkor még mindig az a legjobb verzió, ha azon vitáznak, hogy ki feküdjön Simi mellé:) Merthogy mind a ketten mellette szeretnének feküdni, de mind a ketten úgy, hogy az arca felől legyenek.

Amúgy meg aranyosak, mert tényleg úgy szeretik:) Néha túlságosan is, mert ők akkor is simogatni-puszilgatni akarják, amikor Ő aludna inkább. De az biztos, hogy ha Simi nyekken egyet a hálószobában, akkor mindent félredobva, félbehagyva futnak hozzá, és felváltva kérdezgetik, hogy mi a baj? , és nyugtatják, hogy nem kell sírni, látod itt vagyunk veled!

És végre elcsíptem Milánt is egy-két fotóra még reggel, gondolom benne volt még egy kis szundi, és ilyenkor a reakcióideje neki sem a megszokott. 

Kórházas napok

Bár már kezd nagyon nem aktuálissá válni, de azért mégiscsak idevetek néhány sort a kórházas napjaimról, mielőtt végképp a feledés homályába vész. 

Azt kell mondanom, hogy egész jól teltek a napok, és hiányoztak ugyan a fiúk, de nem tört rám percenként a zokogás, hogy jaj istenem vajon most épp mit csinálnak, és tulajdonképpen a mikor mehetek már haza kérdés sem fogalmazódott még meg bennem akkor, amikor a doki már mondta hogy hétfőn haza lehet menni.

Emlékszem még, hogy amikor Milán született mennyire rosszul éltem meg azt, hogy Máté meg nélkülem van otthon, és ez a hiányérzet alaposan rátelepedett mind a hangulatomra, mind a napjaimra, és nem is igen tudtam a pihenésre koncentrálni. Úgy látszik el kellett telnie ennek a két és fél évnek ahhoz, hogy értékelni tudjak minden egyes percet, amikor csak magamra kell figyelnem, mert mint mondtam hiányoztak ugyan, de jól is esett a csend, a nyugalom, és az idejét sem tudom már mikor tudtam itthon egyben 6 órát aludni, de most sikerült, és eszméletlenül jól esett. 

Az első este (csüt.) itt a mikórházunkban automatikusan bent maradnak a babák a csecsemőosztályon. Ez már csak azért is szerencsés, mert a friss császársebemmel nem voltam még olyan fürge, és igencsak meggondoltam kétszer is, hogy egyáltalán elforduljak-e a jobb oldalamról a balra, vagy sem. Másrészt ilyenkor még adnak éjszakára valami kábítót (vénás fájdalomcsillapító), amitől valami lebegésszerű állapotba kerültem, és tényleg nem éreztem semmi fájdalmat, addig amíg hatott. Milánnál ez tök sokáig kitartott, lehet hogy most kisebb dózist kaptam, de éjjel 3 körül már eléggé nem volt jó sehogy. 

Aztán másnap én már arra készültem, hogy együtt alszunk Simikével, de a nővér felajánlotta hogy toljuk csak be nyugodtan ma is, és pihenjünk, amíg lehet. Úgyhogy osztottunk-szoroztunk a szobatársammal és másnap is gyerekmentes éjszakát tartottunk, és ekkor történt az az ominózus 6 órás alvás. 

A nappalok is tök nyugiban teltek, leszámítva, hogy a délelőtt folyamán 3szor volt ilyenolyan vizit, de mivel itt az a szokás, hogy 7kor be kell tolni a babákat az osztályra, mert ekkor vannak a doktornénis vizsgálatok, és egészen 10ig ott is vannak, ezért a délelőtt majdnem egésze szabadprogram, és pihenés. 

Aztán ebéd előtt kicsit beugrottak a fiúk, hoztak ezt-azt, majd ebéd is volt, ami leginkább szóra sem érdemes. 

A délutánokat Simikével együtt abszolváltuk, szinte akadálytalanul, gyakorlatilag evett, aludt, néha nézelődött, aztán jöttek megint a fiúk és akkor örömködtünk egymásnak, vagy nem, mert volt amikor Milán már teljesen k.o. volt, mert kimaradt az alvása, és csak fetrengett a kórházfolyosón, ilyenkor gyorsan olajra is léptek, de volt amikor teljesen jó volt, és akkor nagyon lelkesedtek a kistesójukért. Bár akkor még nem tudtam eldönteni, hogy a lelkesedés az Siminek szól-e közvetlenül, vagy a gurulós kocsijának, amivel akár órákat is elkrosszoztak volna a folyosón, ha hagyjuk. Na meg az én kórházaskekszem,  (egyszerű kakaós győri keksz, amit itthonról vittem be, és a fiókomban volt), hát annak aztán akkora sikere volt, hogy szerintem csak azért jártak be olyan lelkesen, hogy kapjanak kórházaskekszet:)

A fennmaradó időben sokat olvastam, sokat aludtam vagy csak szunyókáltam,  vagy beszélgettünk a csajokkal, és röhögtünk is volna sokat, ha sebünk engedte volna:) 

Szóval pikkpakk eltelt az a néhány nap, és ha még egy hátmasszázs is benne lett volna a szolgáltatásban, akkor  igazi wellnessnapok is lehettek volna. (Leszámítva, hogy takarítani azt nagyon szerettek, még a fürdőszobát sem, szóval ebből a szempontból meg nagyon gáz)

Úgyhogy pár nap itthonlét után nem mondom hogy nem fogalmazódott meg bennem a vágy még néhány ilyen nyugis napra. Mondjuk ha egy héten egyszer, vagy kéthetente 1 napot eltölthetnék valahol így a világtól távol, akkor az azt hiszem erősen javítana a közérzetemen sokszor. 

Azóta pedig itthon gyűrjük magunk alá a hétköznapokat. Egyelőre minden megy a maga útján, nincsenek kőbevésett szabályaink, napirendünk meg pláne nem, de jövő héten úgyis kezdődik az ovi, ami ad majd némi keretet a napjainknak, és akkor biztos hogy minden átalakul majd. De hát minden napnak a maga baja.... aztán meg majd meglátjuk.

