Az utolsó hétvége

Az utolsó 2 nap van már csak hátra a gipszből. Milán nagyon várja. Kínlódik ugyan, de nem olyan vészes. Pár napja olyan sánta rák-szerű mozgással közlekedik.
Én is várom, de én kicsit aggódom is, hogy mi lesz utána. Nyilván nem fogunk köröket futni a kórház körül, max. én :-), de elképzelésem sincs, hogy mennyire fog majd tudni mozogni gipsz nélkül, és hogy ez mennyire lesz a lelkére hatással. Persze tudja Milán is, én is, hogy nem fog csak úgy hipphopp szaladni, és szép lassan fog visszaerősödni a lába, és sok torna, sok türelem, de mégiscsak jó lenne minél hamarabb előrelépést látni. Szóval most megint ott tartok nagyjából, ahol a műtét előtt, hogy már megint alig tudok aludni, mert folyton csak azon kattog az agyam, hogy hogy lesz majd a gipsz után.
De ezt leszámítva csendes várakozással telnek az órák. Várjuk, hogy elteljen most már ez a hétvége.

Hogy jobban teljen az idő folyamatosan nyomon követjük a spartathlont, és drukkolunk a magyarokért, kiváltképp Lőw Andrásért, akinek a gyerekei a mi gyerekeink ovis és iskolatársai, és amióta kiderült számomra, hogy ő az egyik nagy ( ha nem a legnagyobb) matuzsáleme ennek a versenynek, mert eddig 19-szer teljesítette ezt a 246 km-t, és ha minden jól megy, és miért ne menne, akkor idén meglesz a huszadik is. Hát nem elképesztő teljesítmény?
Olvasva néhány beszámolóját, és nézve, követve az eseményeket szinte kedvet kap az ember, hogy fusson egy spartathlont. :-) Na jó, spartathlont épp lehet, hogy nem, de úúúúgy futnék már egy tisztességes távot!

Nagyon hétfő

3-ból kettő gyerek van itthon betegen, és még csak hétfő van... Milán már hétvégén is lázasodós volt, és fájt a torka. Hiába reméltem, hogy majdcsak kialussza, és ki tudjuk gyógyítani itthoni szerekkel, lázcsillapító, torokfertőtlenítő, mézestea, egyebek, sajnos még ma reggel is sírva ébredt 6 előtt, tűzforrón, és a délelőtti napsütésben förtelmesen nézett ki a torka.
Máté is hazajött a suliból délben, mert ő is belázasodott. Így nem volt kérdés, hogy mivel éppen ma 12-14 között van orvosi rendelés, és Máté hegedűórája miatt Feri ma itthonról dolgozott, nem halogattuk a dolgot, hanem autóba pattantunk, és elmentünk a doktornénihez, ahol röpke másfél órát kellett csak várakozni, mire sorra kerültünk, és a kezünkbe kaptuk a diagnózist, meg a recepteket. Jelen pillanatban gazdagabbak vagyunk egy gennyes mandulagyulladással ( Milán), és egy sima, épp csak kezdődő torokgyuszival ( Máté). Milán kapott egy adag bikaerős antibiotikumot, hogy mielőbb jöjjön ki a kórból, mert nem annyira jó egy ekkora gyulladás a sebgyógyulására nézve. Máté csak egy lájtosabbat kapott, de mind a ketten nagyjából egyformán kínlódnak.
De legalább, öröm az ürömben, hogy Milán nem akkor betegedett le, amikor már mehet majd suliba, hanem reméljük addigra letudjuk, és nem is lesz többet bajunk februárig.
Idén kicsit korán jött ez a nagy betegséghullám, mert októberig azért ki szoktuk húzni minden évben, most meg még csak szeptember van.

Reggel Orsi nénivel is beszéltem, hogy közeledik Milán nagy belépője, mire kell számítanunk, dolgozatok, felelések tömkelege, vagy mi... De mondta, hogy nem, egyelőre csak térjen vissza Milán, aztán majd szép lassan sor kerül mindenre. A gyerekek állítólag már nagyon várják, minden nap emlegetik, hogy mikor megy már.  :-) Reggel össze is futottam az iskolakapuban Milán legjobb haverjával Bálinttal, aki mikor meglátta a színes kartonokat, meg miegyebeket a kezemben felcsillant szemmel kérdezte, hogy jött Milán suliba???? Sajnos még le kellett lomboznom, de nagyon édes volt :-) Ugyanez a kisbarát azt mondta Orsi néninek, ( ő mesélte), hogy azt mondta a Bálint, hogy bárhogy is de most már jöjjön suliba Milán, majd ő segít neki közlekedni, ha kell akkor majd tologatja a széken :-) Hát nem szívetmelengető 💗
Nem tudjuk még pontosan, hogy meddig kell a kórházban gyógytornázni gipszlevétel után, de legkésőbb 9-én én már mindenképp vinném Milánt iskolába. De ha mondjuk csak szerdáig kéne visszajárni vagy ott lenni, akkor már mehetne csütörtökön vagy pénteken is. Ő már várja egyébként, de inkább csak azt, hogy találkozzon a cimbikkel, a tanulást részt nem annyira. Meg haza is akarom hordani kora délután, amíg valamennyire nem erősödik meg a lába, hogy ne kelljen ott szomorkodnia, hogy nem szaladgálhat a többiekkel az udvaron délután. De majd alakul ez. minden napnak a maga baj, szoktam mondani. Most egyelőre ebből a fránya betegségből gyógyuljunk ki.!

Marciék a Tv Macinál

Még júniusban vetődött fel egyszer, hogy lenne-e igény arra, hogy a Borókás gyerekek elmenjenek az MTVA székházba körülnézni. Ott dolgozik az egyik anyuka, és ő mondta, hogy ha szeretnénk, meg persze a gyerekek is, akkor tud nekünk "soron kívül" időpontot foglalni. A látogatóközpontot bárki látogathatja, csak előzetesen regisztrálni kell, és van valamekkora várólista.
Ezen a héten kedden jött el a nap, amikor felkerekedtek a borókások, és egy kisbusszal elindultak Óbudára, az Mtv új székházába. Volt egy kis para, hogy hogy jutnak majd ki a gyerekek, mert hiába vagyunk városon belül, igazából annyi idő alatt, amíg kibékávézik oda 23 gyerek 2 átszállással, addig Gödöllőig is kényelmesen el lehet autózni. Lehet, hogy még vissza is. Szóval osztottunk-szoroztunk, és mivel reggel 9-re már ott kellett lenni, így a buszbérlés tűnt a legjobb és legkényelmesebb megoldásnak. ( Pedig biztos izgi lett volna az óvónéniknek a reggeli csúcsban, ráadásul esőben, végigbumszlizni a gyerekekkel a városon röpke másfél óra alatt :-) ) Szerencsére sikerült egy kisbuszt bérleni még az utolsó pillanatban, úgyhogy indulhatott a banzáj.

Marci olyan kis gyagyamókus ilyenkor, amikor kirándulni készülnek az ovival. Már napokkal előtte teljes izgalomban van, hogy hányat kell még aludni, meg hogy mit kell tenni majd a kistáskájába, meg ilyesmi. A kistáskába végül nem került semmi, mert a tévébe nem lehet ám csak úgy akárhogyan bemenni, komoly ellenőrzés van a bejáratnál, és semmilyen hátizsákot, csomagot nem engednek be.

Hogy milyen volt a látogatás? Hát arról annyira sok mindent nem tudtam meg. Marci nem egy nagy sztorizós, azon kívül hogy "jó volt" nem nagyon fecsérelte tovább a szót a témára. Aztán kiderült, hogy kicsit morcos volt, mert 1. nem is az igazi tévémaci volt ott, ahogy azt mi beharangoztuk neki, hanem csak játékmaci, plüssből. 2. Nem is a tévémaci házában voltak, hanem csak egy múzeumban.
Puff neki. :-)

Szerencsére készült néhány fénykép, és abból azért fény derült néhány dolgora, hogy mit is láttak, mit is csináltak. Voltak például a vetítőteremben meg a stúdióban, ahol a családbarátot forgatják,  megnézték a kamerákat, a blue box termet, ezt ki is próbálták. A lányok egy kicsit átvedlettek időjósokká, a fiúk pedig a kamerát forgatták. És volt valami videófelvétel is, amikor énekeltek a kamera előtt, és látszódtak közben a tévében. ( Milán mióta megnéztük a felvételt, azóta nem hiszi el, hogy nem voltak igaziból a tévében, csak egy ottani készüléken látjuk őket. )
És persze volt tévémaci meg egyéb kiállítások, de sok mindenről nem készült fénykép, mert közben kiderült, hogy nem lehet fotózni.

Filmvetítés. Marci az első sorban szélen, fehérben.

