Fürdőszobában

Marci már a kádban van egy ideje, megyek be a fürdőszobába, hogy legyen akkor mosdás is, ne csak játék. Éppen egy szatyorba meri a vizet egy műanyag pohárral. Hogy a szatyrot honnan szedte, és miért, passz. 
- Húúú Marci, már jéghideg a vizet, gyorsan mosdjunk meg, és gyere ki!
- Igen tudom! Épp a hideget szedem ide a szatyorba! 


- Tudod mi legyen a vacsora??? Olyan, hogy kakaó van benne!- mondja Marci
- De mi az, amiben kakaó van? Valami sütemény?
- Nem, olyan, hogy ott van a tányérban és kakaó van benne.
Eltelik pár perc, Marci jön-megy, majd egyszer csak odarohan hozzám:
- Tudom már! A tejbegrízre gondoltam! 


Milán fürdik.  Ő azt szereti, ha ott maradok vele és beszélgetünk. Ilyenkor a szennyestartóra kuporodom, és megvitatjuk az élet nagy dolgait. 
Ahogy ott ülök, kaparni kezdett a torkom, és krákognom kellett. 
- Mi az anya? Fáj a torkod? Van egy jó kettős hatású torokfertőtlenítő szopogatótabletta. A Gyöngy patikában lehet kapni! 

Első félév pipa

Azért jó gyorsan eltelt az első félév ebből az iskolából... kettőt pislogunk és már itt a nyári szünet :-) mondom ezt úgy, hogy meredt hideg van odakint, és hacsak nem feltétlenül muszáj nem megyünk ki. Ebben az egy hete tartó szmogriadó is támogat minket, a gyerekek egész héten nem voltak levegőn a suliban/oviban, csak annyit, amíg elmentünk ( elcsúszkáltunk) az iskoláig meg vissza. Nem kell mondanom, hogy mennyire vannak megzakkanva a bezártságtól... 

No de... első félév... 

Igazából nem görcsöltünk rá annyira a témára, nem volt órákig tartó dolgozatra készülés, talán ezért is volt az, hogy Milán tök elfelejtette, és úgy kellett visszamenni érte az osztályba péntek este fociedzés után :-) 

Az ő értesítője mondhatni hibátlan, mindenből kiválóan megfeleltet kapott, és ezt még 4 dicsérettel is megtoldotta, olvasásból, írásból, énekből és tesiből. Matekból csak azért nem lett dicséretes, mert a dolgozatai, az a kettő, nem lettek 100%-osak, de hát üsse kő. :-) 

Kicsit aggaszt viszont, hogy teljesen kiborította az, hogy a januári magatartás jegye "csak" jó lett, nem példás. Teljesen kiborult. Nem is értettem, és nem is igen tudtam mit kezdeni a helyzettel, csak álltam ott az iskola folyosóján, kezemben egy dicséretes bizonyítvánnyal, előttem egy majdnem fetrengő gyerekkel, és csak néztem, hogy ez most normális???? Persze benne volt ebben jókora fáradtság is, így edzés után, péntek este, na de akkor is... mintha bottal kergetném körbe a ház körül egy magatartás 4-es miatt.... más négyes miatt sem, nemhogy magatartás... 

Mátékám is jól szerepelt, magához képest mindenképpen dicséretet érdemel, négyesi, ötösei vannak, aminek nagyon örültünk. Kicsit a matek miatt vagyok bosszús, de csak kicsit, mert a félévi felmérőt pont azon a hétfőn írták, amikor Máté a téli szünet és a betegség után először ment suliba. Persze nem tudtuk, hogy dolgozat lesz, de ő is megírta. Nem is sikerült valami fényesen. Hiába pótoltuk be az előző heti munkát, azért 3 hét kihagyás az A. néni matekórájából igen nagy hátrányt jelent. A dolgozatot nem láttam, de gondolom annyira be volt még lassulva, hogy a fele feladatsort el se olvasta. Szó volt róla, hogy lehet javítani, amire készültünk is. A. néni is adott olyan feladatsorokat, amikre számítani lehetett. De a javító dolgozatra nem került sor, mert következő héten az osztály 3/4-e kidőlt, Angéla néni sem volt vagy 2 napot, úgyhogy a rossz dolgozat maradt. Sebaj. 

Most az a cél, hogy az ötösöket megtartsuk, a négyesekből pedig próbáljunk 5-st faragni :-) 

Holnap rögtön egy tanítás nélküli munkanappal indítunk. Aztán mindent bele Második Félév! 

Nohát

Kerestem a múltkor egy könyvet, és több online könyvesbolt és antikvárium honlapjára is rátévedtem. A google persze megjegyzi, hogy mit szoktam nézegetni, hol keresgélek, és ez után sorra ajánlja oldalsávban, facebookon a kínálatot. Így akadtam rá erre:

Nem mennék bele az APG-k irodalmi értékébe, szerintem nem kell bemutatni senkinek. Nagyjából 7 éve olvasom a sorozat különböző részeit kisebb-nagyobb szünetekkel, és az évek rutinja megtanított már arra, hogy hogyan is kell ezt olvasni. Semmiképpen nem szó szerint, mert akkor az ember beleőrül a rengeteg szóismétlésbe. Hogy ezeket miért nem lehetett kiküszöbölni, kijavítani, átírni a többedik kiadás alkalmával sem, azt nem tudom. Pláne, hogy olyan szép és bőséges szókinccsel megáldott nyelvet beszélünk, teljesen fölösleges ugyanazt használni kát egymás utáni mondatban. Vagy mondaton belül is akár. 

