Pénteken, amikor mentem Marciért nagyon szép, sűrű pelyhekben esett a hó. Reméltük, hogy hátha sokáig esik, és akkor marad belőle másnapra. Hát a kertben nem sok maradt, inkább csak havas víz volt, semmi használható, és az utcákon is több volt a sár, mint a hó. De Marci már egész pénteken csak azt hajtogatta, hogy menjünk szánkózni, menjünk szánkózni. A ligetet nem mertünk megkockáztatni, hiszen, ha nálunk nem maradt sok, akkor ott sem lehetett nagy hóra számítani, és ha volt is, azt már biztos lecsúszkálták előző délután. Így messzebbre, magasabbra indultunk.
Jónéhány lehetőség felmerült, hogy induljunk Gödöllő felé, vagy a Hármashatár-hegyre, végül úgy indultunk el, hogy valahol a Pilisben majd megállunk, és ott biztos lesz valami jó lejtő.
Mire Marcira is ráimádkoztunk a sínadrágja alá egy harisnyát, addigra vért izzadtunk, és a nap is kisütött. Ezt követte még egy jó 20 perces kínlódás, hogy neki melege lesz, az egyszer már biztos. Mintha lett volna kint valaha is hóban, úgy beszélt. Szerintem fogalma sem volt arról, hogy a hó az hideg.
Bár nem volt akkora nagy hó nálunk, a garázsból mégis csak nehezen tudtunk kiállni. Persze én voltam a hibás, micsoda botor ötlet volt, hogy hóba szánkózni menjünk! De végül egy kis lapátolással és sózással csak sikerült kapunk kívülre jutnunk.
Az volt a terv, hogy nem volt konkrét terv, de azt mondtuk, hogy Dobogókőre nem akarunk menni, mert ott tuti ezren vannak, Visegrádra sem, mert az meg már túl messze van. Ehhez képest, amikor továbbmentünk egy hely mellett, ahol sok parkoló autó állt, és jöttek-mentek az emberek, azt mondják szánkóval is, de én azt nem láttam, utána már nem volt visszaút, mentünk, amerre vitt az út.
Hamar rájöttünk, hogy ez bizony már a visegrádi út, úgyhogy nincs mese, ez most már Visegrád lesz. :-)
Az út egyébként nagyon szép volt. Egyik méterről a másikra váltott latyakosból finom téliesre a táj. Ahol már nem kotorták a havat, ott azért látszott, hogy bizony esett ott hó becsülettel. Egy-egy szélfúvás jó nagy adagot dobott a fákról a szélvédőre is.
Visegrádba begurulva már csak az volt a kérdés, hogy merre tovább. Nem vagyunk annyira ismerősek errefelé, párszor jártunk ugyan itt, de a Duna-parti parkolótól általában gyalog megyünk fel a várig. Azt találtuk ki, hogy a bobpálya táblát követve előbb-utóbb biztos belefutunk egy jó szánkózóhelybe. Így is volt, ahogy mentünk fölfelé, egyre sűrűsödtek a szánkót húzó emberek, ezt jó jelnek tekintettük.
Végül a bobpálya mellett, a Nagyvillám lankáin remek szánkózóhelyet találtunk. Jóóóó magas volt, és jóóóó havas! Voltak már páran, de nem annyira nagyon sokan, mint pl. tavaly a ligetben a Királydombon, hogy folyton kerülgetni meg várni kellett másokra.
 |
| Panoráma |
Először fölmentünk a hegy tetejére, de aztán egyre lejjebbről csúsztunk, mert a visszahúzáshoz már nem volt kedve senkinek :-) Meg túl hosszú is volt a gyerekeknek föntről, féltávnál úgyis felborultak.
Aztán Marci nyávogni kezdett, hogy menjünk a bobbal. Pechünkre, hiába mondtuk neki, hogy az télen nem megy, ment. Ott siklottak el mellettünk a bobozók. Grrr... És nem, nem tágított a bobzástól, csak arra a kis időre, amíg ő került sorra a szánkón.
Aztán Milánnak pisilnie kellett. Ezt nagy nehezen elintézte az erdőben, a combig érő hóban. De aztán kakilnia is kellett. Szerencsére a bobnál volt vécé.
A nagyok nagyon élvezték a csúszást, ők rengetegszer lementek, meg föl, meg le, meg föl. Végül Feri csak fölült Marcival a bobra, titokban, amíg a nagyok benne voltak a csúszásban. Még végül ők is rákattantak volna :-) De ők jól elvoltak a hóban.
És olyan szép volt a látvány is. A környező hegyek, a vár, hmmm. Egy forró teával a kandalló mellől bármeddig tudtam volna gyönyörködni benne.
Nem is tudom, meddig voltunk, 2 óra hosszát biztos. Ez nekem elég volt, hogy a lábam jól átfagyjon, de a fiúk maradtak volna még természetesen. Az autónál megittuk az otthonról hozott forró teát.
Hazafelé még lőttünk egy pár képet a havas Dunakanyarról. Mert az minden évszakban gyönyörű.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése