Miután
a kikötőből a jelenlegi állás szerint kihoztuk a maximumot, az eső még
mindig hol esett hol elállt egy kicsit, visszafelé indultunk, hogy
megkeressük Barcelona katedrálisát a La Seu-t, teljes nevén Santa
Euláliát a Barri Gotic szívében. Ez az a városrész ami telistele van
szűk kis macskaköves utcácskákkal, tele bárokkal, tapasozókkal, és olyan
életszagú. Ezeket a városrészeket szoktam én nagyon szeretni. Most is
így lett volna, ha nem kell szinte menekülőre fognunk a dolgot, és
erkélyek alatt osonni, hogy minél kevesebb eső zúduljon a nyakunkba. Nem
volt könnyű száraznak maradnunk, nem is sikerült. Kivéve Milánt, akinek
a babakocsijához volt esővédő, és még hajlandó is volt beleülni,
gondolom érezte, hogy elég gáz a helyzet. Ellenben Mátéval, akinek bár
volt kapucnija, semmiképp nem akarta felvenni. Nekünk Ferivel meg még az
sem volt, sőt esernyőnk sem, mert Feri ugyan mondta reggel hozzunk, de
én nem akartam cipelni, és nyilván ő sem, mert ő sem hozta :) Mindegy.
A katedrálishoz vezető kis utca volt a
legrosszabb választás a nap folyamán, mert amíg a templom hátuljától
eljutottunk a homlokzatig, addig a vízköpőkkel szegélyezett kis utcán
ömlött a fejünkre az eső. Utálom a vízköpőket!
A templomba 6 euro volt a belépő, így
ezt kihagytuk. Valamiért engem mindig felháborít ha egy templomba
belépőjegyet kell fizetni, pedig sok helyen így van ez. Be is szoktunk
menni néhányba, ha úgy gondoljuk, hogy az a templom más lehet a
többinél, de alapvetően én nem érzem magamat sem annyira mélyen
vallásosnak, sem annyira építészethez hozzáértőnek (ez meg aztán végképp nem vagyok),
hogy különbséget tudnék tenni egyik templom és a másik között, vagy
hogy bármiféle pluszt adjon az életemhez. Persze ha bemegyünk
egyikbe-másikba, akkor mindig csodálatba ejtenek a hatalmas terek, a
kupolák, a freskók, az ablakok, de teljesen dilettáns vagyok ahhoz, hogy
megítéljem hogy mitől más az mint a többi.
Szóval nem mentünk be. Én mérges is
voltam a hülye esőre...hogy nem lehet igaz, hogy még egy olyan ország
olyan városában is sikerül eláznunk, ahol csak szökőévente esik az eső. (enyhe túlzással, de akkor is!!!)
Inkább metróra pattantunk, és reménykedtünk benne, hogy mire a Güell
parkhoz érünk, addigra kisüt a nap, hehehe :)) de legalábbis eláll az
eső.
A nap ugyan nem sütött ki, de amikor
kiszálltunk épp megint nem esett, így nekivágtunk a nem is kicsit
meredek hegyoldalnak. Szerencsére nem a saját lábunkon kellett a távot
megtennünk, mert akkor még most is felfelé mennénk szerintem, hanem
hegyoldalon végig mozgólépcsővel könnyítik meg a lusta turisták dolgát.
A Güell park megépítésével Eusebio Güell
bízta meg Gaudit, mely gyakorlatilag egy lakóparkszerűségnek készült
volna, de sosem készült el, csak az alapok és két ház épült meg, ma
pedig egy gyönyörű park, ahonnan csodás a kilátás a városra. Már ha nem
esik épp az eső, mert esőben nem sok mindent lehet látni :( A park a
világörökség része, kedvelt találkozóhelye az időseknek és a
gyerekeseknek.
Mire felértünk addigra a fiúk is
teljesen megkergültek, Milán minden lépés után leragadt valami igen
fontos dologgal szöszmötölni, Máté pedig valami saját költemény
eldalolásába fogott a maga visszafogottnak nem mondható hangerejével.
Szóval nagyjából mindenki minket nézett. Én próbáltam csinálni néhány Barcelona a magasból képet,
de mivel sem az időjárás, sem a fényképezési tudományom nem javult
azalatt a néhány óra alatt, így inkább nem minősíteném egyiket sem.
Ellenben a fiúkat a falhoz állítottam, és róluk készült néhány aranyos
kép, meg aztán a parkról magáról is sikerült egy-két értékelhetőt
fotóznom, mert valóban nagyon különleges, egyedi, és hangulatos.
Elképzeltem milyen jó lehet itt fent a
tavaszi napsütésben, csak ücsörögni a hullámpadon, kávézgatni, nézni a
várost, átadni magamat a Gaudi-féle életérzésnek. Hát ez most kimaradt.
És készült családi kép is esőcseppel a Feri vállán:
És mire a bejárathoz értünk addigra
megint alaposan rákezdett az eső, ami csak esett és esett, és ekkor úgy
döntöttünk hogy most már kellőképpen vizesek vagyunk mindannyian, mert
eddigre már Milán sem akart a jótékony esővédője mögé bújni, sőt Mátét
utánozva ő sem tette fel a kapucniját sem, (helyette feltettem én, hogy
leplezzem kicsit az ázott szopottgombóc fejemet:)) így a legjobb az
lesz, ha innen egyenesen a vonathoz megyünk. Egyébként is elég későre
járt már az idő. Szóval metróra pattantunk, majd hazavonatoztunk, de
ekkor már tudtuk, hogy ez nem maradhat ennyiben, hiszen van még egy
csomó minden amit látnunk kell!!!! Akár esik akár fúj! Többek között a
Sagrada Familia, és a Camp Nou.
Így metróztak:
És a tömött metrón senkit nem zavart,
hogy két ekkora gyerek kapaszkodik középen mert nem tudnak leülni.
Szóval mi csak ne panaszkodjunk odahaza, hogy nem adják át a
helyet....és itt is volt olyan metróállomás, ahol kilométer hosszú
lépcsősoron kellett lecipelni a babakocsit, mert ott éppen nem volt se
mozgólépcső, se lift. Ha egyedül lettem volna nem is tudtam volna
kivitelezni a feladatot.
Otthon hullafáradtan zuhantunk
mindannyian ágyba. Én persze nem tudtam aludni, mert folyamatosan
Barcelona motoszkált a fejemben. Mert még esőben is teljesen elvarázsolt
a sajátos barcelonás hangulatával, és már alig vártam hogy még
egy napot ott töltsek, pláne hogy valahol tudtam, hogy másnap már
sütnie KELL a napnak!!!! Nem lehet másképp!!!