Friss példa, épp tegnap olvastuk Marcival, pont a fenti túlárazott kötetből:

Petike is nagyon szeretett volna elmenni a fodrászhoz. Így másnap Apával elmentek a fodrászhoz.

Az viszont tény, hogy a gyerekek odavannak érte. Még Marci is rajongva szereti, pedig már rég elmúlt 4. Tény, hogy az egyszerűsége nagyon vonzó, könnyen emészthető, és az ember még késő este is fel tud olvasni belőle pár sztorit csak úgy emlékezetből. Vagy  például várakozás közben is, mondjuk az orvosi rendelőben. egyszerűen elő lehet kapni, és elolvasni egy-egy részt, amikor már nagyon uncsi. 

Szóval nem vagyok én ellene, meg is van pár része, talán 4, és a könyvtárból is szoktam kihozni olyanokat, amik nem annyira ismerősek. 

Na de azért 10800 ft???? ( a múlt héten ugyanez a kötet még csak 9600 volt amúgy.) 10800 magyar forint???? Egy Annapetiért???? Nem szálltunk egy kicsit el itt az ár-érték aránnyal???? Mert oké, hogy boltban nem lehet már egy ideje kapni, lehet, hogy soha többet nem lehet már, nem tudom, nem követem annyira. Na de van ember aki ennyi pénzt ad ezért a könyvért???? Ezt egy kicsit valóságtól elrugaszkodottnak találom! Mintha lett volna élet APG előtt is, és felnőttek volna a gyerekek e remekmű nélkül is, nem? Csak remélni merem, hogy APG után sem áll meg a világ, és fognak azért még születni új gyerekek a földre... 

De hogy valós képet adjak az APG piacáról, most rákerestem, és azért nem a fenti ár az általános, jófogáson már 4000 ft-ért is meg lehet kapni egy-egy részt. :-)  És ez még mindig duplája annak, amibe került annak idején. 

Ha egyszer Marci is hajlandó lesz túllépni az APG összesen, komoly pénzek ütik majd a markunkat :-) 

Csend

A veronai buszbaleset kapcsán...

Amikor szombat reggel még félálomban olvastam a főcímet, akkor nem is fogtam igazán fel, csak annyi jött át, hogy buszbaleset, magyarok is voltak... aztán ahogy egyre éberebb lettem, úgy jutott el egyre több információ is az agyamig.

Nincsenek (még) kamasz gyerekeim, de gyerekeim vannak, és ez már csak egy árnyalatnyi különbség. Mert mindegy, hogy az ember gyereke sítáborba utazik, vagy csak a sarki közértbe ugrik ki, a tragédia lehetősége folyton ott lebeg a fejünk fölött. Csak szimpla napokon ezekkel nem foglalkozunk, mert úgysem történhet baj, vagy mi baj történhetne? És legfőképp, miért pont velem történne valami? 

Aztán történik egy ilyen katasztrófa, és akkor minden megáll egy pillanatra, és átlátunk az érem másik oldalára... hogy bármi megtörténhet, bárkivel. Velünk is. Persze az ember hesegeti szorgosan a gondolatot, hogy nem, nem gondolunk arra, hogy ez velünk, hogy a mi gyerekeinkkel is megtörténhet(ett volna) arról hallani sem akarunk, gondolni sem akarunk rá soha, semmilyen körülmények között. Mégis ott motoszkál a fejben... mert újabb ízelítőtt kaptunk odaföntről, hogy nem mi emberek vagyunk az életünk mozgatórugói. 

El nem tudom képzelni, hogy mit érezhet az a szülő, aki meleg ebéddel, a kedvencével várja haza a gyerekét a táborból, az asztalon már ott van a tálcára kirakott kedvenc süti, és helyette csak egy telefonhívást kap... El nem tudom képzelni, hogy mit érezhet az a diák, aki egy klasszul sikerült sítáborból indul haza, de a tábori kalandokat már senkinek nem tudja elmesélni... mit érezhet az, aki ki tudott menekülni, de mellette ülő barátja nem... mit érezhet az a tanár, akire maximális bizalommal bíztak rá 40 gyereket, és 14-et nem tudott visszaadni a szüleinek. Mit érezhet az a tanár, aki hősiesen kimentett több gyereket is a lángok közül, de nem tudott eggyel többet kihozni... nem tudom elképzelni... 

Épp a héten beszélgettünk a barátnőmmel pont arról, hogy manapság már egész más egy középiskolás élete, mint a mi időnkben. Hogy ezer lehetőség áll előttük, táborok, külföldi ösztöndíj, cserediák program, pályázatok, folyamatos impulzus éri őket mindenhonnan. Hogy mekkora kaland MOST tizenévesnek lenni. 

Aztán nézem a híreket, nézem a ma reggeli zászlófelvonást az Országház előtt, és csak sírni tudok... 

nézem a gyászolókat, és hallgatom a csendet... a legfájdalmasabb csend, ami csak létezik... mert a legnehezebb ilyenkor csöndben lenni... mikor az ember telve van fájdalommal, és csak ordítana bele a világba, de már azt sem tud, mert annyira fáj. Látom, a gyászolók arcát, amint a semmibe révednek... látom rajtuk a hitetlenkedést, hogy ennyi? ennyi egy élet? ennyi 16 gyermekélet? volt, és nincs? ez csak valami rossz vicc lehet, mert ilyen ugye nem történhet meg!!!!

