Betegséges hét

Egy csak egy legény van talpon a vidéken....mondhatnám ha nagyon lírai szeretnék lenni. A valóság azonban cseppet sem az.

Kedden éjjel én kezdtem a sort. Egész éjjel mosdójáratban voltam, majd nulla éjszakai alvással és egész napos szerdai punnyadással valahogy sikerült egy nap alatt legyűrnöm a gyilkos kórt, és estére sikerült emberi formába hoznom magamat szerencsére, mert jelenésem volt az éjszakában.

Csütörtök reggel Máté már hasfájással és hányingerrel ébredt, majd  hányt is mindent és mindenhová, de délutánra már látványosan jobban volt, nem hányt, igaz nem is volt mit, mert addigra már teljesen üres lehetett a pocakja. És még szerencse, hogy csak egy napig tartott a betegség nyafogós része, mert ez alatt az egy  nap alatt is unásig  néztük az aktuális kedvenc meséket, és rongyosra olvastuk az aktuális kedvenc könyveket.

És dupla szerencse, hogy a legutóbbi könyvtáras látogatásunkkor sikerült elcsípnünk egy eddig még nem olvasott annapetit, plussz még két másik olvasós könyvet (bogyó és babócát és Franklint), és az újdonság varázsa még engem is szórakoztatott egy darabig.

Csütörtök este már Feri is betegen jött haza munkából, lázasan-hasfájósan. Ez az este volt azt hiszem a hét csúcspontja.

Mára már mindenki relatív jól van, most már azon panaszkodnak, hogy miért csak főtt krumpli az ebéd, mert már ennének mást is. De ma még szigorú diéta van. Nem mondom én is ennék most már valami mást az üreslevesen meg a sóskrumplin kívül, mert szerda óta én is szolidaritok mindenkivel, és családilag diétázunk.

Az egy legény aki vígan és dalolva veszi a szürke hétköznapokat, az pedig az ájronmen Milán, akinek meg sem kottyant eddig, hogy a héten már mindannyian halni készültünk rövidebb-hosszabb ideig. Remélem a vasszervezete bírja még egy darabig, amíg végleg száműzzük ezt a fránya kórt a környékünkről is.

???

Kíváncsi lennék, hogy mi lehet a tegnapi rekordlátogatottságom oka, mikor pont nem írtam már napok óta egy szót sem, és nem is történt a házunk táján semmi olyan érdekes dolog, ami indokolná....

Azt hiszem ez örök talány marad....

Névnapostortás

Mert nálunk nem csak szülinapi torta jár, hanem névnapos is. Itt és itt már volt róla szó.
Nem, még mindig nem én sütöm... az én tortáim nem szoktak ilyen szépek lenni.
A fiúknak persze nagyon tetszett. Főleg a franciadrazsékból kirakott MÁTÉ feliratnak volt nagy sikere. No meg a marcipánbohócnak, ami pillanatok alatt eltűnt a tortáról a pocakjukba.





És egy együttolvasgatós:

Újblog

Régi vágyam volt, hogy egyszer egy helyre gyűjtsem az útibeszámolóimat. Most végre elszántam magam, és nyitottam nekik egy új blogot. De hogy ne legyen olyan unalmas, és nekem is legyen benne egy kis kihívás, nem csak amolyan innen-oda másolok, mindent az elejéről kezdek, azaz 2005-től.  (Aztán nem kizárt, hogy majd még előrébb is megyek időben, mert 2005 előtt is voltak ám kalandjaink, csak az nincs digitálisan megörökítve így nehezebb képekkel illusztrálnom. )

Nagy nehezen megszületett az első bejegyzés, így most már joggal tehetem közhírré, hogy ha van kedvetek, akkor gyertek, és utazzatok velem itt:

http://hurrautazunk.blogspot.com/

Városligeti duplajátszótér

Nemrégiben olvastam a neten, hogy van a ligetben két hiperszuper játszótér is, amiből az egyik ráadásul domboldalról lejövő csúszdás, a másik pedig nagyobbaknak való mászóváras. Már akkor gondoltam, hogy valamikor, amíg még ilyen szép az idő el kellene mennünk oda kipróbálni. A közelünkben lévő két játszóteret mostanában eléggé hanyagoltuk, meg azt vettem észre, hogy Mátét már nem nagyon kötik le az ezer éve megszokott játékok, már nem kihívás neki az milliószor megmászott csúszdázóvár, a lecsúszás pedig már Milánnak sem nagy kunszt. De Ő még csak-csak elvan, de Máté már csak teng-leng, aminek mindig valami randalírozás és egy újabb sebhely a vége.

Szóval kigondoltam, hogy jó lenne ezt megnézni, és ma délelőtt került erre sor. Szégyen-gyalázat, hogy nem ismertem ezt a helyet, mikor relatív sok időt töltünk a ligetben, csak mi mindig a másik csücske felé szoktunk menni, a tó felé. De annak ellenére, hogy nem tudtuk pontosan merre is keressük, gyorsan megtaláltuk.

Első ránézésre nagyon klassz helynek tűnt, tulajdonképpen az is, csak mivel jó nagy területen vannak a játékok elhelyezve, így egyedül a két gyereket nem tudom mennyire tudtam volna menedzselni. Még szerencse, hogy ketten voltunk most rájuk.

Máté rögtön felment a domboldalra csúszni, de a csúszda nem aratott osztatlan sikert, mert egyrészt pattogósra van csinálva, másrészt a végén valahogy nem jól tekeredik és Máté is beverte az arcát. (Mások is. Hallottam.)

Itt látszik kicsit milyen a csúszda.

Ellenben nagyon tetszett neki a domb tetején lévő vár, amin végre olyan tűzoltócső volt, amit ő is elért, meg mindenféle kötélhágcsók, amiken fel lehetett mászni. Milánnak is bejövős lett volna ez a buli, de ő még kicsi volt ahhoz hogy a középső falon átmásszon, így míg Máté tűzoltóskodott, addig mi lementünk az alsó fertályra, ahol rengeteg kicsiknek való játék volt, de Milán itt is csak a csúszdás várat próbálta ki, azt szereti no... nem kell neki 20 féle hinta, meg pörgőforgó, csak csúszni-mászni, az a jó. Csak itt meg a csúszda volt kicsi, legalábbis Milánnak. Tudom, nem vagyunk egyszerű esetek:)

Így aztán átmentünk a szomszédos iskolások játszóterére (ez a neve), ahol viszont egy brutálvár volt, gigacsúszdával, de ez már mindkettőjüknek szuper volt. Én először kicsit tartottam a csúszda magasságától, de teljesen alaptalanul, mert Milán gondolkodás nélkül száguldott le rajta, és csak legalul kaptam el, akkor is már csak önszorgalomból. Hiába, nekem még mindig szokatlan ez a fene nagy bátorság.

A legnagyobb sikert azonban a függőágy aratta:) Máté több kört is ment, hárman is kikoptak mellőle, mire megunta.  Először Somával hintáztatta magát, majd Zalánnal együtt hintáztak, aztán egyedül ejtőzött, végül Viviennel feküdtek egymás mellett. Viviennel Milán is kipróbálta:)

Aztán kicsit még erősítettek a fiúk (tették a szépet Vivinek), meg kavicsot dobáltak, meg meg homokot söpörtek, majd mikor már kellőképpen homokosak lettünk midannyian, hazafelé indultunk.

Összességében jó benyomásom volt a helyről, és annál az 1 óránál sokkal többet is el lehetett volna tölteni ha minden játékot kipróbálunk. Különösen az óvodások játszóterén van sok  lehetőség, és ott még motorozni is lehet, míg a másik inkább füves rétes, az viszont jó lehet egy jó kis focimeccsre, piknikre, vannak asztalok-padok, ahol lehet uzsonnázni,  pláne hogy körbe van kerítve, úgyhogy elvileg a gyerekek sem szöknek ki, nincsenek kutyák, úgyhogy elvileg a kutyapiszoktól sem kell tartani, és tilos a dohányzás is. A  liget túloldalán lévő játszótér nincsen, ott mindent szabad.

Nyilván elő fogunk még fordulni errefelé. Ha Milán pedig még egy kicsit nagyobb lesz, márpedig az lesz, akkor még egyszerűbb is lesz majd mindenkinek megfelelő játékot játékot találni.

Milcsiről

Régen írtam már róla, mostanában már a hófordulós összefoglalók is kimaradnak. Pedig lenne miről írnom.

Hihetetlen nagyfiús lett az elmúlt hetek alatt.

Sokat beszél, de teljesen másképp, mint ahogy Máté anno. Ő inkább szavakban beszélt, Milán rögtön tőmondatokkal indított, és nincsenek is neki olyan sajátos szavai, mint Máténak volt pl. a pempi. Remekül megértjük egymást:)

Rászokott a tejre, amit  kakaónak (kokóóóó:-) hív. De ha véletlenül nem érteném (mert nem akarom érteni) mit szeretne, akkor kiveszi a tejet is hűtőből, csak vegyem már a lapot.

Még mindig joghurtzabáló. Ha joghurtról van szó, akkor a bármikor bármennyit elvet vallja, de szkájpolás közben mindenképpen kell neki egy. Ha meghallja hogy bejelentkezik a szkájp, már rohan is, és hozza a joghurtot.

Ügyesen eszik egyedül, levest is, ha akar és koncentrál.

Pohárból cseppmentesen iszik.

Étvágya hullámzó. Egy-két-három nap tisztítókúra után viszont bármit adhatok neki, mert akkor még a cipőtalpat is megenné.

Ha rendes kaját nem is eszik, nassolni akkor is szeret. Piskóta, kölesbogyó, ropi, keksz, puffasztott kukorica, amelyik épp van itthon, bármi jöhet. Csokit is enne, de arról alapból le van tiltva, csak ünnepnapokon és vendégségben jár, csakúgy mint a gyümölcslevek.

Egyre inkább vízivó. (Sokáig csak teaivó volt.)

Szeret építeni kockából bármit. Duplózni. Autót tologatni. Dömperben fuvarozni a játékokat egyik szobából a másikba, és szereti a zenélő kütyüjeit.

Mostanában rákapott a könyvekre. Rövidebb meséket már meghallgat, de még inkább csak lapozgatunk és beszélgetünk a képekről. Szereti az ablaknyitogatós könyveket.

Szeret Mátéval ugrálni az ágyon. Ez magától nem jut eszébe, csak akkor ha együtt vannak. Nagy cinkosok:)

Leköti a mesenézés, ha az megy, amit ő szeret. Egyébként nem.

Egyedül tudja kezelni a tévé-dvd kombinációt távirányítóstul mindenestül.

Vadmotoros, de már megáll a járda végénél, sőt még korábban is. Ilyenkor hátranéz, kinyújtja a kezét és azt mondja Deje!!!! Imádom:)

Szeret bottal a kezében menetelni az utcán. Az ovisoktól tanulta, hogy ez menő.

Nagy puszis. Csak úgy szórja a nyálas puszikat. A legtöbbet én kapom:) Még ha bocsipuszit is kell adnia pl. Máténak, akkor is az első puszi mindig az enyém.