Esti rituálék

Nincs még igazán kialakult rutinunk, de nagyjából úgy zajlik az esti menet, hogy a nagyok kezdik a fürdést, mert amilyen állapotban betévednek az udvarról, az semmiképp nem vállalható a továbbiakban. Marcika ekkor még legtöbbször szunyókál. Vagy nem. Aztán amikor a Nagyok úgyahogy elkészültek, tiszták és már vacsoráztak is, addigra Marcimanó is magához  tér, meg Apa is haza, és akkor jöhet neki is a pancsi, amiben mindenki részt vesz. Marci pedig hihetetlen módon gyakorlatilag hang nélkül tűri. (hol van már az, amikor Máté hetekig torkaszakadtából ordított minden fürdéskor???)

Aztán jön az esti tej, kinek flaskából, kinek ciciből, meg az estimese, és ha szerencsénk van, akkor Marcika el is vonul álomföldre, és akkor az este úgy folytatódhat, ahogy régen is volt, Máté Apához bújik, Milán meg hozzám. De aztán olyan is van, amikor Marcika sem akar kimaradni a kicsiarakásból, és addig nyűglődik, amíg őt is ki nem hozom a többiekhez. És akkor 500szor áthelyezkedünk mire mindenki megtalálja a helyét. 

Tegnap is így volt. És végül így érte utol őket az álom:

Lehet, hogy lassan kéne egy nagyobb kanapé?

Simi most már tényleg megszületik

Szóval ott tartottam, hogy végre valahára bekerültem a műtőbe, ami két okból is volt jó, végre történt valami, és ráadásul ez a valami egyre közelebb vitt ahhoz, hogy találkozhassam Simivel, és hogy túl legyek az egész hercehurcán. 

A műtőben rögtön nagy lett a sürgés-forgás, egy pillanatig nem is volt más dolgom, csak ülni az ágy (?) szélén miközben mindenki pakolászta a dolgait, és én ezalatt a pillanat alatt le sem tudta venni a szememet azokról a fémhangú, fémszínű furcsa szerszámokról, amiket épp Józsi rakott szépen sorba a velem szemközti asztalon. Hát nem volt egy szívetmelengető látvány.... Szerencsére tényleg csak egy pillanatig tartott, mert aztán jöttek az altatóorvosok és mindent szépen elmondtak hogy mi hogy fog történni. Ezen a ponton eléggé féltem, bevallom, nem emlékeztem már, hogy fog-e fájni vagy sem, és ha igen akkor mennyire, de végül nem fájt egyáltalán, talán kicsit kellemetlen volt, nem több. 

Míg én szépen fekvőhelyzetbe helyezkedtem, és teletapasztották a mellkasomat ragacsokkal, az egyik kezemre vérnyomásmérőt húztak, a másikra valami infúziósflaskát, addig bevonult az orvosgárda is. Nem sokan, talán 2 orvos (az egyik a sajátom persze), meg egy nővér. 

Miközben arra vártunk, hogy hasson a szer, addig a szememmel valami kapaszkodót kerestem. Milánnal a faliórát néztem egész végig, de most pont szemben volt az óra, amit kitakartak a kendővel. Szóval azt nem tudtam nézni. Csak néztem oldalra, a plafonra, de nem volt sehol semmi. 

Aztán mondta a doki, hogy na akkor essünk túl rajta. Fura, volt, mert ekkor még a lábujjaimat rendesen éreztem, de megnyugtattak, hogy az nem baj, mert a fájdalomközpont az máshol van, és nyugi, fájdalmat azt nem fogok érezni egy szikrányit sem. Hát jó, gondoltam magamban, akkor mindent bele.
Hogy valamivel elvonjam a figyelmemet a függöny mögötti fémes csengésről próbáltam számolni a perceket, de az altatóorvos mindig összezavart az időnként nekem szegezett kérdéseivel, és olykor-olykor helyzetjelentett is. 

Közben pedig úgy éreztem, hogy mindjárt lerángatnak az asztalról, amit szóvá is tettem, hogy olyan érzésem van, hogy mindjárt leesek. De akkor a dokim megnyugtatott, hogy ne aggódjak, majd elkap, ha így lenne, de nem fogok leesni. (pláne, hogy kezem-lábam oda volt kötözve az asztalhoz)

És akkor egyszer csak azt mondta az altatóorvos, hogy ő már látja a buksiját:) És hogy mindjárt kiemelik, és hűűűű meg haaaa, és a következő pillanatban 11 óra 33 perckor már ott is volt Ő, ott kukucskált a kendő fölött, nézett bele a nagyvilágba nyálkásan és egy elégedetlen áááááá-val üdvözölt:) Csodaszép volt, és ott abban a pillanatban inkább Milánkára emlékeztetett.
Aztán odafektették a mellkasomra egy pillanatra, és bár ott volt közöttünk az a fránya függöny, mégis éreztem ahogy a kis testével ott piheg:)
Majd elvitték kimosdatni, és kis idő múlva visszahozták illatosan, pihepuhán, és akkor végre megsimogathattam a kis piros, pihés bőrét, beleszagolhattam a kis nyakába, és olyan új szaga volt, olyan érintetlen még, tulajdonképpen nem is volt semmi éreznivaló még rajta, csak Ő maga. Cserébe Ő pedig beleordított a fülembe:) Ezt amolyan üdvözlésfélének vettem. A kis kezével pedig olyan erősen kapaszkodott az ujjamba, hogy szinte úgy kellett lefejteni róla, amikor el akarták vinni.
Azt mondták, hogy 3400g (ami azért mégsem 3800:)) és 57 cm. (Ez az 57 cm is lecsökkent 52-re az itthoni doktornénis látogatás alkalmával, ami valóban közelebb áll a valósághoz.)
Ezután pedig valami ősnyugalom szállt meg. Már egyáltalán nem törődtem vele, hogy mi történik körülöttem, a fiúk voltak a fejemben, hogy vajon mit csinálhattak odakint ez idő alatt, és hogy vajon látták.e már az kistesójukat. Hirtelen nagyon elálmosodtam, és szerintem percekre el is aludtam. Csak foszlányokra emlékszem, és nem is tudom hogy milyen időrendben következtek, egyszer hallottam, hogy a betegrakodó Józsi beszólt, hogy Kozák Danuta aranyat nyert, aztán arról beszélgettek miközben a hasat varrták, hogy ki mit fog ebédelni és hol, és hogy a kórházas menzán marhapörkölt van tarhonyával. Mondanom sem kell, hogy ekkor én már nagyjából 18 órája nem ettem egy falatot sem, és tudtam, hogy a nap hátralévő részében sem fogok egyebet kapni, csak háztartási kekszet, úgyhogy remek volt ezt hallgatnom:) De megszoktam már, mert Milánnal is ebédidőben feküdtem a műtőben, csak akkor szilveszter lévén a disznótoros volt a téma.
Aztán egyszer jött egy nővér, hogy milyen aranyosak kint a fiúk, és hogy a kisebbik már alszik a kanapén, és hogy mennyire édes, mert az egyik keze ide lóg, a másik lába meg oda, és hogy már mindenki a csodájára jár:) (fénykép nem készült róla, pedig én is megnéztem volna szívesen, mert amikor engem kitoltak, akkor már kicsit összeszedetettebben feküdt)