Mátét hetente kétszer viszem egy kerületi neves gimnáziumba hegedűre, így bár nincsenek ilyen korú gyerekeim, mégis kapok belőlük egy kis szeletet minden hétfőn és csütörtökön. Látom a lendületüket, érzem, hogy izzik körülöttük a levegő, hogy lüktet az egész iskola, hogy tele vannak energiával, látom, hogy jó nekik, jól vannak a bőrükben, hangosak persze, packáznak egymással, folyton megy a froclizás abban a 10 perc szünetben, és biztos gond is van velük bőven, de önfeledtek és boldogok, gondtalanok, és borzasztóan fiatalok! És így kell ennek lennie. Így kellene lennie. 

Csak sajnos néha nem így van...

"Van. Aztán egyszer csak nincs.

Például van, aki állandóan az előszoba szőnyegén felejti a latyakos cipőjét. Te egyfolytában kárálsz miatta, aztán egy szép napon ott állsz az előszobában, és a csupasz szőnyeget bámulod.

Van, aki állandóan hamisan fütyül, még az újságot se tudod átfutni tőle. De egy szép napon túl nagy lesz a csönd.

Van, aztán egyszer csak nincs." ( Katarina Mazetti)

Nem tehetünk semmit... öleljük magunkhoz a gyerekeinket, kicsiket és nagyokat, és adjunk hálát, hogy velünk vannak, hogy rendetlenek, hogy hangosak, hogy szófogadatlanok, hogy vitatkoznak egymással, velünk, hogy nem hagynak egy percnyi nyugtot sem, mert folyton nyüzsögnek... mert itt vannak... és ha ez nem így lenne, akkor túl fájdalmas lenne a csend. 

Máté olvas-Jo Nesbo: Doktor Proktor pukipora

Mátéra, egészen eddig nem volt jellemző az, hogy nagyon lelkesen olvasna. Nem volt épp egy könyvfaló. Persze olvasgatott ezt-azt, kezdetben néhány OlvasóLeós könyvet, amikor még épp csak ismerkedett a betűkkel, meg focis könyveket, de nem kapta el igazán a gépszíj. Persze volt, amikor elkezdte a Harry Potter első részét olvasni, el is jutott benne valameddig, mondjuk félig, de aztán abbamaradt, mert hiába, hogy előtte már olvastam neki este, tehát ismerős volt a sztori, mégis nehéznek bizonyult neki. De nem adtam fel, egyre-másra hordtam neki haza a könyveket a könyvtárból, hátha valamihez majd kedve szottyan, és persze ha együtt mentünk, akkor ő maga is keresgélt, és vagy haladt a kiválasztott könyvvel, vagy nem. 

Most úgy néz ki, hogy találtunk végre valamit, ami meghozta a kedvét, és ez Jo Nesbo Doktor Proktor sorozata. 

Egész pontosan Doktor Proktor pukipora a könyv címe, és bevallom emiatt a vicces cím miatt hoztam ki neki a könyvtárból másfél hónapja, hátha... És tadammm.... Nagyon bejött! 

Igaz, hogy a sorozat eddigi 4 kötetéből a másodikat sikerült kikölcsönözni, de ez nem számított. Máté lelkesen olvasta. eleinte döcögősebben, majd ahogy belesodródott az eseményekbe, egyre többször találtam az ágy végébe kuporodva könyvvel a kezében :-) És ez olyan nagyon jó! 

Az utolsó harmadát a könyvnek 3 nap alatt olvasta el, annyira tetszett neki. 

Most várjuk, hogy megérkezzen az első kötet, amit már megrendeltem, és folytatódhat a kaland :-) Remélem hamar kézhez kapjuk, még mielőtt lankadna a lelkesedés. 

 A harmadik pedig már a fiókban figyel, mert karácsony előtt, csak az volt a könyvesboltokban, az első kifogyott. 

Mivel én magam ( még) nem olvastam a könyvet, ezért pontosan nem tudom a sztorit, csak amit Máté mesélt, hogy Doktor Proktor feltalált valami port, amit ha beleszórnak a fürdővízbe, akkor vissza tudnak menni az időben, és így akarják megkeresni/megtalálni a szerelmét. 

Persze olvasás közben fölmerültek kérdések, amiket nyilván egy harmadik osztályos még nem tud, mint pl. a százéves háború az angolok és a franciák között, de ezeket nagyjából megbeszéltük, vagy pl. az Eiffel-torony építéséről és az akkori világkiállításról is szó van benne, ami Mátét viszont különösen izgatta.

Alkalomadtán lehet, hogy én is elolvasom, különösen hogy Jo Nesbo felnőtt könyveit különösen szeretem. :-)

Nem olyan rég pedig ráakadtam, hogy létezik egy színdarab is Doktor Proktorból, a Kolibri színház előadásában, amire egyelőre nem lehet jegyet venni, de most már figyelem majd. :-)
És készült film is belőle, igaz, egyelőre csak német és cseh nyelvű trailert találtam. És kicsit olyan Vissza a jövőbe feelinges :-) Szerintem nagyon bejönne a skacoknak!  A Vissza a jövőbét ( ???? így írjuk?)  lehet, hogy meg is keresem majd egyszer. Az is biztos nyerő lenne.
A kisfilm vége a legviccesebb. :-)

-2

Nem a fokok száma ma reggel, de az is lehetne :-) Hanem Milán fogsora.

