Ők ketten

Azt már sokszor írtam, hogy Máté és Milán kapcsolatában van valami különleges. Betudható ez sok mindennek, én rendszerint azzal szoktam magyarázni, hogy Máté nagyon  együttérző, és  ő maga is nagyon igényli szeretetet, az ölelést, a bújást, ezt kifelé, leginkább a nála kisebbek felé is kivetíti, szereti őket pátyolgatni, megcsodálni, simogatni. Talán azért mert kicsi közöttük a korkülönbség, mára tényleg szinte összenőttek. Úgy gondolom, érzem, hogy bár igen-igen ritka az, amikor csak egyedül Máté van a képben, mivel fizikailag megoldhatatlan az, hogy csak kettesben legyünk, de azt veszem észre, hogy adódik is egy-egy ilyen alkalom, neki már a furcsa, ha nincs velünk Milán, és hiányzik neki. Soha fel sem merül benne, hogy valamit Milán nélkül is lehetne csinálni, a kis buksijában mindig ott van Milán. Ilyen pl. amikor kettesben mentünk könyvtárba, és nem csak magának, hanem Milánnak is választott könyvet, vagy amikor a hétvégén ketten mentünk a kisboltba, és nemcsak magának, hanem Milánnak is választott péksütit. Vagy amikor arról beszéltünk, hogy nyáron majd mehet a mamához nyaralni, akkor rögtön az volt az első reakciója, hogy jó, de Milán is menjen vele. Ha megyünk valahová, vagy vagyunk valahol, játszótéren, buszon, akárhol és meglát egy kisbabát, rögtön hív, mutatja, hogy nézzem meg, milyen pici, és akármeddig képes lenne mellette ácsorogni.

Milán ő már más tészta. Talán azért, mert ennyire össze van nőve Mátéval, Őt például még a saját korosztálya sem nagyon izgatja, inkább a nagyok felé húz, és ha egy gyerektársaságban vannak Őkorabeliek, meg Máté korabeliek, akkor biztos hogy a nagyokhoz csapódik. Mostanában ugyan észrevettem, hogy érdeklődve nézegeti ő is a kisbabákat, simogatja a tappancsukat, de közel sem olyan intenzitással, mint Máté.
Máté neki a minden. Az esetek nagy többségében hagyja magát Máté által irányítani, és ha nagyon nem ütközik az ő érdekeivel, akkor hajlandó elfogadni a Máté által alkotott szabályokat. Persze vannak összeveszések. Túl idillikus lenne a kép, ha nem lennének. Vannak, nagyon is. Ilyenkor van amikor még össze is verekednek. Van ilyenkor csapkodás, fujjogás, duzzogás, sírás, hiszti, minden ami kell, hogy a műsor hatásos legyen. De ők nagyjából harmadannyi idő alatt elfelejtik a sérelmeiket mint én a veszekedésüket, és mire kettőt fordulok a lakásban addigra megint együtt játszanak valamit.
De ha olyan van, hogy csak egyikre vagyok mérges, akkor a másikuk rögtön ott terem támasznak, és ha esetleg még sírás is van, akkor vigasztalja, simogatja a sértett felet. Aranyosak egyébként ilyenkor, igazi haragűző pillanatok ezek.

És amiért ez az egész eszembe jutott, az pont egy ilyen  tegnapi haragűző eset.
Mátét hoztuk haza az oviból, és nagyon mérges lettem rá, mert már megint nem a kinti nadrágjában volt az udvaron, ami még nem is lenne baj, hanem igazából azért haragudtam, hogy utána sem cserélte vissza a benti nadrágjára, hanem abban maradt, aminek a feneke merő csupa sár volt. Gondolom frissiben ez még nedves is lehetett, mivel reggel még zuhogott az eső, csak délelőttre sütött ki a nap. (Azt hogy ez egyik óvónőnek-dadusnak sem tűnt fel, és hagyták, hogy  sáros-vizes bársonynadrágjában ebédeljen/aludjon/uzsonnázzon/játsszon, na ezt most inkább nem is minősíteném) Szóval lényeg a lényeg, hogy haragos voltam Mátéra, ezért az mondtam, hogy ő most nem kap édességet. Nem vitatkozott, csak 2 lépéssel mögöttünk kullogott. (mindig szoktam vinni valami nyalánkságot, túrórudit, vagy egy kis kinderrudat, nem nagy mennyiségeket.) Tegnap pont egy 2x2 cm-es kis csokikocka lapult a táskámban. Odaadtam Milánnak az övét, akinek az első dolga az volt, hogy az apró kis csokiját kettétörte, és az egyik felét Máténak adta:
- Tessék Mátéka, itt van csokid!

Hát persze, hogy hagytam neki megenni azt a falatnyi kis csokit.
Hát így vannak ők ketten:)
Hogy hogyan fog tudni beépülni a szövetségbe egy harmadik???? Hát.... azt majd a maga idejében.