 Elmondhatjuk, hogy Marci nem szereti, ha fényképezik. 😀

A lányok és a bluebox. :-)

Kb. 2 órás volt a program. Az óvónénik szerint jól sikerült és érdekes volt.

Visszaszámlálás indul

Ami nem igaz, mert folyamatosan visszaszámolunk, mióta csak Milán lábára gipsz került, de ma igazi fordulónaphoz érkeztünk, hiszen már CSAK 10 NAP, és leveszik azt a fránya gipszet! Ezt már féllábon is, ugyebár :-) 10 nap már igazán nem sok, gondoljunk csak arra, amikor elmegyünk 10 napra nyaralni, villámgyorsan eltelik, vagy amikor már csak 10 nap van karácsonyig, de még senkinek nincs ajándéka... akkor is nagyon gyorsan elszalad az a 10 nap. :-) 

De már a gipsz is érzi, hogy már nagyon a végét járja, mállik mindenhol, ahol csak tud. A lábujjak alatt már teljesen szétjött, de fölül is porlik mindenfelé. 

Milán viszont már teljesen hozzászokott. Persze néha zavarja, de nem nyafog egyébként annyit, mint amit gondoltam, hogy majd fog. 

Tegnap nyári képeket nézegettem, és amennyire nem tudtam elképzelni, hogy milyen lesz majd, amikor be lesz gipszelve a lába, már annyira megszoktam, hogy olyan furcsa volt két lábon látni, és olyan furcsa lesz megint, amikor majd látjuk  a lábát. Milán már nagyon várja, hogy újra állhasson, de mikor kérdezem tőle, hogy jó lesz-e majd újra rendesen fürödni, hajat mosni, ilyesmi, akkor azt mondja azt nem várja annyira, jól elvan fürdés nélkül, pizsamában :-) Persze mosdani azért szokott, de az csak amolyan cicamosdás. 

Hétfőn van Orsi néni fogadóórája, gondoltam majd bemegyek, hogy mi vár majd Milánra, ha visszatér, és mikor. Volt már matek dolgozat, meg írás, és versből felelés is az elmúlt héten. 

Közben kialakul Máté menetrendje, ami elég kemény szerintem, de hát majd hozzászokunk. A heti 4 angol, amit végül sikerült elérni, azért elég nagy kihívás, hiszen hétfő kivételével minden nap van angol, amire készülni kell. Pláne, hogy most Máté a középső csoport alsó harmadában van. De most rendeltem neki pár feladatlapot, amiből minden nap dolgozunk egy kicsit, és egyelőre Máté is becsülettel tanul. 

Emellett Angéla néni sem nagyon kíméli őket, de ez már nem újdonság. Múltkor beszélgettünk Mátéval még az angol kapcsán, és hogy hiába angol tagozatosok, ha nincs elég tanár, hogy az emelt óraszámot meg tudják tartani, stb., stb...

Erre Máté:

- Nem, mi nem angolosok vagyunk, hanem matek tagozatosok!!!!- háborodik fel. 

- Nem, tévedésben vagy Mátékám, ti angol tagozatosok vagytok!

- Tényleg???- ül ki a csodálkozás az arcára

- Tényleg!

- Hmm... ezt Angéla néni is tudja? 

Szóval csak ennyire vannak egy kicsit a követelmények félrecsúszva. :-) Megjegyzem, tudtuk/tudtam, hogy Angéla néni angol tagozat lévén keményen fogja tolni a matekot, ezért is választottuk ezt az osztályt, csak hát... mellette ugyanilyen keményen tolja a magyart is. És Máté, aki nem osztályelső, egyszer csak megcsúszik... de idén mintha lelkesebben és szorgalmasabban kezdené az évet. Egyelőre nincs okom panaszra!

Megint jól elkanyarodtam Milánról Mátéra, de hát Milánnal nemigen történik semmi extra itthon, ellenben Mátéval mindig van valami. De majd lesz ez másképp is! 

2 hét

Vagyis már annyi sem, mert a mai napot már nem számoljuk, úgyhogy már csak 13 nap van hátra a gipszlevételig. Milán már nagyon várja, újabban már sűrűbben rátör a kínlódás, pedig ahhoz képest, hogy mennyire el volt anyátlanodva az első napokban, ahhoz képest igen mozgékony már. De mankóval kibotorkálni vécére, meg a fürdőbe az nyilván nem nagy kaland. Ő már állni akar, meg szaladgálni, amit gondolom nem fog tudni tökéletesen még akkor sem, ha már nem lesz rajta a gipsz. Gyanítom, hogy akkor kezdődik majd a kínlódás következő fokozata, hiszen már fog tudni valamennyire mozogni, és kell is hogy mozogjon, hiszen várja az iskola, de koránt sem lesz még meg az a nagyon várt fürgeség, amire vágyik. Én meg csak abban bízom, hogy majd hamar regenerálódik. 