Remekül énekli a csipcsipcsókát. Tényleg:) A mutogatós mondókákat is szereti, és csinálja, ennek ellenére a pici mókus tornán csak a tornának csak a torna részén volt hajlandó részt venni, az éneklősön nem.

Focizni is szeret. Ballábas.

Kezét tekintve inkább jobbos, de van amikor balos is.

Bárhová felmászik bármin. Nincs olyan magas és bonyolult mászóka, aminek ne menne a tetejére. De nagyon stabil a mozgása, nem inog, nagyon magabiztos.

Az ovikapu előtt nem lehet elmenni csak úgy mert lecövekel és éktelen sírásba kezd ha nem megyünk be. Így ha délelőtt arra visz az utunk, akkor a szomszéd utcát szoktuk preferálni.

Közvetlen és barátkozós. Teljesen ellentéte Máténak.

Napról-napra egyre nagyobb cinkosok. Imádom őket ilyenkor. (is)

A nyuszi (usziii) és a cumi (pummm)az alfa és az omega.

Ha keresni kell őket akkor széttárt karokkal mondja hogy hoooovannn?????

Mesterien mondja hogy N-E-M. Így, minden hangját külön formálva, és a szó végén összetapasztja a száját.

Bezzeg ha én mondom, hogy nem, akkor erre ő azt mondja, hogy DE.

Mond még egy csomó mindent, csak olyan furán mondja, hogy azokat nem tudom leírni, levideózni meg nem hagyja.

Fürdéskor nem szereti ha folyik közben a víz, de neki kell elzárnia csapot, másképp nem jó. Zuhanyozni utál, ha mégis kell, akkor végig üvölt.

Nagyon szeretne már wc-be pisilni, de még nem tud. Csak leveti magáról az összes ruhát, és odaáll, úgy ahogy Mátétól látja, de produktum még nem volt.

Tökéletesen le tud vetkőzni egyedül, és felöltözni is nagyon akar.

Borzasztóan nagy sumák!!!!! Imádom!!!!!

Anyjafiai

A kisvakond mánia még mindig tart. Hogy mi a titka, bevallom, nem tudom, de a fiúk szerintem sosem fogják megunni. Végre kicsit alább hagyott a Kisvakondálma rajongás, most hogy már vagy ezerötszázszor láttuk/látták, néhány napja vevők voltak arra, hogy megnézzünk néhány másik részt is. Addig-addig nézték, míg találtak egy új kedvencet, ezúttal végre mind a kettőjüknek bejön ugyanaz a mese, (kisvakond mint kémikus) és nem mondom hogy nem csalt mosolyt az arcomra az választásuk:)

Mégiscsak az én fiaim, no:)

Nem egyformák

Sok szempontból nem. Miért is lennének azok????

Máté télen-nyáron farmer-pulóver kombiban nyomulna bárhol, és bármikor, és a 40 fokos nyári hőségben is bepróbálkozik egy "farmerban megyek"-kel, és úgy kell leígérni neki a csillagokat az égről, hogy ne a plüsspizsamájában aludjon  már, mikor ott van az a jó kis lenge rövidnacis, és mikor nagy nehezen belemegy, akkor is vérig van sértve, és megígérteti velem, hogy de holnap már a vastagban aludhat.

Milán ezzel szemben az öltözködés utáni tizedik másodpercben már tépi le magáról a melegítőalsót, a zoknit meg pláne, és szélsebesen rejti el a játékoskosárban, és  20 fokban is egy szál body-ban szumózik a szoba közepén.

Talán egyszer, ha lesz egy harmadik gyerekünk, akkor az majd hajlandó lesz az évszaknak és az időjárásnak megfelelően öltözködni. Vagy nem.

Ovis ezmegaz

Talán most már nem kiabálom el, de sikerült megoldást találni erre a nemalvás dologra,  és most már napok óta ügyes ottalvós  ovis kisfiam van:)

Az igazi áttörés akkor volt, amikor az egyik nap alváskor másik, ismeretlen óvónéni volt velük. Hogy miért abba most nem mennék bele, de nem túl rózsás mifelénk az óvodák helyzete. Persze a gyerekek teljesen odavoltak, de azért szépen sorban elaludtak, kivéve Mátét, aki csak pityergett, mert ez az új óvónéni nem tudta a hallgatólagos megállapodást, hogy nem muszáj aludni, csak csendben kell lenni. Így aztán odaült Máté mellé, és vigasztalgatta, simogatta a buksiját, míg egyszer csak Máté elaludt. Azóta a saját óvónénijei is odaülnek mellé, és simán 5 perc alatt elalszik.

De én vagyok a süsmák, mert itthon is így alszik el, ott kell vele lenni, fogni a kezét, hogy miért nem említettem ezt az oviban azt nem is tudom megmagyarázni. Talán azt gondoltam, hogy a közösség ereje majd Mátéra is hat, és nem kell neki külön törődés. De kell. És persze mióta ez kiderül kap is:) Szóval nagyon boldog vagyok, és nagyon büszke vagyok Mátéra!!!!!

Szeret oviba járni. Már sosem sír, sosem nyafog, és az ottalvással sincs semmi baja, bár azt minden reggel megkérdezi, hogy megyek-e érte délután. Az óvónéni szerint is minden oké vele, tavaly óta nagyon sokat változott előnyére, sokkal közvetlenebb, barátkozóbb, függetlenebb, és Ő azon néhány gyerek egyike, aki az esetek többségében megeszi a reggelit-ebédet-uzsonnát, és még repetát is kér.

