Délután Zakopanéban

Ahogy elfoglaltuk a szobánkat, kicsit szusszantunk, megnéztük, meddig kapunk vacsorát, és már ott sem voltunk. A délutánra nem terveztünk már komolyabban semmit, úgy gondoltuk, besétálunk a centrumba, (az is jó messze volt), körbenézünk, pénzt váltunk, ilyesmi. Az igazi nagy hegyi túrát másnapra terveztük. 

A hotelünk a város szélén volt, egy sípálya mellett, a Nosal hegy lábánál. Később, este, mikor a másnapi túra útvonalát keresgéltem akkor láttam, hogy a Nosalra egy nagyon rövid, bemelegítő túra vezet fel, másfél óra oda-vissza csupán, és pont ilyen megérkezős napokra ajánlják, hogy egy kicsit kedvet kapjon az ember az hegyekhez, ha eddig nem lett volna. Akkor még azt gondoltuk, hogy majd meglátjuk, hogy vasárnap délelőtt belefér-e még.

A központ felé menet jól kibámészkodtuk magunkat, szép őszi idő volt, friss levegő, szuper :) Nem tudtuk pontosan mennyit kell mennünk, de mire elértük a sétálóutcát, mentünk vagy háromnegyed órát. A sétálóutcán rengetegen voltak, és hát... javarészt magyarok. Zavart is egy kicsit, hogy bármerre fordulunk mindenhol magyar szó jut a fülembe. Ha bekötött szemmel ledobtak volna a utca közepén, akkor akár azt is hihettem volna, hogy Magyarországon vagyunk, mert 10-ből nyolcszor magyarokat hallottam, és csak kétszer valami mást. Nehezen tudtam ettől elvonatkoztatni. 

Végigmentünk a sétálóutcán, nézegettük az árusokat, gyönyörködtünk a kézműves portékákban, magunkba szippantottuk a kis sajtos kocsik felől jövő fincsi sajtszagot. Hmmmm, nyami-nyami. Hogy mi értelme egyébként 10 méterenként lerakni egy ilyen sajtospultot, plusz az utca túlsó végén egész sorok vannak a sajtárusoknak, de mindegyik ugyanazokat és többé-kevésbé ugyanannyiért árulja. De biztos oka van ennek. Ha más nem, akkor az, hogy amíg elmész 20 sajtoskocsi mellett úgy hogy nem veszel semmit, addigra a 21-diknél már beadod a derekadat és veszel valamit. 

Sajtos kocsi

Mivel eléggé utolsó pillanatos szervezés volt ez az utazás, így nem nagyon készültem fel előre, hogy mit is nézzünk meg, vagy mit csináljunk, és amit olvastam, javarészt azt is elfelejtettem, mert számomra megjegyezhetetlenek ezek a lengyel nevek. De annyi azért megmaradt, hogy a sétálóutca végéből indul a várossal szemközti dombra, a Gubalowkára ( így volt írva, amúgy 1123 méter magas, szóval magyar viszonylatban már erősen hegy) egy sikló. 

A városban egyébként egész sűrűn vannak jegyautomaták, ahol meg lehet váltani a jegyet a siklóra, (és a Kasprowy Wierchre felmenő kabinos felvonóra is, ahol iszonyú sor szokott lenni. ) de mivel egészen a bejáratig nem tudtuk, hogy felmenjünk-e, mi nem vettünk automatás jegyet, hanem sorbanálltunk. Szerencsénkre csak páran álltak előttünk, nem volt semmi fennakadás, és már fenn is voltunk a siklón. 

A siklózásról nagyon jó emlékeink vannak, bár nem mostanában utaztunk rajta utoljára, hanem évekkel ezelőtt még Bergamoban, meg az előtt Nápolyban. Majdnem Barcelonában is siklóval mentünk fel a Montjuicra, de éppen siklópótló busz járt helyette. Szóval Bergamo, még 2009-ben. Szégyen, nem szégyen, de a Budavári Siklón még nem ültünk sosem. :(

A siklóval pár perc alatt fenn voltunk a hegyen, és már a fölfelé vezető úton is végig szép rálátásunk volt a szemközti hegyvonulatra, de fenn még jobb, még szebb, még nagyobb volt minden. Még úgy is, hogy sajnos megint ködös és felhős lett a hegyek teteje, így igazi magasságukban nem láttuk őket. Az őket körülvevő felhőktől és tejföltől viszont nagyon kísérteties látvány volt, olyan borzongató, de jó értelemben. Ha nem fúj volna odafönn a szél, és nem fáztam volna annyira, akkor lehet, hogy sosem jövök le onnan, csak ülök, és nézem a hegyeket, amire számtalan kilátóterasz, büféterasz, és ilyen-olyan kiszökellés áll rendelkezésre.

Fönn egy komplett szórakoztató központ van, számos sípályával, felvonókkal, de van bobpálya, kalandpálya, mászófalak, lehet lovaskocsizni, folytatni a lent megkezdett bazározást, és büfézést. Hamisítatlan magyar kürtőskalácsot is lehet ám kapni. :) A fiúk már felvásároltatták volna a fél bazársort, ha ott lettek volna :)

Sétáltunk egy rövidet oda-vissza a sétányon, de annyira nagyon fázott a kezem, és az idő is telt, és hát már éhesek is voltunk, úgyhogy mikor már kellően átfáztunk és kibámészkodtunk magunkat, akkor gyalog indultunk el lefelé. Nem lett volna nehéz pálya, nem is volt az tulajdonképpen, de mivel a megelőző napokban itt is sokat esett, csupa merő sár volt az egész út. Szerencsére a kiálló fagyökerek nagy segítségünkre voltak a haladásban. Meg hát gyerekek nélkül azért könnyebb volt. Bár ez az út még egész gyerekbarát is lett volna sár nélkül, de sárral együtt már nem annyira. Néhol én is eléggé féltem, hogy eltanyálok, a gyerekek biztos csak csetlettek-botlottak volna.

Egy sikló föl, egy sikló le

Frankón össze vannak hangolva, hogy éppen akkor legyenek ugyanott, ahol kettéválik a sín.

A Giewont csúcsa felhőben

A felhők fölött mindig kék az ég! :)

A hegyről leérve hazafelé indultunk, de út közben még elkortyoltunk egy-egy pohár forralt bort, és meleg sört.
Jól elfáradtunk mire visszaértünk a hotelbe. Kb. 10 km-t gyalogoltunk.
De másnap jött csak az igazi nagy túra!