Mi van?

Egyszer régen, még amikor Máté volt kicsi, azt hiszem, boltban voltam, és a szomszéd sorban volt egy kisebbségi család. Valamit mondott az anyjuk, a gyerek meg visszakérdezett, hogy Miiiii???? a nő meg kijavította: - Nem "mi?", hanem "mi van?". Akkor jót mosolyogtam ezen. 

Azóta lett pár gyerekünk, és az utóbbi időben nagyon rászoktak arra, hogy bármi is elhangzik zsigerből visszakérdeznek:- Mi? Mi van? 

Mindegyik. Marci is. Nem is azért szerintem, mert nem hallják, mit mondok, hanem már csak úgy ösztönből. 

3 gyerektől viszont folyton ezt hallani borzasztóan zavaró. Gyakorlatilag egész nap más sem megy, csak az, hogy mondok valamit, ők meg visszakérdeznek, mi van. Különböző stílusban tudják mindezt művelni, a még elviselhető, szinte már fel sem tűnőtől egészen a bicskanyitogatóan flegmáig. Ez főképp Mátéra jellemző. 

Feri egyszer, mikor nagyon bepipult a folyamatos mivanozásra, azt találta nekik mondani, amolyan leszoktatási szándékkal, hogy : mivan? nagy fejed van! 

Hahahahaaaa, meg ahogy azt ő elképzelte. :) Mert nyilvánvaló volt, hogy egy ilyen ziccert nem fognak ők sem kihagyni, és nem hogy leszoknának a mivanozásról, de most már meg is toldják egy nagyfejedvannal. Most már a saját szórakoztatásukra is mivanoznak, és nagyfejedvanoznak. Marci képes autótologatás és vasútépítés közben is azt motyorászni, hogy mi van? nagy fejed van. 

Ma délután Scooby Doo-t néztek a tévében. Nem figyeltem a sztorit, de az, amikor Scooby azt mondta, hogy mi van? , na ez nekem is megütötte a fülemet. Ki vagyok már hegyezve rá. 

Szóval Scooby mondja: - Mi van? 

Mire Marci a szőnyegről: - Nagy fejed van!

Már a tévének is visszabeszél. Nem tudom, ez e a történet legalja, vagy van még hová lefelé. :) De egyszer csak leszoknak róla, nem?

Focitábor

Huhhh.... eltelt. Ez az első ami eszembe jut róla. Szombaton reggel mi is útnak indultunk, hogy a hétvégére csatlakozzunk a  csapathoz. Időben indultunk, ( vagy nem eléggé, mert már így is dugulás volt az M7-en), persze 1 gyerekkel minden nagyon sima ügy. :) De legalábbis jóval egyszerűbb és gyorsabb. 10 órakor már a füredi focipálya szélén néztük a délelőtti edzést. Dögmeleg volt. Úgy sajnáltam szegény kölköket, hogy ott kell rohangálniuk a 40 fokban, de őket ez egy fikarcnyit sem zavarta ám. Mondjuk volt szünet, meg vízlocsolás, meg vödörbe dugták a fejüket, szóval tényleg készültek, erre nem lehetett panasz.

A fiúk mérsékelt örömmel fogadtak bennünket, épp csak odaintettek, hogy csá, kis unszolásra végül Milán csak odajött, és jól megölelgettük a sérült kismadarunkat.

Milán nagyon hősiesen viselkedett, látszólag jól tűrte, hogy nem focizhat ezer százalékkal, csak amolyan alibikapus lehet. Persze szomorú volt, de bátor. És legalább együtt volt a bandával. A nagy közös strandolást pedig nagyon élvezte.

Az nagyon jó volt, hogy szupermeleg idő volt az egész tábor alatt. Minden nap strandoltak a fiúk, és olyan jó most a Balaton vize... hmmm.... isteni.

A gyerek nagyon jól érezték magukat. Én, felnőttként, szülőként, hát... nekem néha már sok volt. Sok gyerek, nagy zaj, folyton túl kellett kiabálni 30 gyereket. Nagyon-nagyon fárasztó volt még az a 2 nap is, amit mi ott voltunk.

