Fölfelé és lefelé

A menedékháznál nem időztünk végül olyan sokat. Bennünk volt a mehetnék, nem voltunk még elfáradva egyáltalán. Innen két út vezetett. Azt már levettem, hogy az általam kinézett jó kis tavas túra már csak elképzelés, és hogy totál nem ott vagyunk, ahol lennünk kéne, de már mindegy volt. Végülis nem teljesen tökmindegy, hogy milyen kaptatón mászunk fel? Hát nem? Szóval két út vezetett, az egyik föl a Giewontra, ami a lengyeleknél egy nagyon népszerű csúcs, évente és nyaranta rengeteg turista zarándokol fel a csúcsra, hosszú tömött sorokban. Még az sem tartja vissza őket, hogy a csúcsra vezető utolsó rész már csak egy keskeny egyirányúsított, vasláncos útvonalon tehető meg. Zakopaneból jól látható ez a keresztes csúcs, ami szinte hívogatja az embert. Nem csoda, hogy aki csak teheti nekivág.

A menedékháztól ez 2 óra 20 perc lett volna még, ami nem is tartott volna vissza annyira, mint amennyire ez a vasláncos történet visszatartott. Így ezen az úton nem mertünk elindulni. Pláne így télbe hajolva. Utólag meg pláne sőt. :)

Nekivágtunk hát a másik útnak, ami 1 óra 20 percre volt jelezve, 500 méter szintemelkedéssel.  Ez volt a Konrád-nyereg vagy valami ilyesmi.  Láttuk, hogy havas, de nem tudtuk, hogy mennyire, és mivel az út a távolban elkanyargott egy kisebb kiemelkedés mögé, nem is láttuk, hogy merre mennek az emberek. De rajtunk kívül még egész sokan ezt az utat választották.

Elindultunk fölfelé.

Oda megyünk, oda szembe.

Itt még vidáman és lelkesen.

Az út egy sima ösvénnyel indult, igaz, volt hó, meg annál nagyobb sár, de ennek hamar vége lett, és elkezdtünk felfelé haladni. Itt elkezdtek szétszakadozni az előttünk és utánunk lévők, volt ki leelőzött minket, volt, ki teljesen elmaradt. Mi csak haladtunk fölfelé, vissza-vissza néztünk, és csodáltuk a panorámát. Nagy hó volt, de nem volt járhatatlan, inkább csak az volt a nehéz, hogy alapból egy laza lépcsősor vezetne fel, kövekből, és a hó miatt nem nagyon látszott, hogy hol vannak a fokok, és jól meg is csúszósodott. 

A hó és a napsütés együtt, na az valami csodálatos :)

 Aztán egyszer csak valahogy, amikor magunk elé néztünk, nem visszafelé, akkor leesett, hogy azok a kis fekete pöttyök ott előttünk, azok emberek, és nyilván ott vezet az utunk. Szóval van még előttünk haladnivaló bőven. Ekkor én azért kicsit elbizonytalanodtam, hogy fel tudunk-e mi oda menni. Onnan lentebbről elég meredeknek látszott a part, szinte függőlegesnek. De Feri szerint persze, no para, mentünk hát tovább.

Végülis nem volt annyira vészes az út, kanyargott erre-arra, meg jó nagy hó lett ott a meredeken, de lehetett haladni. A cipőnk kicsit nedvesedett ugyan, de engem még nem zavart.

Egyszer csak egy fickó, aki lefelé jött, és komplett túrafelszerelése volt, nem úgy mint nekünk, nagy lendülettel belegázolt az ösvény melletti friss hóba, és egyszer csak megtorpant, és nagy hangon újságolta, hogy medvenyomot talált. Minden arrajárónak mutogatta. Mi már jó sok méterrel feljebb jártunk, amikor még mindig hallottuk, hogy kiabálja, hogy "Misa". Mi nem láttuk, de hát biztos az volt. Ez után már én is nyitott szemmel mentem, hátha én is észreveszek egyet, de csak zerge nyomokat láttam. Vicces volt, hogy nem szakadt be alattuk a keményre fagyott jégpáncél, hanem csak belenyomódott patanyomuk.

Legalább térdig érő volt a hó, de lehet hogy nagyobb is.

És akkor egyszer csak fönt voltunk!!!! Tulajdonképpen gond nélkül feljutottunk. 

Fönt pedig minden jégbe volt fagyva. A szél fantasztikusan szép jégkompozíciókat fújt, nagyon szép volt. Közben melegen sütött a nap, és olyan csönd volt, hogy hallani lehetett ahogy olvad a hó meg a jég. Tényleg!

 Ki is ültünk ott egy kis kőre, elmajszoltuk a sütinket és a kiflinket, és nem akartam onnan lejönni sosem. Kicsit vacilláltunk, hogy bevállaljuk-e még azt a 20 perces utat, ami az igazi Konrád-csúcsra vezetett, mi csak a Konrád-csúcs nyergénél voltunk, de ahogy néztük, hiába hogy nem tűnt messzinek, és nehéznek a táv, de nagyon csúszkáltak az emberek, így nem mentünk tovább fölfelé. Gondoltuk, lefelé is bőven elég lesz lejutni. És bőven elég is volt.

Kilátás sütievés közben

Tényleg nem akartam lemenni. Eléggé be is voltam parázva, mert ami felfelé nem volt olyan vészes, az lefelé irgalmatlan kegyetlen volt, és ezt már indulás előtt is sejtettem, hogy az lesz. 

Rögtön az elején túl kellett esnünk a nehezén, hiszen ez volt a legmeredekebb rész, csúszott mint a veszedelem, fölülről olyan volt, mintha függőlegesen csúsznánk lefelé a völgybe. 

Hát én nagyon féltem. Meg is álltam, hogy én innen képtelen vagyok lemenni, és hát... el is pityeredtem. De hát nyilvánvaló volt, hogy fenn nem maradhatok, szóval muszáj volt összeszednem magamat, és nekivágni. Az első sokk után jött még pár nehezebb szakasz, de az már meg sem közelítette ezt a felső részt. Ott sem haladtunk könnyen, és  ott is estünk-keltünk megszámlálhatatlanul, de ahogy egyre lejjebb értünk, egyre kevésbé féltem, hogy lecsúszom a szakadékba. Utána már attól féltem inkább, hogy úgy esek el, hogy ráesek egy kőre, vagy mit tudom én, kitöröm a lábam, szóval nekem az egész út lefelé egy rettegés volt. 

Az hogy csupa merő víz volt már a zoknim, a nadrágom, mindenem, az már tényleg mellékes körülmény volt. Az már csak lent zavart, amikor már nem féltem. 

Lefelé jövet nem is igen fényképeztünk. Először úgy terveztük, hogy a menedékházban majd iszunk valami meleget, de végül mire odaértünk, addigra túl voltunk a sokkon, a házban pedig olyan sokan voltak, hogy nem volt kedvünk beülni, inkább nyakunkba vettük a lábunkat, hogy minél előbb visszaérjünk a hotelbe, ahol vacsora és szauna várt minket. Hmmmm.... de jó is volt rá gondolni. 

Jó is hogy nem töltöttünk ott fent több időt, mert mire hazaértünk, az is volt majd' 2 óra hossza még a menedékháztól, és már be is sötétedett, mire hazaértünk. Jöhettünk volna Kuznicétől kisbusszal, de nem éltünk a lehetőséggel. Ezt fél úton Zakopane felé, amikor már a harmadik kisbusz ment el mellettünk,  azért már megbántuk kicsit. 

Kuznicében az is kiderült, hogy ha 20 méterrel arrébb sétálunk a felvonótól, és elmegyünk a sütödékig, akkor ott kezdődött volna az az út, ami a tóhoz vezetett volna, amit kinéztem. Hát ennyi. Ezt  a tónézést most bebuktuk :) De helyette megmásztunk egy brutál, havas hegyet. 

Utólag beírtam a runkepperbe, hogy merre jártunk, és 17,33 méter jött ki. Saccperköbö. És ezt olyan 7 és fél óra alatt tettük meg, és igazából olyan nagyon sokat nem is pihentünk, ülve meg pláne nem. 

De jó volt nagyon, igencsak elfáradtunk. Kipirosodott arccal vonszoltuk le magunkat az étterembe. Mint aki strandon volt egész nap. Másnap viszont... húúúú mekkora izomlázzal keltünk!

Szombat, a nagy túra napja

Még péntek este, vacsora után laptop elé ültem, és próbáltam kitalálni valami nem túl egyszerű, mert mégiscsak gyerekek nélkül vagyunk, tehát lehetünk bevállalósabbak, de azért el elviselhető túrát, mert hát túrailag azért nem vagyunk túl edzettek. Találtam egy is nagyon jó honlapot, magas-tatra.info, ahol minden fenn van, amit csak a Tátráról tudni lehet, és tudni érdemes. Na ebbe jól belemerültem, és találtam is nagyon jó túraleírásokat, ajánlásokat, és szépen meg is terveztem a másnapi útvonalat, ami nagyon jónak nézett ki, mert 3 állomásos volt, Király-púpi nyereg, ez egy hosszabb szakasz lett volna, olyan másfél órás, majd innen fél óra egy menedékház, és ha még van bennünk szusz és lelkesedés, akkor innen fél óra egy tó, majd vissza. 

Csakhogy, akkor este ez csak fejben dőlt el, és valamiért nem írtam föl sehová, másnap pedig hiába kerestem nem találtam. De nem éreztem gáznak, mert úgy voltam vele, hogy majd ha ott állunk a útvonaljelző tábla alatt, akkor majd meg fogom ismerni, hogy mi is volt az általam választott út. 

Így vágtunk hát neki a napnak :)
Milyen jóóóóó volt reggel 8-ig aludni!!!! Idejét sem tudom, mikor fordult elő ilyesmi. Marci rendszerint 6 körül kel, ha szerencsénk van, akkor fél7-ig békén hagy, de utána nincs kegyelem. Szóval kipihenten keltünk, és jól bereggeliztünk, beszéltünk a fiúkkal, akik hasonlóan jól aludtak, és már a pékségből mentek hazafelé. Nem nagyon hiányoztunk nekik.

A kinézett útvonal Zakopanetól nem messze, fél órás sétányira, Kuzinceből indult. Ide nem lehet autóval felmenni, az elágazás elején van egy hatalmas parkoló, ahol le lehet rakni az autót. Mi mondjuk gyalog voltunk, de vannak iránybuszok, meg lovaskocsik, amik felvisznek pár zlotyiért, de mi szívesen sétáltunk. Szépen sütött a nap, igazi kirándulóidő volt. Mire fölkaptattunk Kuzincébe, addigra meg is izzadtam a polárbéléses esőkabátomban. 

Kuznicébe felérve egy hatalmas sor végén találtuk magunkat. Innen indul ugyanis a kabinos felvonó, a itteni legnépszerűbb hegy, a Kasprowy Wierch (Gáspár-hegy) tetejére. Nem értem mondjuk mire föl ez a több tízméteres sor, mikor lehet interneten is jegyet venni előre, meg a városban is az automatákból, de végülis nekünk mindegy volt, mert mi nem terveztük, hogy ezzel mennénk. Viszont annyira elterelte a figyelmünket az egész, meg pont jött egy felvonó is, amit azért megcsodáltunk alulról, aztán megláttunk egy vízesést a közelben, és arra indultunk, közben megláttam egy mókust is, és szerettem volna lefényképezni a fiúknak. Szóval hirtelen ezer ingert ért egyszerre, és elfelejtettünk tudatos túrázóként viselkedni, csak úgy mentünk a többiek után.

A többiek viszont, mint utóbb kiderült nem oda akartak menni, ahová mi. A táblánál ugyan mondtam, hogy nekem nem ismerősek ezek a nevek, de volt ott egy másfél órás jelzés, hát elindultunk arra. Végül is mi vesztenivalónk lehet. :) 

Az első elágazásnál nem a Gáspár-csúcs felé indultunk, hanem egy szép nagyköves úton fölfelé. Menet közben még láttunk néhány felvonót föl meg le jönni. Lengyelországban az a szokás, hogy a Tátra Nemzeti Park területére csak egy jelképes belépő ellenében lehet belépni. (5 zolty) Ez kicsit fura először, de végülis érthető is, mert biztos ebből tudják finanszírozni az erdők, és a hegy rendbentartását, és az út elején még mobilvécék is voltak. És tényleg, egész úton nagy rend volt, és tisztaság. 

Az első része az útnak teljesen vállalható volt, bárkinek, gyerekeknek is simán. Köves út, majd erdei ösvény, majd egy hatalmas tisztás kis faházakkal. Gondolom itt birkák szoktak legelni, de most nem volt egy sem. Lehet, hogy már véget ért a birkalegeltető szezon?

 Ahogy haladtunk, úgy színes falevelek mellett megjelentek apróbb hókupacok is az út mellett. Furcsa volt. Nekem ilyenkor októberben még egyáltalán nem hiányzik a hó.

Aztán egyre magasabbra értünk, egyre keskenyebb lett az ösvény, egyre meredekebb lett az alattunk lévő szakadék, egyre havasabbak, nedvesebbek lettek a kövek, de azért nagyon élveztük. :)

Óóóó, és akkor egyszer csak a nagy magas fák közül kijutottunk a napfénybe! Előttünk volt egy menedékház, fölöttünk pedig egy csodaszép napfényes, de havas tetejű hegyvonulat. Megpihentünk kicsit a menedékház teraszán, tűzött a nap, nyári meleg volt. Jól esett a napba tartani az arcunkat. ( ha tudtuk vona mi vár még ránk eztán, akkor tovább is oda tartottam volna :) )

folyt. köv.

Délután Zakopanéban

Ahogy elfoglaltuk a szobánkat, kicsit szusszantunk, megnéztük, meddig kapunk vacsorát, és már ott sem voltunk. A délutánra nem terveztünk már komolyabban semmit, úgy gondoltuk, besétálunk a centrumba, (az is jó messze volt), körbenézünk, pénzt váltunk, ilyesmi. Az igazi nagy hegyi túrát másnapra terveztük. 

A hotelünk a város szélén volt, egy sípálya mellett, a Nosal hegy lábánál. Később, este, mikor a másnapi túra útvonalát keresgéltem akkor láttam, hogy a Nosalra egy nagyon rövid, bemelegítő túra vezet fel, másfél óra oda-vissza csupán, és pont ilyen megérkezős napokra ajánlják, hogy egy kicsit kedvet kapjon az ember az hegyekhez, ha eddig nem lett volna. Akkor még azt gondoltuk, hogy majd meglátjuk, hogy vasárnap délelőtt belefér-e még.

A központ felé menet jól kibámészkodtuk magunkat, szép őszi idő volt, friss levegő, szuper :) Nem tudtuk pontosan mennyit kell mennünk, de mire elértük a sétálóutcát, mentünk vagy háromnegyed órát. A sétálóutcán rengetegen voltak, és hát... javarészt magyarok. Zavart is egy kicsit, hogy bármerre fordulunk mindenhol magyar szó jut a fülembe. Ha bekötött szemmel ledobtak volna a utca közepén, akkor akár azt is hihettem volna, hogy Magyarországon vagyunk, mert 10-ből nyolcszor magyarokat hallottam, és csak kétszer valami mást. Nehezen tudtam ettől elvonatkoztatni. 

Végigmentünk a sétálóutcán, nézegettük az árusokat, gyönyörködtünk a kézműves portékákban, magunkba szippantottuk a kis sajtos kocsik felől jövő fincsi sajtszagot. Hmmmm, nyami-nyami. Hogy mi értelme egyébként 10 méterenként lerakni egy ilyen sajtospultot, plusz az utca túlsó végén egész sorok vannak a sajtárusoknak, de mindegyik ugyanazokat és többé-kevésbé ugyanannyiért árulja. De biztos oka van ennek. Ha más nem, akkor az, hogy amíg elmész 20 sajtoskocsi mellett úgy hogy nem veszel semmit, addigra a 21-diknél már beadod a derekadat és veszel valamit. 

Sajtos kocsi

Mivel eléggé utolsó pillanatos szervezés volt ez az utazás, így nem nagyon készültem fel előre, hogy mit is nézzünk meg, vagy mit csináljunk, és amit olvastam, javarészt azt is elfelejtettem, mert számomra megjegyezhetetlenek ezek a lengyel nevek. De annyi azért megmaradt, hogy a sétálóutca végéből indul a várossal szemközti dombra, a Gubalowkára ( így volt írva, amúgy 1123 méter magas, szóval magyar viszonylatban már erősen hegy) egy sikló. 

A városban egyébként egész sűrűn vannak jegyautomaták, ahol meg lehet váltani a jegyet a siklóra, (és a Kasprowy Wierchre felmenő kabinos felvonóra is, ahol iszonyú sor szokott lenni. ) de mivel egészen a bejáratig nem tudtuk, hogy felmenjünk-e, mi nem vettünk automatás jegyet, hanem sorbanálltunk. Szerencsénkre csak páran álltak előttünk, nem volt semmi fennakadás, és már fenn is voltunk a siklón. 

A siklózásról nagyon jó emlékeink vannak, bár nem mostanában utaztunk rajta utoljára, hanem évekkel ezelőtt még Bergamoban, meg az előtt Nápolyban. Majdnem Barcelonában is siklóval mentünk fel a Montjuicra, de éppen siklópótló busz járt helyette. Szóval Bergamo, még 2009-ben. Szégyen, nem szégyen, de a Budavári Siklón még nem ültünk sosem. :(

A siklóval pár perc alatt fenn voltunk a hegyen, és már a fölfelé vezető úton is végig szép rálátásunk volt a szemközti hegyvonulatra, de fenn még jobb, még szebb, még nagyobb volt minden. Még úgy is, hogy sajnos megint ködös és felhős lett a hegyek teteje, így igazi magasságukban nem láttuk őket. Az őket körülvevő felhőktől és tejföltől viszont nagyon kísérteties látvány volt, olyan borzongató, de jó értelemben. Ha nem fúj volna odafönn a szél, és nem fáztam volna annyira, akkor lehet, hogy sosem jövök le onnan, csak ülök, és nézem a hegyeket, amire számtalan kilátóterasz, büféterasz, és ilyen-olyan kiszökellés áll rendelkezésre.

Fönn egy komplett szórakoztató központ van, számos sípályával, felvonókkal, de van bobpálya, kalandpálya, mászófalak, lehet lovaskocsizni, folytatni a lent megkezdett bazározást, és büfézést. Hamisítatlan magyar kürtőskalácsot is lehet ám kapni. :) A fiúk már felvásároltatták volna a fél bazársort, ha ott lettek volna :)

Sétáltunk egy rövidet oda-vissza a sétányon, de annyira nagyon fázott a kezem, és az idő is telt, és hát már éhesek is voltunk, úgyhogy mikor már kellően átfáztunk és kibámészkodtunk magunkat, akkor gyalog indultunk el lefelé. Nem lett volna nehéz pálya, nem is volt az tulajdonképpen, de mivel a megelőző napokban itt is sokat esett, csupa merő sár volt az egész út. Szerencsére a kiálló fagyökerek nagy segítségünkre voltak a haladásban. Meg hát gyerekek nélkül azért könnyebb volt. Bár ez az út még egész gyerekbarát is lett volna sár nélkül, de sárral együtt már nem annyira. Néhol én is eléggé féltem, hogy eltanyálok, a gyerekek biztos csak csetlettek-botlottak volna.

Egy sikló föl, egy sikló le

Frankón össze vannak hangolva, hogy éppen akkor legyenek ugyanott, ahol kettéválik a sín.

A Giewont csúcsa felhőben

A felhők fölött mindig kék az ég! :)

A hegyről leérve hazafelé indultunk, de út közben még elkortyoltunk egy-egy pohár forralt bort, és meleg sört.
Jól elfáradtunk mire visszaértünk a hotelbe. Kb. 10 km-t gyalogoltunk.
De másnap jött csak az igazi nagy túra!