Én is azt látom rajta, hogy jót tesz neki az óvoda.

Általában Apával megy oviba. Ezt nagyon szereti, mert olyan, mintha mind a ketten munkába mennének. Máté nem is hajlandó másban, csakis ingben menni, mert Apa is abban jár.

De ma reggel én vittem, vagyis én meg Milán. Vagy inkább Milán????

OLYAN aranyosak voltak!!!!!! Persze mindenki megmosolyogta őket:)

Fürdés közben arról beszélgettünk tegnap, hogy ki kivel szokott játszani, kinek ki a barátja.

Én:- Kristóffal nem szoktál játszani?

M:- Nem. (hosszabb szünet) mert Kristóf bánt mindenkit.

Én:- Igennnnn???? Téged is bántott?

M:- Igen, belekarmolt a szemembe. ( mutatja, hogy hogy történt. Semmi komoly, nyoma sem volt,  mert a sztori mér többnapos volt Máté állítása szerint)

Én:- És mit csináltál amikor belekarmolt a szemedbe?

M:- Elővettem a tűzoltóautót, letekertem a slagját, Kristófra irányítottam, és belespricceltem a szemébe a vizet, hogy neki is fájjon! Naaaagyon mérges voltam!

Upsz!!!!

Kristóf mentségére legyen mondva, hogy nemrégiben kistesója született, és kicsit nehéz most neki, és nehéz vele is. Épp a minap beszélgettem az anyukájával és pont mondta, hogy nagyon agresszív lett Kristóf, és hogy az oviban is nagyon visszahúzódó, egyedül ücsörgős lett, ha pedig valaki odamegy hozzá, azt rögtön lekaszabolja. Gondolom Máté is így járt.

M:- Csak Levi játszik Kristóffal, mert Ő bátor!

Én:- Te is bátor vagy, nem?

M:- (elgondolkodik, majd csóválja a fejét) Nem, én nem vagyok bátor. Én félek az edzőbácsitól!

Hoppá!!!!! Hát csak kibújik a szög a zsákból. (Az "edzőbácsi" amúgy egy 20évesforma srác, és mondjuk tényleg elég határozott volt, de nekem pont az tetszett benne, hogy nem nőttek a kis 4 évesek a fejére)

Aztán megbeszéltük, hogy az edzőbácsitól nem kell félni, meg satöbbi, meg satöbbi. Most már nagyon kíváncsi vagyok, milyen lesz a délutáni edzés:)

Fociedzésen

Mivel Matyika idén már 4 éves lesz, és igazi kiscsoportos, így gondoltuk jót tenne neki, ha elkezdene kipróbálni egy-két sportágat, egyrészt, hogy levezesse a benne maradt rengeteg engergiát, feszültséget, másrészt mert a nádszál testalkatának sem árt, ha kicsit izmosodik, erősödik, harmadrészt pedig nagyon kell neki hogy foglalkoztatva legyen, pláne egy idegen által, akire hallgat, akinek szót fogad.

A terv Ábelékkel közösen kezdett körvonalazódni, mert ketten együtt mégiscsak könnyebben elvihetők-rávehetők valamire, amire alapból elutasítás lenne a válasz. Először az úszásra gondoltunk, csak nem találtunk egyelőre olyan helyet, ahol vízidegenként ne kellene a világvégére kicibálni a gyerekeket, így egyelőre az úszást jegeltük.

Ellenben adott volt a foci, amit ugye minden fiú szeret. Máté is, de edzésre menni, na azt már nem!!!! Két lehetőség van most, ahová várják az ilyen piciket, ebből az egyiket tegnap végül kipróbáltuk, bár Máté még a bejáratnál is azt mondogatta, hogy ne menjünk be, majd nagy nehezen a cipőjét átvette de a ruháról már szó sem lehetett.

Szerencsére a tornateremhez tartozik egy kis játszóház is, ahol edzés előtt bemelegítettünk kicsit, így mire eljött az idő, addigra már nem ellenkezett, de mondjuk lelkes sem volt. De gondoltam ne menjünk már úgy el, hogy meg sem nézzük, legalább próbáljuk ki, ha valóban nem tetszik neki, akkor hagyjuk a fenébe.

Szóval bementünk, ez alkalommal még a szülők is bemehettek, ami nekünk persze jó volt, mert mégiscsak láttuk, hogy milyen is lesz egy ilyen edzés, de a gyerekeket totál megzavarta. Szerencsére Milán most nem jött velünk, mert egyébként nem tudom, hogyan tudtam volna visszatartani attól, hogy ő is beálljon, illetve hogyan tudtam volna Mátéra figyelni.

45 perces volt az óra, és szemmel láthatóan a fiúk nagyon élvezték, és ügyesen csinálták a feladatokat. Bemelegítésként fogócskáztak, majd autót vezettek, azaz gyorsan mentek, lassan mentek, megálltak a pirosnál, tolattak, stb... ez Máténak nagyon tetszett. Majd dobálták a magasba a labdát, vezetgették belsővel meg talppal, és itt már egész fociedzés szagú volt a dolog. Majd végül csapatok is alakultak és játszottak egy-egy meccset. Itt azért vicces volt, mert nem csapatként működtek, hanem mindenki mindenki ellen játszott, de édesek voltak nagyon:)

( A képek telefonnal készültek, és hát nem vagyok a telefonnal fényképezés nagymestere, ez látszik is... még zoomolni sem tudok. De elfelejtettem gépet vinni, vagyis nem gondoltam hogy kellene majd. )

Öltözés közben azt mondta Máté hogy tetszett neki az óra. Majd sietve hozzátette, hogy de azért ne jöjjünk többet. De szerintem inkább csak a lustaság beszélt belőle, mert szemmel láthatóan jól érezte magát, és nem is tudta megmondani hogy miért nem akar jönni, egyszerűen CSAK.  Úgyhogy ebben a hónapban még próbálgatjuk, holnap megint megyünk, aztán majd meglátjuk. Ha valóban nem szeretne járni, akkor majd kitalálunk valamit. Én azért bízom benne, hogy rákap majd az ízére.

Így ünneplünk mi:)

A romantika jegyében sajátos módon sikerült megünnepelnünk a tizenkettedikén tizenkettedik évfordulónkat, mégpedig kart karba öltve bőrgyógyászhoz mentünk, hogy megszabadítson bennünket néhány szemölcs-, és szemölcsszerű képződménytől, amik zavartak bennünket.

Feri már volt ennél a nőnél korábban, és szép munkát végzett, én pedig azóta mondogatom, hogy el kéne menni, amióta Milán kisebb korában mindig belekapott a fülem alatti csúnyaságba. Csak hát kicsit féltem is, attól is féltem, hogy fájni fog ha leveszi-kivágja, meg attól is féltem, hogy azt mondja, hogy ezt nem lehet eltávolítani.

Szerencsére mindkét félelmem alaptalannak bizonyult, mert simán lekapta néhány kisebb társával egyetemben,  és még csak nem is fájt.

Hogy milyen lett a végeredmény arról még nem tudok beszámolni, mert még le van ragasztva, de Milán nagyon dolgozik rajta, hogy eltávolítsa az összes ragacsot a nyakamról, úgyhogy hamarosan meglátom milyen lett. De az biztos, hogy szebb mint volt:)

A nap hátralévő részében, hogy végképp adjunk a romantikának egy pofont, kirámoltuk az általunk gardróbnak nevezett fél négyzetméteres kacatelnyelő polcrendszert, és Feri kifestette-penésztelenítette, miközben én a fiúkkal közelharcot vívtam, hogy ki lisztezze be a soron következő karfiolrózsát, majd miután feltakarítottam a félkilónyi lisztet a konyha minden pontjáról, és besöpörtem a fiúkat a szobába, akkor ők módszeresen szétpakolták a szép kupacokba rakott régóta gyűjtögetett kincseinket, és persze rendszeres időközönként (kábé 2 percenként) összevesztek valamin.

A nap végére merő káosz volt a fejemben, és alig vártam hogy elcsendesedjen a ház, ami olyan fél9 és 9 között következett be.

És ha nem is ünneplős, de hatékony nap volt a tegnapi, amire biztos emlékezni fogunk:)

Cégesnap

A szombati napunk meglehetősen sűrűre sikeredett, mert miután Máté kibulizta magát, kocsiba pattantunk és meg sem álltunk a nagykovácsi cserkészparkig, mert ott rendezték meg idén a céges családi napunkat.

Éppen ebédidőben érkeztünk, és amíg Máté inkább álmos volt, mint éhes, és csak bambán gubbasztott egy széken, addig mi hárman megtámadtuk a bográcsot, és rögtön evéssel indítottunk. Tele hassal aztán már szebb volt az élet, és Milán gőzerővel vetette bele magát a világba, majd Mátéval együtt az ugrálóvárba, ahonnan alig lehetett kiszedni őket, pedig már csak csetlettek-botlottak. A délután során aztán még sokszor visszatértek egy-egy hosszabb-rövidebb ugrálásra, míg mi felnőttek addig a partvonalon tudtunk beszélgetni régmúltról és jelenről.

Meg kell említenem, hogy Máté tökéletesen bukfencezik, Milán pedig nagyokat megszégyenítően tud ugrálni a nem épp stabil felületen. És olyan okos volt, mert először mikor bement, akkor mondtuk neki, hogy le kell venni a cipőt, és utána már csak ment, leült és szó nélkül vette le magának, és ugrált:)

Két ugrálás között kicsit labdáztak, fociztak, madáretetőt építettek, gyurmáztak, mesét néztek, sült húst ettek, kavicsot gyűjtöttek, kicsilánykát szeretgettek, szóval mindenféle érdekes dolgokat műveltek.

Én pedig a sokat beszélgettem a sok ismeretlen arc között megtalált ismerősökkel, és nagyon-nagyon jó volt kicsit velük lenni. Jó volt érezni, hogy nem felejtettek még el, és annak ellenére hogy már 4 éve más mezsgyét taposok olyan volt, mintha semmi sem változott volna.... mintha csak tegnap lett volna, hogy elköszöntem Tőlük.... És bár családi napon ugye nem beszélünk munkáról, de azért mégis kicsit igen, nekem nagyon jó volt kicsit szakmázni. Élveztem... óóóó nagyon is élveztem!!!!! És nem mondom, hogy nem simogatta a lelkemet, amikor azt mondták (még ha nem is biztos, hogy feltétlenül így van), hogy már nagyon várnak vissza, mert bezzeg akkor még milyen jól ment a munka ;-) Hát el fog jönni az a nap is, az egyszer biztos.... meg az is biztos, hogy nem lesz már ugyanolyan, mint akkor, amikor eljöttem. De azért jó időről időre kicsit beleképzelni magam egy másik világba.

Estére mindannyian teljesen kiütöttük magunkat. Hullafáradtak voltunk az egész napos reprezentáció után. Alig vártuk, hogy hazaérjünk. Húzós nap volt.

