Őszi szünetes Szlovénia

 Érkezés Bledbe

Tavaly, amikor az őszi szünetben Kőszegen és a környékén voltunk, csodaszép őszt kaptunk. Akkor és ott azt terveztük, hogy legközelebb a Soproni-hegységbe megyünk majd, mert gyerekekkel még nem jártunk arra. Egyébként meg ők találták ki, hogy oda menjünk legközelebb. Aztán tavasszal volt Milán műtétje, akkor kimaradt a tavaszi kirándulás, de gondoltuk, nem baj, mert ősszel sokkal szebb az erdő. Vagyis tavasszal is szép, csak nehezebb belőni, hogy mikor kezd már épp zöldülni, és újabban az időjárás is tavasszal a bizonytalanabb. 

Aztán ahogy közeledett az ősz, nézegettem sporoni szállásokat, és igazából nem nagyon győzött meg. Mondhatni rohadt drágák voltak, ár/érték arányban. És akkor Feri bedobta, hogy menjünk akkor a Bledi-tóhoz, ami már egyébként is régóta ott figyelt a listánkon valahol, amikor pedig Máté nyár elején ott versenyzett, mi meg néztük a youtube-on a közvetítést, akkor csak megerősödött bennünk, hogy majd egyszer elmegyünk mi is ide. 

Hát ez az egyszer most jött el. 

Szombaton indultunk. Alapvetően nincs annyira messze, tőlünk 5és fél óra autóval kb. Egy letenyei mol-kutas megállót terveztünk, ahol tankolunk, kávézunk, vécére megyünk, és reményeink szerint onnan már csak 2 és fél óra lett volna kb. az út. 

Korábbi útjaink során Szlovénián átautózva mindig mondogattuk, hogy egyszer majd el kéne jönni ide, nagy hegyek, zöld rétek, legelésző állatok... igazi alpesi táj, nagyon jó volt úgy haladni, hogy most ez volt az úticélunk. 

Gondoltuk, hogy majd Ljubljana környékén lesz némi dugó, mindig volt, amikor erre jöttünk, de azt, hogy bő 1 órát araszolunk az autópályán, hát azt nem terveztük be. Nagyon-nagyon sokat álltunk, és szinte alig haladtunk, és mivel nem értünk szlovénul nem igazán tudtuk, hogy mi történt, csak a waze-ra tudtunk hagyatkozni. Aztán mikor elértük a kihajtót, akkor láttam, hogy a pálya további része le is van teljesen zárva, arrébb pedig mintha bicikliverseny lett volna, de nem biztos, hogy volt összefüggés a kettő között. Innen már legalább haladtunk, mégha a tervezett fél4-es érkezés majdnem 6-osra tolódott is ki. 

Megérkezve a szállásunkhoz, ami döbbenten tapasztaltuk, hogy a kulcsos szekrénykében, amihez emailben kaptunk kódot, nem volt kulcs. Ellenben hangokat hallottunk a lakés felől, amiről korábban azt hittük a szomszéd lakásból jön, mert közel volt a kettő lakás ajtaja. 

Feri felhívta a tulajt, az megmondta, hogy hol a pótkulcs. De a pótkulcsot nem tudtuk a zárba tenni, mert belülről benne volt a zárban a kulcs. 

Végül csak bekopogtunk. Kijött a pasas, ők is magyarok voltak, és kisebb értetlenkedés és tanácstalankodás után kiderült, hogy az övéjük a mellettünk lévő apartman lett volna, de valamiért ebbe a kulcstartóba írták be a kódjukat, és ez is kinyílt nekik, és innen nem gondolták tovább, hogy az ajtóra más van írva, mint a levélben, amit kaptak, becuccoltak. 

Szerencsére ők is aznap érkeztek, nem sokkal előttünk, mert még ki se pakoltak ős sem, épp nekikezdtek enni, úgyhogy pikkpakk átpakoltak a saját kecójukba, mi meg be a miénkbe, de ezzel megint elment egy jó fél óra a napból, úgyhogy újrateveztük mi is az estét, és előrevettük, hogy megnézzük a tavat, és utána vacsorázunk majd. 