Valamelyik délután, mikor Milán kipenderül az iskolaajtón, elém toppan, hogy van egy jó meg egy rossz híre, melyiket mondja. Hűha... gondolkodtam... de mire bármit is mondtam volna már mondta, hogy elvágta az ujját  a hegyezőjével.
- És ez a jó hír vagy rossz?
- Ez a rossz.
- És a jó?
- A jó, hogy kiesett a fogam!
- És megvan?
- Igen, itt van a táskám sarkában!

Hmmm, hát az vagy megvan, vagy nincs, gondoltam, de megvolt, mert okosan be volt csomagolva egy papírzsebkendőbe.

Úgyhogy most már a két alsó egyesét elveszítette, de már mindkét helyre nő az igazi foga. Fölül még teljesen stabil mindegyik. Nem mozog. Azt mondja, hogy most az alsó 2-eseket érzi úgy, mintha mozognának. Csak alakul ez.

Szánkóóóó

Megtanultuk már pár éve, amikor csak 1 napot volt hó a télen, és akkor pont nem használtuk ki, hogy ha esik valamicske, akkor azt a lehetőséget nem szabad elszalasztani, mert lehet, hogy nem lesz több. Tavaly szerencsénk volt, kétszer is elő tudtuk venni a szánkót. :-) Idén most került csak le a padlásról.
Pénteken, amikor mentem Marciért nagyon szép, sűrű pelyhekben esett a hó. Reméltük, hogy hátha sokáig esik, és akkor marad belőle másnapra. Hát a kertben nem sok maradt, inkább csak havas víz volt, semmi használható, és az utcákon is több volt a sár, mint a hó. De Marci már egész pénteken csak azt hajtogatta, hogy menjünk szánkózni, menjünk szánkózni. A ligetet nem mertünk megkockáztatni, hiszen, ha nálunk nem maradt sok, akkor ott sem lehetett nagy hóra számítani, és ha volt is, azt már biztos lecsúszkálták előző délután. Így messzebbre, magasabbra indultunk.
Jónéhány lehetőség felmerült, hogy induljunk Gödöllő felé, vagy a Hármashatár-hegyre, végül úgy indultunk el, hogy valahol a Pilisben majd megállunk, és ott biztos lesz valami jó lejtő.

Mire Marcira is ráimádkoztunk a sínadrágja alá egy harisnyát, addigra vért izzadtunk, és a nap is kisütött. Ezt követte még egy jó 20 perces kínlódás, hogy neki melege lesz, az egyszer már biztos. Mintha lett volna kint valaha is hóban, úgy beszélt. Szerintem fogalma sem volt arról, hogy a hó az hideg.

Bár nem volt akkora nagy hó nálunk, a garázsból mégis csak nehezen tudtunk kiállni. Persze én voltam a hibás, micsoda botor ötlet volt, hogy hóba szánkózni menjünk! De végül egy kis lapátolással és sózással csak sikerült kapunk kívülre jutnunk.

Az volt a terv, hogy nem volt konkrét terv, de azt mondtuk, hogy Dobogókőre nem akarunk menni, mert ott tuti ezren vannak, Visegrádra sem, mert az meg már túl messze van. Ehhez képest, amikor továbbmentünk egy hely mellett, ahol sok parkoló autó állt, és jöttek-mentek az emberek, azt mondják szánkóval is, de én azt nem láttam, utána már nem volt visszaút, mentünk, amerre vitt az út.
Hamar rájöttünk, hogy ez bizony már a visegrádi út, úgyhogy nincs mese, ez most már Visegrád lesz. :-)

Az út egyébként nagyon szép volt. Egyik méterről a másikra váltott latyakosból finom téliesre a táj. Ahol már nem kotorták a havat, ott azért látszott, hogy bizony esett ott hó becsülettel. Egy-egy szélfúvás jó nagy adagot dobott a fákról a szélvédőre is.

Visegrádba begurulva már csak az volt a kérdés, hogy merre tovább. Nem vagyunk annyira ismerősek errefelé, párszor jártunk ugyan itt, de a Duna-parti parkolótól általában gyalog megyünk fel a várig. Azt találtuk ki, hogy a bobpálya táblát követve előbb-utóbb biztos belefutunk egy jó szánkózóhelybe. Így is volt, ahogy mentünk fölfelé, egyre sűrűsödtek a szánkót húzó emberek, ezt jó jelnek tekintettük.
Végül a bobpálya mellett, a Nagyvillám lankáin remek szánkózóhelyet találtunk. Jóóóó magas volt, és jóóóó havas! Voltak már páran, de nem annyira nagyon sokan, mint pl. tavaly a ligetben a Királydombon, hogy folyton kerülgetni meg várni kellett másokra.

Panoráma

Először fölmentünk a hegy tetejére, de aztán egyre lejjebbről csúsztunk, mert a visszahúzáshoz már nem volt kedve senkinek :-) Meg túl hosszú is volt a gyerekeknek föntről, féltávnál úgyis felborultak.

Aztán Marci nyávogni kezdett, hogy menjünk a bobbal. Pechünkre, hiába mondtuk neki, hogy az télen nem megy, ment. Ott siklottak el mellettünk a bobozók. Grrr... És nem, nem tágított a bobzástól, csak arra a kis időre, amíg ő került sorra a szánkón.
Aztán Milánnak pisilnie kellett. Ezt nagy nehezen elintézte az erdőben, a combig érő hóban. De aztán kakilnia is kellett. Szerencsére a bobnál volt vécé.

A nagyok nagyon élvezték a csúszást, ők rengetegszer lementek, meg föl, meg le, meg föl. Végül Feri csak fölült Marcival a bobra, titokban, amíg a nagyok benne voltak a csúszásban. Még végül ők is rákattantak volna :-) De ők jól elvoltak a hóban.