Kipában

A másik, hogy a tábor a zsidó szövetség üdülőjében volt, mert az edző ilyen kötődésű, bár ők nem tartják annyira szigorúan a vallást a hétköznapokban, de itt tud szállást intézni. Tehát minden, ami nem foci volt, leginkább az étkezés, és az ehhez kapcsolódó ritusok a zsidó vallás szerint zajlottak. Ami enyhén szólva sem volt zökkenőmentes. De végülis túléltük, a gyerekek sem haltak éhen, bár 2 este is előfordult, hogy a gyerekek 9-kor még nem kaptak vacsorát, mert 1 órás imádkozás volt evés előtt. Ez nekem már kicsit sok volt, bevallom, mert 2 órát fociztak kint a melegben fél6-tól fél 8-ig, és amikor visszajöttek,  akkor még  még másfél órát kellett várniuk, hogy kapjanak enni. Milánnak már esett le az asztalra a feje, olyan fáradt volt. Szóval, öööö.... én nem vagyok járatos a zsidó szokásokban, de aki az, az biztos tudja, hogy mennyi időt kell imádkozással tölteni, akkor miért nem időzítik úgy, hogy senki ne halljon éhen..... és ez még csak egy furcsaság volt... de mindegy. Tényleg. Túléltük, levontuk a tanulságot, és majd meglátjuk, hogy jövőre hogy döntünk a tábort illetően.


Szombat este, bár jól elhúzódott a esti vacsora-kívzjáték program, még lementünk levezetni a partra. Ekkor már jöttek a villámok Tihany felöl. Mire visszaértünk az üdülőbe, addigra már jó kis szélvihar támad. Le is tört egy faág pont előttünk, mielőtt beléptünk volna a kapun. Végül ennyiben maradt a vihar. Eső szerintem egy csöpp sem esett.

Gyerekborral)

Másnap nem mentünk fel a fiúkkal az edzésre, hanem a sétálni indultunk. Marci végig hisztizte az egész parti sétát gyakorlatilag szünet nélkül nyávogott és vergődött valamin. Tök mindegy min, mindig talált valami okot rá. Idegtépő volt. De legalább a Balaton szép volt :)

A napot, a hétvégét, a focitábort egy nagy közös fagyizással zártuk a Bergmann Cukrászdában. Olyan régen járunk már rendszeresen Füredre, és még sosem voltunk a Bergmannban, csak mindig mondtuk, hogy majd egyszer jövünk. Ez az egyszer, ez most jött el. Igaz, jó sokan voltunk, a nyugis kávézgatás és fagyizgatás most csak álom volt, de hát egyébként is csak álom, akkor is, ha csak a mi hármunk van velünk :) A hely viszont nagyon jóóóó!!! Finom fagyit ettek a gyerekek, és nekem a kávé is nagyon ízlett.

 A csapat már nem teljes. Néhányan már hazaindultak, vagy strandolni.

Utolsó csoportkép

Hajrá BMC!

A fiúk már Csopaknál úgy aludtak, mint akit fejbe kólintottak. Hulla fáradtak voltak a 4 nap után. Még azóta is pihenjük :)

Marci, az egyke

A Nagyok táborban. És bár Milán lába még mindig nem jó, így ő a nagy focizásokban nem vesz részt, de a kiegészítő bandázásokban igen, ami azért biztos kárpótolja kicsit. Nagyobb lett volna a bánata, ha Máté elmegy, ő meg itthon marad, és kimarad a buliból. Szerencsére jó időt kaptak ott a Balaton mellett, talán már túl jót is, bár a gyerekek a tapasztalatom alapján bírják a meleget, bármekkorát, bármeddig. Úgyhogy lehet strandolni ezerrel :) Holnap meg már mi is csatlakozunk a csapathoz. 