Az első szülinapi buli

Máté szombat délelőttre volt hivatalos élete első igazi szülinapi bulijára, amit az ovis kispajtása Ábel tartott egy közeli McDonalds repülőgépén. Mi legalább akkora izgalommal készültünk az eseményre mint Máté, és mint maga az ünnepelt.

Szombat délelőtt 10 órakor időben megjelentünk a helyszínen, és amikor minden vendég megérkezett, (6an voltak összesen)  akkor felvonultak a repülőgépre. Máté kicsit bizonytalankodva lépdelt felfelé, vissza-vissza tekintgetett, ellenben Milán gondolkodás nélkül nyújtotta a kezét az animátorlánynak, és úgy menetelt fölfelé, mint aki meg is van hívva. De nem volt:) Ennek ellenére abban maradtunk, hogy maradhat nyugodtan, aztán ha gond van, akkor jövünk érte.

A buli persze azzal indult, hogy mindenki a pilótafülkébe nyomult, és repülőgépet vezetett. Ekkor még azt gondoltam, hogy majd sikerül leimádkoznom onnan Milánt.... óh én balga. Mivel lassan kezdődött az eszem-iszom, mi elhagytuk a bázist. Majd kb. 10 perc múlva visszatértünk a síró Milánért. Mentségére legyen mondva hogy borzasztó álmos volt, ha nem lett volna, akkor biztos, hogy szívesen maradt volna, így pedig buli helyett aludt egy nagyot a babakocsiban, amíg mi a plázában tettünk-vettünk.

Délre mentünk vissza Mátéért, addigra az ünneplő gyereksereg már túl volt az ünnepi gyerekmenün és a tortán, és vadul csúszdáztak.

Szerintem jól érezték magukat, és Ábel anyukája is azt mondta, hogy aranyosak és lelkesek voltak:)

És csak ismételni tudom magamat, hogy hihetetlen hogy már ilyen nagyok, hogy már konkrétan tudják, hogy mit, hogy, hol és kivel szeretnének. Mikor lettek ekkorák????? Én biztos átaludtam....

Bárányhimlő ellen

Mikor legutóbb Milán megkapta a 18 hónapos oltását, akkor kérdezte a doktornő, hogy szeretnénk-e bárányhimlő elleni oltást. Akkor, ott majdnem kapásból rávágtam, hogy nem, mert tényleg nem akartunk, mert mindenhonnan csak azt hallottam, hogy az oltás ellenére is elkapták a gyerekek, csak mondjuk gyorsabban kilábaltak belőle. Mondta is a doktornő, hogy igen, ez valóban így volt, de azóta (nem  tudom pontosan mióta) már kétszer oltanak 2 hónap különbséggel, és a kétszer oltott gyerekek közül egy sem kapta el, pedig már volt néhány testes járvány. Így aztán a fejembe ültette a bogarat, és jó néhány ismertetőt és fórumot olvastam a témában, és még a fórumozók is azt mondták, hogy a kétszer oltott gyerekük tényleg védett lett, így kicsit elkezdtem az oltás felé billenni.

Ami végül végképp átállított, az az a pillanat volt, amikor elképzeltem egy szimpla hétköznapunkat bárányhimlővel tarkítva. Egyik gyerek, másik gyerek, az jó néhány hét karantén, ami azt jelenti, hogy ha teszem azt Feri épp külföldön van, akkor rágjuk a küszöböt, mert még boltba sem tudunk elmenni, mert senkire nem tudom az éppen beteg gyereket rábízni.

Még rosszabb lenne akkor kapják el, amikor már én is dolgozom. Hát nem tudom... egyikünk sem tudna szerintem gyerekenként hetekig itthon lenni. Nem is tudom más családok ezt hogy tudják megoldani.

De az is remek lenne, ha mondjuk egy rég betervezett utazás előtt kapnák el, és nem tudnánk menni sehová, vagy ha mondjuk elutazunk, de ott jön ki rajtuk, és nem tudunk hazajönni.

Szóval mindezeket figyelembe véve végül az oltás mellett döntöttünk.

Tegnap volt a napja, amikor megkapták az első adagot, és mind a ketten hősiesen viselték, szinte meg sem nyikkantak. Bőr alá adják csak, így mire Máté épp nyaffantott volna egyet, addigra már készen is volt, és Milán hasonlóképp ügyes volt, pedig fel voltam készülve egy szívetszaggató sírásra, de ez most elmaradt, szerencsére.

Mellékhatásként 5-6 nap múlva enyhe pöttyösödést várhatunk a mellkason, ami nem viszket, nem fáj, és nem igényel semmilyen teendőt, max. hintőporozást. 2-3 napig tart, és még közösségbe is lehet menni.

2 hónap múlva ismétlünk. Remélhetőleg addig nem üti fel a fejét egy gigajárvány.

Megtört a jég

Tegnap volt az első nap, amikor végre SIKERÜLT Máténak aludni az oviban!!!!!!!
Olyan ügyes volt, és olyan büszke vagyok rá!!!!

Remélem most már nem lesz többet gond az elalvással, mert látszott rajta, hogy nagyon kellett neki a délutáni pihenés. Hétfőn délután nagyon elviselhetetlen volt, folyamatosan nyávogott, vagy ha azt nem akkor meg aggresszívoskodott, ami alapvetően nem jellemző rá. Tegnap viszont látszott rajta, hogy kipihent. Kisimult az arca, mosolygós volt, és normálisan lehetett vele beszélgetni, ami az elmúlt napokra nem igazán volt jellemző. Pedig nagyon szeretek vele beszélgetni, olyan aranyos, ahogy meséli a kis kalandjait:)

Jó lesz ez így, még ha voltak is az első 2 nap után kétségeim, és már azon gondolkoztam, hogy valahogy mégiscsak kitalálok valamit, hogyan tudna hazajönni ebéd után. És bár nagyon nehéz a szívem, mert olyan hosszú az az idő, amíg Matyika nincs itthon, és olyan rövid a délután amit együtt tölthetünk, de azt látom rajta, hogy jó neki az oviban. Kiegyensúlyozott, barátkozó, és sokkal jobban leköti, mint ahogy én le tudom itthon kötni.

Nem mellesleg Milán pihenése is nyugodtabb, tegnap pl. több mint 3 órát aludt, ami nem igazán szokott megtörténni ha mind a ketten itthon alszanak.

Két simára aludt gyerekkel pedig bármit lehet csinálni délután:)

Utolsó csobbanás

Kihasználva az év nyilvánvalóan utolsó strandidejét, vasárnapra mi is fürdési lehetőséget kerestünk. Ha az eredeti szombati fürdés valósult volna meg, akkor szóba jöhetett volna a Velencei-tó, de vasárnap már említésre sem került, mert akkor este pont ütköztünk volna a Balatonról hazafelé tartókkal, azt meg nem akartuk. Nagy élménystrandokra még két ekkora gyerekkel nem igazán érdemes menni, valami homokozós-sekélyvizes strandban gondolkoztam, amikor beugrott, hogy egyszer valahol olvastam a gyömrői tófürdőről, és a honlapot nézegetve el is döntöttük, hogy ide fogunk kilátogatni még egy utolsó fürdőzésre.

Nem siettük el, mert csak a délutáni ébredés után indultunk útnak, így kb. 4 óra volt mire kiértünk. A hegyről lefelé jövet  nagyon szép kilátás nyílik a tóra, körbe piknikezési-sütögetési lehetőséggel, bárokkal, de rajtam kívül senkit nem érdekelt a panoráma,  a fiúk rögtön úszószerelésbe öltöztek és már vágtak is neki a víznek, csónakkal, úszógumival, karúszóval felszerelkezve és meg sem álltak a tó túlpartjáig, ahová még jócskán odasütött a nap, és ahol sekélyebb is volt a víz, mint a bejárat felőli részen, így aztán kis idő múlva én is követtem őket babakocsival, motorokkal, pléddel, táskával teleaggatva magamat.

A fiúknak a víz után egyértelműen a partján lévő homokos-iszapos-büdös massza jött be a legjobban. Elképesztő, hogy mennyire le tudja őket foglalni az, hogy bekenik magukat, majd lemossák magukat, majd kezdenek megint mindent elölről. Nem tudják megunni.

Persze motor nélkül nincs nálunk élet... amikor Milán megunta hogy magát kenje be trutymóval, akkor leápolta a motorját is, majd végeláthatatlan lejtőnmotorozásba kezdett kivívva ezzel a strand apraja-nagyja csodálatát. Borzasztóan élvezte, én kevésbé, hogy felmegy a lejtő tetejére és teljes gázzal lesuhan. Mikor már tízszer-tizenötször megtette a föl-le kört, addigra egész szép nézőközönsége lett, de amikor már szemmel láthatóan fáradt, és alig bírta magát feltaposni, akkor elkoboztam a motorját.

Miközben Milán vadmotorozott, addig Máté a mocsárfutásnak hódolt. Közben, mint ahogy egy jólmegtermett víziszörnyhöz illik érthetetlen nyelven óbégatott valami szörnydalt.

Gyors kimosakodás után, még bedobtunk egy kis lángost, és hazafelé indultunk. A fiúk kellemesen elfáradva, és jó büdösen zárták a napot és búcsúztatták a nyarat. Folyt.köv. jövőre, hacsak nem valami trópusi szigeten töltjük el a telet, amire egyelőre kevés esélyt látok:)

Népligeti séta

Mivel remek strandidőt ígértek a hétvégére, én már hétközben is arra készültem, hogy majd hétvégén elmegyünk valahová fürdeni, idén nyilván utoljára. Szombaton Matyika maratoni alvása miatt erre nem került sor, mert mire felébredt, és mire összekészültünk volna és mire elindultunk volna már nem lett volna értelme elindulni. De hogy ne maradjunk otthon a nyári melegben, elmentünk a Népligetbe, ahol a hétvégén tartották a Szeptemberfeszt nevezetű rendezvényt, ami a rengeteg koncert mellett vásárt, és gyerekeknek való vidámparkot és ugrálóvárat is ígért.és gondoltam hátha lesz ott valami jó dolog a mi gyerekeinknek is.

Persze mire kiértünk, addigra pont csúcsidő lett, és jó sokan lettek, és mivel a fiúk ragaszkodtak ahhoz, hogy motorral jöjjenek így nem vettünk részt semmilyen megmozduláson, csak mentünk, mentünk, a színpadok előtt bele-belehallgattunk egy-egy koncertbe, és próbáltunk átjutni a liget túloldalára, ahol már nem volt olyan sok ember, és tudtak a fiúk ralizni.

A fiúk remekül szlalomoztak a lábak között, nem mentek neki senkinek, és nem is taposták el őket, szerencsére, de ez lehet hogy csak azért van, mert az igazán zsúfolt helyeken a fűre húzódtunk.

Végül a programozásból csak egy jó kis séta lett, de nem bántuk. Pláne, hogy az autó felé tartva belecsúsztunk egy Fásy Mulató megakoncertbe, amit inkább nem minősítenék....

Félúton hazafelé már teljesen be is sötétedett, ami Máténak nagyon tetszett:) Amióta  a tüzijátékon voltunk mindig teljesen odavan, ha este megyünk valahová, az neki maga a csoda, és úgy ragyog a szeme, és mindig rácsodálkozik a kivilágított házakra, meg hogy minden autónak világít a lámpája!!!!!

Újabb gasztopercek

Mégpedig újabb nagy kedvenc, a főtt kukorica. Máté tavaly nyáron kapott rá igen erősen, bárhol jártunk, mindenhol venni kellett, és a piac mellett sem tudtunk úgy elmenni, hogy ne landolt volna néhány cső a babakocsi aljában. Szerintem mi még akkor is vettünk kukoricát, amikor már senki más a világon régen nem, igaz, hogy a főzi idő ekkor már egy jobbfajta szilvalekváréval vetekedett, de sebaj.

Idén már Milán is csatlakozott a kukoricazabálók táborához, de ő sokáig csak lemorzsolt formában fogyasztotta, míg el nem leste Mátétól a trükköt, és most már egy cső kukoricát simán lepusztít. (Arra most nem térnék ki, hogy milyen formában találkozom másnap a kukoricaszemekkel.)

Nekem meg annyira tetszik, ahogy a kis husi kezével fogja a kukoricát:)

és videó fromájában ugyanez:

2:0

A nemalvás javára.

Deeeee, kicsi, lassú léptekkel haladunk szépen előre. Csütörtökön, az első napon, minden teljesen rendben volt egészen addig, amíg ki nem derült, hogy most aztán tényleg jön az alvás. Akkor volt egy kis sírás, ami aztán átment egy huzamosabb ideig tartó nyűglődésbe, aminek végül az vetett véget, hogy Ibolya néni mondta neki, hogy jó akkor ne aludjon, de legyen csendben. Innentől kezdve csendben volt és nem aludt.

Este itthon persze mondogatta, hogy jöjjünk haza, és itthon aludjunk, mert az oviban nem tud aludni. Megint átbeszéltük, hogy mi hogy legyen. Ölelje magához a maciját, hogy nyugodtan szopizza az ujját, és jó erősen szorítsa össze a szemét, hátha úgy jobban sikerül elaludni.

Persze másnap sem tudott elaludni. De már nem sírt, csak kicsit nyűglődött, hogy nem tud aludni. Amit el is hiszek neki, mert szerintem tök álmos lehetett, de hát mégsem a megszokott ágyban kellett feküdnie, hanem egy vadidegen, kényelmetlen ágyszerűségen. Úgyhogy pénteken sem aludt, csak nézte, hogy mit csinál Veronika néni.

Szombaton, itthon persze behozta a lemaradást, mert a szokásos 1-másfél óra helyett bő 3 órát aludt délután.

Jó lenne, ha sikerülne neki az elalvás, mert nem jó ez így, hogy nem alszik délután. Már ez a két napos kimaradás is látszott rajta, hogy estére teljesen hulla volt. De nagyon bizakodom, mert szerintem tényleg csak arról van szó, hogy egyszerűen még nem szokta meg az új rendszert, mert alapvetően nem ellenkezik az ellen, hogy ott aludjon. Egy ovistársának az anyukája is kicsit megnyugtatott pénteken, mert azt mondta, hogy az ő lányának is kellett 1 hét, mire megtanult az oviban aludni, és azóta már nincs is semmi gond.

Úgyhogy ennek fényében vágunk holnap bele az újabb hétbe, és meglátjuk hogy alakulnak a dolgok. Aztán ha nagyon nem megy, akkor még mindig újra tudjuk gondolni. (csak azt megint Milán fogja megszívni.) De Máté ügyes nagyfiú. Ahogy a délelőtti ovit is olyan szépen megszokta, és a két hónap kihagyás sem okozott nála semmi törést, és nincs vele semmi probléma, úgy meg fogja szokni az alvást is. Hiszem. Tudom.

Gyerektérdek

Bőr nélkül

Nem, Milán lába nem koszos, csak kék-zöld színben pompázik.

Szeptember egy

Hát elkezdődött.

Máté megkezdte élete első igazi egész ovis tanévét. Ha nem is volt épp lelkes, nem volt olyan mikor megyünk már oviba, mert már annyira várom hangulata, de borzasztó nagyfiúsan készült rá. Este együtt raktuk sorba, mi mindent kell vinni, és jó magasra, a vasalódeszka tetejére raktuk, hogy Milán ne érje el:) Nem győzte hangoztatni, hogy Milán ez az én kispárnám, ezen fogok aludni az oviban, Te nem nyúlhatsz hozzá!!!!

Szerintem ez volt az egyetlen ok, ami miatt nem tiltakozott zsigerből az ovibamenés és az ottalvás ellen, hogy végre valami, amit Milán nem csinálhat, csak Ő.

Mondogatta is Milánnak:

- Milán Te nem jöhetsz oviba, csak én. Te még kicsi vagy! És még pelusod is van:)

Szóval reggel szépen bepakolt, és ragaszkodott hozzá, hogy minden pakkot ő vigyen. Mindenképpen ingben akart menni, mint Apa:) Aranyos volt nagyon!

Az ajtóból búcsúzásképp még Milán orra alá dörgölte, hogy: - Milán te nem jössz!

És már ott sem volt. Milán meg persze sírt, és csak azzal vígasztalódott meg, hogy ő fényképezhette le Matyit a kapuban.

Most pedig keressük a helyünket Milánnal. Jobban mondva inkább ő. Nem nagyon tud mit kezdeni magával. Hiányzik neki a bátyja. Meg nekem is. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz a napja, hogy hogy fog sikerülni az ottalvás.

Soká lesz még fél 4, hogy mehessünk érte....