És olyan szép volt a látvány is. A környező hegyek, a vár, hmmm. Egy forró teával a kandalló mellől bármeddig tudtam volna gyönyörködni benne.

Nem is tudom, meddig voltunk, 2 óra hosszát biztos. Ez nekem elég volt, hogy a lábam jól átfagyjon, de a fiúk maradtak volna még természetesen. Az autónál megittuk az otthonról hozott forró teát.
Hazafelé még lőttünk egy pár képet a havas Dunakanyarról. Mert az minden évszakban gyönyörű.

Mindig csak a szórakozás

Úgy alakult, hogy ezen a héten 2 este is kimaradásunk volt. :-)
Hétfőn moziban voltam a barátnőmmel. Ryan Goslingot néztük meg a Kaliforniai álomban. Mondhatnám azt is, hogy a Kaliforniai álmot néztük Ryan Goslinggal, de nem az lenne az igazság.;-)
Kellemes este volt, még úgy is, hogy nem értük el a kiválasztott előadást a kiválasztott moziban, ahol tutira van nachos, mert A. férje nem ért haza időben, így egy másik moziba mentünk egy kicsit későbbi előadásra, de szerencsére ott is volt nachos :-) Huhh... ez sarkalatos pontja volt az estének.
Szóval minden klappolt.
A film is jó volt. Talán kicsit nehezen indult, de aztán elsodort. Igaz, Emma Stone nem jött nekem be annyira. Valahogy nem passzolt az egészbe, se a filmbe, se Goslinghoz. De lehet, hogy csak azért érzem így, mert épp karácsonykor néztük a tévében a Szerelmünk lapjait, és az abban lévő csaj sokkal jobb volt R.G. mellett. Ettől függetlenül persze jó volt. Olyan kis csajos film, kicsit szomorkás befejezéssel. Nem akarom elszpojlerezni... de én a legeslegvégéig vártam egy másfajta végkifejletet.
A fő dal pedig annyira, de annyira fülbemászó, hogy azóta folyton csak ezt dudorászom. Klassz altatódal is lehetne, pl. Máté mikor pici volt, akkor hasonló dallamvilágú dalokra próbáltam elaltatni. Mondjuk többnyire sikertelenül, de az nem a dalok hibája volt.

Ha még egyszer születek, akkor meg biztos, hogy megtanulok táncolni, és lesz nálam egy szteppcipő a táskában, ha esetleg úgy alakulna, hogy meg kell állnom az utcán táncolni ;-)

Szóval menjetek, és nézzétek meg, mert szuper esti kikapcsolódás.





Másnap, kedden, pedig Dumaszínházban voltunk Ferivel, mert Feri kapott két jegyet a Jézuskától,
( Tőlem). Anyukám jött föl a gyerekekhez. Az utolsó pillanatig mégis kérdéses volt, hogy lesz-e a programból valami, mert Feri nem volt jól. Már napokkal korábban is beteg volt, de azt gondolta, addigra megggyógyul. De aznapra csak még rosszabbul lett. Haza is jött délben a munkahelyéről, és egész délután aludt. Így úgy-ahogy, de összeszedte magát estére, és egy algopyrinnel kibírta az estét.

Nagyon szórakoztató este volt ez is, igaz, próbáltam a lehető legjobb előadó kombinációkat kiválasztani, így egy Kőhalmi-Felméri- Benk Dénes- Szomszédnéni produkciót láttunk.
Ahogy bementünk, és megkerestük az étteremmel kombinált színházteremben az asztalunkat, először aggódtam, hogy túl közel leszünk a színpadhoz. A monitoron valahogy nagyobbnak tűntek a távolságok, és amikor kérdeztem a jegyeladó csajt, hogy milyen a terem, akkor csak rángatta a vállát, hogy mit tudja ő azt. Hát mondom, máshol a jegypénztárban pontosan tudják, hogy hová érdemes ülni, még tanácsot is adnak, és helyet is javasolnak, hogy mit gondolnak jónak, szóval, bocs, hogy kérdezni mertem. :-)
A másik... mondja a csaj, hogy 3 árkategória van, a piros a legdrágább, a narancs a közepes, és itt oldalt a szürke a legolcsóbb, mert onnan nem lehet látni semmit. Óvatosan megkérdeztem, hogy ha nem lehet onnan semmit sem látni, akkor oda miért adnak el jegyeket? Azt mondta, azért ilyen olcsó. Nem volt egyébként ANNYIRA olcsó, mondjuk fele volt a közepes árnak. Na mindegy. Jót mosolyogtam magamban.

Előadás közben már nem volt annyira zavaró a közelség, max. amiatt, hogy a színpadi reflektorok nagyon a szemembe világítottak, kifolyt a szemem, mire kijöttünk.

Szóval jó volt az előadás. Sokat nevettünk. És jóóóó hosszú volt az előadás. 10 után ért véget.

Amire viszont legközelebb figyelni kell, hogy borzasztó szűkek a helyek az asztalok között. Alig lehet kihúzott székekkel elférni, és ha el is helyezkedtünk, akkor is összeértek a székem a hátam mögött ülővel, és olyan közel voltunk egymáshoz, ami engem kicsit zavart. De tényleg csak egy kicsit.

Tegnap este már nem voltunk sehol. Mondtam is olyan fél 7 magasságában, hogy olyan furcsa érzésem, van, mert ebben az órában már nem szoktam itthon lenni :-) Most meg épp teregetek....