Aztán mikor mindennek vége volt, akkor visszatoltak a szobába, és én borzasztó álmosságot éreztem, egyszerűen nem bírtam a szememet nyitva tartani. Mondjuk nem is volt miért. Az érzéstelenítés miatt feküdnöm kellett 6 órát, aztán kelhettem fel. Visszagondolva egész gyorsan eltelt az a 6 óra, mondjuk nem tudom mennyit aludtam belőle, arra viszont emlékszem, hogy borzasztóan izzadt a fásli alatt a lábam, nagyjából olyan volt, mintha egy gyapjúzoknit húztam volna magamra a nyár közepén. Meg még arra is emlékszem, hogy bejött hozzám a dokim, és mondta, hogy minden nagyon király, és hogy nem volt semmi extra, és most olyan jól kitakarított mindent odabent, meg az összenövéseket is eltávolította, hogy jobb lettem mint újkoromban, és ő most azt mondja, hogy simán belefér még egy negyedik gyerek.
Mondtam neki, hogy térjünk erre vissza akkor, amikor már le tudok szállni majd az ágyról:)

A felkelés persze nem volt annyira jó, de olyan vészes sem, egészen jól tudtam mozogni, de lehet hogy csak rosszabbra készültem.
Este még beugrottak a fiúk, hogy csináljanak pár képet Simiről, mert délben már nem nagyon volt rá lehetőség, meg különben is Máté nagyon be volt sózva. Nagyon tetszett nekik:) Nem is nagyon tudtak vele betelni.

Azóta sem tudunk:-D

Első séta

Hiszem, hogy amit odafentről egyik kézzel elvesznek, azt a másikkal visszaadják.

Amennyire nehezen viseltem és utáltam a nyarat pocakosan, annyira élvezem most Simivel, hogy nem kell nyakig öltöztetni, se kintre, se bentre. Hogy szinte gondolkodás nélkül kitehetem a teraszra levegőzni, amíg elkészül az ebéd, és hogy nem kell hetekig a lakásban dekkolni vele, mert odakint döngetnek a mínuszok, és nyakig érő hó van. 

Így aztán Simike hamar túlesett az első utcai sétáján, amiről nem készült kép, majd a másodikon is, amiről viszont igen.

Kicsit bajban vagyok, hogy mit kell egy ilyen pici babára adni ilyen nyári melegben, hogy vajon fázik-e vagy sem, kell-e sapka van sem... télen azért ilyen szempontból könnyebb volt, nem volt kérdés, hogy tetőtől talpig be kell öltöztetni a delikvenst. 

Tesók

Avagy ilyenek voltak:

Máté pedig ugyanolyan lelkesedéssel fogadta Marcit, mint annak idején Milánt, simogatja, puszilgatja, ha csak teheti mindig ott van körülötte.

Milán is nagyon kedves vele, de Ő többször elvan a maga kis világában, de amikor eszébe jut, akkor Ő is odakuporodik, de Ő most pont az engemnefényképezzetek korszakát éli, és ha meglátja a kamerát, akkor elfordul, vagy elbújik, vagy egyszerűen elmegy, úgyhogy egyelőre nincs közös képünk róla és Marcikáról, de remélem majd lesz.

Simi megszületik- A várakozás

Szóval... eljött a mi napunk.

Harmadiknak voltam előjegyezve a műtétlistán. A szobatársam volt a második, így együtt vártunk a sorunkra egy darabig, és nagyon drukkoltunk, hogy nehogy befusson valami sürgős eset, ami miatt eltolódna az egész program. Sürgős eset szerencsére nem futott be, de csúszás az viszont mégis volt. Nekem korábban azt mondták, hogy 9 körül jelentkezzek a szülőszobák ajtajában. Addigra megérkeztek a fiúk is, mindenki csiniruhában jött Simi tiszteletére. Előző nap felvetettem ugyan Máténak, hogy nem muszáj ám jönniük, megbeszélem Ábelékkel, hogy náluk tölthetik-e a délelőttöt, de Máté hallani sem akart róla, mindenképpen ott akart lenni. Pláne, hogy előző hétvégén, amikor ingben és nyakkendőben akart jönni nagyboltba, akkor azt mondtam neki én oktondi, hogy majd akkor öltözzön már inkább ünneplősbe, amikor megszületik Simi, ne a Tescoba.

Így aztán 9kor teljes létszámmal ücsörögtünk a szülőszoba előtti kanapékon. Milán nyuszit dobált, Máté folyton kérdezett, hogy akkor mi meg hogy, én pedig tűkön ültem. Aztán álltam, aztán megint ültem, és még mindig semmi nem történt. Aztán kiderült, hogy még az első esetet sem tolták ki a műtőből, úgyhogy én nyugodtan (hehehe) menjek vissza a szobámba, és várakozzak csak ott, és majd fognak szólni, ha bemegy a második, de az még biztos hogy beletelik fél-háromnegyed órába. 

Na ez az infó bőven nem kellett az izgatottságomnak, eddig is éppen eléggé odavoltam már. Hogy a fiúk ne szedjék szét a folyosót lementünk velük a kertbe, hogy egy kicsit szaladgáljanak, és azt gondoltam nekem is jót fog tenni egy kis levegő. De ott sem igen tudtam magammal mit kezdeni, szerettem volna már túllenni a dolgon, de legalábbis azt hogy történjen végre valami, ne csak ez a végehosszanincs várakozás. Kis idő múlva inkább vissza is mentem a szobába, hogy nehogy lemaradjak az eksönről:) Ekkor már igencsak benne voltunk a délelőttben, fél10 is elmúlt már, és az hogy előző este 7 óta nem ettem, és éjfél körültől nem ittam semmit nem dobott sokat a hangulatomon. Nem bírtam már egyhelyben megülni, így odavissza grasszáltam a folyosón, és próbáltam magam nyugtatni, hogy mi a fenén parázok, hiszen pontosan tudom mi fog történni, és milyen lesz, úgyhogy teljesen felesleges cidrizni. Ekkor aztán feltűnt egy kékpólós, és mondta na akkor most már mehetek. Én balga pedig azt hittem, hogy most már közel van a vége. Pedig dehogy volt....