Olyan ez a tábor, meg maga a fociegyesület is, mint egy nagy család. A meccsek is, és most ez a tábor is inkább csapatépítő jelleggel működik, legyünk együtt, mi szülők is, a gyerekek is, az edzők is, töltsünk el pár napot jókedvűen vidámságban, és nem mellesleg legyen egy kis foci is. Hát ezért szeretünk oda járni, és nem valami csilivili nagy egyesületbe, ahol leordítják a gyerek haját, ha épp nem úgy lő, ahogy azt elképzelték onnan szélről. 

Marci pedig teljesen odavan. Tegnap nap közben még elvolt. Nem is voltak eszébe a fiúk, az valamennyire természetes neki, hogy ha nappal egyedül van itthon. De délutánra, estére teljesen megzakkant, hogy hol vannak a fiúk. 

Akkor kezdődött, amikor Feri hazaért. És szerintem neki az jött be a buksijába, hogy hékás, ha apa már itthon van, akkor már este van, el kell menni a fiúkért. 

Onnantól kezdve kábé percenként, nem túlzok, lehet még sűrűbben kérdezgette, hogy:

- Hol vannak a fiúk?

- Mikor megyünk értük?

- Most megyünk?

- Mikor jönnek haza? 

Ezeket váltogatta, és nemigen tartott szünetet a kérdések között. Aranyos volt persze, hogy így hiányolja a fiúkat, de közben meg ha itthon vannak, akkor meg halálra szekálja őket. Most meg teljesen el volt anyátlanodva. Vagyis testvéretlenedve. :) 

A legcukibb egyébként amikor elszontyolodik, és olyan marcisan megkérdi:

- Akkor én most itt maradtam egyedül? 

Másrészről viszont lubickol az egykeségében. hogy minden lehet úgy, ahogy azt ő akarja. Bár érdekes, hogy nagyon most nem is követelőzik, és abszolút együttműködő. Leszámítva azt, hogy tegnap reggel nem tudtam meggyőzni arról, hogy koszos a magyar meze, és visszavette a szennyesből. De ezt leszámítva tényleg nagyon klappolt minden, mondtam neki, hogy megyünk a biciklisbácsihoz, a postára, a könyvtárba, és mondta, hogy jó, menjünk. Nem variált, jött szépen, csinálta, amit mondtam. Itthon egész nap kis cuki volt :) Nem olyan vadállat, Már bocsánat, de tényleg olyan, mint amilyen szokott. Jajjj, miért nem tud mindig ilyen lenni? 

Amúgy meg nagyon fura, mert bár nem gyerekmentes a ház, de mégis szokatlanul nagy a nyugi. Marcival elolvasgatunk, eljátszogatunk, mesét nézünk, és el is telik a nap. De nincs az a folyamatos zaj, ami lenni szokott. Hogy valamelyiknek mindig van valami baja, valaki mindig összeveszik valakivel, valaki mindig sírva jön fel a kertből, meg hasonlók. Már-már természetellenes. :) 

Persze hiányoznak a nagyok, de csak azért nem vagyok szomorú miattuk, mert biztosra veszem, hogy csúcsszuperül érzik magukat Gyuriékkal. De este nagyon rossz volt benézni az üres szobájukba, és nem hallani a szuszogásukat... Csak Hulika feküdt ott árván Milán ágyán, mert őt nem vitte magával Milán. Azt mondta:

- Azt hiszem, ezt a pár napot ki fogom bírni valahogy Huli nélkül...

Nem tudtam meggyőzni róla, hogy nyugodtan viheti, nem lesz semmi baja Hulinak. Nem akarta. Lehet, hogy azért holnap csak beleteszem a táskámba, és elviszem neki, hátha mégiscsak jól jönne neki. 

Micsoda fociiiiii

Szerintem nem volt ember tegnap délután, aki ha csak tehette nem nézte, nem követte valamilyen formában a magyar-portugált. Volt? Na, ugye, hogy nem. :) 

Hogy mennyire őrület van, azt az is mutatja, hogy a tegnap délutáni évzárót a délután 5-ről előrébb hozták 4-re, hogy senki le ne csússzon a meccskezdésről. 

