Felszaladtunk a villányi kilátóba is

A Villány és Villánykövesd közötti alig 2 km-es útszakaszról pont rá lehet látni a kilátóra, amit a a régi kőbánya partjai mellé emeltek, és így az egykori kőbánya hasadékát is jól látni, és a környező hegyvonulatokat is meg lehet szemlélni.
A kőbányán egy kőzettani tanösvényen lehet végigsétálni, és nem hosszú az egész.

Mondanom sem kell, hogy a délelőtti nagy kirándulás után senkinek nem volt kedve elmenni a kilátóhoz, kivéve engem. Én pedig már az első naptól fogva mutogattam, hogy ott van fenn a kilátó, menjünk fel, de senki nem akarta érteni, mit beszélek, és amikor megint előjöttem a villányi kilátóval, csak néztek rám, hogy miről beszélek.

Először úgy volt, hogy hazafelé a Szársomlyóról majd felmegyünk ide is. De aztán nem mentünk fel, mert mindenki éhen- és szomjan akart halni, meg melege volt, meg fáradt volt, meg kínlódott, úgyhogy elmaradt. De mivel hétfőn délelőttre már mást terveztünk, így délután muszáj volt még erre is sort keríteni. Bár én felvetettem, hogy szívesen átfutok egyedül, nem kell nekem a kínlódás, de ennek az ötletnek  sem volt nagy támogatottsága.

Had ne mondjam, hogy a 2,7 km -ből, amit a hoteltől mutatott a térkép 2.5-t autóval tettünk meg. És nem a kőbányán keresztül másztunk fel gyalog, végig  a tanösvényen, hanem a bánya fölötti murvás úton mentünk fel, a temető mellett, majdnem végig autóval. Ahol kiszálltunk, ott már szinte ott is volt a kilátó.

Marci lement kutyába. Hogy miről jutott megint eszébe.... egyszer már felhagyott ezzel a kutyázással.

A kőbánya hasadéka. Lent egy nagyobb társaság piknikezett, meg falat mászott épp.

Villány

 Nagyharsány felé nézve, a Szársomlyó lábával.

Becsületes nevén Templom-hegyi kilátó.

Nem volt semmi kiírás, hogy hogyan lehetne oda lejutni, a meredek mészköves falon meg nem nagyon mertünk leereszkedni. Végül az autónál kifigyeltem, hogy egy kutyás pár, akik fentről mentek le, most szembe jönnek egy adott irányból, és gondoltam, hogy akkor arra lehet lemenni a völgybe.
Itt is meredek volt a lefelé út, de itt legalább volt kapaszkodó, nem úgy mint a kilátónál.

Elvileg itt a hasadékban kellene lennie mindenféle információs tábláknak a kőzetekről, a különféle korokról, és állítólag megkövesedett hüllőcsigolyák és egyéb lenyomatok  is akadhatnak itt, de se táblát nem láttunk, se semmiféle támpontot, hogy érdemes lenne tovább indulni. Így csak kicsit nézelődtünk, a fiúk futottak pár kört, én besétáltam egy ösvényen, ahol pont elcsíptem ahogy két mókus átröpült az út felett, aztán visszaindultunk a hotelbe, mert borkóstolás volt még vacsora előtt. :-)

Szársomlyó túra

Miután szombaton kiejtőztük magunkat, amennyire 3 gyerekkel ez lehetséges, hahaahaaaa... nem volt akadálya, hogy vasárnap túrázós napot tartsunk. Pláne, hogy ez volt talán az évben a legelső olyan igazán meleg tavaszi nap. Már-már szinte túl meleg is volt, de inkább ez, mint az eső vagy a jeges szél. ( persze tudom, hogy kéne nagyon az az eső a földeknek, de vagyok olyan önző, hogy azt kérem odaföntről, hogy ne a kirándulás napján essen :-)
Szóval verőfényes napsütés volt, bár amikor reggeli után elindultunk, akkor azért magunkhoz vettük a pulóvert is, a kabátot is, mert ki tudja, lehet, hogy a hegyen meg fázni fogunk.

A Szársomlyóról,  azt kell tudni, de azt mindenképpen, hogy ez az az országban egyedüli hely ahol nő a magyar kikerics. Ez a virág volt a régi 2 Ft-os pénzérmén, és ez most a Villányi Borvidék címernövénye is, ez díszíti a villányi borok palackját. 1944-től fokozottan védett növénynek minősül.
De a magyar kikericsen kívül számos egyéb védett, és fokozottan védett növény- és állatfaj él ezen a napos, mediterrán sziklás hegyen, éppen ezért a hegy csak szakvezetéssel látogatható és járható be.

Szerencsénk volt, mert a mi figyelmünket elkerülte ez a tény. Mondom, nem voltunk igazán felkészülve az utazásra, amolyan derült égből villámcsapásként pottyantunk szinte ide, rábízva magunkat a sorsra, hogy majd itt kitaláljuk, mihez is kezdünk majd.
Szóval mikor leparkoltunk a Nagyharsányi szoborpark mellett, ahonnan terveztük, az kirándulás kezdetét, akkor láttuk, hogy néhány méterrel előrébb már van egy nagyobb társaság, köztük olyanok is, akikkel együtt laktunk a hotelben, és hogy nagyon körbeállnak egy bácsit. Így hát mit tehettünk volna mást, mint hozzájuk csapódtunk, és gyorsan ki is derült, hogy egyébként nemigen mehettünk volna fel a hegy tetejére.

A Nagyharsányi Szoborpark egy régi kőbánya területén látható. 1967-ben létesült, és azóta több kőfaragó mester is hagyott is művet, jelenleg több mint 130 mű látható a területen.

Milán fotózott

A hegy nemcsak természetileg fontos és érdekes, hanem történelmileg is megemlítendő, hiszen a déli lejtőin vívta Lotaringiai Károly az úgynevezett "második mohácsi csatát", vagy a nagyharsányi-csatát 1687-ben a Szulejmán által vezett török seregek ellen, mely győzelem véget vetett a 150 éves török uralomnak.

A szoborpark mellett indultunk fel a hegyre, mely minden átmenet nélkül rögtön köves-meredekre váltott, úgyhogy nem kellett sok idő, hogy alaposan kimelegedjünk. Meg hát egyébként is dögmeleg volt.

A bácsi időnként pihenőket tartott, és amíg mi kifújtuk magunkat és csodáltuk a panorámát, addig ő mesélt a hegyről, a legendákról, az ördögszántásról, a legendák mögötti valóságos keletkezésről, mutogatta a növényeket, és mesélt az állatokról. Rengeteg infót mondott, rengeteg érdekességet, pletykát, nem volt unalmas egyáltalán. Én kicsit mindig félek a szakvezetéstől, mert könnyen bele lehet futni egy olyanba, ami nagyon elmegy abba az irányba, ami már túl sok egy nem szakmabelinek, és akkor nagyon unalmas lesz a dolog. De a bácsi szerintem egész ügyesen csinálta, és bár ő is beleszőtt néhány latin nevet a mondandójába, de nem ez volt a döntő.

Na jó, a fiúknak lehet, hogy kicsit tömény volt :-)

És csak mentünk, mentünk fölfelé végig a sziklás hegygerincen. A hegy csúcsa 442 méter magasan van, Milán tartott is tőle, hogy sosem fogunk felérni :-)

De aztán felértünk. Egészen a siklóernyősök táborhelyéig mentünk. Ez a siklóernyőzés szerintem egy csoda lehet, bár én ezerszázalék, hogy nem mernék lesiklani egy ilyennel, de nézni és csodálni őket az olyan jó. Már csak azért is gondolom, hogy biztos nagyon jó lehet, mert különben kinek lenne kedve felcipelni azt a böhöm nagy ernyőt a hegytetőre, hogy aztán meg rövid idő alatt újra földet ér, és kezdheti elölről. Már a múltkor, amikor a Pilisben voltunk, akkor sem értettem. Persze, tudom, hogy ez egy életérzés, meg láttszott is ott fenn, hogy megy a bandázás, és hogy ez egy nagy közösség.

De még a csúcs előtt megálltunk az egykori harsányi-vár helyén. Igazából romoknak sem mondhatóak, itt-ott néhány faldarabkát lehet kiszúrni a növényzet között, vagy egy nagy gödröt, ahol a bácsi szerint a bástya állt egykor. Ennyi maradt. Pedig az 1200-as években épült, még IV. Béla idején, és méretileg Siklóséval vetekedett. Aztán valószínű a törökök elfoglalták és elpusztították, mert ez idő után már nincs is írásos nyoma. :-(

Arra ott nem messze már Horvátország van

Ördögbarázdák

A Fekete-hegy, melynek a túloldalán van Villánykövesd, és a palkonyai horgásztavak.

 Egy kis várfalmaradék:

 A Villányi Kopárok. Ahol a legdrágább borok szőlői teremnek.  Még nem zöldültek a szőlőtőkék, de ott vannak. A március elejei hegyoldali tűz szerencsére megkímélte őket.

Marcikám

Lefelé az erdei úton jöttünk és láttunk egy csomó érdekes növényt, csodabogyót, meg illatos hunyort, és olyan szép volt az éledő erdő.

A hegyi túra a honlap szerint kb. 5 km hosszú. Én elfelejtettem lemérni. És mindennel együtt 3- 3 és fél óra volt.
Szerencsére a szoborpark mellett volt egy kút, úgyhogy csillapítani tudtuk a szomjunkat :-)

Pihenős szombat

Nem a mostani, még a villányi...
Szombat délelőtt a szomszédos Palkonyára mentünk át. A hoteltulajdonosoknak itt van ugyanis borászatuk, meg földjeik, meg mindenféle, és egy kicsit körbemutogatták a helyet, beszéltek a hogyanokról, és a távlati célokról.
Palkonyáról sokszor olvasok mindenféle kirándulós oldalakon, a "10 bájos falu, amit mindenképpen látnod kell" tipusúakban általában benne szokott lenni. :-) Ezeket mondjuk pont utálom, mert semmitmondóak és közhelyesek.
Szóval Palkonya nem több, mint egy 1 utcás falucska, na de az az 1 utca az telistele van műemlékjellegű tájházakkal. Olyan fehérre meszelt tornácos, szép zöld fűvel a ház előtt, hátul istállószerű melléképületekkel. Tényleg nagyon hangulatos, és annyira szépek ezek a házak. Ami nagyon tetszett még, az az, hogy az üres telkeken újonnan épülő házak is pontilyen stílusban épülnek.

A Mokos pincészetben kezdtünk, ott meghallgattuk az előadást, majd utána sétáltunk még kicsit a faluban.
A pincészet teraszáról szépen rá lehetett látni a falura, a jellegzetes piros kupolás Szent Erzsébet templommal a közepén. A templom látogatható, de csak előzetes egyeztetés után jön egy kulcsos bácsi, aki beenged. Mi nem jegyeztük elő magunkat, így csak kívülről csodáltuk meg.

Az 53 épületes pincesor is jól látható innen.

 Ilyen kis kerámiaházikó van a védett házak falán.

Gyorsan körbejártuk a falut. Délutánra egy lovaskocsis program volt bejegyezve, addig én futottam egyet a környéken, a fiúkat próbáltuk rávenni a pihenésre és /vagy tanulásra, kevés sikerrel.

Ó de a futás annyira szép volt! Bár én nem vagyok az a nagy terepfutó, mifelénk itthon kevés terep van elérhető távolságban, messzebb menni meg se időm, se kedvem, szóval ha adódik egy-egy lehetőség, szeretek felfutni a dombra. Egy bajom van csak a hegyi futással, hogy mindig ugyanabba a csapdába esem, hogy hiába nézek ki előre egy jónak tűnő útvonalat, valami mindig meggátol, hogy az előzetes tervemet véghez vigyem. Leginkább egy kerítés, ami egyszer csak hopp, ott van, és nem tudok tovább menni. De volt már, hogy egy nagy mocsaras miatt kényszerültem le a tervezett útról. Persze újratervezek ilyenkor, és másfelé indulok, de akkor meg már mindig néznem kell, hogy el ne tévedjek, hogy nehogy olyan messzire fussak el lendületből, hogy aztán nem bírok hazamenni, vagy akármi. Most is így volt, aztán amikor a dombtetőn kell döntenem, hogy most merre tovább, akkor sosem merem a hosszabb utat választani, mert mi van ha... így végül 8 km-t futottam, de jó sokat bámészkodtam. :-)

De ilyen kis fennakadások ellenére is nagyon szép helyen futottam.

Villánykövesdi pincesor

 Délután pedig lovaskocsival mentünk egy kört Villányig meg vissza.

Csányi-féle gigaborászat.

 A villányi főutca pincesora.

 Ez a folytonos parkolóautó sor elég zavaró, és egy cseppet sem autentikus. Szerintem sokkal jobb lenne, ha nem lehetne az út szélén parkolni. Sokkal hangulatosabb lenne a pinceteraszon is üldögélni úgy, hogy nem autók parkolnak melletted végehosszan, hanem mondjuk átlátni a túloldalra.

Milán mindent lefotózott, a kisbolttól a pincéken át, mindent.