Milánkáról aktuálisan

Történt egy-két dolog az elmúlt hónapban Milánt illetően. 

A gyógytornát rendszeresen csináljuk, hetente szakemberrel, és minden este itthon is. 

Ami nagy előrelépés, az az, hogy J. doktor a hónap elején elintézte, hogy fogadjon minket az ortopéd klinikás doktor, úgymond soron  kívül. Ez volt egy csütörtöki napon, és hétfőn már ott is ültünk a klinika várójában, megspórolva így több hónapnyi várakozást. 

D. doktor nagyon kedves, és szerintem nagyon halk szavú. Vagy csak az én fülem már hozzászokva túlságosan a 10 év alattiak kiabálásához. Megnézegette a leleteket, megforgatta Milánt, és végül hozta azt a diagnózis, amit már J. doktor is előrevetített nagyjából, hogy valószínű, hogy műtét nélkül nem fog ez helyrejönni, legalábbis kicsi esély van csak rá, de a gyógytorna mindenképpen fontos és indokolt. 

Ezért egy egy hetes kórházi gyógytornát rendelt el, ami erre a hétre esik. Szerencsére nem kell bent aludnunk, csak reggel megyünk, délután jövünk. 

Korábban nem sokat, mondhatni semmit nem mondott arról, hogy hogy és mint fog ez zajlani. Én naiv azt gondoltam, hogy mivel intenzív gyógytorna volt a papírra írva, hogy majd ez azt jelenti, hogy több órát is fog akár tornázni, többféle módon. De nem, nem ezt jelenti. 

Szóval hétfőn 8 körül már fent voltunk az osztályon. Az ortopéd klinika, ( és még pár részleg) tavaly egy vadiúj, csilivili épületbe költözött. Az épület mondjuk tényleg szép, bár én az ambuláns részen kicsinylem a várakozórészt. Ott, ahol alapjáraton is min. 50-100 ember várakozik, a csecsemőktől az öregekig vegyesen, ott igazán lehetne egy kicsit szellősebb, levegősebb, és átláthatóbb a tér, de nyilván nem ez volt a fő a szempont. A fekvő osztály egész korrekt. Leszámítva, hogy az ablakon a másodikon is rácsok vannak, és a mellettünk lévő épület lapostetejére néz, ahol csak szellőzőnyílások vannak, de életnek nyoma sincs. Szóval így 3 nap után eléggé börtönfeeling, de hát mindegy. Ezt leszámítva minden oké. 

Hétfőn és kedden nagyjából értelmetlen volt ott töltenünk az egész napot, mert egy fél órás tornát leszámítva nem történt semmi. Tényleg semmi. Baromi pipa voltam, hogy EZÉRT nem ment Milán suliba, hogy itt ülünk, és nem csinálunk SEMMIT. Vagyis de, csináltunk, maratoni uno kártya meccset játszottunk, és fejenként kiolvastunk egy-egy könyvet. Hétfőn ráadásul még D. doktor sem volt ott, mert beteg volt. Ilyenkor nagyjából meg olyan az ember, mint az árvagyerek, hogy megtűrik, de igazából nem foglalkozik velünk senki. 

Kedden már volt D. Doktor, de a kedd is nagyjából úgy telt, ahogy a hétfő, leszámítva, hogy 7 órakor már ott ültünk az ágy mellett, mert kedden nagyvizit van reggel. 

Milán nem volt hajlandó lefeküdni az ágyra, mert amolyan rácsos ágyat kapott, merthogy úgyis hazajárósok vagyunk. De hiába volt letolva rajta a rács, hiába mondtam neki, hogy ez nem kiságy, ő nem, és nem akart benne pihenni egy percet sem. 

Ma, szerdán végre történt valami. Igaz, ma csak 10-re mentünk. Így ma csak 30 uno partit tudtunk játszani :-) Ma is volt torna, és ma elkezdték végre húzni Milán lábát. Egy cipőszerűségre egy súly van ráerősítve, ami az ágy végéhez van rögzítve, és ezzel kell Milánnak feküdnie. 

