ÉpítészMáté

A múltkori Dóm-os rácsodálkozás az építészetre nem múlt el nyomtalanul. Volt már néhány próbálkozásunk az építőkockával, egyszer egy egészen nagy tornyot sikerült felépítenem, felépítenünk, de nem sikerült lefényképeznem, mert addigra Matyi lerombolta. Aztán volt néhány házépítési kísérletünk is, de Mátét még ekkor is jobban szórakoztatta a rombolás, mint az alkotás. 

Ma délelőtt egy újabb lépcsőfokra léptünk. Matyi hozta az építőkockás bödönét, jelezve, hogy építsünk. Szépen letelepedtünk a földre, magunk mellé vettük a bödönt, és elkezdtem megépíteni az alapokat, mert Máté csak felfelé szeret terjeszkedni, de hogy ne dőljön el, a toronynak biztos lábakon kell állnia. Az alapozás után jöhetett a munka kreatív része, ez már kizárólag a Matyi feladata volt, nekem csak annyi szerep jutott, hogy az én ölemben ülve építkezett (amíg elérte ülve a tetejét) egyre feljebb, és nekem kellett az elemeket adogatni. (olyan édesen tartotta a kezét mindig egy újabb elemért:)))

Az eredmény egy kicsit Hundertwasser-es  garázs lett, amibe végül be is parkoltattunk egy autót, majd ültünk egymáshoz szorosan összebújva és csodáltuk a remekművet. A nagy büszkeségbe Matyi bele is aludt:)

Íme, így készült a nagy mű:)  Hát nem szép???

Megint

Már megint Szomszédokat néztem... és már megint sírás lett a vége...

Külföldi, Szomszédokat nélkülözni kénytelen olvasók számára röviden: Lenke néni kórházba került. Taki bácsi elárvulva ácsorog a sötét szobában, néz ki az ablakon, nincs kedve semmihez, hisz egyedül van, nincs vele a Társa,akivel évődnek-cívódnak ugyan, de egymás kiegészítői.  Taki bácsi nem eszik, nem iszik, csak áll az ablakban és Lenkéjére gondol, hogy gyógyuljon meg, hogy hazajöhessen, hogy az Ő lelke is meggyógyulhasson. Egyik este Lenke nénit meglepetésként becsempészik a nappaliba... És van ám nagy öröm, egymás nyakába borulás, így szép, így teljes az élet. 

Mindig meghat, ha idős emberek egymás iránti szeretetét látom. Ahogy kéz a kézben, kicsit egymásnak támaszkodva, kicsit segítve ezáltal egymást sétálgatnak az úton. Ahogy megcsillan szemükben az egymás iránt érzett több évtizedes szeretet, a jóban-rosszban. Szerintem ez olyan szép. Biztos vagyok benne, hogy egymás szemében még 30,40, 50 év elteltével is azt a ifjú, pajkos mosolyt látják, amibe beleszerettek annak idején. Hogy egy erőtlen kézszorítás ugyanolyan biztonságot ad nekik, mint régen.

Jó lenne ezt megtapasztalni! De addig még hosszú út áll előttünk. De amikor egy ilyen idős párt látok,az valahogy mindig erőt ad, hogy átlendüljek a nehézségeken, a mindennapokon. Hisz látom magam előtt a célt, ahová én is el szeretnék érni sok év múlva.

Kismamahormonok

Dolgoznak ezerrel.  Legalábbis csak erre tudtam gondolni, miközben bőgve néztem a Szomszédok 1992-es karácsonyi adásának ismétlését. Hát normális ez???? És hol van még a vége????Remélem odaáig nemfog fajulni a dolog, hogy Mary Zsuzsi protézisén is sírva fakadjak.Na az aztán űbergáz lenne!!!!

A mérleg nyelve

Testvérek között is úgy lenne az igazságos, ha vadócMátyás mellé kapnék egy tündibündi csefres, szöszicopfos kisleányt, csak hogy kiegyenlítődjenek az erőviszonyok. Máté egyre inkább kisfiú, egyre inkább a fiús dolgok érdeklik, persze ez a természetes, és ez egy cseppet sem baj, imádja az autókat, nézni, ülni benne, bütykölni, egyre virgoncabb, vandálabb, nem ül meg egy percet sem egy helyben, örökké izgómozgó. Ha valamit a kezébe kaparint, nem érdeklik olyan apróságok, hogy az pl. milyen színű, formájú, a működését tanulmányozza, a kerekér pörgeti, a motorikáját szedi szét. Fiúból van. 

Persze imádom, Őt is, és azt isahogy általa egy kicsit más megvilágításban tapasztalhatom meg a világot. De jó lenne egyszer majd egy kislány is, akinek lehet fésülgetni a haját, (he-he), masnikat és hajcsatokat válogatni, akivel lehet csacsogni csajos dolgokról, akinek az számít, hogy a labda piros legyen, és nem feltétlenül nagy. Akinek végre kedvemre válogathatnék az üzletek végtelenül gyönyörű kislányruhái között. Látom magam előtt a kis fodros szoknyájában és a rózsaszín virágos szandáljában, copfosan. 

A másik pillanatban pedig nem tudom elképzelni hogy mást is kaphatnék, mint kisfiút. Ehhez már hozzászoktam, ebbe már beleszoktam. És bár világ életemben úgy gondoltam, hogy nekem nyilván csak lányom lehet, mert mit is kezdenék én egy fiúval, végül egész jól belejöttem a fiúsanyaságba, azt hiszem. Mégsem tudok elképzelni egy másik kisfiút, aki kisfiú ugyan, de mégsem Matyi. Nyilván hasonlítanának egymásra, de mégis más lenne. De milyen? Hisz Matyi (nekem) annyira tökéletes.