A tanévzáró megtörtént. Tűző napon ácsorogtuk végig a szerencsére rövid műsort és igazgatói beszédet. ( Tavaly mondjuk szélvihar volt, annál már ez a meleg is jobb) Szerencsére a gyerekek jutalmazása már osztályonként történik, nem kell kivárni, amíg minden dicséretes kivonul, megtapsoljuk, átvesz, kezet fog. Így kicsit pörgősebb. 

Máté végül egy kisebb hullámvölgy után, ami olyan március-áprilisra esett, egész szépre hozta a bizonyítványát,  négyes-ötösök, és egy elismerő oklevelet is kapott a kultúrális tevékenységéért. 

Aztán mindenki rohant haza, vagy valahová, mert hát kezdődik a meccs!!!!! 

Hihetetlen ül megmozgatja most ez az embereket. Még az eddig érdektelenek is érdeklődni kezdtek, akárkivel beszélünk, találkozunk, nem telik el két perc és máris a fociról beszélünk, hogy láttuk-e, hogy milyen volt, és a fiúk, és az este... húúú meg haaaa. Az évzáró előtt a teremben is ez volt a téma, pedig 4 anyuka és 2 tanítónő beszélgetett :) Ez azért mutatja, hogy mennyire hatalmas az őrület! Meccsnapokon még a mi kis mikrokörnyezetünkben is mindenki piros-fehér-zöldben pompázik, nemzetiszín csíkkal az arcán, és még a játszótéren is úgy köszönünk el egymástól, hogy sziasztok, és hajrá Magyarok! Jó ez, nagyon jó!

És hát méltán nagy az ünneplés, hiszen csoportelsőként jutottunk tovább tegnap este az Eb nyolcaddöntőjébe, ami fantasztikus eredmény! 

Zseniális meccs volt a tegnapi, mi szuperül játszottunk, a portugálok a 3 góljuk ellenére nem tetszettek. Én sokkal parádésabb játékot vártam tőlük, még akkor is, ha teszem azt, akkor kikapunk. Nem lett volna szégyen az sem. De ez a ténfergés, amit tegnap csináltak a pályán, az olyan kiábrándító volt. De mindegy is. A lényeg, hogy még mindig van kiért szurkolnunk! 

És az éjjel még mindig nem ért véget! :)

A nagy "vegyünk fel szürke macinacit" mozgalom hatására mi is előkerestük az itthon fellelhető összes szürke melegítőnadrágunkat. Máté már a kezdeményezés előtt is mondogatta, hogy nekünk is van Királyos nadrágunk, csak nem találtam. Végül mindenkire jutott :) 

Van még 2db  másfél-2 évesre való, ha valakinek éppen ilyenre van szüksége, az jelentkezzen bátran! 

A fiúk teljes lázban égnek, és annyira jó, hogy amikor játszanak, akkor már nem Messit, meg Ronaldót mondanak, hanem Fialát, Guzmicsot, Szalait, és a többieket! 

"Király előre rúgja! Németh... passzol... Böde... Góóóólllll! "

Ez a MI csapatunk! Végre! 

M pedig focitáborba mentek reggel a fiúk. Nem mondom, hogy izgulok. Marci is csak kolbászol jobbra-balra, hogy mihez is kezdjen, pedig ilyenkorra, reggel 8-ra már legalább két vitán túl szoktak lenni, hogy mit nézzenek reggel, a tegnap esti meccs ismétlését, vagy nyuszit mesét. Most nézhetne azt, amit csak akar, de így már nem izgalmas. Most autózgat a szobában, közben azt mondogatja, hogy "most focitáborba megyek". 

Remélem feketére barnulva, de így egyben fogom őket visszakapni :) 

HAJRÁ, MAGYAROK! 

MiniBalaton

Nyárnyitó, strandnyitó, 2 napos (igazából másfél) mini balatonozáson voltunkk a múlt hétvégén. És végre-végre jó idő is volt, strandolni is tudtunk, amit Marci már hetek óta emleget, hogy menjünk strandolni, és a víz is most pont jó volt, se nem hideg, se nem meleg, jó volt belemenni, benne lenni. Szóval tényleg klassz volt. 