Hát nem annyira könnyű fekve tartani, a vége felé már eléggé kínlódott, mert zsibbadt a lába, mert fel akart ülni, mert, mert, mert... de mondtam neki, hogy mivel ma későn került rá csak ez a cucc, bírja már ki addig, amíg jönnek a délutáni vizitesek. Nagy kínlódással kibírta, és végül utána haza is jöhettünk, de holnap többet lesz rajta, mert torna előtt is, meg torna után is. De majd legfeljebb többször tartunk pihenőt. 

De amúgy meg egy hős. Tényleg. Mondjuk leszámítva a kellemetlenségeket, nem tudom előfordult-e már életében, hogy ennyit játszottunk, olvastunk, beszélgettünk csak mi ketten. Most aztán figyelemben és kívánságlesésben igazán nem szenved hiányt. Talán ez egy kicsit a jobbik oldala a dolognak, hogy kap egy kis extra törődést, és rendben lesz a kis lelke. 

A továbbiak meg majdcsak alakulnak. Egyelőre egy augusztus végi műtét előjegyzésünk van. De ez még változhat is. 

Most egyelőre ezen a héten legyünk túl. 

Szombati minikirándulás- Budaörs, Kő-hegy

Az úgy volt, hogy hét közepe felé leütöttem a vaterán egy ikeás gyerekfotelt. Van már egy belőle, Marcinak, és nagyon klassz tévénéző fotel, úgyhogy gondoltuk jó lenne belőle még egy. A szék Budaörsön lakott eddig, és hétvégi átvételt beszéltünk meg az eladó idős házaspárral.
De ha már így alakult, hogy Budaörsre megyünk, akkor gondoltuk, hogy ne csak a szék miatt tegyük meg ezt az utat, hanem akkor csapjunk hozzá még egy kis kirándulást is, és menjünk fel a város fölötti sziklás hegyre, úgyis ezer éve tervezzük, hogy majd egyszer fölmegyünk. Az autópályáról jól meg lehet csodálni a budaörsi sziklás hegyeket, mindig jól meg is csodáltuk. Szerintem nagyon turistacsalogató. :-)

Mivel nem volt annyira nagyon jó idő, bár a megelőző napokhoz képest mindenképpen pozitívum volt, hogy 1. nem esett a hó, 2. nem szakadt az eső, és 3. még csak nem is akart annyira elvinni a szél, de azért hűvös volt. És mivel nem tudtuk, hogy mennyire lesz majd minden sáros, és járható, így nem terveztünk sokat, csak egy minimál kis hegymászást, a Kő-hegyre, aminek a tetején a kápolna van, és a szomszédos kálvária dombot másztuk még meg. Meg hát egyébként is a székünkért jöttünk, egy kis kitérővel :-)

A Kő-hegy mindössze 235 méter magas tetején álló kápolna, és a mellette magasodó sziklán a kereszthez egy nagyon szép, nagyon új, és nagyon kényelmes kőlépcsősor vezet fel. Jó sok lépcső volt, de mivel szépen kanyargott föl a hegy oldalán, nem volt meredek, nagyon könnyen megmászható volt.

Az eredeti  keresztet 1895-ben állították, de 1950-ben egy vasgyűjtési akció keretén belül elvitték, és csak 1995-ben állították újra.

A kápolnát Wendler Ferenc építette 1855-ben, azon a helyen, ahol álmában meglátta Szűz Máriát. Később, felesége halála után,  ő maga felköltözött a hegyre, a kápolna alatt, a maga vájta barlangban lakott. A barlang most le van zárva, és sajnos szeméthegyek állnak a rács előtt. A kápolnát 1946-ban lerombolták, köveit elhordták,  2003-ban építették újra.