Meg abban is bízom, hogy ha visszakerül az iskolába, akkor helyrerázódik végre, és nem fog ennyit szenvedni a tanulással, mert amit néha művel, azt komolyan fel kéne venni. Annyit bír kínlódni, és hisztizni azon a 3 feladaton, mintha oldalakat kellene írnia, számolnia, tényleg. És állítólag ő a legjobb tanuló az osztályban... Hát nem is értem.... Aztán persze megcsinálja, és nagyjából fél órát tölt tisztán a tanulással, és kb. 2-t műhisztivel. ( ma mondjuk hang nélkül megcsinálta, kopp-kopp..., de lehet, hogy csak azért, mert beígértem neki, hogy csapunk egy tetriszbajnokságot, ha végzett. :-) )

2 hét telt el a suliból is. Nem mondom, hogy teljesen zökkenőmentesen indult a tanév, és ez csak részben a Milán állapota okozza. Az angollal talán lesz valami kompromisszumos megoldás, de az infó egyelőre még nem hivatalos, csak fű alatt tudtam meg az szmk-sunktól, szóval amíg nem nyilvános, addig még nem éljük bele magunkat semmibe. Most egyelőre gőzerővel toljuk az angolt, és próbáljuk szintre hozni Mátét. Az elmaradás csak részben az ő hibája, nagyobb részt annak tehető be, hogy 3 év alatt már megszámlálhatatlanul sok tanárjuk volt, ami egyértelműen a tanulás ill. a haladás rovására megy. Nem akarok nagyon mélyen belemenni, sokkal messzebbre nyúlik a probléma, mint amennyire én itt el szeretnék mélyülni benne. A lényeg tulajdonképpen az, hogy lasszóval sem lehet általános iskolákba angolt tanárt fogni, ha az az iskola nem kéttannyelvű, hosszabb időre egyáltalán nem. Nyilván nem cél, hogy behozzuk Mátéval az első csoportot, amiben nagyjából azok a kitűnő tanulók vannak, akik egyébként még külön angolra is járnak. De egy középső, relatív jól haladó csoportba azért jó lenne bekerülni, és heti 4 órában haladni. Reméljük a legjobbakat. 

Amúgy meg olyan egyszerű így 1 gyerekkel! Mivel Milánt nem nagyon lehet, és nem nagyon szeretjük egyedül hagyni, max. míg elmegyek az oviba meg vissza, így mindig van itthon valaki, és ha már így van, akkor Marcit sem kell magammal cipelnem se hegedűre, se fociedzés végére, se sehová. Vagy pedig ha nem én, akkor meg Feri hozza haza Mátét a suliból/edzésről hazafelé jövet.  Nem kell azokat a felesleges pluszköröket lefutni, hogy "ne menj el, gyere vissza, mit csinálsz, ne nyúlj hozzá, ne kiabálj, vedd fel a pulcsid, ülj már föl a biciklidre, parkolj már le, haladjunk már tök késő van, stb... Nagy érvágás lesz, amikor ugyanezt majd teljes csapattal kell véghezvinni! Nem is fog ilyen gördülékenyen menni. 

Év elejei füstölgések

Hogy már majdnem a második heten is túl vagyunk a suliban, szinte rémisztő. Másfelől meg olyan régnek tűnik már az évkezdés... Pedig még nem is indult be úgy istenigazából a tanév, mert focizni még csak a héten kezdett el járni Máté, a hegedű meg csak a jövő héten tud kezdődni. Milán meg ugyebár még lábadozik, hol van még az ő rehabilitációja, a gyógytornája/úszása, és esetleg, ha bekerülne, akkor a fagottja....