Feriék szombat délelőtt játszottak egy sportcsarnokban. Régebben még az üdülőtelep betonpályáján nyomták, de már tavaly sem vállalták azt be. Értem én, hogy focizni nem annyira jó azon a vacak pályán, de nekünk, nézőknek, pláne a gyerekeknek sokkal jobb volt ott, mert míg a felnőttek játszottak, addig lehetett ott sertepertélni. Meg hát mégiscsak kint voltunk a levegőn, nem egy büdös sportcsarnokban. A délelőtt így elég lassan telt, Marci a végére már eléggé el is veszítette a türelmét, mert persze alig aludt az autóban reggel, ott meg már nyilván nem lehetett. De aztán átlendült a holtponton, és amikor már a strandra mentünk, akkor már minden heppi volt. 

Persze reggel mindenki magyar mezt vett fel, hiszen este volt az Izland-Magyar. Húúú de izgalmas volt! Rongyosra izgultuk magunkat a sörsátorban. Volt is nagy öröm, amikor megszületett végre az a fránya egyenlítő gól. Megérdemeltük! Nem lett volna igazságos, ha kikapunk. 

Zsírosdeszkával

Habtestű a habokban

Meccs után még belefért egy sétányséta, egy csavarosfagyi, és egy kacsanézés. Most voltak kiskacsák. És Feriék a strandon, a nádasban, kishattyúkat is láttak Marci nagy örömére. 

Hajrá Magyarok!

Nem, ez még nem az EB-kupa :)

Másnap sajnos már nem volt strandidő :( Pedig belefért volna még egy jó adag pancsi, és napfürdő. Így maradt egy kis baráti bandázás Balatonakarattyán és Kenesén a parton. 

A lábáztatásból persze az lett, hogy Marci derékig vizes lett és kisgatyában fejezte be a bulit. 

Nem látszik jól, de Keneséről pont szemben látszik a Tihanyi-félsziget, mintha igazi sziget lenne. Nekem ez nagyon érdekes volt. :)

Ma évzáró. Ma focimeccs. Holnap pedig focitáborba mennek a fiúk, ottalvósba, a változatosság kedvéért Füredre. Had ne mondjam, hogy tiszta para vagyok miatta, pedig tudom, hogy jó helyük lesz, hogy vigyáznak rájuk, hogy imádják őket, meg hogy csak pár nap az egész, mert vasárnap már vége is, de akkor is... és még csomagolni is kell. 

Bográcsozós osztálybuli

Dübörög a nyári szünet. 

Bár évzáró még nem volt, majd csak szerdán lesz, a múlt csütörtökön megtartottuk a suliudvaron a tavaly hagyománnyá váló osztálybulit, bográcsozással, focizással, beszélgetéssel, vidámkodással. 

Ahogy tavaly is, idén is készültünk a gyerekeknek egy kis meglepetéssel. Pár anyukával,  Angéla nénivel és Mariann nénivel kiegészülve, betanultunk egy táncot. Minden technikai részletet, a zenét és a koreográfiát Mariann néni talált ki, és ő is tanította be nekünk. Nem volt egyszerű, mert bár időben kezdtük a tanulást, de nagyon nehéz volt összeegyeztetni, hogy ki mikor tudna próbára jönni. Pláne úgy, hogy elvileg a gyerekek nem is tudhattak róla. Végül már annyira a nyakunkon volt a "nagy nap", hogy az utolsó két hétben már muszáj volt együtt próbálni, és ha nehezen is, de megoldottuk, hogy egyszerre legyen jelen mind a 8 anyuka. Persze az, hogy táncolni fogunk hamar kiderült, pláne, amikor hazaállítottam egy pergőfogó igazi néptáncos szoknyával. :) Szóval csak félig lett végül meglepetés, de sebaj. 

Húúú, nagyon izgultunk. De végül egészen jól sikerült a fellépés. bár az utolsó pillanatban mégsem az udvari kőszínpadon roptuk, hanem a tornateremben, mert a színpad talaja nagyon rossz, és balesetveszélyesnek ítéltük. 

Aztán a gyerekek is készültek meglepivel, mert elénekelték a "Legyetek jók, ha tudtok"-t. Máté persze nem látszik, de ott áll a hátsó sorban narancssárga tornacipőben. :)


A meglepetések délutánja volt ez, mert Mariann néni is készült egy videóval, amiben összeválogatott fényképeket a gyerekekről, és hogy mi mindent csináltak az idén. Nem unatkoztak, azt mondhatom. :)
Jajjj, olyan jól telt a délután, nehezen szedtük össze magunkat, amikor mennünk kellett, pedig így is legalább 1 órát ráhúztunk még valahogy az eredeti 8 órára. Angéla néni valamit beszélt a portás nénivel, hogy mit?

Egy kis retroautózással zárult a nap. :)

Gondolkodunk, hogy a nagy sikeren felbuzdulva egy évnyitó bográcsozást is tarthatnánk :) 

Hát így zártuk mi a 2015/2016-os tanévet, viszlát második osztály, jövőre harmadikban találkozunk!

( leszámítva az esetleges nyári együttbandázásokat)

A Meccs

Nem lehet, hogy ne említsem meg, a tegnapi focimeccset,  már csak azért is, hogy emlékezzünk rá majd sok év múlva is, (pláne ha megint 40 évet kell várni az ismétlésre, irgumburgum), hogy mennyire jó volt, amikor hosszú idő után végre megint sikeres volt a magyar válogatott. 

Hát nyertünk, kéremszépen, de még hogy! Csak nem volt hiába az egész napos fociláz, csak átment ilyen messziről is, annak a sok-sok magyarnak a győzni akarása. 

Szerintem tegnap nem volt ember, aki ne beszélt volna a meccsről. Az oviban, az iskolában is ez volt a téma, úgy búcsúztunk el óvónéniktől, tanítónéniktől, hogy " Viszlát! Hajrá, Magyarok!"

Délután a korábbi úszásra mentünk, hogy hazaérjünk a meccsre. A fiúk mind a hárman focimezben, az ovisoknak piros-fehér-zöld csík is került az oviban az arcukra :) Nyilván megmosolyogtak minket, ahogy vonultunk végig a városon, a kemény mag :) 

Nem tudom, van-e még egy olyan sport, vagy bármi, ami így össze tudja kovácsolni az embereket, mint a foci. Amikor az ismeretlenekből is ismerős lesz, az ellenségből is barát, mert nem számít, hogy ki a fradidrukker, ki az újpestes, most egy csapatért dobog a szívünk. 

Ahogy így mentünk a 3 magyarmezessel, csomó ember ránkköszönt, hogy " Hajrá, Magyarok", vagy ha nem is szóltak a fiúkhoz, akkor is ott volt egy cinkos összekacsintás, egy orr alatti mosoly. 

Fél 6-kor tömve volt hazafelé a villamos. Mondta is Milán, hogy biztos, mindenki megy haza meccset nézni. :) 

- Csak apa nem jön haza.- mondja szomorúan

- De, apa is jön!- mire felvidul a képe. 

Aztán a meccs... persze a Himnuszon mindig bőgök, aztán meg sopánkodom, hogy milyen jó lenne ott ülni a lelátón... Hát én nagyon izgultam... voltak részek, amikor nem is bírtam nézni. 

De hát a lényeg, hogy nyertünk!!!! Oké, a háborút még nem nyertük meg, de ez a csata már a miénk! 

És az éjjel még nem ért véget :) Szombaton folyt.köv. Mi akkor is mezben fogjuk nyomni egész nap, hátha bejön még egyszer :)

Utolsó

Utolsó nap mentünk ma Milánnal az oviba... utoljára megyek ma délben érte... utoljára fordulok be a a folyosón balra, a Csillag csoport felé... nem kell már többet felnéznem a kapuból az ablakukba, hogy be van-e már húzva a függöny, vagy ki van-e már húzva, vagy hallatszik-e ki valami a csoportból. Nem kell, de biztos föl-föl fogok pillantani eztán is, ősszel is, és amíg csak Marci ovis lesz. 

Hiányozni fog! 

Nem vagyok jó búcsúzó, ezért nem is búcsúztunk el igazán sem az óvónéniktől, sem az ovitól, hiszem fogunk még erre járni, még ha az nem is lesz már soha olyan, mint az elmúlt 3 év. De magunkkal visszük a szép emlékeket, a rengeteg dalt, amit tanultak, amit Milán folyton énekelget jövet-menet. 

Tegnap is mentünk a buszmegállóba, és közben a "Kassai szőlőhegyen két szál vessző"-t énekelgette. Mondta, hogy ahogy elmentünk az ovi mellett, eszébe jutott, hogy Szilvi nénivel ma milyen jót beszélgettek a fociról, és hogy mindig úgy van, hogy amikor eszébe jut Szilvi néni, akkor jön valami ének a szájára. :) Hát nem édes :)

Összeszedtem pár akkor és most-ot. 

Így indultak oviba annak idején, 2013. szeptemberében. Máté a nagycsoportot kezdte akkor, most meg tessék... ma ő is befejezte a 2. osztályt. 

Az első kézmosás az első napon. És az utolsó napon, ma reggel. (Remélem mosnak még ma kezet, nem a reggeli volt az utolsó kézmosása :) ) 

 Itt jobban látszik, hogy majdnem hónaljig ér neki a csap... Most pedig már kilóg a tükörből is.

Akkor 98/104-es ruhákat hordott, most 122-128-ast. 

Akkor 23-as volt a lába, most 30-as. 

Akkor 15 kiló volt, most 22. 

Ami nem változott, az a fogak száma. Még mindig nem esett ki egy foga sem!!!!
És a nyuszika (becsületes nevén: Huli) is végigdolgozta Milánnal az ovis éveket. :)

Ma reggel.

Mátéval ma reggel. Vajon hány tanév erejéig leszek még én a nagyobb?

Mátékás

Marcis

3...2...1... azaz káció, akáció, Vakáció!!!!

Amiből 2 már majdnem eltelt... Ennyi van még vissza a tanévből vasárnapi állás szerint. A mai szerint már csak a holnap van... Az iskolában is szép lassan kikerülnek az utolsó betűk is a faliújságra. 

Bár holnap még mennek az ovisok is oviba, és iskolába is be kell még menni, de nagyon vakációszagú már minden. 

A nagycsoportosok múlt pénteki búcsú városligetezését elmosta az eső. Vagyis akkor épp nem esett, de nem mertük megkockáztatni, hogy a fejünkre szakadjon az ég a liget közepén. De nem búsúltak, mert helyette piknikeztek a csoportban, bunkert építettek a sarokban, szóval így is klassz volt. 

Ma virággal búcsúztunk az óvónéniktől. Igaz, holnap még megy Milán, de Szilvi néni már nem lesz holnap. Hát... mit mondhatnék... még szerencse, hogy Marci még jár egy darabig oviba. 

Az iskolások pénteken osztálykirándulni voltak a Börzsönyben, Szokolya mellett egy Kacár-tanya nevezetű helyen. Szerencsére mire kiértek, addigra a nap is kisütött, és szuperül érezték magukat. Kenyeret sütöttek, patkót kovácsoltak, és csuprot formáztak, és persze rohangáltak, fociztak, és jól elfáradtak. Csodaszép hely ez a Börzsöny. Mi kevéssé ismerjük, pedig nincs messze tőlünk. Most, hogy már minden gyerekünk belenőtt a túrázásba, lassan el is kezdhetjük felfedezni. 

Ma a Vendéglátóipari Múzeumba mentek, és valami csokit fognak csinálni. Ennek örömére ma fél8-ra, ismétlem FÉL8-ra kellett iskolába menniük, mert 9-kor már ott kellett lenniük a múzeumban. Biztos klassz volt, tavaly is voltak, akkor azt hiszem fagyit csináltak. De így utolsó előtti nap egy fél 8-as érkezés.... eléggé anyagyilkos.  Holnap még egy búcsúfagyizás, és slusszpassz... ennyi volt a 2. évfolyam. Az évet, ahogy tavaly is, egy nagy közös bográcsozással zárjuk a suliudvaron. Mert megérdemeljük. :) Meglepetéssel is készülünk a gyerekeknek, ami már csak félig meglepetés, de azért nem tudnak még mindent. ;-)


Amúgy meg... zajlik a foci Eb. Ma foci mezben mentek a gyerekek oviba. Magyarban, természetesen. Nem ők voltak az egyedüliek. :) Tegnap a csillagosok egy hatalmas térképet terítettek ki a szőnyegre, és megnézték rajta, hogy a résztvevő  országok hol is vannak a mi Európánkban. Milán azt mondta, nagyon jó nap volt a tegnapi, mert egész délelőtt a foci eb-ről beszélgettek Szilvi nénivel. ( az ő fia is nagy focista, úgyhogy ő is képben van valamennyire.)
Hát nagy lázban égünk, és nagyon szurkolunk! Reméljük a fiúk is érzik ezt odakint! :)

Ovis kirándulás a Tarzan parkba

Szerda délelőttre Milánék kirándulást terveztek a Tarzan-parkba. Mi még nem voltunk ott sosem, de mindig terveztem, hogy majd egyszer elmegyünk a fiúkkal, de Marci kicsisége miatt mindig tolódott. A hely tulajdonképpen egy nagy játszótér, de pont olyan, ami igazán hiánypótló szerintem nem csak mifelénk, hanem úgy általában, vagyis telis-tele van mindenféle várakkal, hajókkal, indákkal, ahová fel lehet mászni, át lehet mászni, és persze jóóó magas csúszdákban végződnek ezek a várak. Szóval igazán nagyfiús hely, meg nagylányos is persze. Lehet mászni, mászni, mászni, kapaszkodni egyre feljebb. Nagyon-nagyon jó! A dolognak csak annyi a szépséghibája, hogy fizetős a hely, ( nemolcsó) és a jegyek 4 órára szólnak. 

Van egy vizes blokk is, ahol fürdőruhára vetkőzve lehet spriccelni, vízsugárban szaladgálni, de ezt most kihagytuk az ovisokkal, mint ahogy kihagytuk a homokbányás sárbandagonyázást is, erre most nem nem voltunk igazán felszerelkezve. Ezt a sarazást pedig bizonyára nagyon élvezték volna :) 

De így is nagyon élvezték. 

Jó sok csoport volt, néha össze is keveredtünk egyikkel-másikkal, de a gyerekek mindig nagyon szépen betartották a szabályokat, és a megbeszélt játékokon maradtak, nem mentek el máshová, nem kóboroltak, és mindig mindegyik jött szépen táskátvenni, sorbaállni amikor szóltak nekik az óvónénik, hogy "Csillag csoport sorakozóóóó!" Szóval nagyon ügyesek és szófogadóak voltak! 

Sokkal, sokkal több időt el lehetett volna még itt tölteni, mint amennyire most lehetőségünk volt. Mivel a hely csak 10-kor nyitott, így nem is tudtuk még azt a 4 órát sem kihasználni, ami a jegyhez járt. De a gyerekek így is nagyon élvezték, és nagyon elfáradtak. A buszon hazafelé már mindenki csak kókadozott. 

Milán nem volt a legjobb formájában aznap sajnos, előző nap még betegeskedett, de azt mondta, hogy azért jó volt, hogy elmentünk. Igaz, a végére nagyon megfájdult a feje, így megvártam, amíg bekapja az ebédjét, és hazahoztam aludni. 

Jajjj, egyszer mindenképpen el kell mennünk az fiúkkal, csak Marcinak szerintem még mindig nagyon nagyok ezek a mászóvárak.... Vannak kisebbek is persze, kisebb gyerekeknek valók, de nehezen tudnám rábeszélni a nagyokat, hogy a kis hajóra másszanak fel, ne a nagyra. Na majd meglátjuk.