Egy darabig jó volt, és meg is nyugodtam, mert végre történt valami. Infúziót kaptam, megint vérnyomást mértek, és ctgre kapcsoltak. Aztán innentől kezdve megint csak nem történt semmi. Ráadásul amikor hanyatt feküdtem elkezdtem rosszul lenni, így muszáj volt oldalfekvésben ctg-zni, de így meg örökké elvándorolt a szívhang, de közben ott feküdtem egyedül, mert senki nem ért rá semmire, mert szabadságolások is voltak, meg tele volt a szülészet, mindenhol vajúdott valaki, szóval elég nagy volt a fejetlenség és a rohangálás. Én pedig csak feküdtem, és feküdtem, és feküdtem, és először fáztam, aztán melegem volt, és csak az óra ketyegett a falon, de az könyörtelenül, és folyton csak a fiúk jártak az eszemben, hogy vajon hogy bírják odakint, és nyilván azt hiszik, hogy már bent vagyok a műtőben, és lassan el fognak kezdeni aggódni, hogy mi van már. Megfordult a fejemben, hogy kiküldök valakit, hogy szóljon nekik, de mivel nem járt arra a kutya se, leszámítva a 10 órás vizitelőket és néhányszor a dokim is benézett, hogy helyzetjelentsen,  így nem volt erre reális esélyem. 

Aztán egyszer csak végre valahára 11 óra körül, amikor már 1és negyed órája(!!!) kattogott rajtam a ctg, akkor végre megjelent a dokim is, és megnyugtatott, hogy minden oké, már mindjárt megyünk, már csak arra várunk, hogy felszáradjon a műtő. Juhéééé!!!! 

Nem is kellett sok idő, és megjelent Józsi, a centivastag aranynak látszó nyakláncával a nyakában, és átdobált egyik ágyról a másikra, majd megint egy másikra, és végre ott ültem a jéghideg műtőben, és hirtelen legalább 5en tettek vettek körülöttem.

folyt.köv.

Egyhetes

A ma 1 hetes Marcibabára igazán nem lehet egy fél rossz szavunk sem. Szépen eszik, igaz, kicsit furán csinálja, mert 5-10 perc evés után muszáj neki rápihenni egy 15-20 perceset, hogy aztán ott folytathassa, ahol abbahagyta. Aztán van amikor csak fekszik, és békésen nézelődik. Vagy ölbekívánkozik és onnan nézelődik. És amikor kinézelődte magát, akkor alszik egy gigát. 

Nagyon békés. Nagyon simulékony. Nagyon puha, és nagyon puszis.

És olyan jó, hogy még nem volt egy hetes sem, de már kint teraszozott, és hogy nem kell nyakig beöltöztetni, hanem szabadon lehetnek a kis tappancsai:) 

És ma kapott egy  szülinapi tortát is, ami épp egy Marcinyi:)

A szerda

Kedden estefelé felhívott a dokim, hogy mivel aznap éjszaka ő ügyel, így jó lenne, ha az eleve korai 7 óra helyett, amikor az osztályos betegfelvétel papíron elkezdődik, már 6-negyed 7 körül megjelennék, hogy még ő tudjon felvenni. Gyors fejszámolással kiokoskodtam, hogy ez testvérek között is egy negyed 6-os kelést jelent, és akkor még nem beszéltünk arról, hogy szerencsétlen fiúkat is magunkkal kellett rángatni, mert itthon mégsem hagyhatjuk őket egyedül, én meg nem akartam lányanya módjára egyedül becuccolni pocakostul-bőröndöstül a kórházba. Ehhez valahogy nem lett volna hangulatom.

Az éjszaka egész jól telt, még aludtam is, és a fiúk sem vándoroltak fél éjszaka, mint ahogy az utóbbi időben szokásukká vált. A hajnallal együtt mi is ébredtünk, és nem sokkal utánunk Milcsike is megjelent az ajtóban kómásan a nyuszijával-cumijával, és csak bújt oda, és olyan jó volt ölelni és szagolni a kis szundiszagú buksiját. Az idill addig tartott, amíg meg nem említettem, hogy mindjárt öltözni kell, mert mennünk kell a kórházba. Erre az infóra teljesen éberré vált, és teljesen belelkesült, hogy autóval visszük anyát a kórházba. Nem, látványosan nem bánkódott, ami részben annak is köszönhető, hogy a megelőző pár napban Feri egy olyan valóságtól elrugaszkodott képet festett le nekik az anyamentes napokról, ahol csokit fognak reggelizni, ugrálhatnak majd az ágyon, egész nap kiabálhatnak, és egyébként is kolbászból lesz a kerítés:) Úgyhogy gyakorlatilag szinte már alig várták, hogy becsapódjon mögöttem a kórházajtó. 

Szóval teljes stábbal hajnalok hajnalán megjelentünk a kórházban, ahol kaptam egy szép kis ágyat egy négyágyasban, majd válaszoltam számtalan kérdésre újra és újra, aláírtam kábé 15-ször 15 féle papírt, mértek vérnyomást, ami hozzám képest brutál magas volt valami 130 körüli, meg mértek pocakkerültet, ami a kórházas mérőszalag szerint 102 centi volt. Majd a ctg-re is rákapcsoltak, hiába mondtam hogy ebben az órában tutibiztos, hogy aludni fog egyszem Harmadikunk, de ez senkit nem zavart.

Közben a fiúk hazamentek, kár lett volna tovább fárasztani őket a kórházfolyosón. 

