Túl az első héten

Vagyis még csak Marci, mert egyelőre még csak ő durmol itt mellettem, a többiek délutánig keményen tolják. 

Milánék ma valami kertészeti kiállításon jártak a szomszéd kerületben. Valami kézműveskedéssel egybekötött lekvár és paradicsomkóstolás volt a program. Milán kijelentette:

- Paradicsomot én biztos, hogy nem fogok enni, mert attól hányok!

Említette ezt már itthon is, de hogy honnan vette? Nem tudom van-e összefüggés a kettő között, de mikor Milán pocakban volt, akkor voltunk épp Nápolyban és környékén, és én még életemben nem ettem annyi paradicsomot, és paradicsomos tésztát, mint ott és akkor, abból a tűzpiros, mézédes, messzire illatozó fajtából. Nyami-nyami, de finom is volt! Lehet, hogy már a hasamban belecsömörlött a paradicsomba? 

Marci nagyon ügyesen vette az első hét akadályait. A reggelek szinte simán mennek, nagy lökés az, hogy Milánnal együtt megyünk, nincs nyafogás, csak egy kis megszeppenés van még a csoportajtóban, de ez pillanatok alatt tova tűnik. 

Tegnap volt az udvaron egy pici pityergés, ami szerintem azért volt, mert Milánék az iskolaudvarra mentek, és így nem találkoztak úgy, mint azelőtt. De megszeretgették, megvígasztalták, nem volt vészes, állítólag. Viszont minden öltözésnél ő szépen összekészíti a hazamenős cuccát, meg még azt is, amit nem kell hazahozni. Beleteszi a kis szatyorjába, és szorongatja. Édes mókuskám! Ebéd után jön haza, és csak úgy röpül az ölembe, és csak bújunk, csak bújunk, csak bújunk. 

Mára azért már elfáradt. Ezt onnan gondolom, hogy ebédnél ráfröccsent egy korty víz a zoknijára, és sírva jött ki zoknit cserélni. Kicsit távolabb álltam, és csak hallotta, hogy Anyucika, anyucika!  Marcira nem pont az a jellemző, hogy egy kis vizes zokni miatt sírjon, aki akár nyakig sárosan és porosan is elfetreng egész nap az udvaron, és azt állítja, hogy " nem toszos ruhám". Szóval volt egy kis sírdogálás, de nem volt komoly. Jól sikerült az első hét szerintem. Vannak akik még sokat sírnak, akiket reggel hat lóval kell behúzni a csoportba, remélem mi ezt a rész kihagyjuk, és nem fog előjönni később sem, bár fel vagyok rá készülve, hogy nem lesz mindig ilyen sima menet, de azért nem bánnám, ha nagy sírások kimaradnának. 

Mátéék pedig ezerrel tolják már a második osztályt, egyelőre ismételnek matekból, volt írás, túl vannak az első hittanon, és az első angolon is. Az új angol tanítónénit kaptak, állítólag ez nagyon jó lesz. Kérdeztem Mátét, milyen volt, azt mondta nem tudja, mert egész végig csak angolul beszélt, és nem értettek semmit. De olyan mókás arccal mondta, széttárt karokkal, - Hát nem értettünk semmit! 

Később kiderült, hogy azért elmondta nekik magyarul is, hogy mit mondott. Viszont a fagyizó előtt, ahová napok óta úgy járunk, hogy na ez lesz a szezonzáró fagyizás, aztán mégsem az, parkolás közben csak hallom, hogy mondogatja, hogy " How are you today? " szóval máris több ragadt rá ez alatt az egy óra alatt, mint tavaly egész félévben. Meglátjuk. Ma reggel pedig egy szép angolos kiejtésű okéval távozott, amikor huszadjára bíztam rá, hogy az angolkönyvpénzt adja oda, a mappát tegye ki, azt a két becsomagolatlan könyvet, amit pedig eddig nem sikerült hazahoznia, azt legyen már szíves hazahozni. 

Szerdán és pénteken lesz szolfézsóra. A pénteki kiverte nála a biztosítékot, mert az üti a pénteki focit, hacsak el nem tették a focit máskorra. De megígértem neki, hogy majd kitalálunk valamit. 

Hát így vagyunk. 

Éljen a hétvége!