A focival még mindig nem békültem ki. Most, hogy Mátéék már U11-esek így későbbre tevődött az edzésük, heti 2szer 17.15-kor kezdődik, és elméletileg fél7ig tart, de gyakorlatilag inkább 3/4-ig. Egyszer pedig 4-től lenne, de pont aznap nekünk nem jó, mert akkor van szolfézs is, utána pedig még egy hegedű, fél6-tól. Na ez is nagyon fincsi. A heti két késői fociba már-már belenyugodtam, még ha nem is tetszik, és nem is értek azzal egyet, hogy 10 éveseknek kint kell szaladgálniuk hóban-fagyban-vaksötétben, de kell a mozgás és a sport, ezt aláírom. De, hogy ne legyen minden annyira egyszerű, most kitalálták, hogy lehet, hogy azt a szerdai ütközős edzést átrakják csütörtökre, ami viszont nagypályás foci lenne valahol egy távolabbi, és nem is olyan jóhírű környék focipályáján. És hát milyen jó lenne, ha meg tudnánk oldani, ( nem konkrétan mi, hanem úgy mindenki), hogy oda akkor kihordjuk a gyerekeket heti egyszer.

Hát nem tudom... nekem ilyenkor mindig magasba szökik a szemöldököm. Majd még magasabbra, amikor kiderül, hogy hová is kellene elhordani a gyereket. Na meg haza. És hát arra környékre nemszívesen mennék sötétedés után, de talán még nappal sem nagyon. 3 gyerekkel meg pláne nem. Valamiért nem érzek akkora elhivatottságot magamban, hogy vaksötétben télen odabumszlizok 3 gyerekkel, végigálljuk a pálya szélén azt a 2 órát, majd haza. De mindig meglepődöm, mert máskor is voltak már számomra teljesen irreális elképzelések, ( pl. péntek du. derül ki, hogy másnap reggel meccsre kéne menni, hát nekünk ez többnyire nem fér bele. )  hogy soha, senki mondja azt rajtam kívül, hogy talán át kellene ezt gondolni, hanem mindenki csak bólogat, hogy oké, majd megoldjuk, és hűűű de klassz. Amikor meg megkérdezem tőlük, hogy titeket nem zavar, hogy ez egy rossz környék, vagy hogy későn van, vagy akármi, akkor mondják, hogy de, de tényleg, de hát ez van. Hát nem tudom... nyilván én a marsról jöttem...

Az is eléggé szúrja a szemem, hogy a focis napokon Máté reggel 3/4 8-tól suliban van, és legközelebb csak este 7-kor látja kívülről az iskolakaput. Szerintem ez nem normális. Bárki bármit is mond. 

Aztán ott van az angol, amiből nem annyi az óraszám, amennyinek lennie kellene. Legalábbis az egyik csoportnak, akiknek a legrosszabbul sikerült a tanév 2. napján megíratott szintfelmérő dolgozat. Máté is ezek közé tartozik. Hogy ennek mi lesz a vége... annyira utálom, amikor nem úgy mennek a dolgok, ahogy azoknak menniük kellene, és nekem meg másoknak kell plusz köröket futni, hogy úgy menjenek. De én vagyok a hülye, mert míg én  normális párbeszédet szeretnék kezdeményezni, hogy beszéljük ezt meg az igazgatóval/angoltanárral/osztályfőnökkel/szülőkkel, addig vannak olyanok, akik ajtóstól rontanak az igazgatónő irodájába az asztalt verve, hogy mi ez??? Na annak a gyereke már régen a másik csoportban van, míg mi párbeszédet próbálunk kezdeményezni. Csak hát nem értem... komolyan ennek kell lennie az alap szintnek, hogy odarontok fröcsögve, és akkor el van intézve?Most komolyan csak fenyegetőzéssel lehet bármit is elérni egy iskolában??? Ezt nem akarom elhinni. Áááááá.... Mindenesetre lesz egy megbeszélés az igazgatónővel és a szülőkkel az szmk szervezésében. Remélem lesz megoldás.

Szolfézson is kitörőben van egy felháborodás, az egyik kislány elment másik iskolába szolfézst tanulni, mert állítólag Á. nénit már nem bírta elviselni. Van ilyen, nem kétlem. De ezen felbuzdulva most többen is elkezdtek lázongani, hogy beszélnünk kellene Á. nénivel, mert ez így nem lesz jó, meg stb, meg stb... Én beszéltem Mátéval, hogy neki van-e vmi gondja a szolfézzsal, Á. nénivel, bármivel. Azt mondta különösebben nincs. És mivel én úgy érzem, hogy Máté ( és Milán is) eléggé kivételezett helyet foglal el Á. néni szívében, és ha arról van szó, akkor sokszor kedvezett már nekik, pl. év végén is megkapta Máté az ötösét, holott nem volt épp tiszta a dolog, Milánért meg egyenesen odavan Á. néni, ebbe a balhéba én most nem állok bele. Legalábbis amíg nem feltétlenül muszáj. 

