A másfeles Milánról mindenféle

Arra, hogy milyen volt Máté másfél évesen már kevéssé emlékszem. Bár most visszaolvastam azt, amit róla írtam ekkortájt, és némileg körvonalazódott a kép, így abban egészen biztos vagyok, hogy Milán, aki külsőleg egy kisangyal, sokkal-sokkal huncutabb, és sumákabb, mint Máté annak idején.

Megpróbálok összeszedni néhány dolgot Róla, amit jó lesz majd visszaolvasni egyszer.

-  A múlt heti mérések alapján 78 cm, és 11 kiló körüli.

- Szandija 21-es.

- 14 darab egész foggal rendelkezik, és 2 kezdeménnyel.

- Haja növőfélben, hátul már kunkorodik, ollóval még nem találkozott.

- Mozgása tökéletes, jön-megy, szalad, motorozik, ugrándozik, lépcsőzik fel és le, persze kapaszkodással, de a kezemet nem fogja meg semmipénzért.

- Mindenhová felmászik, legyen az csúszda, mászóka, kerítés, pelenkázó, vagy a nappaliban lévő szekrény.

- Újabban fél a néniktől. Ha kiszúrja az utcán, hogy egy szembe akkor villámgyorsan lepattan a motorjáról, száját lefelé görbíti, és hatalmas krokodilkönnyeket ejt. Amikor a néni elmegy, visszaáll a lelki békéje.

- Akaratos. Ha valami nem úgy van, ahogy ő elképzeli, akkor először duzzog, összeráncolt szemöldökkel néz rám vádlón,  szájat legörbít, majd az alsó ajkát előretolva látványosan sírni kezd. Megzabálom ilyenkor. A dráma addig tart amíg vagy meg nem kapja amit akar, (tudom, nem rólam mintázzák a következetesség szobrát), vagy ha tényleg NEM, és hátat fordítok neki akkor is feladja.

-  Nagyjából mindenevő, de amit egyik héten még imádott, arra a másikon rá sem néz. Ezt leszámítva nem válogatós, nincs olyan amit ne enne meg. sőt...

- Ügyesen eszik egyedül. Fura módon kanállal ügyesebb, mint villával. Ha villát kap, akkor vagy kézzel rászúrja a villára a falatot, vagy a villát nem is használja, csak kézzel eszik.

- Ennek ellenére nem tűri, hogy koszos legyen a keze, minden falat után szalvétáért nyúl.

- Joghurtzabáló. Ha az udvarról már ideje bemenni, szerintem, akkor elég kiejteni a számon, hogy eszünk joghurtot, és máris sprintel fölfelé.

- Még az is lehet, hogy balkezes lesz. A kanalat mindig a bal kezébe fogja, viszont ha rajzol, vagy a formabedobóssal játszik, akkor jobb kezes.

- Szöszmötölős. Hosszan el tud molyolni valami ki-be rakós játékkal. Szeret fakirakózni, formabedobózni, zenélni, labdázni, építőjátékozni, vasutazni, de leginkább azt szereti/szeretné csinálni, amit Máté is csinál. Ebből persze vita van.

- Gyöngyözően kacag.

- Szereti a mutogatós játékokat.

- Issza a fürdővizét.

- Ha a mosogatóban van szennyes edény, akkor azokból is felhörpöli a vizet, ha nem vagyok elég szemfüles.

- Szeret a nagy húslevesfőző fazékkal a fején kóborolni a lakásban.

-  Ha boltba megyünk, akkor az utcának csak azt az oldalát használhatjuk, amelyiken nem az ovi van, különben lecövekel a kapu előtt, és sír. Jópárszor el kell neki mondanom, hogy most nem kell Mátéért menni, mert ő is itt van velünk.

- Nyuszival és cumival alszik. Csak és kizárólag.

- Elalváshoz hintáztatni kell, de aztán a rácsos ágyban tölti az egész éjszakát, többnyire ébredés nélkül. Vagy mostanában egyszer ébred, iszik kicsit, és alszik tovább. Eszében sincs közénk feküdni.

- Este nfél 9 magasságában alszik el, reggel viszont a tyúkokkal kel fél6- és 7 között valamikor. A 7 óra már egész baráti, a fél 6-ot nem minősíteném.

- Napközben egyszer alszik. Másfél-2 óránál semmiképp sem többet.

- Próbál egyedül öltözködni, de még nyilván nem megy neki.

- Megismeri a saját cipőjét, és össze is tudja párosítani őket.

- Ha meghallja a séta szót, akkor rögtön a fejébe nyom egy kalapot, és hozza a naptejet.

- Simabőrű, nyálszagú, selymestapintású. (hmmmm... nyam-nyam.) Puhakezű, puhalábú.

- Nem szeret fogat mosni.

- Főbb testrészeit megmutatja.

- Jólelkű, alapvetően nyugodt, és borzasztó türelmes, kitartó. Inkább gondolkodó típus.

- Csiklandós. Az esti szertartás része egy kiadós csikizés. Ilyenkor töltődöm Milánkacagással:)

- Ha leülök a szőnyegre törökülésben, 2 mp múlva odatelepszik az ölembe:)

- Puszit küld és integet. Még a kukásbácsiknak is.

- Próbál beszélni, de még inkább csak a hangokat próbálgatja.Imádom ahogy formálgatja a pici száját:)

Tökéletesen mondja, hogy Apppa, Ana, Papa, Mama, baba. Remekül ugat.

Aká: általános szó, nagyjából mindenre amit nem tud még mondani. De kérdőszó is, a miez? megfelelője.

ke-ke: a hangsúlyból inkább kell, mintsem kérem, de én szeretem kéremnek fordítani.

amamamam: ilyenkor enni akar

- Énekelget. Leginkább a bújjbújjzöldág dallamára ad ki mindenféle hangokat.