A délelőtt folyamán kaptam még egy búcsúultrahangot is, ahol láthattam, hogy Simike jószokásához híven még mindig a kis pofija előtt tartja a kezecskéit, majd a néni becsült neki egy extra 3800g körüli súlyt, amitől én azt hittem lefordulok az ágyról azon nyomban. Eléggé irreálisnak gondoltam hogy egy ekkora gyerek bármilyen módon is elférne a hasamban, még akkor is, ha eléggé gigaméretűvel büszkélkedhettem így a végére. Szóval kicsit nehezen emésztettem ezt az infót, és elég sokáig kattogtam is rajta az ágyamon ücsörögve, jobb dolgom nemigen volt. De legalább nem a másnapon, és annak mindenféle esetleges negatív kimenetelin agyaltam órákat, annál még egy óriásbébi gondolata is jobb volt:)

A nap további része gyakorlatilag eseménytelenül telt, és viszonylag gyorsan is, olvasgattam, rádión olimpiát hallgattam, és fültanúja voltam 2 aranyéremnek is de ez közel sem volt olyan izgalmas mintha a saját szememmel láttam volna, aztán aludtam is volna, de olyan fejfájás gyötört, hogy még aludni sem tudtam tőle. Borzalmas volt, ritkán szokott ennyire fájni, és nem is nagyon tudtam, hogy az izgalom miatt fáj, vagy a front miatt, vagy azért mert korán keltem, és onnantól kezdve felborult a bioritmusom, de hiába toltam le 2 automatás kávét is, nem nagyon akart szűnni.

Délután aztán jöttek a fiúk, (szerencsére addigra elviselhetővé enyhült a fejfájásom) és leróttak jónéhány kört a kórház kertjében, mi pedig csak ültünk a padon, és néztük őket, és olyan aranyosak voltak, és annak ellenére, hogy ott voltunk a nagy találkozás kapujában, valahogy mégis olyan távolinak tűnt, hogy hamarosan még egy gyerekünk lesz:) El sem tudtuk képzelni, milyen lesz. 

Közben pedig búcsúztam a pocakomtól is, és hiába hogy már kétszer vettem eddig búcsút nagypocaktól, mégis olyan fura volt elképzelni, hogy másnap megint többé-kevésbé pocakmentes leszek, és nem lesz már benne senki... Sajnáltam. Pláne, hogy elvileg nem lesz már többet hasonló élményben részem. Csak simogattam, simogattam, Simike pedig szépen belesimította a kis tappancsát a kezembe. Eszembe sem jutott már az, hogy mennyit kínlódtam az elmúlt időkben, dehogy jutott....

Délután kiderült hogy a másnapi műtéti rangsorban a harmadik leszek én, ami olyan 9órás, fél10-es kezdést jelentett volna. Ekkor már egyre többször gondoltam arra, hogy csak teljen az idő, és legyünk már túl rajta, várakozásban sosem voltam túl jó. Eléggé izgultam. És folyton az járt a fejemben, hogy mégiscsak jobb volt, amikor Milcsikével egyszer csak betoppantunk az alig 10 perceseimmel, és akkor rögtön bekerültem a kavalkád kellős közepébe, valaki mindig volt körülöttem, volt aki a kezemet szúrogatta, az egyik valami szirupot itatott velem, a másik vérnyomást mért, és legalább ketten egyszerre kérdeztek tőlem mindenfélét, mindenki hirtelen tette a dolgát, és ez az én figyelmemet is elvonta attól, ami még rám várt, és nem volt időm gondolkozni.

Most meg.... ott volt egy egész napom, egy egész éjszakám összeesküvés elméleteket gyártani, mert igazából a reggeli vizsgálatokat leszámítva nemigen nézett felém a kutya se. 

Azt hittem, hogy nem is fogok tudni aludni sem... hogy majd hol a másnapra fogok gondolni, hol a fiúkra, hogy vajon mi van velük... ezzel szemben egész jól aludtam, leszámítva azt a csaknem 2 óra hosszát, amikor Simi valami búcsúbulit tarthatott odabent, mert ilyen táncmulatságot, mint azon az estén nem tapasztaltam korábban tőle. 

Aztán egyszer csak abbamaradt az ugribugri.... én pedig nyilván elaludtam, mert legközelebb 6kor ébredtem/ébresztettek. 

Eljött hát a mi napunk!

Itthon:)

Ma délelőtt hazajöhettünk a kórházból, így mától teljes stábbal működünk (próbálunk működni) itthon.

Minden rendben van, én is és Simi is jól vagyunk, és az itthon hagyott fiúk is egyben vannak:) Jövök majd mindenféle beszámolóval, és élményekkel, csak kicsit össze kell kapnom magam gondolatilag, mert kicsit lelassultam a kórházban.

Egyelőre csak annyi, hogy nagyon szépen köszönöm a sok támogatást amit kaptam Tőletek akár itt, akár telefonon, sms-ben, sokat jelentettek, és persze köszönöm/köszönjük a gratulációkat:) 

Még fotók

Szundi:

Szundi + Fityisz:

Fotós inas:

Együtt:

Babalátogatóban

 Máté nagyon készült:

Marci szépen pihengetett a látogatás alatt, még a nyűgös Milcsit is jól viselte.

Üdv a klubban, már nagyon vártunk:

Marcell Simon jelentkezik - Megvan a harmadik!

És mind arany.
Ma délelőtt, az eredetileg tervezett időpontnál később, de egészségesen megszületett  Mészáros Marcell Simon. Baba és anyuka jól vannak.
Máté és Milán türelmesen várakozott a szülőszoba előtt reggel 9-től, míg 12 után ki nem tolták Anyát. Milán addigra már el is aludt a kanapén, így Mátéval üdvözöltük csak az új jövevényt.
Az első és eddig egyetlen fotó kicsit oldalról és alulról készült, hogy a vaku ne zavarja annyira, nemsokára jövünk jobb képekkel is.

Holnapután

Napok óta azon gondolkozom, hogy valahogy jó lenne összefoglalnom, szavakba öntenem ezt a 9 hónapot, ami mögöttem van, de valahogy nem megy....Nem tudok olyan jelzőket találni, olyan mondatokat alkotni, ami hűen tudná visszaadni mindazt ami bennem van most, 2 nappal a Nagy Találkozás előtt. Mert bármit írok  az túl szélsőségesnek tűnik leírva, vagy túl negatív, vagy túl csöpögős, pedig igazából egyiket sem érzem igazán. 

Ha visszagondolok az elmúlt hónapokra akkor mégis inkább a nyűglődéseim jutnak az eszembe, mintsem a gondtalan, felhőtlen babavárás. Nagyon bánom, hogy így alakult ez, folyamatosan keresem is az okokat, de szerintem sosem fogom igazán megtudni, hogy miért volt ez a terhességem annyival másabb, nehezebb, lassabb, kínlódósabb, mint az első kettő. Tény, hogy nem jött túl jól, hogy pont a nehezebb, nagyobbpocakos hetekre esett az oviszünet megspékelve egy remekbeszabott napokig tartó hőségriadóval, amikor egész álló nap össze-, és be voltunk zárva a fiúkkal a lakásba, mert másképp nem ment. De mindegy is most már. Persze voltak azért jobb pillanataim is:) Csak összevetve azzal, hogy Mátéval gyakorlatilag majdnem végig dolgoztam, Milánnal a pocakban pedig pont egy sokatutazós évünk volt, és megjártam vele Nápolyt, Milánót és környékét kétszer repülővel, ahhoz képest most még ha lehetőségem lett volna rá, fizikailag akkor sem lettem volna képes egyikre sem. 

De most már gyakorlatilag csak órák választanak el a végétől... és azért sajnálom is hogy vége, mert minden nehézség ellenére Simi volt hozzám a legkíméletesebb. A kínlódásaim azok mind magam miatt voltak, nem azért, mert Ő épp hosszú percekig tolta ki a kis tappancsait az oldalamon, mint a Nagytesói. Ő még most is inkább hullámzós, mintsem kitámasztós. Ő az egyetlen gyerekem, aki olyan sokszorlátott hullámzóhasat tudott nekem csinálni, a többiek sosem csináltak ilyet. Igen, hiányozni fog. És a pocakom is, pedig iszonyat hatalmas, sokkal-sokkal nagyobb, mint azt valaha is el tudtam volna képzelni. Szinte már külön életet él. Van a pocak, és valahol mögötte vagyok én is:) De nem tudok még arra gondolni, hogy soha többet nem lesz már ilyen pocakom :(  Búcsúzkodni ott lesz az egész holnapom, mint ahogy ráhangolódni a holnaputánra is. Egyelőre még olyan távoli, olyan elképzelhetetlen, hogy hamarosan eggyel többen leszünk. Más dolgom sem lesz egész nap a kórházban, mint búcsúzkodni és hangolódni. még az is lehet, hogy bele fogok őrülni.

Ha Simire gondolok, akkor mindig úgy jelenik meg előttem, hogy a kis buksiját a nyakamba fúrja, és érzem a kis tejszagú leheletét, érzem az orrommal, hogy milyen puha még a bőre, milyen érintetlen. Azt, hogy milyenek lesz Vele a hétköznapok, és hogy milyenek lesznek 5ösben, azt el sem tudom képzelni... majd minden úgy adódik. Remélem.

Búcsúpocakfotó:

Holnap már nem vagyok. Aztán egyszer csak majd jövök, és mesélek, remélem valamikor a jövő hét eleje-közepe felé. De ha minden igaz, akkor rövidhírekkel Feri is fog majd jönni, ha a fiúk engedik:)
puszi Mindenkinek!

Kétszer 11 kérdés-válasz

Kicsit megcsúsztam az elmúlt napokban az idővel, de mivel most már 2 kedves blogtársamtól Diustól és Gneke-től is kaptam ilyen szép rózsaszín díjat, és vele kétszer 11 megválaszolandó kérdést is, így nem halogathatom tovább, lévén, hogy két nap múlva rövid időre ki kell vonnom magam a forgalomból.

Szóval akkor Dius kérdései:

1. Ha a blogodat nem írnád az interneten, hanem mondanod kéne egy rádióban, mennyi bejegyzésed lenne egy hónapban?

Nem hiszem hogy több, mint így, sőt... nem igazán érzek affinitást magamban, hogy egy rádióműsorban szerepeljek, és még a hangomat is hallassam. Pláne mióta néha visszahallom magamat egy-egy gyerekekről készült videón. Neeeemmmm!!!!!

2. Mi pihentet jobban, az írás, vagy az olvasás? 

Egyértelműen az olvasás. De vannak periódusaim amikor írni is nagyon szeretek, mondhatni szófosásom van.

3. A blogod címe változott már valaha? (nem az elérhetőségre gondolok)

 Igen, és nyilván hamarosan megint fog.

4. A kezdeti céljaid, ami miatt a blog indult, azonosak a mostaniakkal?

 Nem igazán. Kezdetben nemigen volt vele célom, egyszerűen csak kíváncsi voltam mi is az a blog. Teljesen dilettáns módon írogattam mindenféléről, ami épp eszembe jutott. Aztán lett afféle énblog, munkablog, majd babavárós, kicsit utazós, de mostanra leginkább babablogként funkcionál.

5. Van e barátod a blogvilágból?

Igen, van. De akikkel nem sikerült még ezideáig személyesen találkoznom, azokat is a barátaimnak tartom, hiszen évek óta ismerjük egymást.

6. Van e ellenséged a blogvilágban?

Nem tudok róla, lehet hogy van, de eddig még nem fedte fel magát.

7. Emlékszel e az első bejegyzésed címére? (nem ér puskázni)

Azt tudom, hogy először nem volt címe, csak utólag adtam neki valami hiperelméset, hogy pontosan mit, azt nem tudom, de valami Első, vagy Elkezdem, vagy ilyesmi lehet.

8. Emlékszel e az első kommentelőd nevére? (itt sem ér)

Azt hiszem Pöttye volt, meg is lepődtem, hogy van ember a világon aki olvassa amit írok. 

9. Emlékszel e az első rendszeres olvasód nevére? (és itt sem)

Az biztos Vica volt. Mivel Ő inspirált arra, hogy próbáljam ki a blogolást, hosszú ideig csak ő tudta, hogy egyáltalán van nekem ilyenem, tehát ő volt az első és egyetlen olvasóm.ű

10. Hány bejegyzés után mondtad el valakinek személyesen, hogy blogot írsz?

Fogalmam sincs. Nem szoktam reklámozni. Még most sem. 

11. Szeretnél egyszer a blogodhoz kapcsolódó tevékenységgel pénzt keresni?

 Eszembe sem jutott eddig, nem is tudom milyen módon lehetne, de nem is szeretnék, azt hiszem.

Huhhhh....

És akkor Gneke kérdései, amik bevallom kicsit kifogtak rajtam, valószínű nem is fogom tudni valamennyit maximálisan teljesííteni, bocsi ezért.

1. Mi jut eszedbe erről a számról?

Szeretem a 11-et.  Meg a fociban a 11-es is eszembe jut.

2. Van-e valamilyen kötődésed, személyes emléked a 11-es számhoz kapcsolódóan?
 Kicsi keresztfiunk Csongi 11-én született:) pl.Jaaaa, és 11-én van a házassági évfordulónk is:)

3. Szerencseszámod-e a 11? Mondjuk megjátszanád-e a lottón?
Kifejezetten nem tartom szerencseszámomnak, de ha veszünk lottót, akkor az 5-ösön meg szoktuk játszani, mert Milán születési dátumában szerepel. 11.57-kor született.

4. 11 dolgot mondj magadról, ami legelőször eszedbe jut ha magadat kellene jellemezned! Lehet külső vagy belső tulajdonság, amit fontosnak tartasz!
vörös, szeplős, szerintem konfliktuskerülő,sokszor türelmetlen, olykor hisztis, lelkiismeretes, nyitott, előfordul hogy a végletek embere vagyok, alapvetően vidám, szerintem értem a viccet

5. A gyermeked/gyermekeid 11 hónapos koráról mi jut eszedbe?
Máté: szerintem ezerrel fogzott. Amúgy nem tudom, hogy pont 11 hónaposan milyen volt. Az biztos, hogy még nem járt, és az is biztos hogy még nem aludta át az éjszakát egyszer sem.
Milán: ugyancsak passz, de Milán jobb alvó volt.

6. Te milyen voltál 11 évesen?
Elképzelésem sincs.

7. Milyennek képzeled a gyermeked/gyermekeid 11 évesként?
Szerintem egyik sem lesz könnyű eset, de mindegyik másképp lesz "problémás". Remélem hogy leszek annyira bölcs addigra, hogy tudom majd őket jól és az igényeiknek megfelelően kezelni. De biztos szépek lesznek és okosak:)

8. Milyennek képzeled magadat, a világot 11 év múlva?
Magamat nem akarom még elképzelni sem 11 év múlva. Bazi öreg leszek:)  Szerintem egyszerű dolgozó anya leszek majd, aki próbál jól lavírozni a kamasz fiai és a munkája között.
A világot... hmmm... remélem hogy nem lesz rosszabb.

9. Fel tudsz-e sorolni 11 tárgyat, dolgot amit a legfontosabb számodra? (amit magaddal vihetnél egy lakatlan szigetre)
húúúú.... egy lakatlan szigetre biztos vinnék valami bozótvágó kést, kötelet, gyufát, sátrat, esetleg egy idevágó szakirodalmat, hogy mit tegyünk ha egy lakatlan szigetre keveredünk. Vinnék szerintem papírt és ceruzát is, hogy meg tudjam írni az élményeimet. Meg tulajdonképpen egy csomó mindent vinnék, fényképezőt, meg laptopot, meg internetkapcsolatot, de nem gondolom hogy egy lakatlan szigeten van elektromosság, így nem sok hasznát venném. Talán fényképezőt vinnék. Amíg tart az aksi, addig csinálnék jó sok képet.
Talán még meleg ruhát is vinnék. Biztos hidegek az esték.

10. 11 helyet, országot, várost, épületet nevezz meg, ahová szívesen elmennél! Lehet közte olyan is, ahol már voltál, de szívesen visszamennél!
Óóóóóó én aztán bárhová elmegyek bárhányszor, ha arról van szó, hogy menni kell:)
Deeeee!
Mindenképpen szeretnék elmenni egyszer az USA-ba, és végigautózni a Route66-en. (ez már önmagában kimeríti a 11 lehetőséget)
Aztán az is tervben van, hogy Európa fővárosait, és jelentős városait mind megnézzük.
Egyébként is, de amikor ilyen meleg van, akkor meg pláne nagyon vágyom Skandinávia bármelyik részére:)
Egyszer biztos elmegyünk majd a fiúkkal Erdélybe, és túrázunk egy nagyot:)
A visszamennék listámon szerepel Amszterdam, (meg úgy általában Hollandia) Velence, és Barcelona.
Hogy hazai helyeket is mondjak, Pécsen és Kaposvár környékén  még sosem voltam. De szívesen mennék a Zemplénbe, Gyulára, és tulajdonképpen bárhová. A Balaton bármelyik részére pl. bármikor.

 11. És végül 11 kedvenc: lehet (vegyesen) könyv, zeneszám, keresztnév, sportág...
U2: One
sztrapacska (talán)
Coca-Cola, tejeskávé (leginkább egy fincsi olasz Latte Machiato)
fényképezés
könyvek. mindig más a kedvenc.
száguldás (szívesen kipróbálnék egy Ferrarit)
repülés
tenger
hegyek
ősz
tulipán
a pillanat, amikor átfagyva belépsz egy meleg szobába

Kivételesen nem adom tovább senkinek, két okból, egyrészt mert már sokan megkapták innen-onnan, másrészt jelen pillanatban nem tudok a fentieknél frappánsabb kérdéseket kitalálni. De akinek kedve és ideje van, azok válaszait a fenti kérdésekre szívesen olvasnám:)
pussz

Minusz egy

Azaz 1 hét múlva ilyenkor, ha minden a terv szerint halad, akkor már nem pocakfotót fogok mutatni, hanem pihepuha babafotót:) 

A mai napom, mivel végre a héten ma már nem volt sehol sem jelenésem,  igazi láblógatással telt, jobban mondva lábpolcolással, és ez nagyon jót tett az elefántcsülkeimnek, talán mintha nem lennének annyira dagadtak. Ellenben megint olyan meleg van, hogy most már nem csak azért nem tudok aludni mert sehogy sem kényelmes, vagy mert wc-re kell mennem, vagy mert begörcsöl a combtövem (húúú ez a leggázabb), hanem azért sem, mert melegem van. De tulajdonképpen mindegy is, hogy mi miatt nem alszom. 

De hogy a mai abszolútrelaxomat teljessé tegyem, a lábfelpolcolás mellett még lábat is áztattam fincsi hűvös fahéjas-narancsos lábápolós vízben, aztán kétszer is aludtam, délelőtt is egyet, meg délután is egyet, olvastam is, és még tévét is néztem. Szóval nem lehet rám panasz. 