A hegedű sem indul simán, igaz, az nem a mi balhénk. A gimnáziumnak, ahová járunk, ahol már évek óta van egy megállapodás a zeneiskola és a gimnázium között a teremhasználatról, most új igazgatója van, aki fittyet hány a korábbi megállapodásra, és erőt fitogtatva semmibe vette , és mindennemű építő jellegű kommunikációtól elzárkózott a mi hegedűtanárunkkal, aki a kapcsolattartó az iskola és a zenesuli között. ( Nem csak ő tart ott órát, több tanár is, több hangszeren)  Szóval az első héten még az sem volt biztos, hogy tudnak ott egyáltalán tanulni. a zeneiskola igazgatójának kellett belefolyni a dologba, és végül lett egy új megállapodás, de ennek értelmében kevesebb időt kaptak a zeneiskolások. Így viszont kevesebb az óraszámlehetőség, és kisebb a mozgástér. Így aztán Máté is hiába szeretett volna két korai időpontot az idén, a hétfői az sikerült, de a csütörtöki fél3 helyett egy szerda fél6-ot kaptunk, ami azért nem ugyanaz. Na mindegy. Mátét ez jobban letaglózta, mint engem. Én már nem tudok erre mit mondani. 

Szóval kicsit gázosan indul az év. És ez még mindig csak Máté. Lehet, hogy kitépem szálanként a hajamat mire eljön a június.... 

Legalja

Hogy hol van, vagy van-e a gasztronómiának legalja, nem tudom, de amikor ma délután sikerült egy zacskó smack-et feketére égetnem a mikróban, mert nem engedtem rá vizet, viszont rátoltam a 3 percet, na ekkor úgy érzem erősen súroltam a határát!
Aztán volt még annyi eszem, hogy mikor rájöttem, hogy honnan jön a szag, akkor kinyitottam a mikróajtót... ekkor jött a helyzet pánik része, mert csak úgy dőlt ki a lakásba a tömény szürke füst!!!! Meglehetősen félelmetes volt! Marci sikított és azt kiabálta, hogy "Meg fogunk fulladniiiiii!!!!" Egy lendülettel a kertbe menekítettem és kinyitottam minden utamba kerülő ablakot. Milánt közben a hálószobába deportáltam.
A füst lassan oszladozni kezdett, de a szag még mindig itt van.
Mondtam is Milánnak, hogy figyelje meg, apa első szava az lesz, hogy mi ez a bűz????
És nyertünk!!!!! Az volt!!!! 😂

Telnek a napok

Már csak 27 gipszes nap :-)

Amikor azt mondták alig másfél hete a kórházban, hogy majd megszokja Milán a gipszet és belejön a mozgásba, hittem is meg nem is. Aztán tényleg így lett! Egyébként meg most, hogy azt írom, hogy másfél hét, az is hihetetlen... olyan nagyon régnek tűnik már az, hogy ott voltunk a kórházban, mintha hónapok teltek volna el, de legalábbis több hét. És Milán valóban belejött a gipszes létbe, mint kiskutya az ugatásba, talán túlságosan is, mert már vagánykodna, ha féloldalasan is, de már egész jól ül az ágy szélén, vagyis csak ülne, ha hagynám. Nem merem neki hagyni, mert nem tudom, hogy jó-e ez a pozíció a csípőjének. Mert oké, hogy ott van a gipsz, ami elvileg tartja, de hát csak forog alatta a csontja, ha így kitekeri magát, vagy nem??? Így aztán, amikor rajtakapom, hogy ücsörög az ágy szélén, akkor vissza van parancsolva fekvésbe.
De feküdni már remekül tud minden pózban. És úgy hullik belőle a gipsz szerte a lakásban, hogy el se tudna tévedni a nappali meg a vécé között.
Ha rá lehetne állnia a gipszére, akkor még suliba is elmenne. De nem lehet, így itthon dekkolunk.
Ma már volt leckéje. Orsi néni tanulva, és levonva a tanulságot a tavalyi évből idén nem mézesmázoskodott szerintem sokat az osztállyal, hanem belecsaptak a lecsóba. Oké, nem vettek még oldalakat, de hát akkor is volt már órai munka, és házi is. Igaz, hogy az egész tegnapi anyaggal cakkumpakk másfél óra alatt végeztünk, és abban már a nyűglődés is benne volt, hogy miért kell színezni, és társai. No meg 3szor radíroztattam ki a lemásolt 3 sorból másfelet, mert őkelme, aki állítása szerint halálra unja az iskolában magát, totál elfelejtette, hogy a g-t a pincéig húzzuk, hogy az f-et hogy írjuk, sőt a b-t még meg is kellett mutatnom neki. És az ékezetekről még nem is beszéltem. De csak meglett az a fránya másolás :-)

Mondtam is Milánnak, hogy jó lesz rákészülni az idei tanévre, mert szerintem a másodikos nyelvtan anyag vértizzadós, és ezt a meglátásomat sajnos Orsi néni is alátámasztotta. Jobb lett volna, ha ő azt mondja, hogy ááá nem is, könnyű falat lesz az, de nem azt mondta, hanem, hogy szívás lesz.

Tegnap pedig nagy öröm érte a kis sérült verebünket, mert két pakkot is kapott.
Az egyikben egy fotókönyv volt, a nyári szegedi nyaralásáról Fannikával, és jókat kacarászott miközben végiglapozgattuk, és egy csomó részlet eszébe jutott, ami egyébként nem.
A másik, még talán ennél is nagyobb öröm az volt, hogy a másik pakkban, amit Diustól kapott, egy igazi Fradis szurkolói mez volt :-) Rögtön bele is bújt, és abban abszolválta a délutánt. Lehet, hogy abban is aludt volna, ha nem vetetem le vele :-) Nem tudjuk elégszer, és elég nagy betűvel megköszönni Dius, hogy gondoltál Milánra, és hogy ilyen nagy örömet szereztél neki!

De hogy a többiekről se feledkezzek el...

A negyedikben már gőzerővel beindul a gépezet. Ma angol szintfelmérőt írtak, mellé szövegértést, és megtoldották még egy matekkal. A szövegértésnek és a mateknak nincs még tétje, (legalábbis ezt mondta A. néni), csak kíváncsi rá Angéla néni, hogy mi maradt meg a tavalyi elég tömény anyagból ( matek) a lurkók fejében, és mi az ami teljesen homályba borult, mert akkor a következő hetek során, amikor ismétlés van, ezekre kell rágyúrni. Amúgy belelapozva az idei matek könyvbe, nem tűnik annyira durvának, bár csak futólag lapoztam bele csomagolás közben. De miután tavaly le lett tolva a torkukon az írásbeli öszeadás-kivonás-szorzás-osztás, hogy azt 3, 4 vagy 5 számjeggyel végzik, az már szinte mindegy, szerintem. Remélem hamar visszazökken Máté a ritmusba, és eszébe jutnak majd a dolgok, mert egyelőre kb. úgy néz rám, mint egy kisboci, ha azt mondom neki, hogy szorzótábla, vagy neadjisten 7x6, mint aki még életében nem hallotta ezeket a szavakat :-)
Tegnap volt szülői, de igazából azon kívül, hogy mikor lesz úszás, és hogy mennyi lesz a színház, semmi újdonság nem hangzott el. Pedig a Milánét ki is hagytam... ahhoz már végképp nincs idegrendszerem. ( összegyűjtöm már egyszer, hogy mi minden hangzott már el szóban és írásban, szerintem össze tudnék rakni belőle egy közepesen erősségű showder klub produkciót, ha lenne ilyesmihez tehetségem. )

Marci pedig kevésbé lelkesen, de jár oviba. Tegnap úgy sírt reggel, hogy szerintem a kiscsoportosok tőle vettek leckét. Ma reggel úgy volt hajlandó sírás nélkül menni, ha megígértem neki, hogy elhozom ebéd után. Elhoztam. De belengettem neki, hogy nem csinálunk ebből rendszert, mert ha Máténak, és majdan Milánnak is beindulnak a dolgai, akkor nem lesz erre lehetőség, hogy délben hazajárjon. Pláne nagycsoportban. Papíron legalábbis.

Holnap már szerda. Már csak 177 tanítási nap van a nyári szünetig. Azt már fél lábon is, ( hú, ez most nagyon aktuális) ugyebár 😋

Évnyitós kép

Saját képem nincsen az évnyitóról, de szerencsére voltak, akik fényképeztek. Legalábbis a 4.b-ben. Így van pár fotónk mementóként, hogy milyenek voltak, amikor nekivágtak az utolsó alsó tagozatos tanévüknek.
Kicsit fáradtak, kicsit kómásak, nem érezhető reggel nyolckor az iskolaudvaron ácsorogva az a hatalmas lelkesedés, hogy juhéééé, újra itt vagyunk a tudás a várában, de hát a mi gyerekeink, szépek és okosak. :-) És ahogy többen is megjegyezték a facebook csoportban, hogy utoljára állnak így együtt évnyitón, ( lesz még egy évzáró majd valamikor, de ott már hiányos szokott lenni a felállás), mert jövőre ki tudja hányan mennek el, hányan maradnak, meg amúgy is a felső tagozat az már annyira más. Ott már szerintem végképp megszűnik az a szeretetbuborék, az az óvó háló, ami most még picit körbeveszi őket. Más életérzés lesz az biztos.

De most még ilyenek.

Kicsit rendhagyó szeptember 1.

Ejjj, de nem esett jól senkinek sem fölkelni ma reggel! Meg is fordult a fejemben, hogy ha már úgyis csak fél napot vannak ma, akkor az lehetett volna 10-től 14-ig is, és az kevésbé lett volna fájdalmas :-)
Mátét úgy feküdt az ágyában, mint egy darab fa. Igaz, hogy este nem kerültünk időben ágyba, mert focimeccs volt, így is csak az első félidő lett engedélyezve a skacoknak, de hát az is elhúzódott vagy 3/4 10-ig kb. Máté ráadásul tegnap judó vb-n volt haverokkal, úgyhogy alaposan kimaxolta még a nyár utolsó napját. De ezt Milánnak nem mondtuk, ő úgy tudja, hogy Máté egész nap az iskolában próbálta az évnyitós műsort. Bele is zakkanna, ha megtudná, hogy hol volt Máté valójában.

Na de... fél 8 tájban már biciklire is pattantunk, amire nemigen volt példa az elmúlt 2 és fél hónapban, nem is igen volt őszinte a mosolyunk. A Mátéé különösen nem. Zsémbes volt és nyegle. Meg flegma, amikor azt kértem tőle, hogy lehetne egy hajszálnyival lelkesebb is.

Marci meglepően jól indított az oviban, ahhoz képest, hogy mennyire azt hajtogatta, hogy ő aztán tuti nem fog óvodába menni, nemhogy pénteken, vagy hétfőn, de hogy soha az életben, ehhez képest reggel mély belenyugvással vette tudomásul, hogy menni kell és kész. Mire hazaértem a suliból, ő már felöltözve a kertben játszott. Majd elindultunk, megérkeztünk, és csak minimális elérzékenyülés volt az csoportajtóban. Szóval cuki volt. Olyan bújós, puha, amilyennek szeretem. ( sajnos ritkán ilyen, inkább vadállatiasan vad ) Ma mondjuk kevesen voltak a Borókában, sokan kivették még ezt a pénteket. Egy pillanatig bennem is megfogant a gondoltat, hogy Marci is maradhatna itthon, ha nagyon ellenkezik, de aztán elvetettem, és nem is ellenkezett, ugyebár. Így legalább kicsit több idő jutott a bent lévőkre, és talán volt idő újra beszokni. :-) Délben mondjuk nem mondta, hogy nem jön haza :-)

Milán pedig kihasználva a "kiváltságos" helyzetét legalább fél 8ig lustálkodott. :-)

Ez volt az első évnyitó, amit kihagytam a suliban. Jóóóó, tudom, nem egy nagy veszteség, de akkor is... Mátét csak fölkísértem a dobozaival, lepakoltunk, váltottam pár szót Angéla nénivel, majd lementem a 2.b-be, és beszéltem Orsi nénivel is. Megfogadtam, hogy nem fogok sírni,  de nem volt jó látni a sok ünneplőbe öltözött kis másodikost, Milán nélkül. Hazafelé nyeldestem is a könnyeimet rendesen. Na de majdcsak túl leszek már én is ezen... már nem kell folyton sírnom :-) csak egyszer-kétszer naponta. Az már jó, nem?

És végül. Bár nem volt minden adott a szokásos szeptember 1-jei fotóhoz, mert mikor Máté indult, akkor Milán még aludt, Marci meg pisziben volt, így külön-külön álltak oda a kamraajtóhoz, amiről már csak azért nem veszem le Máté régesrégi megfakult karácsonyi rajzát, hogy lássam, mennyit nőnek szeptembertől szeptemberig. :-)

Íme: