Az idő még mindig rohan

Érdekes, hogy az évek múlásával folyamatosan változik az időhöz való hozzáállásom. Emlékszem, amikor még kisiskolás voltam, akkor egy nyári szünet is olyan nagyon hosszú volt, hogy augusztusban már tényleg vártam az iskolát. (Stréber voltam, na!) Aztán a szünetnyi idő valahogy lecsökkent, de még mindig lassan telt az év többi része, és volt idő megélni a napokat.

Valamikor a gyerekek születésével egy időben kezdtem elcsúszni, és azóta egyre gyakrabban érzem, hogy csak lavírozom, mert rohannak  a napok, és még ha nincs is semmi extra programunk vagy teendőnk, akkor is a napi rutinnal úgy el tudjuk tölteni a napot, hogy sokszor már csak azt veszem észre, hogy már megint este van, már megint hétvége, már megint nyár-születésnap-karácsony, stb...

És este amikor egymás mellett szuszmákolnak az ágyon, arra várva, hogy valaki az ágyukba toloncolja őket, akkor látom csak igazán, hogy mennyire nagyok már! Hogy az egyik már majdnem lelóg a kanapéról, vagy már le is lóg, a másik pedig már majdnem akkora mint az egyik. És ilyenkor a büszkeség mellett, hogy milyen szépek, milyen nagyok, milyen aranyosak, rögtön a második gondolatom az, hogy mikor lettek ekkorák???? Komolyan!!!! Még Máté is csak most született!!!!!

De hogy miért is eszmefuttatok most sokadszorra erről.... azért mert ezen a héten vannak mifelénk az ovis beiratkozások, és bár az esélytelenek nyugalmával indulunk, ma reggel miután lepasszoltuk Mátét az oviban, felmentünk Milánnal és a tisztesség kedvéért jelentkeztünk az oviba. Persze nem fogják felvenni, mert mifelénk a decemberieknek nullánál is kevesebb esélyük van, de akkor is. Hogy milyen is az ovihelyzet nálunk, abba most nem mennék bele, elég csak annyit mondanom, hogy a mi ovinkban 40akárhány hely ürül meg az idén, amire csak tegnap több mint 60-an jelentkeztek. No de mindegy.

Mátéval valahogy egész másként éltem meg, akkor kicsit csalódásként éltem meg, hogy mindenki ovis lesz csak ő nem. Most ez egyáltalán nem aggaszt, pedig Milán a szobatisztaságot leszámítva sokkal jobban óvodaérett mint Máté volt hasonló korúan. Mondta is Ibolya néni, aki Máté óvónénije és ő intézi a felvételes dolgokat is, hogy milyen kár hogy nem tudja felvenni Milcsit, mert látszik rajta, hogy mennyire szociális és közvetlen. A véleményébe azon kívül hogy ismeri már azóta mióta Máté ovis, gondolom az is belejátszott, hogy az irodában töltött kb.5 perc alatt Milán lepakolt egy fél polcot, belenézett 2 fiókba, és kibontott 2 nemnekivaló iratos dobozt, majd elénekelte az "esik az eső hajlik a vesszőt", és búcsúzásképpen még belekóstolt volna Ibolya néni kávéjába is:) Szóval teljesen otthon érezte magát.

De hát ez van! Legalább addig amíg itthon van, addig gondolhatom azt hogy ő még kicsi. még ha valójában nem is az.

(És most már én is erősen gondolkodom, hogy lecserélem a freeblogot valami másra, mert már úúúúúgy unom, hogy valami sosem működik rendesen!!!! És ezt vehetik fenyegetésnek is akár!)