Torták amik sikerülnek, és amik nem

Mivel a múlt héten Milán lebetegedett, és így a beígért tortát nem tudtuk vinni a suliba, így az hétfőre tolódott. Én hajlottam volna arra, hogy már ne is vigyünk, mert mikor volt már az a szülinap, már el is felejtettük, de Milán nem akarta elhagyni. Így belőttük a hétfőt, hogy akkor rögtön-gyorsan, amint visszamegy a suliba, nehogy megint lecsússzunk róla valami miatt. Végül a tortát bevittem hétfőn, igaz, addigra az osztály tetemes része kidőlt, és otthon betegeskedett, de sebaj... 

Mivel maradt még a múltkori sütésből fehér és fekete fondantom, ezért egy focilabdás tortát képzeltem el. 

A tortát már vasárnap megsütöttem, és Hahópihe alapján beleformáztam a salátás tálamba, és másnapig a hűtőben hagytam összeállni, amikor is nekiálltam a díszítésnek. Végül könnyebben és gyorsabban ment, mint gondoltam korábban, és maga a kerek torta elkészítése is ezzel a tálas trükkel tényleg nem bonyolult. A végeredménnyel egészen elégedett voltam magam is. :-)

Végül nem is volt akkora baj, hogy nem volt ott csak az osztály töredéke, olyan 12 gyerek kb, plusz a tanítónénik, meg akkor már a takarítónénit is megkínáltuk, mert szeretik a gyerekek, meg ő is őket, és sokat segít is az osztálynak. Meg adott gyufát, ami elég fontos része volt az ünneplésnek, de én itthon felejtettem :-) Szóval mire mindenkit körbekínáltunk nem is maradt olyan sok a tortából. A maradékot megették uzsira. 

A történethez még hozzátartozik, hogy van néhány ételallergiás gyerek az osztályban. Az volt a terv, hogy nekik külön készítek valami egyszerűt, hogy ők se maradjanak ki a buliból. Ki is néztem egy mindenmentes browniet, amihez nem kellett túl sok minden, és elképzelhetőnek tartottam, hogy meg fogom tudni csinálni. Sima browniet azt milliószor sütöttem már, nem gondoltam, hogy ezzel bármi probléma lehet. De lett. 

Már a recept alaposabb tanulmányozásakor is furcsállottam, hogy minek a sütibe víz, de nem gondoltam ezt nagyon túl, mert ha kell, hát kell, gondoltam biztos azért, hogy a mandula meg a kókusz megpuhuljon. Aztán a kavarásnál nézem, hogy 50 cl-t ír, amit már akkor is sokalltam. Aztán kételkedtem benne, hogy jól váltottam-e át, mert fél liter az baromi sok! De jól váltottam át. Végül nem tettem bele annyit, csak egy bő 1 decinyit, de annyi se kellett volna szerintem. 

Úgy jártam, hogy már a sütés tizedik percében kb. a hagyományos browniesütő tepsimből szépen kifolyt a fele trutyi a sütő aljára, ami ott szép masszívan égni kezdett, és szürkés füst kezdett a sütő szélén kifelé áramlani. Ekkor már sejtettem, hogy ebből a sütiből nem lesz sok minden, ehető dolog meg pláne nem. A sütőajtót kinyitva beborította a konyhát a sűrű sötétszürke, szemetcsípő füst. Mindenek ellenére a süti csak lötyögött a tepsiben, esze ágában sem volt megsülni. Végül hagytam még egy darabig, mondván, már úgyis mindegy.  Lehet, hogy ha kiveszem az ajánlott 20 perc után, amikor még folyós volt a cucc, akkor is megkeményedett volna a levegőn, de amikor kb. fél óra sütés után kivettem, akkor a levegőn kőkeménnyé szilárdult. 

Persze nem vittem be a gyerekeknek, vettem a cukrászdában nekik paleos csokitortát. Megkóstoltam a szélét, ami nem volt olyan feketés, és az a része végülis egészen jó ízű volt, szóval lehet, hogy lehetett volna belőle egy klassz süti, de nem lett. Hát levontam a tanulságot... még szerencse, hogy nem az egész osztálynak sütöttem ezt a menteset, mert az is megfordult egyébként a fejemben, hogy akár mindenki kaphatna azt, és akkor nem kéne variálni. De milyen szerencse, hogy a jól bejáratott receptemet kaptam elő. :-) 

A konyhát két napig kellett szellőztetni, mire végre nem éreztem azt az égett szagot...

És ha már torta, akkor mindenképpen meg kell említenem, hogy vasárnap én is kaptam a fiúktól tortát a születésnapomra, ők maguk sütötték, a saját kezükkel, és persze Ferivel. 

Ők egy hagyományos brownie-t készítettek. Én a Stahl Judit félét szoktam sütni, ezt javasoltam nekik is. És hát jól is sikerült. :-) Nem is maradt belőle egy morzsányi sem. 

Hiú ábránd

... volt csupán, hogy majd Marci ép bőrrel megússza ezt a betegségdömpinget, ami mifelénk tombol újabban. A hányós-hasmenősből szerencsére kimaradt, de ezt a lázas-torokgyulladást már nem úszta meg. 

Tegnap délután már ő is köhögött, lázas volt, és nyafogósan kínlódott. Aztán egész éjjel alig tudott aludni, először azért mert rázta a köhögés, aztán meg azért mert rázta a hideg. Szinte egész éjjel lázas volt, nem olyan eget verő volt a láza, mint Milánnak, de olyan 38-38.5 között ingadozott csillapíthatatlanul. Reggelre lett már csak valamivel jobb. 