- Ha mérges vagyok, mert szétmorzsálta a piskótát, akkor szalad a seprőért és a lapátért és felsöpri.

- Kedvence a porszívózás. Ha orrszívó van a végére csatlakoztatva akkor már nem annyira.Igyekszik orrot is fújni, de hamarabb fújja a nyuszikájának a fülébe, mint a zsebkendőbe. (Előfordult, hogy egy darab kroaszonba fújta, mert az volt a kezében) Ezen a téren van még hová fejlődni.

- Beteges féléven vagyunk túl, legalább 3 antibiotikum kúrán vagyunk túl.

- Úgy telefonál, mint a nagyok.

- És úgy is internetezik.

- Simán el tudna indítani egy mosást mosóporral-öblítővel, ha hagynám.

- A mosogatógépből mindig segít kipakolni. Akkor is ha még nem kéne, mert még a koszosakat gyűjtöm ott.

- Amikor hajat szárítok mindig odajön a lábamhoz és kéri, hogy az övét is szárítsam. Aztán sikongatva menekül. Majd visszajön-menekül, egész addig, amíg  nem végzek.

- Neki is mindig be kell kenni a hónalját golyósdezodorral indulás előtt. Apáéval szoktam. Utána borzasztó elégedett:)

- Duck tv fun.

- Mindig megpusziltatja a bibijeit.

- Hihetetlen barátságos, közvetlen, mindenkit elvarázsol.

Másfél éve ragyogja be kedvességével, mosolygósságával, huncutságával a mindennapjaimat. Azelőtt nem ismertem az anyaságnak ezt a napfényes oldalát, amit Ő mutatott meg nekem.  Amennyire nem tudtam elképzelni, milyen lehet Matyi után egy másik kisfiú, annyira nem tudnám most elképzelni, milyen lenne nélküle. Olyan természetes, hogy itt van nekünk, hogy olyan amilyen, hogy teljesen más mint Máté, de valahogy mégis olyan sokszor hasonlít rá.

Nagy kincs Ő nekünk.

Repülőtér és villámállatkert

Szombat délelőtt  egy szervezett repülőtéri kiránduláson vettünk részt. A programon a  Repülőgép Emlékpark szervezésében is  lehet részt venni, mi most egy ismerős csoporthoz csatlakoztunk, mert annak ellenére, hogy már sokszor megfordultunk a reptéren, gondoltuk a fiúknak érdekes lesz.

Mikor megérkeztünk, kellemes szélvihar fogadott bennünket, én pedig voltam annyira rutintalan, hogy senkinek nem csomagoltam pulóvert :-S Szerencsére Milán a hátizsákban valamennyire védve volt, Máté pedig egy darabig szerencsétlenül feszített egy kölcsönkapott 74-es méretű kiskardigánban, így a kirándulás kezdeteként nagyon jól esett felülni a buszra, ami körbevitt bennünket a repülőtér elzárt részein.

Megnéztünk közelről egy repülőgép beparkolást, vagy mi ennek a neve, amikor megáll a gép, és elkezdik kipakolni a csomagokat, feltölteni üzemanyaggal, odatolják a folyosót, stb..., hirtelen nagy lett a nyüzsgés. Megnéztük a kifutópálya végén a fényeket, és éppen láttunk egy landolást is. Láttuk az előző nap hazánkba érkező kínai delegáció óriásgépét, csomagszállító gépeket, kisgépeket, magángépeket. Egy ilyen kis magángépet én is elfogadnék, nagyon szépek voltak:)

A fiúk  köszönhető a közelgő alvásidőnek, meg a busz kellemes rázkódásának, ennél a résznél már teljesen beájultak:)

A buszos túra után még körbesétáltunk az emlékparkban, ahol  régi gépek és gépalkatrészek vannak  kiállítva, és néhány gépbe fel lehet szállni. Az egyiknek be lehet  menni a pilótafülkéjébe is, ami Máténak igen nagyon tetszett, csak miután a zordon bácsi egyszer ránk szólt, hogy ne kapcsolgassunk ám semmit, azután már nem nagyon volt maradása.

Én pedig megállapítottam, hogy kövér pilóták nyilván nincsenek, mert nemigen férnének be az apró fülkébe a szűk ajtón keresztül, plusz az ülőhely is elég szűkösre van méretezve, hogy egy nagyobb darab ember véletlenül összenyomogatná a gombokat, ami nem lenne éppen szerencsés.

Összességében jól éreztük magunkat. Ha kicsit jobb időt kaptunk volna, akkor tovább is elidőzhettünk volna még fel- és leszálló gépeket nézegetve, de így miután mindent körbejártunk szedtük a sátorfánkat.

Vasárnap délután pedig, mivel persona non grata-k lettünk a lakásban, villámlátogatást tettünk az állatkertben. Odafelé kékbusszal mentünk, Máté nagy örömére. Máténak 2 kívánsága volt, az oroszlánok, meg a vízilovak, és hogy őt idézzem, esetleg megnézhetjük még a majmokat.

Valamiért éreztem én, hogy nem lesz egyszerű a két motorost összetartani, Máté ugye már nézelődne, meg-megállna, míg Milánnak még inkább a motorozás az élmény, és ha véletlenül hajlandó is volt megállni, akkor első dolga volt, hogy a kifeszített drótkerítésen csüngjön, vagy felmásszon, amilyen magasra csak tud, illetve lehet. Persze az oroszlánok épp aludtak, és a vízilovak sem mutatkoztak, csak az egyiknek lehetett a hátát látni, ahogy feküdt a vízben. Szerencsére Máténak ennyi is elég volt, nem akarta mindenáron megvárni, hogy felébredjen.

Az én kedvenceim még mindig a zsiráfok:) Bár azok után hogy Milán szemfülesen megszökött tőlünk, míg mi a zsiráfot néztük Matyival, már nem olyan biztos. Szerencsére visszahozták:)

Sokat sajnos nem tudtam fényképezni, egyrészt mert leginkább Milán nyomában  kellett lennem, hogy el ne kószáljon megint valahová, vagy nehogy bemenjen valahová ahová nem kéne, másrészt meg az aksijaim is mind le voltak merülve, de íme egy jellemző kép a délutánról:

Ami még érdekes volt, hogy a flamingóknál is volt egy csomó fióka, amik a nagyokkal ellentétben még nem rózsaszínűek, hanem kis szürkék, és gyapjasak. Aranyosak voltak nagyon, mert épp próbálgatták a fél lábon állást, de még nem nagyon ment nekik:)

A fiúk is próbálgatták, de nekik sem nagyon ment:)

Előző napi hibámból tanulva, most csak nálam nem volt hosszú ujjú, de Máté volt olyan jófej, hogy amikor a kijárat elé értünk, saját maga vetette fel a hazamenést, pedig én még megnéztem volna a kis emukat, de nem ellenkeztem, mert tényleg elég hűvös lett addigra.

Hazafelé még kérte a mármár szokásosnak mondható főtt kukoricáját, Milcsi pedig kürtős kalácsot kapott, és Máté kívánságára visszafelé trolival jöttünk.  Legközelebb pedig mostmár tényleg bemegyünk az állatkerti nagy játszótérre, mert még sosem álltunk meg ott.

Szerencse

A szombati nap után szinte már biztos, hogy az égieknek van még velünk valami tervük. Mert könnyen az autópálya melletti árokban is találhattuk volna magunkat, amikor a rongyosra szakadt gumink miatt irányíthatatlanná vált az autónk.

Szerencsére nem lett baj. Szerencsére nem én vezettem, mert akkor lehet, hogy most nem itt pötyögnék.Szerencsére Feri le tudott valamennyire lehúzódni, és kicserélni a kereket. Szerencsére nekünk semmi bajunk nem lett, és az autónak is csak kisebb sérülései lettek, amik könnyen helyrehozhatóak. (de azért én kétszer megsirattam, természetesen, aztán meg azt is, hogy ilyen könnyen megúsztuk.)

Szerencsére egy gumis bácsi a közeli kisvárosban megszánt minket, és megnézte a pótkerekünket, ami sanszos volt, hogy ereszt. De nem eresztett, csak azt mondta, hogy a csere után még nem feküdt fel jól, ezért eresztett először egy picit.

Innen pedig már a szokásos unalmas nap következett. Mindenesetre tanultunk az esetből.

A testmozgásról és a tervekről, amik tervek is maradtak

Volt nekem egy előző életem, amikor dacolva az elemekkel, hóban-fagyban, nyári hőségben, egy héten háromszor-négyszer is egy Deák térhez közeli tornateremben töltöttem el az estéimet, munka után. Olyan időszak is volt, amikor a kimaradt napokon pedig egy lakóhelyközeli sportpályán róttam a köröket. Imádtam:)

Nem, nem vagyok én az a fittneszlédi fajta, nincsenek kigyúrt izmaim, kockás hasam, akkor sem volt, most meg aztán hajajaj mennyire nincsen. Úgy  megy ez nálam, hogy nehezen kezdem el, sokáig tervezem, aztán ha egyszer elkezdem könnyen rákapok az ízére. Mert mozogni jó!

Mióta a fiúk megszülettek számtalan terv fogalmazódott meg bennem, hogy hogyan és miként fogom visszanyerni lányos alakomat. Vagy legalább csak a felét. A tervek elvileg mind jók voltak, és elméletben kivitelezhetőek is.

Mivel gyerekfelvigyázók nem vagyunk túl erősek, így az, hogy ráhagyom a gyereket valakire, hát az ugye szóba sem jöhetett. Első tervem még évekkel ezelőtt az volt, hogy majd adott napokon Apa időben hazaér, én pedig eljárok egy esti zsírégetésre. Ki is néztem egy helyet, ahol még este 8-kor is kezdődnek órák. gondoltam, ezt nekem találták ki. A terv persze gyorsan kútba esett, mert vagy Apa nem ért haza időben, ha egyáltalán itthon volt,  vagy  este 8-ra én is hulla voltam, vagy , vagy, vagy... mindig volt valami. Kifogásokban igen jó vagyok:)

Aztán a sors levette a terhet a vállamról, mert pocakba került Milán, és így legálisan is felmenthettem magamat, és a zsírpárnáimat is volt mire/kire fogni. Hmmmm, azok voltak a szép idők!!!

Tavaly már új terv fogalmazódott bennem, mégpedig az, hogy ugyanerre az estig nyitva tartó helyere fogok járni hétvégenként. Merthogy ott szombaton és még vasárnap is formálják az alakokat. Mondanom sem kell, hogy egyszer sem jutottam oda. Mert valami mindig fontosabb volt, vagy ami m ég rosszabb, eszembe sem jutott, hogy menni kéne.

Aztán a következő korszakalkotóm akkor volt, mikor Matyi elkezdett oviba járni. Juhé, gondoltam magamban, eljött az én időm, délelőttönként baba-mama tornára fogok járni Milánnal. Szuper lesz! Társra is találtam ebbéli elhatározásomban egy közelben lakó ovis anyuka személyében. A terv ugyan még nem halt teljesen ki, de megvalósítanunk egyszer sem sikerült. Mert kezdetben olyan jó volt, hogy amíg Milán alszik, addig én haladok a dolgaimmal. Aztán hol Matyi volt beteg, hol Milán, akkor meg ugye nem mehetünk. Olyan is volt, hogy én magam is beteg voltam. Vagy esett az eső. Vagy szélvihar volt.  Szóval sosem jutottunk el a tornaterembe.

Most viszont hogy jön, sőt már itt is van a nyár, kezdem magam kistehénnek érezni, a vékony nadrág, vékony póló már nem olyan hálás viselet, mint a farmer-pulóver, ami ápol és eltakar. Szóval gondoltam én, hogy majd itthon fogok edzeni.

Ma volt az első nap, amikor a délelőtti órákban Rubint Réka buzdított a tévéből még egy, és még egy lábemelésre. És én emeltem is becsülettel. A fiúk egy darabig csak nézték, hogy mi bajom van. Máté többször is nekem szegezte a kérdést, hogy:

-Anya, mit csinálsz?

-Tornázok.

- Miért?

- Hogy szép legyek.

Mire jött a szívetmegdobogtató válasz:

- De Anya, te így is szép vagy!

Szóval toltam én a lábamat föl-föl, ahogy Réka mondotta a képernyőről az arcomba vigyorogva, mikor a két fiú megunta a csendes szemlélődést, és úgy gondolták ők is aktív részesei lesznek az edzésnek, és pikk-pakk a hátamra ugrottak, mintha egy jólmegtermett lovacska lennék, és hiába próbáltam felbőszülve levetni őket a hátamról, nem hagyták, azt hitték viccelek, és ez a játék része:)

Így már nem volt annyira kellemes, az egyébként addig sem nagyon kellemes. Úgyhogy emeltem még egy párat, aztán gondoltam hogy majd másik időpontot keresek a testedzésre, mert 20 kiló nehezítő súllyal a hátamon ennyi év kihagyás után nem fog menni.

De föl még nem adtam! A terv még él, sőt egyre jobban körvonalazódik, hogy miként is fogom ezt csinálni!

Elmaradt oltásos

Alapvetően én nem vagyok sem gyógyszer, sem oltás ellenes. Ami persze nem azt jelenti, hogy mi gyógyszert eszünk sziruppal, (bár volt egy időszak, amikor majdhogynem ez volt a valóság), vagy hogy akkor már orrfolyás ellen is beoltatom a gyerekeket, de ami kell az kell, ami kötelező az kötelező, én ebből nem csinálok magamnak problémát, nem keresem a kiutakat, hogy lehetne elkerülni ezt vagy azt, és nem pánikolok be attól hogyha sír a gyerek, mert tudom, hogy 2 másodpercig sír kb. addig szeretgetem, de aztán már kutya baja, szalad, teszi a dolgát.

Éppen ezért nem is  tegnap mégis majdnem megszakadt a szívem....

Történt ugyanis, hogy Milán április 1-re volt hivatalos a doktornénihez, hogy magához vegye a kötelező 15 hónapos oltását, és a Prevenal utolsó részletét. Meg is jelentünk, annak rendje és módja szerint, de sajnos nem az egészséges tanácsadáson, hanme a betegrendelésen, mert Milánunk beteg volt. Így oltást nem kapott, de kapott helyette egy raklapnyi jótanácsot és valami gyógyszert is, és időpont híján megbeszéltük, hogy 2  hét múlva ugyanitt, és akkor megkapja az oltást.

De két hét múlva megint betegen jelentünk meg, majd újabb két hét múlva megint, és így ment ez egészen addig, amíg el nem utaztunk. Az oltás meg csak tolódott, tolódott. Aztán mikor hazajöttünk, az első itthoni hetet megintcsak a doktornéninél kezdtük, mert Milánnak megint lehúzhatatlan 39 fölötti láza volt, mellé torokgyuszi és fülgyulladás. Komolyan ez már a rémálmom.

De ezen a héten végre úgy tűnt, hogy kutya baja. Így tegnap alvás után felnyaláboltam őket, és végszóra (mert már ott is nyári időszámítás van) betoppantunk a rendelőbe.

A váróban persze nagy betyárok mindig. Mondjuk ha Mátéval kell menni, ő nem balhézik, de Milán... a nagy tánci-tánci után, amit kint művelt 6 lóval kellett bevonszolni a rendelőbe, és már akkor is nagyon sírt, amikor a doktornéni még csak megvizsgálta. Szegénykém, annyit jártunk oda az elmúlt hónapokban, hogy érthető, hogy már herótja van a fehér köpenytől :( Máté aranyos volt, a testvérszéken kuporogva kis csirkehangon próbálta nyugtatni Milánt, hogy nincs semmi baj, Milánka, csak megvizsgál a doktornéni! De a nagy zajban nem hiszem, hogy eljutott mindez Milán füléig, legalábbis ugyanúgy ordított, egy kicsit se kevésbé.

Aztán mikor a vizsgálat végetért, és megállapíttatott, hogy Milán oltásképes állapotban van, akkor a vállamon pihegve már éppen kezdett megnyugodni szegény kis Fókám, amikor jött a nagy arculcsapás, az oltás. ÉS nem is egy, hanem rögtön kettő. Na hát itt aztán már végképp világvége volt. A vállába kapta, úgyhogy szerencsére ülve szépen magamhoz tudtam szorítani, és csak éreztem, hogy kapaszkodik, hogy ölel, és éreztem, ahogy a sűrűn potyogó könnyei benedvesítik a ruhámat. Én sem mertem odanézni, miközben megkapta a szurit, és a második szurinál már én is majdnem sírtam. (Pedig tényleg nem szoktam ilyeneken drámázni)

Amilyen gyorsan csak tudtuk szedtük a sátorfánkat, de nem jutottunk messzire, csak a rendelő előtti eresz alá, mert közben hatalmas zuhé kerekedett. De ez a három lépés távolság már elég volt Milánnak, hogy helyre billenjen a lelkivilága, és kint már viháncolva nézte az esőt.

Én meg várom, hogy milyen hatással lesz rá az oltás, mert  Máté utána 2 hétig úgy ugatott mint egy kutya, és elég cefetül volt. Csak azért emlékszem ennyire, mert épp akkor voltunk Hollandiában. Egyébként biztos elfelejtettem volna.

Ha minden jól megy, augusztusban még megkapja a 18 hónaposat, aztán egy darabig elfelejtjük a szurkálásokat.

Dicséret

Tegnap cseresznyés pitét sütöttem. Máté is segített, és már alig bírta kivárni, hogy ehessen belőle. Mire végre hozzájutott nagy elánnal vetette rá magát, majd megszólalt:

- Anya, ez a süti nagyon finom!!!! De legközelebb ne tegyél bele cseresznyét, jó?

3 és fél

Újabb fél év, újabb mérföldkő, Matyika éppen ma 3 és fél éves, és éppen holnap lenne fél éves óvodás, ha menne még holnap oviba, de már nem megy.

Nem volt egyszerű ez a fél év vele, de hát melyik volt az... De ez azt hiszem különösen nehéz volt. Vagy csak én vettem kicsit nehezebben az akadályokat, nem tudom.

A fél év egyértelműen az ovi körül forgott, hogy megszeresse, hogy megszokja. Azt hiszem ez valamennyire sikerült is, ami nagyban az óvónénik érdeme is. Persze voltak/vannak nehezebb napok, amikor nyafog, sír reggel, hogy ne menjünk, vagy ne abba a ruhába menjünk, vagy bármi. De alapvetően ottlenni már szeret, vannak barátai, vannak élményei, amiket elmesél. Ha nem is azonnal, de napok múlva biztos.

Sokat változtatott rajta az ovi. Sokkal közvetlenebb, nyitottabb lett. Bátrabb. Már nem tart annyira az idegenektől, mint kisebb korában, amikor pl. képes volt sírva fakadni, ha meglátta a postást.

Nagyfiú lett. Kétségtelenül. Nem tudom mikor lett ilyen nagy, mert csak telnek a napok, és egyszer csak ránézek Matyira, és azt látom, hogy olyan mint egy igazi kisfiú. Már nem kis-kisfiú, hanem nagy-kisfiú. Egyre határozottabb vonásai vannak, már nincs meg a bébiformája. Tejfölszőke, és vonaltestű. Fájdalmasan vézna, de genetikailag az, mert eszik rendesen. Az oviban azt mondják ő az egyik legjobb evő, nagyjából mindent megeszik, és legtöbbször kétszer kér.

Pontos számadatokat nem tudok, de 98-as, 104-es ruhákat hord felül. Alul van olyan nadrágja, amibe 2years van beleírva, de derékban még mindig bő:) Kilóra kb. 13.5kg  körül lehet, vasággyal, 14 biztos nincs.

Itthon annyira nem jellemző rá a mindent megevés, de azért nem panaszkodom.

Hihetetlen akaratos, nyávogós, és hisztis, így egyben. Sokszor egész nap mást sem csinál, csak nyafog, neki semmi sem jó, nem lehet a kedvére tenni. Ilyenkor baromi idegesítő. Aztán előbújik belőle a doromboló kiscica, és csak bújik, ölel, puszilgat:) Ezt az énjét kicsit jobban kedvelem.

Nagy bohóc. Ha közönsége van, akkor maximumra kapcsol, és leállíthatatlanul idiótáskodik.

Szeretem, hogy már bármiről tudunk beszélgetni. Minden érdekli, és a sok feleslegesnek tűnő miért? mellett egész okos kérdések is becsúsznak. Határozott elképzelése van a világról, pontosan tudja, hogy mit szeretne, és azt hogyan, milyen ruhában.

Türelme az még mindig semmi. Ha valami nem sikerül elsőre, akkor hiszti van, jön a Neeeeemmtudom!!!!!, Seeegííííts máááárrrr!!!!! de mostazonnal, mert egy másodperc késedelem világkatasztrófához vezet, és dührohamot kap. Egy időben rákapott az ajtócsapkodásra. Mostanában elfelejtette szerencsére. Inkább a tettek embere, mintsem gondolkodó típus.

Kedvenc játéka  még mindig a szerepjáték, mindig hallom, ahogy az autóival újrajátssza az épp aktuális eseményeket, és vannak visszatérő elemek pl.  hogy leesett a dísztárcsa, vagy lemosatjuk az autót, téli gumi-nyári gumi csere, megyünk a teszkóba, hogy szervízbe visszük az autót, ilyesmi. Ilyenkor nagyon aranyos.

Nagyon szereti még a matricás-ragasztgatós füzeteket, ha esős idő van, akkor elő szoktuk ezeket venni. Egyedül is nagyon ügyesen meg tudja oldani a feladatokat, ha akarja.

Kézműveskedés terén még mindig a festés a favorit. Ceruzára, zsírkrétára rá sem néz, ha felajánlom neki, határozottan elutasít. Aszfaltkrétával viszont szívesen elkapirgál.

Még mindig megvan a képzeletbeli kulcsa, amivel nyitja-zárja a motorját, és a futóbiciklijét. A boltban 5 percbe is beletelik, mire tolatva beparkol az elemgyűjtő és a kávéautomata közé, lekapcsolja a lámpákat, beriasztja a járgányt, zsebreteszi a kulcsot, majd kifelé menet ugyanez visszafelé.

Milánnal egyre jobban jóban vannak, egyre inkább partnerek. A franciaországi utunk jó hatással volt rájuk, valahogy összekovácsolódtak az alatt a néhány hét alatt, amíg egymásra voltak utalva. Máté szereti istápolni Milánt, néha akkor is szeretné, amikor Milán önállósodni akar. Aranyosak, amikor együtt joghurtoznak, vagy amikor kézenfogva sétálgatnak. (persze amikor nem épp a lépcsőn sétálgatnak lefelé kézenfogva). Persze olyan van, hogy összekapnak, amikor Mátét zavarja, hogy Milán mindent szétszed, vagy amikor ugyanaz a játék kell mind a kettőjüknek.

Alapvetően olyan jólelkű. Ezt nagyon szeretem benne. Amellett hogy ő maga is olyan kis érzékeny, mások gyámoltalansága segítőkészséget vált ki belőle. Ha Milán sír, akkor rögtön megy, hogy megvígasztalja. Ha fáj neki valahol, akkor megpuszilja neki. De így van ez az oviban is.

Még mindig hisz a puszi gyógyító erejében:)))

"Ha nem puszilod meg, akkor sosem fog meggyógyulni!"

Szóval nem könnyű mostanában vele, mégis ha rá gondolok, akkor nem a hisztis-nyafogós Mátét látom magam előtt, pedig abból a fajtából mostanában többet kapok, hanem a huncut mosolygósat, a kacagósat, a pajkosat. Látom, hogy amikor alszik, akkor ugyanolyan az arca, mint amikor a pocakban volt, meg amikor icipici volt még. Olyan békés. Ilyenkor az illata is újra olyan mint régen. És bár ilyenkor nagyon látszik, hogy milyen nagy már, mert csaknem végigéri az ágyat, mégis ilyenkor olyan kicsi még.

Pedig már nagyfiú:) Tagadhatatlanul.

Hétvégi várlátogatások

Az egész ott kezdődött, hogy Matyi nagyon szereti Katy Perry-Firework című számát nézni, hallgatni. Ő csak úgy hívja, hogy a Váras zene:)

Ennek kapcsán már mondogattuk neki egy ideje, hogy majd elmegyünk, és megnézzük a Budai Várat, ahol a néni énekel. De valami mindig közbejött, vagy betegek voltunk, vagy az idő volt rossz, vagy nem volt időnk, aztán meg elutaztunk.

Mikor jöttünk haza Fr. országból akkor is láttuk a várat, és Máté megint rákezdett, hogy jöjjünk el és nézzük meg, így hát pünkösd vasárnapjának délutánján eleget tettünk végre a kívánságának. Meg hát mi is szerettünk volna úgyis felmenni, mert már régen jártunk arra.

Milán egy ideig háton utazott, majd lábon jött, közben elmajszolt egy-egy darab kürtőskalácsot, végigsimogatott minden kerítést és házfalat, felszedte a kavicsokat, majd mikor sátrat vert egy járdaszegélyen, és szemmel láthatóan esze ágában sem volt tovább jönni, mert baromi jól elszórakozott a turistákkal, akkor jobbnak láttuk visszatenni a zsákjába, mert különben még most is ott lennénk.

Máté pedig egész végig azt várta, hogy mikor érünk már oda, ahol a néni énekel, majd amikor odaértünk, akkor csodálkozva, és hitetlenkedve vette tudomásul, hogy a néni MOST nincs itt, és nem énekel. De akkor hol van????? Miért nincs most itt??? kérdezgette folyamatosan.

Végül csak megbékélt, és minden második lépésnél ki akart nézni a várfalon:)

Nem mondom a látvány valóban fantasztikus. Jó ide feljönni, kicsit felülemelkedni a zsúfoltságon, a zajon, ami egyébként a várost jellemzi.Jó hogy van egy ilyen Várunk, amire büszkék lehetünk, és ami 1987 óta a Világörökség része.

Mivel Máté megállapította, hogy a Budai Vár nem igazi vár, (és alapvetően igaza van, mert inkább palota), mert nincs benne lépcső, így ha már ennyire belejöttünk, hétfőn a Visegrádi-várba látogattunk el, ami már Máté szerint is igazi vár volt.

Franciaországban, amikor a Koenigsbourgi várban jártunk, rájöttünk, hogy Matyinak nagyon bejön ez a várnézés. Imádta a meredek lépcsőket, a visszhangzó folyosókat, szeret kinézni a várfalon túlra:) Ha az út a várhoz pedig nem betonúton, hanem erdei ösvényen vezet, az pedig maga a kánaán Matyi számára.

Most is így volt ez, mihelyst a betonútról az erdei útra tértünk, Máté szárnyra kapott, jobban mondva beült a képzeletbeli autójába, és azt kormányozta fel egész úton. Nem számított a sártól csúszós út, a meredek emelkedő, csak jött, és jött:) Aztán fenn a várban is nagyon tetszett neki minden, nagyon gyagyás volt, nem is akart hazajönni:) A kedvencem, amikor lépcsőzik a meredek lépcsőkön felfelé a kis pipaszár lábaival:)

Milánnak sajnos ez nem volt jó terep, miután röpke szabadlábra helyezése alkalmával mindenáron le akart csúszni a hegyoldalon, jobbnak láttuk visszabatyuzni Apa hátára. De még így is annyira elfáradt szegény, hogy a lefelé úton elszundikált egy kicsit:)

Lefelé jövet Máté persze már fáradt volt, akkor már mindig nyafog kicsit, hogy mikor érünk már oda az autóhoz, de összességében nagyon jól sikerült kirándulás volt, amit megtetéztünk  a szomszéd falubeli villámlátogatással, ahol körbejártuk vidékre szakadt Barátaink birtokát és állatfarmját, és ahol a fiúk a nagy fáradságra megtöltötték a pocakjukat egy jó kis bográcsossal, megkoronázva ezzel mind a napot, mind a hétvégét:)

Jó későn értünk haza, de egyáltalán nem bántuk, mert szuper hétvégén vagyunk túl. El is határoztuk, hogy eztán majd sűrűbben megyünk itthon is kirándulni. Úgy legyen:)

Kicsit több kép a várakról ITT és ITT.

Hatodik

Egyszer régen, nagyon régen ( kerek erdő közepében:))

Azóta gazdagabbak vagyunk két Rosszcsonttal,  néhány őszülő hajszállal, és egy-két ránccal:) De a jókedvünk töretlen.

Másik 7

Diustól kaptam felkérést, hogy írjak 7 dolgot magamról, és most hogy az imént olvastam Eriberi hetesét, eszembe is jutott, hogy még tartozom ezzel. Egyszer már írtam 7-et, és ahogy most visszaolvastam az akkori hetem többé-kevésbé ma is megállja a helyét. Most megpróbálok újabb héttel előrukkolni, hátha tudok még valakinek újat mondani.

1. Takaró és kispárna mániás vagyok. Még nyáron a legnagyobb hőségben is takaróval alszom, max. fölé fekszem nem alá.  Amíg nem voltak gyerekeim, addig a kispárnámat többnyire magammal vittem bárhová, most már van annyi csomagunk, hogy ezt ne tegyem.

2. Nem vagyok sem konyhatündér, sem házitündér, és még az anyák gyöngye sem, sajnos. Nem mondom, nem bánnám, ha 3 közül legalább az egyik tudnék lenni.

3. A 2-es pontot alátámasztja, hogy borzasztóan utálok fürdőszobát takarítani, és ablakotpucolni. Ennek ellenére szoktam.

4. Ellenben vasalásmániás vagyok. Ami ugyan a vasalandók kupacán nem látszik. Vasalás közbe szoktam relaxálni, gondolkodni, világmegváltó ötletekkel előrukkolni, és újabban nyelvet tanulni.

5. Sosem párosítok zoknit.

6. Nincsenek álomúticéljaim, bárhová bármikor szívesen megyek, de egyszer BIZTOS, hogy végig fogunk autózni egy nagy böhöm nyitott tetős amerikai autóval a Route 66-en, és bőgetni fogjuk a zenét. Vannak időszakok, amikor sokat beszélünk erről.

7. Vérciki, de még mindig nézem a Barátok közt-et, hacsak tehetem.

Mivel kicsit el vagyok maradva a blog olvasásával (is), így fogalmam sincs ki az aki már kapott ilyet, de azért szívesen olvasnám, Popianyu-Erika, Hencsi,  és Pannaa 7 dolgát:)

Utánpótlás

Avagy alakul a rockzenekar. Néhány dolog ugyan még hibádzik, mert egyelőre még egy gitáron tolják felváltva, továbbá a frizurájukon még kell egy kicsit alakítani, mert Axl Rose-tól ebben a formában még elég messze állnak mind a ketten, de amíg megnő a hajuk, addig tudnak még egy kicsit gyakorolni, és addigra lehet, hogy még külön gitárjuk is lesz majd:)

Milán is tépi a húrokat:) (szó szerint)

Akkor és most

Sláger még a franciáktól

Franciaországban ez a szám ment mindig a tévében, meg a rádiókban is. Nem tudom itthon ismert-e ez az előadó, én sosem hallottam róla, bár én nem is vagyok elég update a mai zenéket illetően, meg itthon nem is nagyon nézek zenecsatornát.

Nem nagy szám, de azért teszem ide be, mert tényleg mindig ez ment, és annyira fülbemászó, hogy aztán ezt énekelgettem egész nap. Vagy Feri úgy jött haza, hogy ezt dúdolta. Szóval eléggé meghatározó volt az ottlétünk alatt.

2. nap- Salzburg

Hazautazásunk második napján sem éppen verőfényes napsütésre ébredtünk. De már megszoktuk, hogy ha mi vagyunk valahol, akkor biztos, hogy mindig esik az eső, ezt akár borítékolni is lehet. Vagy ha épp reggel nem esik, akkor délutánra biztos, hogy fog. (lásd: Velence, Bologna, Strasbourg, Nancy...) Hát most sem volt ez másképp, bár pont nem esett, de lógott az eső lába, és egész nap totál felhős volt az ég.

De az időjárás nem szokta a mi kedvünket szegni, így gyors reggeli után belevetettük magunkat ebbe a csodás városba, amit az Alpok kapujának is szoktak hívni. A várost körbeölelő érintetlen hegyekben hála a felhőknek nemigen tudtunk gyönyörködni, de elhittük, hogy ott vannak, és néha-néha elő is bújt egy kis részletük a szürkeségből.A város azonban így is bámulatos, engem teljesen elvarázsolt és rajongójává tett.

Az óvárosban sétálva mindig van valami látnivaló, minden sarkon van valami, ami megragadja  a szemünket, lehet az egy egyszerű lakóház, vagy egy templomtorony, egy barokk szökőkút, vagy cégér, amitől csak úgy hemzseg a sétálóutca.

Mivel június 2-a ünnepnap Ausztriában, így a sétánkat szinte folyamatosan harangjáték kísérte, és a város egyes részein még a Dómban lévő ünnepi koncert is hallható volt. Nem mondom, nem bántam volna, ha a koncertet a Dómon belülről hallgathattam volna meg:) A Dóm homlokzata Salzburg jelképe, és hajójában 10 ezer ember fér el. Sajnos csak bekukkantani tudtunk, mert a koncert belépőjegyes volt, így nem mehettünk be.