Hát ilyen és ehhez hasonló háborúkat vívok magammal. A válaszokra a jövő hétig minimum várni kell, amikor megyünk a 18. hetes genetikai uh-ra. Igaz, én már tegnap is feltettem a bátortalan kérdést, hogy nem látszik-e véletlenül ki lakozik odabent, de családunk legkisebbje egyelőre még nem volt hajlandó felfedni kilétét, szemérmes térdösszeszorítással közölte velem, hogy még nem jött el az ideje a titok felfedésének. Mellesleg én kisfiúnak gondolom, érzem Őfelségét, és lehet hogy emiatt, de én annak is láttam, de a doktorbácsi szerint nem volt egyértelmű a látvány, úgyhogy nem bocsátkoztunk találgatásokba. 

De a legfontosabb, és minden más tényleg nem számít és másodlagos, az az, hogy jól van, vidám, és boldogan lubickol. Hogy kisfiú-e vagy kislány???Néhány hónap múlva úgyis kiderül. És bármi is lesz, biztos, hogy imádni fogjuk.

Végül. Végre sikerült sort keríteni egy igazi pocakfotóra. Igaz ez is csak kutyafuttában készült, de íme:

Hétvégi nyüzsi

Csütörtök este szerencsésen hazaértünk. Máté eddigi legjobban viselt alvás nélküli repülőútja volt, majd a taxiban elaludt, persze 3 saroknyira a házunktól. Itthon kitörő örömmel fogadta az otthont édes otthont, és vette birtokba a rég elfeledett játékait, legfőképp a motorját, amiről le sem szállt este 11-ig, addig rótta a köröket a szoba közepén. Ennek annyira nem örültem, mert az akkor már több napos fejfájásom kezdett elviselhetetlen méreteket ölteni, ami aztán elviselhetetlenné is vált, és éjjel muszáj volt bevennem egy fájdalomcsillapítót, bármennyire is nem akartam, de nem tudtam tőle aludni. 

Péntek reggel voltam hivatalos az Afp vérvételre. A rossz éjszaka után nem esett túl jól a korai kelés, sőt... elég rosszul esett. És bár korábban vártam már ezt a napot, mert ilyenkor egy kis időt csakmiketten vagyunk PocakTesóval, de most valahogy nem tudtam ráhangolódni, minden erőmmel azon voltam, hogy nehogy kicsússzon a lábam alól a talaj valahol a lakás és a kórház között félúton. Szerencsére hamar végeztem, és egy óra múlva már otthon is voltam, és Matyi déli alvásakor nekem is sikerült egy kicsit mellé kucorodni, és egy kis lelket verni magamba.

Szükség is volt rá, mert ezután kezdődött csak igazából a nap. Miután HuncAnyu újra elérhetővé tette magát a külvilág számára, egy gyors egyeztetés után HuncAnyu javaslatára egy hiperszuper cukrászda  felé vettük az irányt (a link is Tőle van ám :), ahol még játszóház is van. Matyi útban odafelé egy hatalmasat zakózott, az esést mondjuk nem láttam, de a végeredményt, a fején lévő plezúrt még ma is csodálhatom, és ez az esés kicsit elvette a kedvét az élettől, sírt még akkor is amikor kis késéssel betoppantunk a játékok birodalmába. Még szerencse, hogy Apa a hosszas maradjak-nemaradjak vitája önmagával a maradás mellettdőlt el, így míg ő vígasztalta az elesett madárkánkat, addig én gondtalanull belevethettem magamat a csajos társalgásba messzirőljött  Hugómamival és Huncanyuval, és megcsodálhattam az igazi Hugót, aki élőben még jobban levett a lábamról. Hugómumiban pedig azt hiszem egy újabb lelki társat találtam, és már most nagyon várom az újabb találkozót, amikor talán kicsit több lesz az idő, kevésbé leszek szétszórt. 

Közben Matyi is magára talált, és miután felfedezte a különböző járgányokat, gyorsan feledte bánatát, és miután tett néhány kört egy hagyományos motorral, majd egy nyulassal, bepattant egy FrédiBéni járgányba, és ki sem akart onnan szállni.

 

 

Játszóház után legurítottunk még egy-egy isteni süteményt, Hugót ekkorra már Álomföldre tologatta az Apukája, Hunor pedig miután visszaszökött Játékországba fáradtságát bizonyítandó becsukta ujjacskáit a mozgóajtó közé. Szerencsére nem történt baj, csak ijedtség, de az incidenst  jelnek véve szedtük a sátorfánkat.

Utunk innen egy másik buliba vitt, ahol Matyi igazi partiarcként jött-ment, evett-ivott, táncolt, és ismerkedett. 11 körül én mondtam, hogy menjünk haza, mert nem bírom a szemem nyitva tartani, és a fejfájásom ismét kezdett előjönni, a Fiatalember szerintem még maradt volna, akár hajnalig is. 

Szombat délelőtt a fiúknak kertészkedéssel telt, Matyi kitartóan sertepertélt Apa mellett a kertben, követte a fűnyírót, vagy épp menekült előle, és nagyon élvezte. Majd paradicsomot szüretelt, amit pampi-nak , vagy egyszerűen csak dodó-nak(értsd: labda) hív. ÉS rájöttem, hogy ismeri a színeket, legalábbis a pirosat mindenképpen, mert amikor mondtuk neki, hogy csak a pirosakat szedje, ez nem okozott nála fennakadást. Persze amikor elfogytak a pirosak nekilátott a zöldeknek is. 

 

 

Délutánra a Millenáris-beli Babanet találkozó volt beiktatva, újra  csak Hugómamiékkal, de kicsit túlkombináltuk a dolgot, és végül nekünk ez kimaradt, helyette azonban elmentünk bevásárolni, és telefont nézni-venni Nekem, mert a régi úgy tűnt, hogy hosszas betegeskedés után végleg feladja a harcot, de hát 6 éves volt a drágám, szóval megszolgálta már az időt ,pláne, hogy az elmúlt 1 évben Matyi által fokozott terhelésnek volt kitéve. Működött ő kisautóként a földön tologatva, labdaként nagyot repülve, távirányítóként és még sorolhatnám, persze mindezt Matyi által egy óvatlan pillanatban megszerezve. 

A telefonvásárlásra végül vasárnap került csak sor, és végül sikerült a Családfőnél egy alsóközépkategóriás, nem gagyi egybengumi gombos, szép darabot kialkudni, így most újra elérhető vagyok az éteren keresztül, és ez jó!

Szóval igazán tartalmas és zsúfolt hétvégén vagyunk túl, ma délután pedig a Doktorbácsival van randim, aki remélem rápislant a Bentlakóra, és megnyugtatja olykor háborgó lelkemet, hogy minden rendben odabent.

Matyival az élet (nem) csak móka és kacagás

Máté az utóbbi időben egyre viccesebb. Ha minden okés vele, akkor azt is mondhatnám, hogy teljes harmóniában, zökkenőmentesen telnek a napjaink. Ez persze nincs mindig így. Azért be-becsúszik egy rosszabb, nyűgösebb nap, amikor semmi sem jó, ami meg jó lenne, azt nem lehet. Ilyen volt pl. a tegnapi, az okokat egyelőre nem tudom. Talán egy kibújni készülő rágófog, ami összességében a 17-es rajtszámot viseli. Szóval tegnap gáz nap volt, de egyébként Matyi egész nap el tud szórakoztatni.

Néhány szösszenet:

- Mióta volt a térdén egy horzsolás hetekkel ezelőtt, kedvenc időtöltése a bibi keresése magán, és rajtunk.  Ha talált valamit, akkor mutatja, hogy bibi, és utána mondja hogy gyógyu, azaz gyógyul.  Valamelyik nap levadászta az asztalról a sebtapaszt, és azt babrálta. Mondtam neki, hogy most nem kell, mert ezzel a bibiket kell beragasztani. Erre mutatott a kezén egy szúnyogcsípést, hogy az bizony egy bibi, ragasszuk be. Beragasztottam. Persze leáztatta magáról, de ő mindenképpen vissza akarta tenni, de már csak a homlokára tapadt. Odatapasztottam neki. Órákig feszített a homlokán a sebtapasszal.

- Az első szülinapján még nem tudta elfújni a gyertyát a tortáján. Aztán vettünk egy szappanbuborékfújót és azzal szépen megtanult fújni. A tudományt sikeresen alkalmazzuk akkor is, ha meleg az ebéd. Mindig mondom neki, hogy lassan egyen, mert meleg, meg kell fújni. Ma reggel mindenképpen a hosszú melegítőnadrágját akarta felvenni. Mondtam neki, hogy ez most nem, jó, mert kint meleg van. Erre odaállt az ablak elé, és elkezdett kifelé fújni. Gondolom le akarta hűteni a levegőt. Nem sok sikerrel:)
- Most már mindig ragaszkodik ahhoz, hogy ő dobja ki a pelusát. Megfogja és viszi, még villanyt is kapcsol, nagyon aranyos. Kedvence még a palackok laposra taposása, ebben is mindig nagy segítségemre van. De bármit mondok neki, hogy tegye ide-oda, vagy hozzon ezt-azt, ügyesen csinálja. Nekem ez még mindig döbbenetes!
Persze azt nem érti, hogy nem nyúlhat a laptophoz, ebből sok konfliktunk is van. És azt sem érti, hogy ne másszon fel a plafonra. Na jó, éppen oda nem mászik fel, de ha tudna, megtenné. És azt sem érti, hogy ne ugráljon és szaladgáljon az ágyon, mert leesik és megüti magát. Ő ugrál és szaladgál. Szóval van még mit tanulni.
-Nem tudom honnan vette, (szerintem a Süsüből), hogy rászokott a fujjogásra. Ha nem kér valamit, akkor egy jellegzetes ahhh, fújjj-t mondd, és rázza a fejét. Korábban csakzárt szájas fejrázás volt. Most meg mintha mérget akarnék adni neki, úgy fújjog.
-Amennyire nem akart integetni korábban, most mindig integet, vagy inkább olyan csá-t int. Mindenkinek az utcán aki szembe jön, a boltban, mindenhol. Ha az illető nem veszi  észre, hogy integetett neki, aki rákiabál valami hó félét, gondolom hahó lenne, hogy vegye már észre .  Azt hiszem itt átestünk a ló túloldalára.
- Kezd határozott elképzelése lenni arról, hogy melyik nap mit óhajt felvenni. lásd melegítőalsós eset. Ha én mást akarok, esetleg szebbet, mert megyünk valahová egyre nehezebben meggyőzhető. A múltkor az istenért sem akarta felvenni a lyukas orrú szandálját, ragaszkodott a zárt orrúhoz. Azt kapta. Tegnap rá kellett adnom a rövidnacijára a pizsamaalsóját, mert addig nem nyugodott. Bele sem merek gondolni mi lesz később. Pedig ő fiú:) És mi lesz ha lesz egy lányunk????
-Egyszer látta,, hogy bevizezem a hajkefét, és úgy fésülködtem, mert kiállt egy  tincs, és próbáltam lelapítani. Azóta ő is bevizezi az ÉN hajkefémet és úgy fésülködik. És minden indulás előtt az ő haját is meg kell fésülnöm. Végülis  muszáj, hogy neki is jól álljon a sérója.
- Ha bármelyikünk tüsszent, és megtörli az orrát, akkor utána mindenkinek orrot kell törölni. A hétvégén még a vonaton a szembenülő sráchoz is oda akart menni, hogy megtörölje az orrát.
-Este menetrendszerűen kéri a kakaóját. Eddig csak óóóó-nak hívta, most már kaka névvel illeti. Előbb-utóbb csak összerakja a kettőt:))) (de a kakast is kaka-nak hívja). Szóval kéri, megkapja, megissza, majd összetrombitálja a családot nagy Apaaaa, Anyaaa!!!! felkiáltásokkal, majd szalad pár kört az ágyon, majd fejen áll. Aztán vesz egy párnát és mindenki fejét szépen ráhúzza, jobbra apáét, balra az enyémet, ő pedig befészkel középre. Szerencsés esetben ezután már az alvás jön. Ha nincs szerencsénk, akkor a futástól újra játszuk.
De azt hiszem, ez az a kor, amit annyira vártam. Hogy együtt tudunk működni. Hogy tényleg sokszor nem hátráltat, hanem igaziból segít. Én pedig nagyon élvezem. Nem tudom meddig fog tartani ez a nagy egyetértés kettőnk között, lehet, hogy csak napokig, és aztán jön a dackorszak, amikor semmi sem lesz jó, amit mondok neki, de jó lenne még egy kicsi ebből. Hisz olyan kevés már az idő, amit együtt tölthetünk csak mi ketten, hisz hamarosan csak mi hárman leszünk. (na jó, Apával együtt négyen, de ő napközben dolgozik.)
Itt épp egy fogót szorongat, mert Apának segít megszerelni a babakocsit:

Most pedig csomagolunk, én be, Matyi ki. Délután indulunk haza! A hétvégén megint csak sűrű lesz. Úgy látszik otthon sem fogunk unatkozni:)))

Hétvégi kalandozásaink- Pavia, Bergamo

A múlt hétvégénk sem zajlott kevésbé eseménydúsabban, mint az azt megelőző.És már péntek délután kezdődött. Úgy volt, hogy elmegyünk Feri elé a munkába, és onnan együtt megyünk vacsizni. Az az eső, ami Mo-t csak szombaton érte el, az már itt volt pénteken, és egész nap lógott az eső lába, aztán e
sett is, de végül elindultunk Matyival. Már majdnem ott voltunk amikor észrevettem, hogy a babakocsinak az egyik csavarja eltörött, és már kezdett összecsuklani. Mondjuk várható volt, hogy előbb-utóbb ez bekövetkezik, amennyit hurcoltuk már magunkat ezt a kocsit, mindig emlegettük is, hogy milyen jól bírja, ahhoz képest, hogy szinte fillérekbe került. Hát most eltörött. De szerencsére semmi komoly, javíthatatlan baja nem volt, így egy dróttal össze tudtuk erősíteni, ami tartotta egy darabig, majd újradrótoztuk, közben pedig elkészült a terv, hogy holnap elmegyünk egy barkácsboltba és veszünk csavart. Szóval a péntek estét így töltöttük a városban, egy drótozott babakocsi társaságában, de ez egy cseppet sem vont le az értékéből.

Nagyot sétáltunk a bevásárlóutcán, néztük a kirakatokat, és nem vettünk semmit, mert még 50%-osan is sokkal többe került minden, mint amennyit adtunk volna érte.

Aztán beültünk egy pizzériába, ahol Matyi összebandázott az összes pincérrel, ennek ellenére, vagy éppen ezért? a Feri tésztájára jó sokat kellett várni, aztán pedig Matyinak annyira bejött a foghagymás szószos kagylós tészta (kagyló nélkül), hogy alig akarta abbahagyni az evést. Igazi olasz bambino lett belőle:) Aztán letoltunk még egy hatalmas adag fagyit, Matyi persze ebből is kikövetelte a részét, és most már nem harapni akarja mint korábban, hanem nyalni, és ilyenkor olyan aranyosan tartja a száját, hogy megzabálom.

Az időjárásos oldal szombatra még nem kecsegtetett igazán jó idővel, de semmiképp nem akartuk a napot a szobában ülve tölteni, így egy viszonylag közeli célt néztünk ki, Pavia-t, ami fél órányi vonatútra van Milánótól. A napot persze a barkácsboltban kezdtük, beszereztük a kellékeket, és indultunk. Az útikönyvünk feltüntetett ugyan néhány látnivalót, nevezetességet, de olvasva egyik sem tűnt annyira érdekfeszítőnek, mint aztán valójában a város. Megérkezve persze már hét ágra sütött a nap, esőnek híre-hamva sem volt. És a város maga igazán magával ragadó. Sokkal-sokkal hangulatosabb mint ahogy azt a könyvből gondoltuk volna. A széles sétálóutcából keskeny kavicsos utcácskák nyílnak,  és Matyi minden másodikba be is rángatott minket, mert, a nagy köves úton olyan jó volt neki gyalogolni. Ha nem a kavicsmezőn gyalogoltunk, akkor kirakatot néztünk, ill. Matyi, aki mindegyik előtt megállt, és beszélt az üveg túloldalán lévő kisfiúhoz és a tárgyakhoz, néhány boltba be is akart volna menni. A kedvencei az edényboltok voltak, hogy  miért érzett ekkora vonzalmat a serpenyők iránt nem tudom, de innen alig lehetett elvontatni. Szerencsére mindig segítségünkre sietett egy kutya, amivel el lehetett terelni a figyelmét. Egyébként Matyi tökélyre fejlesztette az ugatást, most már nagykutyát ugat, nem kicsit, szóval mélyebben és félelmetesebben.

Aztán pihentünk a a három megmaradt középkori torony lábánál, innen Matyi megint csak nem akart tovább menni, mert végre fel tudta szedni a kavicsokat, nem voltak leragasztva.

Majd megnéztük az egyetemet,  a kastélyt, ami szinte ugyanúgy néz ki, mint a milánói, és még ugyanazok is építették, mily meglepő, és amiben képtár van mostanság, majd a dómot, ami minden valamirevaló olasz városban van, és végül átsétáltunk a  Ticino-folyót átívelő egyedülálló fedett hídon. És a végére jól elfáradtunk. A babakocsi jól bírta, csak egyszer esett szét, de Feri helyrehozta. És egy nagyon szép napot zártunk egy nagyon hosszú hazavonatozással.

Vasárnap nem is dobott ki minket az ágy túl korán, már csaknem 10 óra volt, és igen Matyi is eddig aludt. Még mindig meg tud lepni:) A portán kértünk szerszámokat, hogy véglegesítsük a babakocsi állapotát. Nagyon tuti lett, jobb mint új korában, és most már nem is esik szét. Legfeljebb egy másik csatlakozásnál, de most már van nálunk csavar.

Vasárnap újra vonatra pattantunk és Bergamo-ba mentünk. Ide 1 óra volt az út, de semmiképp nem akartuk kihagyni. Ide szállnak le egyébként a Budapestről érkező fapados járatok is, ha valaki erre jár, mindenképpen szánjon időt a városra, megéri. Nálam a leglegleg kategóriát üti meg, nem is kicsit.

A városnagyon régi múltra tekint vissza, a 12. században még független városállam volt, majd sokáig a velenceiek uralkodtak itt, majd franciák és osztrákok is, de leginkább a velencei behatás érezhető mindenhol. A  városnak két része van, egy régi felső (Citta Alta) és egy új alsó (Citta Bassa). A felsőbe fogaskerekűvel és busszal is fel lehet menni, és persze gyalog is, de mi a fogaskerekűt választottuk, mert szeretjük. (jobban mondva én). A felső városrészben van minden ami a régi történelmi időket idézi, tornyok, bástyák, városfal, templomok, csodálatos reneszánsz épületekkel körülvett hangulatos terek.

Az utcák olyan szűkek, amilyennek én szeretem, és olyan kövesek, amilyennek Matyi. Mindenhol virágok vannak az ablakban. Jó itt sétálni, nem csinálni semmit, csak nézni a házakat, és szívni magunkba a friss hegyi levegőt, majd a városfal széléről csodálni az Alpok vonulatait. Matyi is kiélhette a kövön járás szépségeit, nagyon élvezi, ahogy a kis lába imbolyog a nagy köveken,mehetett hegynek fel, és lejtőn le, persze ezt egyedül is akarta volna kézfogás nélkül, de végül megalkudtunk.

Sok időt el tudnék itt tölteni, de mindenképp többet, mint amennyi időnk volt most itt lenni, fpleg, hogy az alsó várost szinte csak futólag láttuk.

De így is gyönyörű volt, és ha lesz még rá lehetőségünk talán visszajövünk ide, ebbe az Alpok lábánál lévő kincsesdobozba.

Kirándulás a Como-i tónál

Kicsit el vagyok maradva az élménybeszámolókkal,mert Máté önmagában annyi élményben részesített az elmúlt napokban, hogy arról lassan tényleg regénysorozatot tudnék írni.  De ha egyszer annyira jó fej, hogy nem tudok vele betelni.... 

Na de vissza a kirándulásokra! Még múlt hétvégén vonatra pattantunk és elmentünk Como-ba. A tó igen kedvelt a milánóiak körében, szívesen utaznak ide hétvégenként, hogy egy kis friss levegőt szívjanak a városi hétköznapok után. A rajongásukat maximálisan meg tudom érteni, a tó maga, és az őt körülölelő Alpok csúcsai fantasztikus látványt biztosítanak, ami párosul a friss vízparti hűvös levegővel, ami a meleg nyári délutánon nagyon jól esett. A tó egyébként Európa egyik legmélyebb tava, helyenként a 400m mélységet is eléri, ami számomra elég döbbenetes. A hegyoldalon szebbnél szebb villák állnak, bennünk olyan hírességekkel mint pl. George Clonney.(ezt találtam)
Persze mi nem találkoztunk egy hírességgel sem, vagy csak jól álcázták magukat.

Van itt minden mi szem-szájnak és Matyinak ingere, a tó kacsákkal, hattyúkkal, hajókkal, jachtokkal. A főtér felé haladva hangulatos kis utcákon visz az utunk, szép régi házakkal övezve, majd a szűk kis utcák egy gyönyörű térben teljesednek ki, ahol egy hatalmas Dóm áll, körben kávézókkal. Itt mi is bedobtunk egy igazi Latte Machiato-t. 

https://picasaweb.google.com/108124275511083184743/AComoITonal#5676310244346881970

Aztán sétálgattunk a kavicsos szűk utcákban, majd fogaskerekűvel felmentünk a hegytetőn lévő kis faluba, ahonnét megcsodáltuk a gyönyörűséges kilátást. Nem egy alföldi falura kell ám gondolni, csupa luxusvilla szegélyezte az utakat, és csak úgy kerülgettek bennünket a BMW-k, meg a mindenféle terepjárók. Matyi ki is nézett egy villát, ami épp eladó volt, a kerítéséről alig lehetett leszedni. 

Őméltósága amúgy rákapott a hegymenetre, nagyon élvezi a hegyre föl- és legyaloglást, fölfelé szigorúan magas térdemeléssel közlekedik,lefelé pedig futva. Néha-néha megáll, de csak azért, hogy hangos "Anya, Apa!" felkiáltással összetrombitálja a családot. 

A vonaton szerencsénkre megint talált magának pajtásokat, idős nénik személyében, így a Milánóig tartó fél órát egész jól elütötte. Mert egyébként még fél óra vonatozás is agyhalál tud vele lenni, mert persze ő nem ül egy helyben, ő kocsit akar tolni, ő állni akar az ülésen, nyalni az ablakot, kiszedni a szemetet a kukából, felszedni az ülés alól, kapcsolgatni a villanyt, szóval bármit, csak nyugodtan ülni nem. De hát nem is nagyon várhatjuk el tőle, csak nekünk olyan jól esne egy fárasztó, de szép nap után egy félóra pihenés a vonaton. Álom, álom:)))

Máté felolvas

Ahogy Máté nő, úgy egyre több aranyos,és egyben megmosolyogtató dolga van. Amikor még csak feküdt az ágy sarkában biztonságosan körbepárnázva, én már attól is odavoltam, hogyha megmozdította a kezét, vagy oldalra nézett. Amikor először halvány mosolyt véltem látni az szája szegletében sírni tudtam volna, amikor először megfordult, akkor pedig egyenesen örömtáncot jártunk. Nem tudtuk még, hogy mindezek az akkoriban igen fontos fejlődési lépések semmik ahhoz képest, amit Máté életének ezen szakaszában produkálni fog. Mert amellett hogy okosodik, fejlődik, szórakoztató is. Ahogy bennünket utánoz, az néha már félelmetes. Azért valljuk be, nem mindig jó magunkat a görbe tükörben látni, és rájönni, bizony, bizony, ezt én is éppen így csinálom, amin változtatni kell(ene).