A délelőtt egy jelentős részét az ügyeleten töltöttük, ahol kaptunk jótanácsot, meg némi gyógyszert. Nem kapott antibiotikumot, csak cataflam cseppet. Lehet, hogy ügyeleten nem is írnak fel ilyesmit? egyszer jártunk még ezen kívül itt korábban, de akkor is cataflam cseppet kaptunk emlékeim szerint... 

Remélem ma estére már kicsit helyrerázódik. 

Addig meg harmadjára nézzük az aktuális új Marcikedvencet, a Kis kedvencek titkos életét. :-)

Pár hete, még a szünet előtt ígértem meg Marcinak, hogy majd megnézzük, amikor rákattant a kis padtársának a fimben szereplő kis barna kutyájára. Akkor mondta a kislány, hogy az a kutya nem akármilyen kutya, hanem ennek a mesének a hőse. Na pont ennyire vagyunk mi képben az éppen futó mozifilmekkel, hogy nekem ez teljesen új infó volt, úgyhogy itthon rákerestem, letöltöttem, és most jutottunk oda, hogy megnézzük. 

És mivel két nap alatt ez a második olyan bejegyzésem, hogy ülünk a tévé előtt és bambuljuk, hát csináltam egy "ezt nézzük" cimkét. Úgy látszik, ez egy ilyen év lesz...

Reszkessetek

Már említettem talán, hogy nálunk nincs karácsony Kevin nélkül :-) Igen, volt pár év, amikor én is úgymond utáltam, és nem néztem, meg talán volt pár olyan év is, amikor nem is volt a tévében, de amióta megint van, és amióta a fiúk is filmnézős korba léptek, azóta minden karácsony este a tévé előtt talál minket, és Kevint nézük. Most sem volt ez másképp. Kevin, az eredeti, ráadásul tiszta Máté! Most már némi Marcis vonásokat is vélünk benne felfedezni :-)

Az első résszel úgy vagyok, mint sok más egyéb filmmel ( Dennis a komisz, Oscar, egy-két Bud Spencer, stb...) hogy gyakorlatilag bárhányszor meg tudom nézni, és még szórakoztat is. Nagyot dob a hangulaton, amikor már annyira sokszor láttam, hogy már kívülről fel tudnám mondani a szövegkönyvet, mert ilyenkor már jó előre lehet készülni a nagy nevetésre. :-) 

A Rszkessetek, betörők! első része is valahogy ilyen. Tavaly volt talán az első év, amikor néztük,  ( vagy tavaly előtt? olyan gyorsan röpülnek az évek, már nem is tudom), idén már úgy vágtunk neki a decembernek, hogy ugye nézzük majd a Kevint? és vártuk, várták, ehhez igazítottuk az esti rituálékat, úgymint vacsora-fürdés-fogmosás, bevackoltunk az ágyba, és nagyokat nevettünk. Már a fiúk is tudják, hogy mikor jönnek a jó részek, erre külön figyelmeztetik is egymást, hogy

- tudod. most fog jönni majd az, hogy... leszánkózik a lépcsőn, 8 gombóc fagyit eszik, és szemetet néz a tévében, rászakad a könyvespolc, stb... 

Aztán utána napokig, hetekig emlegetik fel a kedvenc jelenteiket és jókat kacagnak rajta. :-)

A második rész nálam már határesetes, de még nézhető, a harmadikat pedig már kár volt megcsinálni, de a fiúk azt is szeretik. 

DEEEEE, Máté azzal jött haza kedden a suliból, az egyetlen nap volt eddig az idén, amit ott töltött, de micsoda információk jutottak birtokába ez alatt az egy nap alatt is, döbbenet :-) hogy azt mondja Tomi, hogy a Reszkesseteknek van 4-dik része is. no hát! Én erről eddig nem tudtam, de itthon rákerestünk, és tényleg van! Nemhogy 4-dik, de 5-dik és 6-dik is! Képzeljétek! Az 5-6-ról mélyen hallgattam, de a negyediket csak elindítottam nekik a netről, Máté már akkor kezdett beteg lenni, én meg addig a konyhában tettem-vettem. 

Szóval itt tartunk! 4 Reszkessetek részt tettünk magunkévá alig 2 hát alatt! Én, ez utolsót csak fél füllel hallottam, de elég is volt. A fiúknak viszont tetszett ez is. 

Alkalomadtán lehet megnézzük az 5-6-dik részt is, csak hogy teljes legyen a sor :-)

Nem alszom!

Bár a Nagyok már iskolások, ennek ellenére ragaszkodunk ahhoz, hogy ha csak lehet, akkor hétvégente legyen délutáni csendes pihenő. Egyrészt Marci miatt, mert neki kell a déli alvás, viszont nem hajlandó úgy lefeküdni, hogy a többiek látványosan ébren vannak. Másrészt a nagyoknak sem árt, ha egy-egy órácskát nyugiban töltenek. Milánnak is nagyon kell(ene) a déli pihenés, ő különösen az a fajta, aki teljesen szétcsúszik, ha nincs kipihenve, bár ő erősen tiltakozik minden egyes alkalommal, amikor alvásra kerül a sor.
Szerdán, amikor lebetegedtek, akkor nem volt kérdés az alvás, annyira rosszul voltak mind a ketten, hogy egész nap csak feküdtek a kanapén, bambultak valami műsort a tévében, amibe olykor-olykor bele is aludtak.
Tegnap már nem volt ennyire drámai a helyzet, el is mentünk a tankönyvekért meg a leckékért a suliba, meg a patikába Milán kenőcséért, amit frissen készítettek. Milán hazafelé már eléggé kínlódott, hogy már fáradt, nem bír jönni, üljünk le, stb...
Mondom neki, hogy mindjárt otthon vagyunk, és lefekhet aludni.
És ilyenkor kezdődik el Milán különszáma:
- Azt már nem, én nem alszom!
- Nem, nem vagyok álmos, csak fáradt.
- Akkor csak lefekszel az ágyba, és pihengetsz!- mondom
- Nem, nem fekszem le.
- Akkor sem fekszem le!
- Miért kell mindig aludni?
- Nem alszom!
- Jó, lefekszek, de akkor sem fogok aludni!
- Itt fogok feküdni, és csak nézem a plafon!
- Még a fejemet sem fogom letenni!
- A szememet végképp nem fogom becsukni!
- Akkorse!
- Nem!
- Nem érdekel, úgysem alszom!
- Majd olvasok!
- Nem tudok aludni!
- Nem is akarok!
- Nem tudom becsukni a szememet, úgyis kinyílik!
- Hol van Huli? Huli nélkül végképp nem alszom!
- Megvan Huli, de aludni akkor sem fogok! Nem és kész! Punktum!
.
.
.
.
-- és így tovább, és ezek különböző variációi, egészen addig amíg iszik, vécére megy, orrot fúj, végre eljut az ágyig és lefekszik.

Én térülök-fordulok, pár percig pakolászok a konyhában, benézek a szobába, és mit látok?
Ott horpaszt, nyakig betakarózva, néma csöndben, békességben.

Röpke 4 és fél óra hosszát aludt tegnap délután! De ő nem álmos és nem tud aludni! Mi lenne, ha még álmos is lenne?

Nem indul annyira jól

... az új év. 

Mondhatni...

Miután az egész szünetet végig betegeskedtük felváltva, akkor hányás-hasmenéssel felváltva, ez a rossz széria nem fejeződött  be villámcsapásszerűen ahogy az óra elütötte az éjfélt. Január 1. éjjele engem talált a vécén, így az újév első napján leginkább mást sem akartam csak feküdni és nem csinálni semmit. Ez nagyjából így is történt. Leszámítva, hogy visszajöttünk Szentesről Budapestre. 

2-án már azt gondoltam, hogy akkor most már sínen vagyunk, mindenki egyben van, és másnap iskola. 

3-án a gyerekek el is mentek rendesen a suliba, ahonnan Máté már lázasan jött haza. Milán éjjel lázasodott be. Ekkorra mindkettőnek 39 fok körüli volt a láza. Reggel egyikőjükre sem volt jó ránézni. Nyilván nem mentek iskolába. 1 napot bírtak ott lenni! Egyet! 

Most itthon lábadoznak. Tegnap délután látta őket a doktornéni, meglepő módon nem voltak milliónyian a váróban, igaz rendelés előtt 20 perccel már ott voltunk, és így voltunk 2-dikok. Mindkettőnek torokgyulladása van, egyiknek csúnyább, mint a másiknak, és Máténál még egy kezdődő höröghurutot is elcsíptünk. Egy szekérderéknyi gyógyszerrel távoztunk a patikából. 

Milán már a rendelőben is nagyon kínlódott, fáradt volt és nyűgös, ami érthető, és a fejük sem volt éppen hideg, de mire hazaértünk, addigra már teljesen odavolt. Lefeküdt, és pihengetett, mesét nézett. Mire hazahoztam Marcit az oviból, addigra elaludt, viszont egy óra múlva 39.9 fokos lázzal ébredt. Ruhán keresztül éreztem, hogy tüzel a teste. Szerencsére a lázcsillapítótól és egy langyos fürdőtől szépen lement a hője, de addig eléggé cefetül volt... 

Az éjszaka egészen nyugodtan telt, bár szerintem lázasak voltak, legalábbis melegnek éreztem a fejüket mind a kétszer, amikor átsétáltam hozzájuk, de mivel békésen aludtak, nem zargattam őket tablettával. Most még melegecskék, de talán már Milán sem működik kályha-üzemmódban. Javulnak. Bőségesen reggeliztek, igaz, tegnap nem ettek egy falatot sem szinte, csak teáztak. 

Ebédre már spagettit kértek :-) Rendszerint ezt kérnek, ha itthon vannak betegen. 

Milán már emlegeti, hogy megígértem neki, hogy megnézzük a Superment, mert a szünetben, amikor a tévében volt, nem lát(hat)ta, és hogy a Batment is töltsem le neki. 

Két szelet vajas pirítós között pedig már összeveszni is volt erejük, szóval azt hiszem túl vannak a nehezén. :-) 

Délben be kellene mennünk a suliba a könyvekért. Na ezért az ötletét nem igazán repesnek, érhető módon. 

Marci egyelőre még talpon van! 

Milán szülinapi videója

Mivel a napján nem nagyon voltunk sem internetközelben, sem gépközelben, a saját gépem közelében meg pláne nem, így kicsit késve, de csak sikerül összeszednem néhány momentumot Milán elmúlt évéből. ( ha nem tettem volna, akkor hajajjj, lenne felháborodás, hogy persze Máté kapott szülinapi videót! és jogos is lenne... szegény középsőgyerek :-) )

Íme Milán hetedik éve:





És ezennel a 2017-es évet blogilag megnyitom :-)