Ja, és beszéltem a fiúkkal telefonon, igaz, hogy kábé minden harmadik szót értettem csak, mert még mindig nem sikerült ráhangolnom a fülemet a kis cérnahangjukra telefonon keresztül, de Milán elmondta, hogy ott vannak Papánál, és hogy mennek majd focizni, Máté pedig elhadarta, hogy délelőtt állatkertben voltak, (Szegedi Vadaspark) és valamit mondott a krokodilokról meg az orrszarvúakról, de azt nem értettem pontosan, hogy voltak-e vagy sem, vagy mi van velük, de az esti szkájp még hátravan, és remélem akkor lesz majd élménybeszámoló:)

Hír még, hogy Milán kiharapta a medencét :-DDD és ezt irtó büszkén újságolta tegnap este:) 

Persze nagyon hiányoznak, de másrészről meg nagyon élvezem, hogy nem kell 3 percenként feltápászkodnom mert az egyik szomjas, a másik a polcról akar valamit, meg különben is menjünk játszótérre, vagy akármi, és csönd van. (relatív). Jó most ez a semmittevés. Jól esik. Nem is vagyok már sokkal többre képes. El vagyok bálnásodva.

Nyaralnak

Tegnap délelőtt a fiúk MIND A KETTEN vidékre utaztak a Papáékhoz!!!! Máté mint egy rutinos nyaraló oktatta Milánt, hogy majd mi hogy lesz:

- Figyelj Milán, majd úgy lesz, hogy egyik nap Te alszol Papával, másik nap meg én. 

- Majd mondjuk Papának, hogy menjünk el a nagy pályára focizni!

- Majd kölcsönadom neked az én gumipapucsomat, jó??? mert nekem van Papánál másik. (nem találom Milán gumiklumpáját)

- Ha hisztizel, akkor nem jöhetsz Papákhoz!

- Fürdünk majd a kismedencében?

és így tovább, és így tovább.

Milán pedig mindenre lelkesen bólogatott, és azt mondta Jóóóó! Bármire rábólintott volna szerintem, csak ő is mehessen Mátéval.

És miután a fél játékosszekrényt, könyvespolcot, kismedencét, focilabdát, kisflaskát, nagyflaskát, teásflaskát, tejesflaskát, útiperecet meg  lópimpilit is  bepakoltuk, és az autósülések is végre a helyükön voltak, Milánnak csak akkor kezdett el picit görbülni a szája, és csak azt kérdezgette, hogy Te is jössz? Te is jössz? :((( Édes kis bogaram!!! Megbeszéltük sokadjára, hogy nem, én most nem megyek, mert nekem doktorbácsihoz kell majd mennem, és felsoroltam, hogy ki mindenki más lesz ott helyettem, és Máté is ott lesz, és hogy milyen klassz lesz majd, meg hogy majd beszélünk telefonon meg szkájpon, akkor beletörődött, és két perc múlva már mosolyogva küldte a puszikat, és integetett hogy szia Anya, akkor majd találkozunk!

Azóta vagyok itthon olyan egyedül, mint a kisujjam. 

A fiúk jól elvannak, állítólag nincs velük baj, amiben biztos van némi kis szépítés is, de a komoly problémák nincsenek. A tegnapi utazásos, vásárlásos, újdonságos nap annyira felspanolta őket, hogy még az esti elalvással sem volt semmi gond, bár nagyon részleteket még nem tudok, mert reggel amikor telefonáltam, akkor még épp kómázgattak és a reggeli betevő meséjüket nézték, nagyon sűrűn meg nem akarok rájuk csörögni, hogy nehogy megzavarjam a kis lelkivilágukat. Este beszéltünk szkájpon, és annyira furcsa volt őket képernyőn keresztül látni, hogy azt nem is tudom elmondani. Milánt még sosem láttam ennyire kívülről, hiszen ő most van tőlem először távol, és nagyon büszke vagyok rá, hogy ilyen jól viseli, sőt gyakorlatilag ő követelte ki magának, hogy ő is mehessen Mátéval, mert a múlt héten vérig volt sértve, hogy ő nem mehetett vele. Szóval nagyon büszke vagyok rá:) Mondjuk ő mindig is sokkal talpraesettebb és stabilabb volt, mint Máté hasonló korúan, és ha nem idegenekkel kell lennie, (márpedig Papáék nem azok), akkor nagyon jól feltalálja magát, és alkalmazkodik. (A múltkor is nagyon ügyi volt, amikor a barátnőméknél volt egy délelőtt, míg én ctg-ztem, dicsérte is Alíz, hogy milyen kis ügyes volt, nem volt vele semmi gond). 

És egy kicsit magamra is büszke vagyok, egyrészt mert el mertem, el tudtam őket engedni. Egyszerre. Ilyenre még sosem volt példa. (oké, részben a magam érdeke is volt, hogy ha egy mód van rá, akkor ne terheljem túl magam itt a végére) Másrészt pedig eddig még csak egyszer (vagy kétszer?)  sírtam, pityeregtem, ami azért megbocsátható, sőt ennyi még kötelezőnek is mondható. Az estétől kicsit tartottam, hogy majd mi lesz, hogy lesz-e majd telefonban pityergés, de nem volt semmi, és az én figyelmem is inkább Gyurta Danira szegeződött, és mire észbe kaptam, már késő este is volt:) Ennek ellenére persze sokat gondolok rájuk, szinte minden percben, és annak ellenére, hogy nagyon hiányoznak, és mindenről ők jutnak az eszembe, tudom, hogy nagyon jól érzik magukat, nagyon jó helyük van, és nyilván nagyon élvezik, hogy mindenki körülöttük sürög-forog és gyakorlatilag ők a főnökök, mert itthon azért nem feltétlenül van így, de hát erről szól a nagyszülős nyaralás, vagy mi.

Ma délelőtt pedig újra ctg-re mentem, meg úgy volt, hogy doki is még rámnéz egyszer utoljára, és méhszájat néz, meg súlyt becsül, de neki sos műtőbe kellett mennie, így vele végül nem találkoztam, és a ctg-n kívül minden már elmaradt. Abban maradtunk, hogy ha nincs semmi, akkor szerdáig már nem kell csinálnom semmit, szerdán hajnalban ( 7-től fél8-ig van betegfelvétel, khmmm) reggel pedig úgyis találkozunk amikor jelentkezem az osztályon. 

Ez a nagy helyzet... hogy nincs helyzet:)