Aznap ködös, borús volt az idő, egész út közben felhős volt az ég, volt, amikor esett is kicsit, úgyhogy bele kellett húznunk, hogy még félhomályban lássunk valamit. 

Szerencsére nem volt messze a tó, egy jó 10 perc sétányira csupán. Lefelé. :-) Felfelé meg már ki nézi??? :-) Mindenesetre elég megerőltetőnek tűnt a felfelé jövés. 

Pont az evezőklub közelében csapódtunk be a tóparti sétányra, úgyhogy még Máté is meg tudta mutatni, hogy hol is evezett a nyáron. 

VillámBalaton

 A maraton utáni hétvégén egy rövidke másfél napra a Balatonhoz utaztunk. Idén nyáron kimaradt nekünk a Balaton. Nem teljesen direkt, csak valahogy így alakult. A munkahelyváltások meg Milán műtétje miatt idén kevesebb szabadság jutott a nyárra, de nem panaszkodom. Ezért is jött jól, hogy Feri tesója szervezett egy családi kiruccanást Szigligetre, ahol ők sokat nyaraltak gyerekkorukban. 

Máté nem tudott velünk jönni, mert szombat délutánra beraktak az egyesületnél egy sportorvosi vizsgálatot, és azt nem lett volna célszerű kihagyni, mert más úton elég macerás és hosszadalmas. 

Szigliget azért jó messze van, még Budapestről is, útközben Füreden, a szokott helyünkön álltunk meg ebédelni. Majd Szigligetre a felső, taplocai út felől gurultunk be. Ezt az utat nagyon szeretem. A legszebb a rálátás a tanúhegyekre. 

Csodaszèp őszi idő volt, szerencsére, szép színek, napsütés. Egy hátránya volt csak, hogy épp süllőfesztivàl volt a faluban, és rengetegen voltak. De azért jó nagyot sétáltunk a parton és a faluban. 

( A képeket nem tudom miért, de fordított sorrendben csatolta, és most telefonnal nem képtelen vagyok sorrendet változtatni ) 

Másnap reggel Ferivel futottunk egy rövidet. Ekkor végre a kihalt Balcsipartot is meg tudtuk nézni. 

Szigligetről Tihanyba mentünk, már hazafelé tartva, és a Rege cukrászdában ittunk egy kávét. 

Innen pedig bármennyire is szívfájdító nekem, Füredre mentünk. Füred nekem A Balaton. Szerintem semelyik másik város a parton már nem fog olyan mélyre a szívembe vésődni. 

Ősszel pedig talán még szebb is, mint a forró nyáron. 

Nem tudom, látjuk-e még idén a Balatont, de ezen a hétvégèn nagyon szép arcát mutatta. Jó, hogy találkoztunk mégiscsak! 

Maraton

 Másnap reggel meglepő nyugalommal ébredtem, vagyis nem izgultam annyira, mint gondoltam, hogy fogok. 

Most autóval mentünk, mert du. 5re már a Kongresszusi központban kellett lennünk, mert a zeneiskolának jubileumi koncertje volt, amin a fiúk is játszottak. 

Feri irodájában a szokott módon lepakoltunk, én átöltöztem, hangolódtam. Inkàbb várakozás volt már bennem, nem izgalom. 

A campuson vettünk gyorsan egy zoknit, mert attól viszont féltem, hogy a zokni miatt majd feltöri a lábam a cipő. 

Gyorsan eltelt az idő, egy gyors vécé után már mehettem is a rajtzónába. 

Jó sokáig kellett felsétálni, olyan messzire, hogy nem látszott onnan a célvonal. De izgalmas percek ezek, rengeteg ember, rengeteg külföldi, magányos futók, társaságban bandázók, nagyon koncentrálók színes kavalkádja. Ahogy Brahm Magyar táncokára araszolunk előre, úgy nő az adrenalin, már mindenki menne, már futni akarunk, ezért vagyunk itt. A speaker biztat, elmond még egy, meg még egy jó tanácsot, ne fussuk el az elejét, frissítsünk rendesen, menjünk csodáljuk meg a világ legszebb fővárosát, hiszen a legszebb útvonalat rajtolták nekünk, aztán várnak ide vissza! 

Mivel igazán hosszú edzőfutásokra nem volt időm, néhàny félmaratont futottam csak az elmúlt hetekben, az volt a tervem, hogy muszáj jóval lassabban kezdem, mint ahogy jól esne, és ezt a lassú tempót ha tartom 12-15 km  -ig,  akkor lehet esélyem, hogy viszonylag épségben eljutok 30ig, és onnan valahogy majdcsak lesz. 

A lassú, de jóleső kezdés tulajdonkèppen meg is volt, és vidáman kanyarogtam a városban 10-14-15 kilométert. 15nél oda kellett figyelnem, hogy ne essek pánikba, mert tudtam már tavalyról, hogy a Rákóczi-hídtól kiábrándítóan messze van nemhogy az Erzsébet-híd, ameddig tavaly mentem a váltópontig, hanem az Árpád-híd. Végig a rakparton futni észak felé, hát nem mondom... Nem volt túl ingergazdag, de a 21et tulajdonképpen simán, jó formában értem el. 

Ekkor kezdtem el figyelni, hogy ha úgy alakul, akkor majd beugrok egy szabad toitoiba, mert tudtam, hogy most kezdődik csak a tánc, és muszáj lesz később többet frissítenem. A szabad vécé 24 km után talált rám. 

Azt reméltem, hogy lesz még néhány jó kilométerem, de ahogy 26 körül felkanyarodtunk az Árpád-hídra, ott valahogy kiszivárgott belőlem az erő. Tudtam, hogy az Árpád-híd kemény menet lesz, de remèltem, hogy a szigeten, a laposon majd vissza tudok valamennyit szerezni a lendületemből. De valahogy nem ment, de csak haladtam, haladtam, vártam a következő frissítőállomást. Ahol meg épp akkor töltötték újra a poharakat, és csak nagyon kevés víz volt. De nem vártam, mentem tovàbb, ami talán hiba volt, mert ez utàn kemény 4 -5 kmem volt. Akkor persze nem tudtam még hogy meddig fog tartani a mélyrepülésem. 🙂

Árpád-híd, Duna-aréna, megkerültük, szenvedtem, mint a kutya .... Ha lehetett volna, akkor itt mondtam volna, hogy na jó, most már hazamegyek... De ez nem volt itt opció, muszáj volt összeszednem magam, és visszamennem a fiúkhoz. De addig még volt 10 km előttem. 

A 32es frissítést úgy vártam, mint a messiást. Úgy vetettem rá magam az asztalokra, mint az éhes oroszlán. Gyakorlatilag végig ittam-ettem a kínálatot. Víz-mg ital, kóla, banánt és szőlőcukrot vettem a kezembe és ezeket út közben majszoltam. 

Mèla koncentrációban haladtam a Margit-híd felé, de előtte még odavissza kanyarogtunk kicsit, ami nem tett jót a lelkemnek. Másokénak sem, mert az adfig nyüzsgő tömeg hallhatóan elcsendesedett, és kicsit mindenki magába fordult. Néma összenézésekkel, pislantásokkal próbáltuk biztatni egymást, hogy nincsmegállás, hiszen mindjárt vége! 35nél kicsit erőre kaptam, és bár nagyon fáradtnak éreztem a lábaim, egyéb bajom nem volt, nem tört, nem volt kényelmetlen, nem volt légszomjam, sosem volt olyan érzésem, hogy ki vagyok fulladva, csak sima fáradtságot éreztem, és hogy jó lesz már megállni egyszer. Innen már tényleg nem sok hátra. 

Volt még egy váltópont, az ottani lelkes hangulat kicsit lendített rajtam is, és érzetre megint futómozgás jellegűnek éreztem a mozgásomat. Kezdtek újra sűrűsödni a szurkolók, jól esett a biztatásuk. Egy fiatal férfitársaság azt kiabálta, hogy gyerünk, hajrá, a túloldalon van a legjobb sör, nehogy elfogyjon! 

Vicces volt, ezen el is mosolyogtam magamban  pár száz méteren keresztül. 

De 39 után nagyon nehezen akart eljönni a 40es tábla! 

Bár kétség nem volt bennem egy percig sem, hogy le fogom futni a távot, igazán csak akkor mertem erre gondolni, amikor a Bálnánál rákanyarodtam a Szabadság-hídra.  Már "csak" 2 km volt kb vissza. Èletem leghosszabb 2 km-re. 

Az járt  a fejemben a hídon futva, hogyha a Műegyetemig elfutok, ott Dj. Dominik mindig nagyon jó zenét játszik. És így is volt! A Sing Halleluját dudorászva jutottam el a Petőfi-hídig. Innen már tényleg csak a célegyenes volt előttem. Itt még egy fiú mellém szegődött egy kicsit, mondta, hogy húzzuk meg a végét 🤣 mondtam, hogy menjen csak, majd ott tali 🙂 

Kerestem a fiúkat a kordon mellett, és meg is találtam őket. Ott vártak. Örültek, hogy megjöttem. Én is. 

4:31:45  Hivatalosan ennyi idővel sikerült beérnem. Ami reális. 

De csak a célvonal utàn, az éremért sétálva tudatosodott, hogy maratonista lettem! Csak lefutottam végre! Olyan régen mondogatom, olyan régen halogatom, és most végre megcsináltam! 

Nagyon nehéz volt! Nagyon elfáradtam. De mindig vágytam rá, hogy egyszer annyit futhassak, amennyit csak bírok. És ez a 42 km most annyi volt. Kicsit több is. 🤣 31 is elég lett volna egy jóleső fáradsághoz. 🙂 

A nap nehezebbik része pedig még csak eztán jött, hogy ahelyett, hogy kényelmesen elfeküdtem volna otthon, a koncertre mentünk. Huhhh. Hát az nagyon kemény volt. 

Most pedig egészen elmebeteg módon, már azon gondolkodom, hogy jövőre futni kéne még egyszer. Most hogy tudom a hiànyosságaimat, meg a pálya buktatóit, ki tudja... Lehet még jól is esne 😆

Futóhétvége -szombati 10

 Csakúgy, mint tavaly, október második hétvégéje nálunk a futás jegyében telt. 

Az, hogy vasárnap én maratont fogok futni, az már februárban adott volt. Akkor volt, amikor végre, hosszú évek hezitálása és halogatása után beneveztem a maratonra. Mikor tavaly Mátéval párban futottunk, és a befutónál vártuk akkor erősödött meg bennem a vágy, hogy én is érezni akarom azt az eufóriát, amit a teljesítők, én is ki akarok lépni a komfortzónámból, kifulladásig akarok futni, maratonista akarok lenni! 

Hogy a szombati nap is a futásról fog szólni, az csak szept. eleje körül vált biztossá, amikor Feriéknél megint volt céges nevezés, ezúttal 10 km-re. Feri magával csábította Marcit, Máté meg mikor megfülelte, akkor ő is becsatlakozott. Ki nem hagyta volna 🙂

Így aznap 3an vágtak neki a 10 km-nek. 

Ferivel voltak kisebb közös futásaink a felkészülés jegyében, Máté sosem szokott külön edzeni, neki egy félmaratonhoz is elég az egyesületi edzés, és Marci is inkább csak fejben készült, meg hàt ő is jár fociedzésre. 

10 km azért nem kevés, kicsit aggódtam 8s, hogy Feri meg Marci hogy fogjàk bírni, de felesleges volt aggódnom, mert simán lehozták. 🙂 Máté 50 perc alatt ért célba, a többiek 1 óra 1 percet futottak. Nagyon ügyesek voltak! Az időjárás is a kedvükre volt, remek futóidőt kaptak. 

Szerencsés ez az elte campusos versenyközpont, mert így Feri irodájàt tudjuk használni öltözőnek, pihegőnek. Most is futás utàn még ott pizzapartiztunk. 

A fiúk levezettek. Én már felvezettem a másnapra. 

Ott a célvonalnàl nagyon bennem volt megint a bugi, ami aztán szépen lecsendesült és izgalommá alakult át. Ettől függetlenül, meglepetésemre, szuperül aludtam. Még úgy is, hogy a kigondolt rövidnadrágomat nem találtam meg, és jó futózoknit sem találtam. Zoknit végül vettünk ott a helyszínen a hervis sátorban. 

Már csak futnom kellett 💪🤣