Meggyszedés

A múlt hétvégén az egyik meggyfáról le kellett már szedni a meggyet. Nem sok van már rajta, ami elérhető, a fát évek óta ki akarjuk már vágni, és évről-évre vágunk is belőle egy kicsit, és így fogy az elérhető gallyak száma. Idén nem is lett olyan jó a meggytermés, de azért kár lett volna a fán hagyni, azt, ami hasznosítható. Vasárnap délután, inkább estefelé, a fiúk rá is vetették magukat a fára. Nem annyira maga a meggyszedés vonzotta őket oda, ha az lett volna mondva nekik, hogy gyertek, szedjük le a  meggyet, akkor biztos, hogy mindegyiknek valami más dolga lett volna. A nagy vonzóerő az a létrára mászás, és a fára mászás volt leginkább. Szerencsétlen fa! Amelyiknek már minden ága olyan, hogy bármikor magától is leszakadhat, most rákattant három gyerek. :)

PErsze egyedül nem boldogultak, mert még létrán állva sem érték el a meggyet, így komplett asszisztancia kellett melléjük, aki lehúzza és tartja nekik az ágakat. Szóval nem lettünk se gyorsabbak, se hatékonyabbak, de legalább a fiúk elvoltak vagy másfél óráig. :) 

Már végeztünk a fával, de a fiúk még nekiálltak trambulinozni, amikor egy hatalmas durranást hallottunk föntről. Először nem tudtuk, hogy mi az ördög volt ez, aztán leesett, hogy lehet, hogy szétdurrant egy üveg bodzaszörp az asztalon??? Pár nappal azelőtt csináltam, de mivel Feri nem volt itthon, az asztalon sorakoztak az üvegek elpakolásra várva. Mondtam is előző este, hogy valami nem stimmel most ezekkel a szörpökkel, mert bár mindent ugyanúgy csináltam, ahogy évek óta szoktam, most egyik-másik sistergett. De aztán nem foglalkoztunk vele érdemben. Erre vasárnap este szétrobbant az egyik üveg.
Szerteszét volt a konyhában az üvegszilánk, és mindenhonnan folyt a bodzaszörp.
Iszonyat szerencsénk volt, hogy nem akkor történt, amikor ott ülnek a gyerekek asztalnál. Vagy hogy pont akkor éppen nem ültek ott, mert pont 7 körül történt, amikor vacsorázni szoktak. Milánnak tuti kivágta volna a szemét, mert pont ott történt, ahol ő szokott ülni. Egész takarítás közben csak az járt a fejemben, hogy milyen jó, hogy nem történt nagyobb baj, hogy milyen csúnya vége is lehetett volna a dolognak. Mit számít már az, hogy minden ragad a szörptől még sokadik felmosás után is!
A kisebb horderejű szerencse az, hogy még nem kerültek be a kamrába, a fölső polcra. Mert ha ott történik, akkor a kamrát kigányolni, na az nagyobb szívás lett volna...
És azt már nem is említem, mert teljesen érdemtelen, hogy a vadiúj terítőt sem terítettem még le az asztalra.
Szóval... valaki nagyon vigyázott ránk aznap este. Nem tudunk elég hálásak lenni! Legfőképpen azért, hogy a gyerekek nem voltak a közelben sem. A többi lényegtelen.
Szerda reggelre viszont szép kis hangyacsalád költözött a konyhába, és csak úgy masíroztak a falon szerteszét. 3 nap kellett nekik, hogy kiszimatolják, hogy itt bizony történt valami. Azóta a hangyainvázió meg lett szüntetve. Még aznap beszereztem egy friss hangyairtót, és ha a gyerekek nem táplálnák őket a székről mindenféle finomsággal, akkor híre-hamva nem lenne a kishangyáknak. Így azért egy-egy még áttrappol előttem a terasz felé menet.