De most nem is erről akartam írni, hanem...

Máté egyik kedves időtöltése, nem kis örömömre az olvasás. Azt azért nem hagyja, hogy én olvassak neki, pedig mennyire szeretnék!!!! De ő nagy lelkesedéssel veti bele magát az írott szövegbe, legyen az neki való képeskönyv, vagy bolti akciós katalógus, fényképalbum, térkép, vagy bármilyen könyv, ami az enyém. És felolvas, hangosan, nagy átéléssel, én pedig hallgatom. És imádom!

Ma végre sikerült felvennem, ahogy az útikönyvet olvasta, eddig ha észrevette, hogy videózom, mindig abbahagyta és a fényképezőre startolt. Úgy látszik most érdekesebb volt az útikönyv:)

Egy kis magyar kultúra Matyimódra

« Képek Milánóból   Matyi felolvas »

Egy kis magyar kultúra Matyi módra

Matyi ma délelőtt, délben 5 napos olasz földön való tartózkodása után úgy döntött mit neki Gianni Morandi, és Arrivederci Amore, megmutatja az olaszoknak hogy mulat a magyar, és kb. másfél órán keresztül hallgattuk a Süsü a sárkány bemutatkozó dalát. Nem volt hajlandó abbahagyni, és újra és újra követelte, hogy indítsuk el elölről. Egy kis kölesgolyóval és teával volt az igazi, amiből néha csipegetett ill. kortyolt egyet-egyet, és amikor bármelyik is elfogyott én ugortam újratölteni a készletet. Tud élni, na. Próbáltam más Süsüs számokat is bevetni, de az nem volt jó, csak ez, hát ezt hallgattuk. Kb 100-szor. Aztán elmentünk vásárolni. És most ahogy írok, alatta megy ám a Süsü:)

Az eredmény, hogy Matyi tökéletesen megtanult tüzet okádni. Legalábbis a hangot remekül tudja utánozni, és szuperül jajgat. Plusz, szerintem a folyosón elhaladó összes szomszéd lakó és takarítónő is már kívülről fújja a nótát. A kedvenc része, amikor az őrök vacognak a félelemtől. Ilyenkor még nevet is. Ja, és Bubu-nak hívja Süsüt. Nem tudom miért. Ez egy újabb rejtély. A rejtélyek száma egyre nő, és én már nem is próbálom megfejteni. Még szerencse, hogy amúgy jól megértjük egymást:)

Képek Milánóból

Milánó egyik legnagyobb nevezetessége a Dóm, mely a maga fenséges látványával uralja a róla elnevezett teret. Nem véletlenül építették több mint 400  éven keresztül, még az 1300-as évek végén kezdték el a Viscontiak, és a nyugati homlokzatot csak 1813-ban fejezték be Napóleon idején. Ez az ország második legnagyobb temploma a római Szent Péter Bazilika után.

Egész addig, míg nem került szóba a milánói utazás lehetősége én nem tudtam hogy itt látható Leonardo Da Vinci híres Utolsó Vacsorája a Santa Maria Delle Grazie templomban, mely a Világörökség része. Sajnos a képet nem tudtuk megnézni, mert hetekkel korábban időpontot kell kérni, de talán majd legközelebb. De az előcsarnokban van néhány információ kitéve. Pl. hogy a II. világháborúban a templomot bombatámadás érte, de szerencsére a milánóiak fel voltak erre készülve, hisz az ország egyik legjelentősebb iparvárosa Milánó, így két oldalról a festény falát zsákokkal óvták, hogy legalább az épségben maradjon, ha a templom többi részének pusztulnia is kell.
Van itt egy hatalmas kastély is, amit a Sforza család nevével illettek, de eredetileg a milánói hercegek lakhelye volt ez a hatalmas építmény. Termeiben számtalan kiállítás működik ma, ókori egyiptomitól a hangszerkiállításig mindenféle, de jó átsétálni az udvaron, mert kivülről is remek látvány, a körülötte lévő park pedig hatalmas, igazi gyerek- és kutyafuttató.


De hogy Matyiról is essen szó, jön-megy, hol lábon, hol kocsiban, hangosan köszön minden kutyának, szökőkútnak, busznak. A templomban élvezi, hogy visszhangzik a hangja, ezért nem is nagyon megyünk be vele, csak a Dómban voltunk, de az lenyűgözte, hol csípőre tett kézzel , hol a fejét fogva bámulta a mennyezetet. Lehet, hogy építész lesz?

Az alvókája, mint mindig idegenben remek, nyikkanás nélkül alszik estétől reggelig, nem zavarja ha mellette filmet nézünk, nem zavarja a feje mellett keringő szúnyog, sem a meleg. Egyik reggel ok nélkül le is torkoltam, hogy feküdjön már vissza, nem fogunk 6kor kelni, de ő csak kötötte az ebet a karóhoz, hogy márpedig kelni kell, és felváltva rángatott hol engem, hol az apját, és kiderült hogy már 9 körül járt az idő, szóval tényleg illő volt már felkelni. Közben pedig növeszti a 16dik fogát, a negyedik eddig hiányzó szemfoga, már kint is van a csücske, de nem panaszkodik. Azt hiszem szerencsésnek mondhatom magamat. Kedvenc időtöltése a bidében pancsolás, ha a fürdőben vagyunk rögtön oda vezet az útja, és megnyitja  a csapját és önfeledten pancsol. Persze nem nézzük jó szemmel, amit meg ő nem néz jó szemmel. Aztán ott van a villanykapcsolgatás, ami remek móka, főleg, ha valami épp van valaholl, pl. fürdőben, és jó lenne a világosság. De újdonságként behozta az ágy alá nézelődést, lehasal és bambul be az ágy alá percekig.  Hogy ez miért jó, nem tudom.
Hát így telnek a napjaink, hőségben, késő délutánig ki sem tudunk mozdulni, olyan meleg van, tegnap is csak a boltig mentünk meg vissza, igaz kétszer, és így is jó sokáig tartott.

Amikor a Szőke Herceg naplementekor repül

Péntek este Matyi átesett egy újabb repülésen, egy újabb repülőtársasággal, (lufthansa), és a napnak egy újabb szakában. Utazott már délelőtt, ez egész jól sült el, aludt. Utazott délután, na ez borzalmas volt, és ha lehet, ezt elkerülném a jövőben, mivel az utazás épp az ő aktív idejére esett, és napersze, hogy inkább jöttment volna, semminthogy egy helyben üljön. Aztán utazott kora reggel, ill kora délelőtt, ez is jó volt mert kis nyűglődés után elaludt. Most viszont sor került egy esti utazásra, ami elé én is nagy várakozással tekintettem, mert én sem utaztam még este. Matyi miatt most nem aggódtam, azt gondoltam, majd elalszik. Nem aludt el. Pedig a reptéren már nagyon pörgött, de ez olyan alvás előtti nemtudokmitkezdenimagammal jellegű pörgés volt. A gépen azonban mögöttünk egy 2 gyerekes család ült, nagymamástól, egy 5 év körüli kislánnyal, és egy 3 év körüli kisfiúval. Ők is be voltak zsongva, mint kiderült ez volt az első repülős utuk. Matyi felfigyelt a gyerekzsivajra, rögtön menetiránynak háttal fordult, és elkezdett barátkozni, és ugatni. Mi mondtuk neki, hogy itt nincs kutya, ne ugasson, de ő kitartóan ugatott, és mutatott hátra, amikor Feri hátranézett, kiderült, hogy mégiscsak volt ott egy kutya, plüssből, amire Matyi rágerjedt. Innentől már megvolt a barátság alaphangja, Matyi csatlakozott a mögöttünk lévő, a miénknél sokkal szórakoztatóbb sorhoz, és szinte végig együtt játszottak a kislánnyal. Én közben próbáltam magamba lelket verni, mert az esti óra, a szemembesütő lemenő nap, most valahogy nem esett olyan jól, és kissé szédülőssé váltam. Még szerencse, hogy lufthansáék folyamatosan az orrunk alá toltak valami fogyasztanivalót, sonkás tekercset salátával, csokoládét, innivalót, így valahogy csak sikerült elütnöm az időt anélkül, hogy a sebeimet nyalogatnám. Egyébként volt külön gyerekmenü, és a gyerekek még ajándékot is kaptak, valami kártyát meg kirakóst.

Matyi eközben a folyosón sasszézott, kutyásújságot olvasgattak a kislánnyal, és meghódította a stewardesst. Annyira, hogy még be is vezette Matyit a stewardess-lét titkaiba. Íme:

Majd távozáskor érzékeny búcsút vettek, franciául és angolul. Hogy Matyi melyiket beszéli a kettő közül, nem tudom, lehet, hogy a franciát? és ezért nem értem, hogy mit mond?

(Matyi amúgy überbrutál módon rákapcsolt a fecsegésre, de eddig emberi nyelven még nem nagyon sikerült megszólalnia, leszámítva a pár alapszót, amit minden hasonló korú gyerek ilyen idős korára már tud. Feri felvetette, hogy nem lehet-e, hogy Matyi a dolgok Ikeás nevét mondja, ezért hívja a lámpát tang-nak,  a labdát dodó-nak, és használja még az apagyi, bagyu, bao, és még sok más most elfelejtettem szavakat. )

Mindenesetre ők ketten jól elbeszélgettek egymás mellett.

Naplemente felülről:

Hullafáradtan kerültünk éjfél körül az ágyba. Matyi reggel csodálkozva ébredt,  nem tudta hol van, mert ő már a buszon ill. a taxiban elaludt, csodálkozva állt meg az ágy sarkánál és csak nézett ki bambán a fejéből, nagyon aranyos volt. Az esetet Feri eképp szinkronizálta:

"Hova hoztatok már megint? Másfél éves vagyok vazze, és még nem keltem kétszer ugyanabban az ágyban!"

Hétvégén kirándultunk, várostnéztünk, de erről majd később, ma pedig Apának dolgos hétköznap van, mi pedig kettesben töltjük Matyival a napot a nagy olasz valóságban.

Vízimanó

Máté kapcsolata a vízzel nem indult zökkenőmentesen. Az első találkozása a vízzel otthon esti fürdés formájában történt és  hatalmas üvöltésbe torkollott. Félelmetes volt, pár napos anyai szemmel nézni egy veszettül ordító pár napos emberkét, és nem tudtam, hol a hiba. Eztán hetekig próbálkoztunk mindenféle hallott, olvasott trükkel, hogy kellemesebbé tegyük neki ezt az oly kellemetlen eseményt. Már mindent bevetettünk, melegebb szoba, hangulatvilágítás, textilpelus a kiskádba, törölköző és pizsama előmelegítés a radiátoron, hasztalan. Mígnem egyszer csak a fürdővíz az előírt 37 fokosnál (mert állítólag a csecsemők azt szeretik), és friss anyukaként még erre is figyeltem, potyára) kicsit melegebb lett, és láss csodát, Matyifőnök vígan lubickolt az előirányzottnál kicsit melegebb vízben. Innentől fogva nem volt baj, még a kiskádról nagykádra váltáskor sem.

Igazi nagy vízzel tavaly nyáron találkozott Matyi, strand formájában, és akkor már látszódott, hogy szerelem lesz ez, élvezettel olvasgatott a kis sárga úszógumijában, és csapkodta, taposta a vizet.

Aztán találkozott a Balatonnal, amit nemkevésbé szeretett.

Idén nyárra azonban Máté igazi vízimádóvá változott, már a fürdés is maga a csoda, van amikor csak üldögél és relaxál, de van amikor éktelen pancsolást csap a fürdőkádban.