Ahogy felértünk, a fiúk minden kiszökellésre felálltak, leültek, lenéztek. Kövekből pedig nem volt hiány. És ahogy néztünk jobb meg balra, és kémleltük a környező hegyeket, izgalmas túrákat lehetne is még csinálni, ha majd egyszer több időnk lesz. :-)

Milánka a minap sajnálkozott, hogy az idei naptárban nincs olyan kép, amin csak ő van egyedül. Mondtam neki, hogy nem véletlen, emlékezzen csak vissza, hogy tavaly sosem akart fényképezkedni, még a családi képekre is mindig csak foghúzva állt oda. Úgyhogy most úton-útfélen olyan képet kér, amin csak ő van :-)

A kirándulás legkalandosabb része kétségkívül az volt, amikor úgy gondoltuk, vagyis én leginkább, (valamiért ez rémlett), hogy az egyik hegyről a másik simán gyalogosan elérhető, és el is indultunk a Kálvária-domb felé, de amikor már eléggé a hegy tetejének a szélén jártunk, akkor már kérdéses volt, hogy vajon a túloldalon le fogunk-e majd jutni, mert ösvény az nemigen volt, láttunk viszont jobbra is és balra is egy-egy kerítést. Majd láttuk, hogy a kerítés ott oldalt megkerülhető, így nekivágtunk. Végül egy félig építkezés-szerű telken kötöttünk ki, de végül kijutottunk az utcára, és át a dombra.

A kálvária dombot aztán már simán megjártuk. Megettük az úti elemózsiánkat, és már mentünk is az autóhoz. Meg a székhez. Amit csak egy kis kerülővel sikerült megtalálnunk, de végül meglett.

Mai Marci

Tegnap egész nap zuhogott az eső. Szerencsére még nem volt suli, így tegnap Marci is kihagyta az ovit. Ma viszont már mindenki tette a dolgát. Az eső is, ami ma is kitartóan esett, mellé jéghideg szél társult. Nem esett jól, no. Vissza is vettem a télikabátomat, szégyen, nem szégyen.

Battyogunk Marcival délután az iskola felé, esik az eső. Hegedűre kell vinni Mátét, és a ramaty időre tekintettel ma nem bicajjal mentünk. Tegnap is majdnem ráfagytunk Milánnal a biciklire, amíg elértünk a gyógytornára. Szóval megyünk, megyünk, és Marci egyfolytában csicsereg, de igazából se füle, se farka nincs annak amit mond, csak jár a szája. Egyszer csak lenéz a kabátjára, ami már jó vizes lett az esőtől, és sokkal sötétebbnek látszott, mint amilyen valójában.

- Anya, nézd csak! Szerintem kék eső esik! Nézd hogy bekékítette a kabátomat!
- Most olyan vagyok, mint egy nagy, igazi kék oroszlán!- és vicsorít egy nagyot :-)

Remélem nem

én vonzottam be ezt a mai időjárást, mert hogy éppen Agatha Christie Karácsonyi krimijeit olvasom. Hmmm....

Húsvét vasárnap kezdtem bele. Még gondoltam is, hogy kicsit groteszk, hogy épp húsvétkor, épp egy karácsonyi könyv került sorra, de nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget, inkább vicces volt, mint kétségbeejtő.
Erre tessék.
Ma reggel hóesésre ébredtünk. a kezdeti havaseső fél órán belül igazi szép nagypelyhes hóeséssé változott át, és esett rendületlenül. Nem volt olyan boldogító látvány, mint lett volna olyan december-január tájban. Vagy akár még februárban is. De áprilisban?
Persze a gyerekeknek ígyis-úgyis felcsillant a szemük, és Marci két órán át hajtogatta, hogy akkor menjünk gyorsan szánkózni, ha nem ide, akkor a hegyekbe. Na persze. Még ha méteres hó lenne a kertben, akkor sem venném elő még egyszer a szánkót, az hétszentség!
11-kor el kellett mennem itthonról. Szétfagytam a jeges esőben, és bőrig áztam, de mire hazaértem, addigra Marci túltette magát a szánkózási vágyán.
Szóval csak így estére esett le, hogy mi van, ha a Karácsonyi történeteimmel vonzottam ide ezt a zimankót mára... Még szerencse, hogy gyorsan végzek most már vele, és ha nem változik semmi időjárásilag, akkor gyorsan lekapom a polcról Fejős Éva Karibi nyarát 😛Hátha az is bejön.

Huli szülinapja

3 hónapos volt Milán, amikor húsvétra egy plüssnyulat kapott, amit aztán úgy megszeretett, hogy elválaszthatatlan társa lett eztán. Mindenhová jött velünk, párszor el is veszítettük, és őrülten jártuk újra a korábban megtett útvonalat, remélve, hogy megtaláljuk. Szerencsére mindig meglett. Hol egy ablakpárkányra felültetve találtunk rá, hogy egy kapura felrakva, vagy csak ott hevert az út szélén, de mindig visszajutott hozzánk. A fülét a Balatonlellén veszítettük el  a strandon. az nem lett meg. Azt pótoltuk egy másik nyúlt hasonló fogású fülével. 😉 A nyakkendője már rég leszakadt, a kezét már többször vissza kellett varrni. A pocakját egyszer kitömtem vatelinnel, mert szegény nyúl már olyan szottyadt volt, de Milán nagyon sírt, hogy az így már nem az ő nyula, mert nagyon kövér lett. Kimostuk és összelapult. A bundájának szép barna fényessége és selymessége már nagyon régen a múltté. Egyszer, amikor már érezhető volt, hogy ez a nyúl lesz az, aki pótolhatatlan lesz, megpróbáltuk pótolni, hahahaa... Eleinte csak valami nagyon hasonlót kerestem, aminek hasonló a fogása, a tapintása, és fontos volt, hogy milyen a füle. De hiába volt a sokadik pótnyúl, nem kellett Milánnak. Mígnem az ország túlsó feléből, 3 embert megmozgatva, csomagban elküldve sikerült egy másik pontilyen nyulat  beszerezni. Nem gondoljátok, hogy Milán egyszer is lecserélte az eredetit? Soha nem lehetett átverni vele, pedig akkor még az eredeti is egész korrekt állapotban volt. 

Évekig nem volt neve se, egyszerűen csak Nyúlnak hívtuk, mígnem 2-3 éve Milán hogy-hogynem elnevezte Hulladéknak. Aminek végül csak a becézett formája maradt rajta, a Huli. Azóta így hívjuk. 

és Milánnak még  a mai napig hű társa. 

Milcsike pufiHulival. :-)

Ezért is gondoltuk, hogy ha már így kitartanak egymás mellett, és mivel Huli már-már családtag, mert hát nem megyünk nélküle sehová, akkor ez után minden évben húsvétkor megünnepeljük Huli születésnapját. Huli az idén töltötte a 7-dik évét! Nem fiatal jószág már, meg is fogta az idő. 😊

Egy nyuszinak nyuszitorta dukál. :-)

Huli elfújja a gyertyáját. A látszat csal, az ott nem 34, hanem 3+4, azaz 7. ( csak nem voltunk eléggé felkészültek erre az alkalomra. )

És íme, Hulika, az ünnepelt, és az ő kis gazdája :-)

Tavaszi várkirándulás- Salgó vára

A tavaszi szünet nálunk már szerdán elkezdődött. Vagyis csak a suliban, Marci még ment oviba aznap. A srácok nem kaptak leckét a szünet, vagy csak alig. Tényleg elenyésző, ahhoz képest, hogy Mátéék például milyen irdatlan tempóval haladnak, és olykor mennyi házija van egy szimpla hétköznapon is. De hogy ne legyen olyan hirtelen az elszakadás a pajtiktól, Máté délelőtti focizást szervezett az egyik barátjával, ami végül még 2 fővel bővült, és kihelyeződött a közeli focipályára. Az utóbbi időben egyre rosszabbul viselem a pálya melletti ácsorgást. Borzasztóan megfájtul belé a derekam. Biztos a korral jár, de én szeretem azt gondolni, hogy kevesebbet mozgok mostanában, mint kellene, és majd lesz ez még jobb is. Szerencsére T. anyukája egy bő óra  után besöpörte a srácokat a kocsiba, és elszállította őket magukhoz, ahol x-boxoztak. Mondanom sem kell, hogy nekünk nincs x-boxunk, és persze úgy jöttek haza a fiúk, hogy húúúú most azonnal vegyünk egyet, vagy ha más nem, hát kérnek majd a jézuskától. Ööööö..... és hogy kinek a szobájában lesz majd az x-box, ( egyelőre nincs is külön szobájuk sem, szóval eléggé valóságtól elrugaszkodott a tervezésnek ezen szakasza 😏 ) és hogy milyen játékokat fogunk majd rá venni. Újabb ööööö....

No de, hogy a lényegre térjek...

Csütörtökön indultunk el Ózdra, de mivel anyukám még dolgozott aznap, így nem is indultunk korán, és még egy kirándulást is beterveztünk aznapra.

Amikor ősszel Somoskőn voltunk, már akkor elhatároztuk, hogy majd legközelebb, ha úgy adódik, akkor majd Salgó várába is elmegyünk. Hát most adódott úgy.

Salgó várát a 13-14. században építették a 625 méter magas bazaltoszlopos hegycsúcs tetejére.

Autóval egészen a Salgóbányai Ifjúsági táborig lehet menni, ahol egy jó nagy parkoló várja a kirándulni vágyókat. Nem volt jó idő cseppet sem, picit még az eső is csöpögött, amikor befelé indultunk az erdőbe, és olyan hideg volt, hogy a farmerdzsekimre még rávettem a másik kabátomat is. De mire beljebb értünk, sőt, mire fölértünk a várhoz, addigra még melegünk is lett, és a nap is próbált kisütni.

Ahogy elindultunk, nem is nagyon néztük, hogy merre induljunk, volt ott egy széles ösvény, sárga jelzéssel, hát azon indultunk. Visszafelé vettük csak észre, hogy egy másik út is vezet fölfelé, ami érinti az ugyancsak neves látványosságot errefelé, a Boszorkány követ. Mi ennek elkerülésével értünk fel a várhoz.

Az erdőből egy nagy tisztásra jutottunk, majd egy másikra, ahol még egy kis pihenőhely, tűzgyújtó hely is ki van alakítva, és kicsit el is bizonytalanodtunk, hogy jó felé megyünk-e, vagy az ahol haladunk, csak a tanösvény. Szerencsére épp jött lefelé egy turista, aki megnyugtatott minket, hogy jó az irány, ott lesz fönn a vár, csak menjünk kitartóan fölfelé.

Hát mentünk.

Az út mellett találtunk néhány információs táblát az erdőről, és a lakóiról, de csak átfutottuk. A fiúk pedig egy szép szalamandrát is találtak. Ahogy haladtunk, úgy lett egyre meredekebb az út, egyre kövesebb, és hatalmas kőomlások szegélyezték.

És egyszer csak már ott is magasodott a fejünk felett vár.

 Már a somoskői kiránduláskor is olvastuk a Petőfi kunyhóban, hogy 1845-ben Petőfi hosszabban kirándult ezen a vidéken, és ámulatba ejtette a táj gyönyörűsége. Ennek a kirándulásnak az emlékére született a Salgó című verse, a várban pedig egy márványtáblával és a kirándulás 150-dik évfordulóján kopjafával emlékeztek meg.

...Fölmentem a hegy sziklatetejére

S letelepedtem a romok fölött.

Verőfényes nap volt, tekintetem,

Nem lelve gátot, mérföldekre szállt,

Mint börtönéből megszökött madár,

S vigan köszönté a kék messzeséget,

Hol a faluknak tornyán, a mezőknek

Juhnyájain s a patakok vizén

S mindemhol a nap fénye tündökölt....

( Salgó-részlet)

Óóó igazán klassz vár ez! És annyira nagyon szép a kilátás! A szélnek köszönhetően szép tiszta volt a láthatár, jó messzire el lehetett látni, egészen a Tátráig. És persze ott a szomszéd hegyen, ott állt Somoskő vára, ami ugye már Szlovákia, és ami így távolabbról nézve is nagyon szuperül néz ki!

Somoskő vára

Mire elindultunk lefelé még a nap is kisütött. :-)

A lenti piknikezőhely

Lent már nem volt más dolgunk, mint autóba pattanni. De hogy ne unatkozzunk, Máté egész úton rosszul érezte magát, hányingere volt. Mondjuk valóban jó kis szerpentines út vezet át a hegyeken... De szerencsére nem lett baj. Legközelebbre pedig már beszereztünk egy doboz dedalont.