A Dóm-térről felkanyarodtunk a Hohensalzburg-várához, ami Közép-Európa legnagyobb épen maradt katonai erődítménye, és ahonnan fenségesen terül a lábunk elé a város, melyből megszámlálhatatlanul nyúlnak a magasba a templomtornyok.

A mai bevásárlóutcán találjuk Mozart szülőházát, ami természetesen ma egy róla szóló múzeum, a Salzach folyó túloldalán pedig egykori lakóháza áll, ez is múzeum.

A városban persze egymást érik a Mozartkugel- árusító kis édességboltok, és ezer féle formában vásárolhatjuk meg az édes golyócskákat, hegedűbe csomagolva, bögrébe rakva, kicsiben-nagyban, kékben, pirosban, kinek hogy van kedve és pénze hozzá.

A sétánkat a Mirabell-kastély parkjában fejeztük be, mely park állítólag az ország legfényképezettebb parkja. Nem csoda, hiszen a rendezett kert végéből fantasztikus a rálátás a város fölé magasodó várra. A  fiúk is nagyon élvezték a kertet, és ha nem is szabadon, mert a fűre nem lehetett rálépni, de azért szaladgálhattak kedvükre, meglovagolhatták az egyszarvút, dobálhattak kavicsot.

Még több salzburgi kép ITT.

Innen már a hotel és az autónk felé vettük az irányt, és szomorúan búcsúztunk a várostól. Kicsit több mint 5 óra utazás volt még előttünk, amit zökkenőmentesen sikerült véghezvinni, nem volt dugó, nem volt fennakadás, és még az esőt is elkerültük.  A fiúk az eseménydús délelőtt után hatalmasnagyot aludtak, és mire felébredtek már majdnem magyar utakon jártunk.

Itthon pedig hogy egy kicsit még Salzburgban érezhessük magunkat megnéztük a Muzsika hangját, ami itt játszódik:)

Hazafelé 1. nap- Schwarzwaldklinik

Szerdán, miután mindent sikerült betetriszezni az autóba, és miután a szomszéd faluból visszafordultunk egy ottfelejtett szatyorért, elindultunk hazafelé. Csupán másfél órát csúsztunk a tervezett induláshoz képest, de ez nem akadályozott meg minket abban, hogy megintcsak a Fekete-erdő felé vegyük az irányt, és egy újabb próbát tegyünk, hogy megnézzük Brinkmann doktor Klinikáját. A múltkor ugye a sok útlezárás, meg forgalomelterelés miatt meghiúsult a látogatás, de most, hogy az autópálya felől mentünk semmilyen akadály nem volt, így vígan gördültünk be a faluba, Glottertal-ba.

A kórház a falu szélén van, a hegyek között, így gyalogosan közelítettük meg. Furcsa volt így igaziban látni, a tévében sokkal nagyobbnak tűnik, mint amilyen a valóságban, és a parkoló is olyan kicsi. Azóta újra is van festve, és így az összhatás is más volt. Az épület egyébként nem kórházként üzemel, hanem irodák vannak benne, ami kicsit illúzióromboló volt, de azért jó volt látni, és egy cseppet sem bántuk meg ezt a pici kitérőt, pláne hogy a múltkor úgy rákészültünk.

És már csak azért is megérte itt megállni, mert a hegy lábánál beültünk egy kávézóba, ami amolyan Klinika emlékhely volt, de ez csak a belépés után derült ki. Az összes falon klinikás képek vannak akkor és most-ról. Érdekes volt végignézni őket. Pláne az újabb képeket, amelyeken már az akkor fiatal szereplők is igencsak megöregedtek.

No de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy fenséges kávét ittunk, és még fenségesebb sütiket ettünk és persze nem hagyhattuk ki a feketeerdő tortát természetesen:)

Mindezen sok pozitívumok után jött az út nehezebbik, szenvedősebbik része, mert innen még 550 km autóút volt előttünk aznap. Első nekifutásként ez 5 és fél órát jelentett volna, ami még úgyahogy kezelhető is lett volna, HAAAAA a német autópályát nem újítanák 10 km-enként, és emiatt nem alakulnának ki olyan dugók, hogy órákig csak 30-al tudtunk haladni. Ott ahol elvileg nincs is sebességkorlát az autópályán, tehát téphettünk volna ezerrel. Így aztán sikerült kb. 2 órával megtoldani az egyébként sem rövid utat, annak ellenére, hogy München környékétől már tudtunk  jól jönni.

Én eléggé ideges voltam, és a fiúk sem voltak túl boldogok, de ahhoz képest egészen jól viselték az utat, és már csak akkor kezdtek türelmetlenek lenni, amikor már majdnem megérkeztünk. Alapvetően egyébként Milán bírta jobban a megpróbáltatásokat, Máté inkább hajlamosabb volt nyűglődésre.

Nagyjából este 10 körül érkeztünk meg Salzburgba, ahol a szállásunk volt. Mire elfoglaltuk a szobát, meg lezuhanyoztunk, addigra persze a fiúknak kiment az álom a szemükből, helyette belejött a bugi a lábukba, és azt játszották, hogy bezárkóztak a szekrénybe. Ők élvezték. Egy darabig mi is, de aztán mikor már fél 12 körül kezdett elszabadulni a pokol, akkor mindenkinek takarodó lett fújva, és egy hatalmas nagyot aludtunk. Illetve én csak aludtam volna, ha Milcsike fél 6-kor nem kezd el a fejemen ugrálni, meg az arcombabámulni, meg nyalogatni, hogy keljek fel. Így hát nem volt mit tenni, felkeltünk, és reggeli után nekiindultunk a városnak.

folyt.köv.