A tengerről első ránézésre nem tudta, hogy hová is tegye, csak állt a parton a kis úszópelusában, és hagyta hogy a habok körbeöleljék a bokáját, majd egyre beljebb és beljebb merészkedett, egyedül, önként és dalolva, míg végül ki sem akart jönni. Nem bánta a hullámokat, nem bánta, hogy sós a víz, hogy már a minden testnyílásából sós víz folyik, ő csak merült, és kacagott. 

De amiért elkezdtem ezt a vizes posztot írni, az Matyifőnök tegnap délutáni produkciója a kerti csappal és a vödörrel. Már már hagyomány, hogy minden este a csap mellett köt ki, megnyitja és alátartja a kezét, fagyásig, merthogy hideg víz folyik belőle.  De minden nap előrébb lép egyet, és már nem csak a kezét dugja a csap alá, hanem a lábát is, a fejét is, odatartja a vízsugár alá a száját és próbál inni. Nagyon mókás látvány. Tegnap délután  a nagy vizezésben még egy szép rózsaszín vödör is társául szegődött. Matyi kb. 2 órán át tartó játéka abból állt, hogy vizet töltött a szép rózsaszín vödörbe, majd kiborította azt, hol ide, hol oda, hol a lábára, hol a virágokra, hol a betonra, hol egy másik lábasba. Nagy élvezettel művelte ezt a szemmel láthatóan is megerőltető, de fontos műveletet, míg el nem áztatta magát és a körülötte lévőket teljesen. 

A fárasztó nap után vacsoránál már csak pislogott, bár az én levesemet még mokkáskanállal kikanalazta volna, de hát akkor még most is ott ülnénk. A fürdésnek pedig már ő maga vetett gyorsan véget, és pizsamahúzástól számított 5 percen belül már falnak fordulva durmolt. 

Én meg még most is nevetek, ha eszembe jut, mert annyira, de annyira aranyos volt, és vicces, jobb mint egy esti kabaré.

Függetlenség

Matyival a kezdetektől hatalmas szimbiózisban élünk. Pici korától kezdve létszükség voltam számára, sokáig volt ölbeMatyi, aztán persze szeparációs szorongott (elég durván), és máig is nagyon bújós.   Mindehhez az is biztos közrejátszott, hogy Apa nagyon sokat volt távol,a nagyszülők vidéken élnek, és így nagyon sokat voltunk csak mi ketten. Nem mondom, hogy néha nem volt terhes számomra ez a hatalmas kötődés, hogy nem lett volna jó egy kicsit egyedül begubózni egy sarokba, nyugodtan meginni egy csésze kávét, megenni egy ebédet, elmenni wc-re. De igen, jó lett volna. 

Most mégis, az egyik szemem sír, a másik nevet, mert Matyi már tényleg Nagyfiú. tudom, tudom, ezt már sokszor írtam, mégis mindig megdöbbent, amikor újabb lépést tesz a függetlenség, önállóság felé. És kicsit fáj a szívemnek, (de azért büszke és boldog is vagyok), hogy már nem vagyok neki létszükség. Hogy már nem kellek neki a nap 24 órájában, nem kell ott koslatnom mögötte max. 2 méterre, sőt, a látókörében sem kell lennem. Lazán fogja magát és kisétál Nagyapával a kertbe, az udvarra, locsolja Mamával a virágokat, nem sír, nem keres, sőt büszkén tér vissza és mutatja az aktuális szerzeményeit. 

Fájó belegondolni egyszer az én kis habtestű, babaillatú kisfiamból is nagyfiú lesz, majd kamasz,  és felnőtt. És olyan gorsan telik vele az idő, és olyan jó lenne kicsit elidőzni egy-egy pillanaton. Most tényleg minden nap fejlődik, okosodik. Tényleg csak kapkodom a fejemet. 

Az esték azért még a mieink, az összebújós alvások még megvannak. De ha ilyen ütemben önállósodik a Fiatalember, akkor hamarosan ezek is elmaradnak. Még szerencse, hogy addigra itt lesz a Kisebbik, és lesz kihez odabújni, ha Matyinak addigra már ciki leszek. Bár biztos lesz egy-két nehéz futamunk, mert önállóság ide-oda, amikor egy másik baba ült az ölemben, akkor azért közénkférkőzött Matyifőnök, azzal a jellegzetes "ő az én anyukám" nézéssel.  

De Kistesó érkezéséig még olyan sok mindenenn fogunk mi ketten átmenni, hisz minden nap egy új csoda:)

A frizura

Máté ugye nem egy hatalmas, göndörödő hajkoronával megáldott kisfiú. Kis pelyhes, szőke hajszálacskákkal rendelkezik, amik messziről még csak nem is látszanak. 

Idén tavasszal került sor az első birkanyírásra, amikor is saját kezűleg a fürdőszobánk pultján csücsülve szabadítottuk meg a hátul göndörödő fürtjeitől. A művelet hatásosnak bizonyult, a kis pihék olyan mértékű növekedésnek indultak, hogy tegnap újra olló alá ültettük Elsőszülöttünket, ezúttal szakavatott fodrászkezek ollói alá. 

Nem mondom, hogy nem volt bennem egy csöppnyi félsz sem, amiért idegenkezűséget vetettünk be, de mivel Fiatalemberünknek ma Hölgy látogatója lesz, jövő héten pedig újabb utazásra készül a divat fővárosába, a rendezetlen fürtöket muszáj volt némileg rendezetté varázsolni. 

Az aggodalom fölöslegesnek bizonyult, bár azt, hogy a kendőt a nyakába tegyük, azt nem hagyta és egy kis sírással adott hangot ellenvetésének, de aztán hősként tűrte az ollók csattogását, majd bezsebelte a jutalomfruttit, és kifelé jövet még integetett is, szóval szent volt a béke. 

Azóta próbálok Őkelméről egy használhatónak mondható fotót készíteni, ezideáig mindhiába, de hogy szavaimon nem essen csorba, íme a megkomolyodott Fiatalemberhatású új frizurás Máté: