OlvasóMarci

Nagyon furcsán élem meg azt, hogy már Marci is olvas/olvasgat. Nem tanultak még minden betűt, a dupla betűket még egyáltalán nem, meg még egy pár simát sem, de egyre többször kapom azon, hogy egy könyvvel a kezében ücsörög, és olvasgat. Milánnál kimaradt részemről ez a fajta rácsodálkozás, mert ő szinte észrevétlenül, egyik napról a másikra tanult meg saját maga olvasni, és onnantól ő tökéletesen nyomta. Máténál meg, szegény első gyerek,  inkább a feladat része volt szem előtt, hogy meg kell csinálni, meg kell tanulni, semmint  a csoda része, ahogy apránként magáévá teszi az olvasás gyönyörűségét.
Marcimeg már harmadik gyerek, nála érzem először azt, hogy ez az első osztály ez maga a varázslat, ahogy egy kis ovisból alig egy év alatt egy írni-olvasni-számolni tudó kisfiú lesz. De nem könnyű vele, mert sokszor bepipul,  ha olyan könyvet vesz elő, ami nem hagyományos betűkkel van szedve, hanem mindenféle dizánjbetűkkel, azokat nem ismeri még fel, vagy összekeveri őket, és akkor persze, hogy nem boldogul.
Nehéz vele egyébként, mert ha próbálom terelgetni, hogy egyszerűbb szövegeket olvasson, nem kell feltétlenül egy igazi könyvnek nekiesni, akkor beduzzog, hogy jó,  akkor nem olvasok semmit. Ha azt javaslom neki, hogy az olvasókönyvéből keressünk neki meséket, mert azok olyan szövegek, amiket már ki tud olvasni, és olyan betűkkel is van írva, akkor ugyancsak elküld a sunyiba, hogy biztos, hogy nem fogja az olvasókönyvet olvasni, mert az tanulás, ő meg aztán nem fog most tanulni!
Szóval így lavírozunk az olvasás tengerén. :-)

De amúgy meg tök ügyes, mert már igazán hosszú szavakkal is boldogul, ha ismer belőle minden betűt.
Erről meg mindig eszembe jut, hogy amikor én tanultam olvasni, akkoriban még volt olyan a tévéújsában, hogy műsorismertetés. Most is emlékszem arra a határtalan örömre, amikor először sikerült kiolvasnom ezt a borzasztóan hosszúnak tűnő szót. :-)
Aztán a kezdeti sikeren felbuzdulva rögtön neki estem a Nagy Indiánkönyvnek. Gondoltam, mit nekem, ide nekem az oroszlánt is!
Húúú nem tudom, szerintem napokig, de lehet hogy hetekig bogarásztam az apró betűs indiántörténetet, mire a 3-dik oldalnál feladtam, de olvasás közben volt rá gondom, hogy aaz első x oldalon szépen kiszíneztem az indiánképeket.
Ezt követően még mindig nem adtam fel, és a következő "olvasmányom Dumastól a Királyné nyakéke volt, mert ezt sokszor láttam az apukám kezében, és gondoltam, akokr ez bizonyára egy igen jó könyv. Nem lesz meglepő, ha azt mondom, hogy ennek sem jutottam el a 10-dik oldaláig :-)
De szerencsére ezek a kezdeti baklövések nem szegték kedvem, és talán ezért is vagyok Marcikával elnéző, amikor hagyom, hogy ő válassza ki, hogy mit szeretne épp olvasgatni. Persze igyekszem neki való könyveket előtérbe helyezni, ( értsd: oda tenni az orra elé, hogy aztán egész máshoz nyúljon :-) )

Tegnap este például egy kutyás könyvbe kezdett bele: ( Kántor Kata Nózi nyomoz sorozatának egyik kötetébe)



A könyvet ma magával vitte az iskolába is, hogy majd ott is olvasni fogja :-)
Úgy imádom :-)

Számszerint

Szerintem lejött már korábban, hogy számomra ez az egész felvételi hercehurca egy érzelmi hullámvasút. Folyamatosan azt várom, hogy majd ha túl leszünk ezen meg azon, akkor majd biztos jön az a kőlegurulós  megkönnyebbülős érzés. Azt gondoltam, ha majd megírják az írásbelit, majd akkor... nem jött.
Aztán, gondoltam, ha majd megtudjuk a pontszámokat, majd akkor...
Na akkor sem jött el.

Úgy kezdődött a péntek, hogy reggel a Máté iskolájában, ahol írt, már fönn voltak az eredmények, így nem teljesen tudtalanul mentem oda megnézni. Elsőre nem tűnt túl kecsegtetőnek az 50 pont körüli pontszám, de aztán végigbogarászva a többi kódot, már nem is tűnt olyan rettenetesen rossznak. Matekból, amiből mindenre fel voltunk készülve, mert Máté azt mondta nem igazán tudta végül csak sikerült 23 pontot összeszednie. Aztán mikor megnéztem, akkor fogtam a fejem, mert egy tök egyszerű feladatot teljesen rosszul értelmezett, és emiatt 6 pontot dobott oda a kutyáknak...
Magyarból viszont kicsit jobbra számítottunk, 30 fölöttire, mert itthon is az ment jobban.
Sajnos ott is több pont is butaságokon ment el... legalábbis nem értem, miért nem válaszolt jól, mert amikor itthon rákérdeztem, akkor jót mondott. De totál mást írt a vonalra. Mindegy.
Annak viszont örültem, hogy volt 2 olyan feladatrész is, amivel már találkoztunk itthon korábban, és akkor nem tudta. Megbeszéltük. És most jól írta! Talán mégsem volt falrahányt borsó az elmúlt fél év. :-) És annak is örültem, hogy a fogalamzásra végül 7 pontot kapott a 10-ből, de ott is elsüsmákolta, mert tök klassz fogalmazást rittyentett a hercegnő varázsfonaláról, csak épp az elején ruhát akart belőle készíteni, a végére meg sál lett belőle... ezért a tartalmi részre levontak 2 pontot, meg egyet a helyesírásra, mert volt egy ordas hibája. ( most nem ugrik be  hirtelen mi... de dj helyett gy-t írt, az biztos, ááááá)
Aztán jöttek még egyéb gyerekektől is hírek, hogy kinek hogy sikerült, és a zenekaros társaknak sem lett jelentősen jobb, úgyhogy végül nem is keseredtünk neki annyira, és nagyon bízunk benne, hogy legalább a vésztartalék helyünkre bekerül. Ami csak azért vésztartalék, mert még csak tavaly indult a 6 osztályos képzés, és nemigen tudunk róla semmit.

Aztán innen átrongyoltam a Milán feladatsorait is megnézni. Ott nem töltöttek eredményeket a netre, nem tudom miért nem, így totál tudatlanul léptem be a könyvtárba.
Összességében azt kell mondjam, hogy szépen teljesített Milánka. 79 pontja lett összesen. Ami kicit megkeseríti a szánk ízét, az az, hogy ez nem biztos, hogy elég lesz a Radnótiba. Tavaly például elég lett volna, tavaly előtt nem. Szóval nagy lutri, hogy idán mi lesz...
A matekja neki is meglepően jól sikerült. Jó, mondta, hogy tudta, de máskor is mondott már ilyet..
( persze voltak benne buta elszámolások, amik ha nem lettek volna még +3 pontot is kaphatott volna. ) 42 pontos lett, és még a kiosztó tanárnő, (aki egyébként pont az a matektanár volt, akinél bent voltunk nyílt órán), szóval azzal kezdte, amikor odaadta, hogy húúú, ez egy szép eredmény.
Sajnos a nyelvtanban Milánnak is több figyelmetlensége volt, mint kellett volna, és ezen sajnos súlyos pontokat vesztett. De sebaj, ebből is tanultunk.
Most még beadtam egy fellebbezést, hátha sikerül még 1 pontot hozzáadni.

Úgyhogy végeredményben örülünk is, meg nem is, de mindenképpen büszkék vagyunk rájuk, mert ügyesen helytálltak.
A következő hetekben az a feladatunk, hogy kitaláljuk, hogy ezekkel a számokkal merre tudunk indulni, milyen iskolákba érdemes jelentkezni, ahová még lehet esély bejutni. Ezt sem egyszerű kisakkozni egyébként, hogy legyen A, B, és esetleg C terv is, mindenféle rangsorokat és felvételi statisztikákat bogarászok a neten... áááá, már golyózik a szemem tőle...

Túl az írásbelin

Először is köszönjük a drukkokat! Biztos odaértek :-)

Azt gondoltam, hogy mjad ha túl leszünk ezen a délelőttön, akkor majd olyan felszabadult érzés lesz bennünk. De nem az lett. Ugyanúgy itt van a feszültség, az idegesség, a bizonytalanság és részemről az aggódás. Ami itt is lesz egészen addig, amíg pontosat nem fogunk már tudni.
A feladatsorokat nem néztük meg. Nem is tudom, meg fogjuk-e...

Előző nap próbáltunk időben lefeküdni, és a meglepően jól alaudtunk mindannyian. :-) Én azt hittem egy percet sem fogok aludni. Én szerintem jobban izgultam, mint ők. Vagy olyan aggódó izgulás volt ez inkább, mert nem tudtam hogyan fog ez a dolog akkor és ott működni, és mit hoz ki a fiúkból. De hát már csak ezért is jó, hogy belevágtunk....

Hogy ne legyen annyira egyszerű, a fiúk nem egy helyen írták a dolgozatot. Több oka is volt ennek, részben praktikussági, részben érzelmi, mindegy is, így döntöttünk, így lett, úgyhogy Feri ment Mátéval, én pedig Milánnal.

Mátééknál a szülők nem mehettek fel az emeletre, ( abban a suliban csak hatodikosok és nyolcadikosok írhattak) a szülők lent várakozhattak az étkezőben, de volt üdítő meg pogácsa az izgalmakat enyhítendő. Máté szünetben sem ment le.

Milánnal már az iskola sarkán találkoztunk az egyik osztálytársával, akivel végül egy teremben is írtak, így végig együtt voltunk. Ami nekem jó volt, mert a várakozási idő alatt kellemesen elbeszélgettünk, így kevésbé volt idegfeszítő az a 2x45 perc.

A magyart írták először, amit szerencsésebbnek gondoltam, mert a magyar ment mindkettejüknek jobban, könnyedébben, és kevésbé volt para, hogy esetleg csalódottan jönnek ki, és emiatt elrontják a másikat.
Milán a magyarról mosolygósan, jókedvűen jött ki, mondott pár dolgot, hogy amiben nem volt biztos, meg 1-2-t amit talán nem tudott, de összességében elégedett volt, aminek örültem, mert így  pozitív lendülettel küldhettem vissza matekot írni.
Matek után Milán lelkesedése töretlen volt. Azt mondta könnyű volt, és ment neki. Ami csak annyiból aggaszt, hogy ha túl könnyánek gondolta, akkor remélhetőleg nem azért mert valamit nagyon benézett.
Máté már nem volt ilyen lelkes, sem telefonon, amikor beszéltünk a vizsga után, sem később itthon.
Azt mondta, hogy a magyart könynebbnek érezte, de nagyon sok volt, mert két hosszú szöveg is volt benne, amivel sok idő elment, meg nem tetszett neki a fogalmazás, de azért megírta, és pont időpben végzett. Valami hercegnős fogalmazás volt, ( pontos feladatot nem tudok, mert nem néztük meg a feladatsort), ami azért eléggé szivatás szerintem, mert egy fiúnak, még ha jó fogalmazó is, és még ha sokat is olvas,  akkor sincs szerintem annyira választékos szókincse ebből a témából, mint egy lánynak, aki tüllszoknyák és selyemfátylak között nő fel. Máté kalandkönyveiben meg túlélő könyveiben nemigen térnek ki az üvegcipőre... na mindegy.. szerintem ez nem volt fair, pláne, hogy a korábbi évek feladatsoraiban egyszer sem volt ennyire egyoldalú téma. ( volt kirándulós, cirkuszos, iskolai barátságos, osztálykirándulásos,  meg mit tudom én, szóval tök normál hétköznapi témák.) De mindegy is.. ez volt, ezt kellett megoldani.

A matekra meg egyértelműen azt mondta, hogy neki nagyon nehéz volt. Úgyhogy nem is tudom, mire készüljünk.

Közben beszéltem néhány sorstárs anyukával, és mind a kettejük gyereke hasonlóan vélekedett. Főleg a matek miatt voltak kiakadva az ő gyerekeik is, de mivel ők sme néztek feladatsort, konkrétumokat nem tudtunk megvitatni, csak hogy csalódottak voltak.

Hát majd legkésőbb pénteken kiderül, hogy mennyi is lett az annyi, és az mire lesz elég. Addig még rágjuk egy kicsit a körmünket.

Mai nyugi (helyett)

Szép elképzelés volt, hogy a holnapi felvételi előtt ma a Nagyok már nem mennek iskolába. Hogy legyen egy kis nyugi, egy kis ráhangolódás, hogy ne legyen egy merő rohanás a nap, amikor este dőlünk haza, és semmi relax, csak gyorsan vacsi-fürdés-alvás. 

Szép elképzelés volt... 

Már reggel, amikor Marciban tudatosult, hogy a tesói ma nem mennek suliba, na akkor ahogy előre borítékolható volt, bekattant. Mindig ez van. Hogy nem igazság, meg milyen szemetek vagyunk, hogy neki menni kell, meg ilyenek... 

Persze elindultak, de az ablaktól a konyháig menve pont átfutott a fejemen, hogy vajon mikor hívnak majd a suliból, hogy menjek érte, mert van valami baja... 

Reggel kb. 9-től fél 10-ig sikerült Milánnak úgy kihoznia a sodromból, hogy sírva könyörögtem a jóistennek, hogy csapjon belém egy villám, vagy nem tudom, de ne kelljen már ötszázhuszadjára elmondanom egyik gyerekemnek sem, felvételi előtt 1 nappal, hogy úgy kezdjük már a feladat megoldását, hogy mondjuk elolvassuk, hogy mi a feladat. ( Milán, bár nem ment iskolába, korán kelt, és míg Mátéra vártunk, hogy felébredjen, és reggelizzünk, addig ő összedobott egy feladatsort. szó szerint összedobta... Grrrr....) 

Mindegy. Túltettük magunkat rajta. Átbeszéltük utoljára a buktatókat. Amik igazából nem is igazi buktatók, hanem egyszerű figyelmetlenségek, és a kapkodás következményei. Aztán meg jön a jaaaaa, meg a könnypotyogtatás. 

Máté is átnézett és megoldott néhány matekpéldát, amik nem mentek olyan flottul. Ő kivételesen nem haragított magára. 

Na és akkor mire megtaláltuk volna a lelki békénket, na akkor csörgött a telefonom. Marika néni hívott, hogy Marci elesett korcsolyázás közben, beütötte a fejét, és érte tudok-e menni. 

Éppen az ebédfőzésnek álltam volna neki, amit így félre raktam. 

Félig csizmában és már majdnem úton eszembe villant, hogy atyaég Milánnak ma kora délután oboaórája van, és majdnem elfelejtettük. Mentségünkre szóljon, hogy helyettesítő tanár van a héten, és máskor tart órát, mint ahogy egyébként járunk. Szóval gyorsan elrongyoltam Marciért, akinek mire visszaértek a suliba már nem nagyon volt baja, szerencsére. Lett mondjuk egy púp a fején, de ezt leszámítva nem volt baja. szerencsére. De azért menet közben és amíg vártam rájuk alaposan bennem volt a para. 

Hazafelé baktatva már láttam, hogy az ebédfőzés már nem fog beleférni az otthontöltött időbe... Hazaérkezés után gyorsan elmentünk Milánnal oboázni. Marcit ágyba dugtam, és Mátéra bíztam, hogy figyeljen rá. Viberen tartottuk a kapcsolatot, de nem volt semmi gond. 

Délután 4-kor sikerült is megebédelnünk. 

Azóta már kutya baja sincs persze. Nehezn tudom rávenni, hogy maradjon már legalább ma délután fekve, és ne ugrabugráljon, ne táncoljon, hanem csak feküdjön és pihengessen. 

Holnap végre túlleszünk az írásbelin. Bárhogy is lesz, már nagyon ránk fér, hogy kipipálhassuk. 

Számomra az egészben a legrosszabb a bizonytalanság, hogy hogyan tudnak majd ott és akkor jól koncentrálni. 

Továbbra is tartom, hogy Milánnak ott lenne a helye egy JÓ iskolában. És képes is rá, és meg is tudja csinálni. Egy dolgon csúszhat meg csak, és az a kapkodás. Mert azt hiszi, hogy tudja, és elkapkodja.

Máté eredményei nem annyira stabilak, nála azért voltak, és bizonyára vannak is még hiányosságok, ő viszont nem az a kapkodós fajta, pont ellenkezőleg... nála meg ez a csücskös. De Máté szokott azért meglepetéseket okozni, és meglepően összeszedetten dolgozni. Reméljük, holnap is jó szögben fog rá sütni a nap :-)

Még egyszer átbeszéltük, hogy kell figyelni pl. a fogalmazásnál. Hogy a szövegértéses résznél is nézzen rá az órájára, nehogy túl sokat szöttyögjön vele. 

Nem tudom, mindent megtettünk-e... Bizonyára tudnánk még egy fél évet készülgetni. Mondjuk én tuti agyvérzést kapnék... a lényeg, hogy nyilván lenne még mit tanulni, átismételni, de amit tudtunk a jelen állapotunkban, a mostani szintjükön talán megtettünk.

Holnap túllesznek rajta, most csak ez a lényeg. utána már okosabbak leszünk. 

Szóval holnap 10-től nekem mindkét kezem csuriban lesz :-) Ha van szabad kezetek akkortájt, akkor ránkférne egy kis plusz szerencse, kösziiii :-) 

Milán szülinapja

Hiába, hogy azt hajtogattuk neki, hogy a lézerbuli volt a szülinapi ajándéka, ezt tartsa észbe, persze azért kapott ajándékot a születésnapjára is, és még a szokásos strandot sem hagytuk ki. A születése napján szokás szerint Szentesen voltunk, évek óta így van ez, talán csak egyszer volt kivétel.
Mióta ráuntunk, kinőttük Makót, azóta eléggé bajban vagyunk, hogy hová menjünk, mert hiába van sok jó strand Szentes környékén, olyan, ami belül is izgalmas, jóval kevesebb van, pláne, ha még minél kevesebbet is szeretnénk autózni.
Tavaly Gyopároson voltunk, ami jó volt, jó volt, de abban az egy medencében, amiben Marcival el lehetett lenni, míg a nagyok csúsztak, neki pont nem ért még le a lába, és így olyan macera volt az egész.
Mondjuk lehet, hogy idén már leért volna... most már mindegy, idén gondoltuk kipróbáljuk Cserkeszőlőt, mert azt is nézegetem már ezer éve.
Képeken nagyon jól nézett ki, és volt nagy benti csúszda, ami fontos, ha nem a legfontosabb, úgyhogy nekivágtunk.
Fél órát kellett csak autóznunk, és már ott is voltunk.
Egészen furcsa az egész kialakítása, mert egyszer fizettünk a belépőért, aztán átvágtunk a kinti strandrészen, be egy másik épületbe, ott kaptunk szekrénykulcsot. Meg utóbb kiderült, hogy a csúszdára is kell külön csúszdajegy, ami nem volt sehol sem feltüntetve korábban, csak amikor már ott álltunk a csúszda előtt. Mindegy, a nagyokat befizettük csúszdára, Marci meg cukin elpingvinbabuzott a medencékben. Ő nem is akart felmenni, de nem is mehetett volna, mert 1. nem tud még rendesen úszni, meg alacsonyabb is a vállmagassága, mint az előírt.

Kint nagyon szép napos idő volt, én be is próbálkoztam reggel, hogy menjünk inkább kirándulni strand helyett, de nem voltam túl népszerű....

 Bent egyetlen képet sem lőttünk, csak kifelé a fa mellé álltak gyorsan, de nekem meg el kellett kapkodni a fotót, mert egy kövér, fürdőköpenyes pacák majdnem belegyalogolt a képbe. Úgyhogy homályos minden, de ott a fa. Mindenesetre a Nagyok nagyon jót csúszdáztak, amikor pedig ment a sodrófolyosó, akkor meg ott pörögtünk. A víz kicsit hideg volt, épp csak egy pár fokkal volt hűvösebb annál, hogy kellemes legyen benne időzni. Mert oké, hogy Marci ügyesen elugrabugrált, de én csak nem kezdek el ugrálni már... Az egyik gyógyvizesbe nem mehettek gyerekek egyáltalán, a másik hígítottba igen, de ott is forgatták az emberek a szemüket, amikor Marcival bementünk. De azért túléltük. Nagy duzzogva. Felváltva mentünk a szaunába melegedni.

Nem tudom... ez a medencés strandolás, pláne télen, ez nekem még mindig életidegen.

Strand után beültünk a fürdő melletti pizzériába, hogy megünnepeljük a fiúk szülinapját. Mátéra is ittunk-ettünk, mert amikor a napja volt, akkor nem volt idő arra, hogy külön elmenjünk pizzázni. Egy nagy és egy hagyományos pizzát kértünk, és olyan isteni finom volt, és a fiúk is biztos ki voltak éhezve a fürdés után, hogy minden morzsát összeszedtek. Semmi sem maradt.

Teli hassal siettünk vissza Szentesre, hogy el ne késsünk az esti, szokásos Újévi koncertről, és legyen még egy kis idő szusszanni.

A napot pedig igazán különlegesen zártuk. :-)
Milán már egy ideje mondogatja, hogy ő szereti a pacalt. Papa szokott venni a kifőzdében pacalt, amikor van, és megkértük, hogy ha lesz, akkor vegyen már egy plusz adagot, amit Milán megkóstolhat. Én biztos voltam benne, hogy Milán nem evett még sosem pacalt. Én tuti nem főztem ilyet, és nem is tervezem, hogy fogok valaha is. De ő állította, hogy ő már evett, és hogy ő azt szereti. Szóval este Papa pacallal várta haza a szülinapos Milánkát.
És nem megette? Tényleg ízlett neki! Meg Marcinak is.

Persze tortája is volt, csak azt egy nappal korábban kapta, a családi ebéden.

Az én kis  tízévesem :-)

Máté is kapott egy tortát.

Fannikával

Nem maradt idén sem megünnepeletlenül ez a kis csibész. :-)

A szilvesztert itthonn töltöttük tévézéssel. Olyan hideg volt, mire hazaértünk, meg kicsit késő is, hogy nem volt már kedvünk visszabuszozni az ügetőre, pedig a gyerekek nagyon mondták. NA de majd jövőre, hátha megint. Cserébe néztünk itthonról pár futamot, meg Észbontókon szocializálódtak.

Karácsony, év vége, miegymás

Az, hogy még csak most jutok el a dokumentációmban a karácsonyig, hűen tükrözi az előző év egészét, mert elsőre rögtön az ugrik be, hogy már rendszeressé vált az, hogy utóbejegyzéseket gyártok. Kicsit zavar, bár már nem annyira mint korábban, de abbahagyni semmiképp nem szeretném, egyelőre, mert nagyon szeretem visszakeresni a régi bejegyzéseimben a régi kalandokat, legyen az gyerekcsíny, vagy egy fotó, vagy egy kirándulás, amire már nem emlékszem pontosan. szóval egyelőre ha nem is újult erővel, de nekivágok egy újabb blogévnek :-) ( Bár a blog születésnapja nem ilyenkor van, hanem augusztusban...)
Blogilag a tavalyi év egy hajszálnyival amúgy jobbra jött ki, mint 2018, mert egész pontosan 15-tel több bejegyzést írtam tavaly, mint tavaly előtt, és bár nem értem el a kitűzött 100-t, csak 2 hiányzott. Igazából meg is lehetett volna, csak nem volt türelmem decemberben az egészhez, és nem szenteltem külön posztot pl. Milán fergeteges bulijának, mit ahogy sok egyébnek sem, de sebaj.

Hogy  a karácsony se maradjon megemlítetlenül...
Idén viszonylag időben, kevés variálással sikerült beszereznünk a fát, és még 23-án sikerült is feldíszítenünk. Ez csak annyiból említésre méltó, mert évek óta folyamatosan korábban szeretné(n)k fát díszíteni, mint 24., mert másnap rendre elutazunk, és alig látjuk a csodaszép fánkat.
Marci nagyon kis lelkes volt, nagyjából ő vezényelte le az egész fadíszítést.
Mézeskalácsot is sütöttünk az utolsó pillanatban, kétszer is. Az első adag villámgyorsan elfogyott, a második maradékát még most is rágcsálják, de csak azért mert itthon hagytunk egy nagy tállal.

Az ajándékok tekintetében szerintem sikerült meglepnünk a fiúkat, voltak olyanok, amikről nem is gondoltuk volna, hogy ekkora sikerük lesz, pl. az elekromos fogkefék, voltak kívánságlistáról teljesülő álmok, pl. a chrono bomb Marcinak és Milánnak, vagy a sétáló kutya, vagy a minikamera és a Rubik kocka Máténak, amire decemberben már többedjére mondta, hogy "pont ilyet szerettem volna!"  de kaptak hasznos ajándékokat is, Máté pl. pulóvert, mert nő mint a gomba, és persze könyveket, amikre szép sorban sor fog kerülni az évben.

Marci egy igazi Manchester United-os mezt is kapott az angliai Jézuskától.

Családi ebéd. Marci ügyesen kitakart mindenkit a kezével :-)

Milán a buliján egy jengát is kapott az egyik barátjától. Marci hihetetlen ügyes jengás, nem is gondoltam volna :-)

 De az elemek kreatívan használhatók :-)

Nándika

Még iskolaidőben volt Marciéknál karácsonyi ünnepség, ahol irtó cukik voltak. Az elejéről lemaradtam, mert Milánnak még volt egy oboafújása szolfézson, de a versmondásra, és a táncra már odaértünk. Marci előtte fájlalta a hasát. Állítólag annyira rosszul volt, hogy Kincső néni még fel is hívott, hogy Marci nincs jól, ne lepődjek majd meg, ha megérkezem. Aztán mire jött a fellépés ideje összeszedte magát, és műsor közben, utána meg pláne, semmi baja nem volt. szerintem csak lámpalázas volt.