Mihály napi mulatság

Az oviban tegnap délután Mihály napi mulatság volt. A jeles alkalomra készült a folyosóra egy kis kiállítás, mindenféle növényekből, termésekből csináltak az ovisok figurákat. Egy részét ott az oviban készítették, de lehetett itthon is csinálni. Pénteken mondta is Milán, hogy ez a házi feladat, hogy csináljunk állatokat. Így aztán vasárnap este/késő délután, amikor hazaértünk Ózdról kitelepedtünk a konyhába, és nagy alkotásba kezdtünk. Máté és Marci is kivette a részét a munkából, nagyon lelkesen dolgoztak, és nagyon aranyos alkotások születtek.

A csiga a Marcié, a bagoly a Miláné, és Máté sünije.

Milán autója, Máté elefántja

Máté nyuszija

Hétfőn bevittük őket az oviba, és tegnap délutánra ott is figyeltek a kisszekrény polcán sok más egyéb alkotás között.

Nekem ez a töktacskó a kedvencem. :) Mellette Máté elefántja.

Szerencsére az időjárás kicsit megkegyelmezett nekünk, és bár néha jó hideg szél fújt, de legalább nem esett, mert a buli az udvarra volt tervezve. Rossz időben el is maradt volna az egész. Kár lett volna érte. 

A kezdésről sajnos lemaradtunk, mert Marcit így is ébreszteni kellett, pedig a tánciskolások adtak elő egy néptáncos egyveleget, de a kézműveskedésből és az egyéb játékokból kivettük a részünket, és toltunk talicskát, építettünk kukoricából házat, krumplit gurítottak a fiúk, szívószállal pakoltak szőlőszemeket, célbadobtak dióval, Máté csinált egy szép pókhálót, de a legeslegnagyobb sikere a kötélhúzásnak volt. Itt aztán volt minden, fiúk a lányok ellen, gyerekek az óvónők ellen, egyik csoport a másik ellen, mindenki mindenki ellen, abba se akarták hagyni, pedig a végén már mindenki a földön feküdt. 

A délután a szokásos közös táncolás zárta. A csillag csoportos lányok még szép kék szoknyát is vettek el, hogy hangulatosabb legyen a műsor. 

Jó mulatság volt :) Még úgy is, hogy én hullafáradt lettem a végére, mert valamelyik gyerek mindig elkódorgott valamerre, leginkább Milán, akinek mindig volt kéznél egy pajtása, akivel ment én csinált valamit, de aztán nem jött vissza a megbeszélt helyre, és hát Marci is eltéblábolt erre-arra. Szerencsére zárva volt az udvarkapu, szóval ki nem tudtak menni, de akkor is nehéz volt őket összevadászni annyi gyerek között. Na de hát... szép volt jó volt.

Hmm...

Eléggé kerekre nyitottam a szememet ma délután, amikor Máté olvasott a kisszobában, én pedig a ruhákat pakoltam be a szekrénybe. Épp a következő kupacért mentem, amikor azt hallom a kisszoba felől, hogy 

"te utálatos hülye!" 

Rá is pirítok rögtön Mátéra, hogy nonono, válogassa már meg a szavait, ha lehet, és inkább olvasson, ne a többiekkel foglalkozzon, mire néz rám bambán, hogy mi van???? Ő nem csinált semmit,  olvasott. 

Mondom, akkor miért hülyézik?

Hát a fenti sor benne van kérem a 2. osztályos olvasókönyveben, így kerek-perec, te utálatos hülye. Fehér Klára Csodálatos radírgumi című meséjében. 

Hát nem tudom... csak az én fülemet bántja a gyerek szájából ez a mondat? Még akkor is, ha ez egy irodalmi műben van, és a szövegkörnyezet szerint is csúnya dolog ilyet mondani a másikra. Vagy ez már a nevelési célzatú szövegválasztás, és ha majd ezt elolvassák a gyerekek, akkor nem fognak csúnyán beszélni? Nem lenne célravezetőbb, ha eleve nem adnánk a szájukba semmi olyat, ami nem oda való? 

Nem is olvastuk el többször. Remélhetőleg, holnap nem ettől a félmondattól fog zengeni a kiscsoport, mert Marci szívja magába az ilyesmit. Bár akkor mondhatom, hogy az iskolai olvasókönyvből tanulta.

Másik meccs

Ezúttal nem foci, hanem kézilabda. Ez eddig kimaradt az életünkből, de most pótoltuk.
A hétvégén Ózdon voltunk, és valamikor a hét közepén jött szembe velem a plakát, hogy szombat délután éppen otthon játszik az ÓKC a Lajosmizse ellen. ( NB I./B.)
Mivel a szokottnál később feküdtünk le ebéd után, így Marci még javában durmolt, amikor nekünk már indulni kellett, így ő most kimaradt ebből a buliból, és otthon maradt mamával, és ébredés után is szuperül elvolt.
Mi pedig remekül szórakoztunk a meccsen.
Az első percek után ugyan jobbnak láttuk átülni a szemközti oldalra, mert pont a helyi ultrák mögé sikerült leülnünk. Mikor elkezdték kipakolni a sípokat, dobokat, akkor rögtön érthetővé vált, hogy miért is volt abban a szektorban annyi üres hely. :)

Az első félidő java részében az ellenfél vezetett, de aztán a félidőt már vezetéssel zártuk, és a második félidőben sikerült még egy pár gólos előnyt szerezni. Én nagyon izgultam, szerintem nagyon izgalmas meccs volt. A fiúk is lelkesen tapsoltak, bár Milán a végére már elfáradt, mert már csak az órát nézte, hogy hogy vált. Gondolom a nagy zaj fárasztotta el idő előtt.
Végül megnyertük a meccset!

"Ajrá Tadi!"

Szombat délutánra megint Fradimeccsre mentünk, mert most még az időjárás is olyan meccsrejárós, meg az időpont is még gyerekbarát, este 6-kor hétvégén, szóval nem akartuk kihagyni. Máténak meg úgyis névnapja volt, és hol lehetne jobban ünnepelni, mint egy Fradimeccsen? A fiúk már nagyon várták. Marci konkrétan három napja hajtogatta, hogy "medünk meccsre?" Szombaton pedig már reggel hangoltak.

Most kicsit korábban sikerült kiérnünk, nem úgy mint a múltkor, végszóra, és volt még idő egy kicsit körbejárni, sétálgatni, bámészkodni fotózkodni. Sikerült elcsípnünk a Sast, és kaptunk zöld-fehér csíkokat is az arcunkra.

Marci volt az, aki már rángatott minket föl a lelátóra. Teljesen be volt zsongva. Aztán persze a meccs jó felét végig eszegette, kínlódta, hol egyikünket, hol másikunkat tolt arrébb, mindig helyet akart cserélni valakivel, mindig akart csinálni valamit. Most viszont többen voltak, mint a múltkor, és nem volt annyi helye, hogy sétálgasson, mászkáljon. De azért elvolt, folyton kereste a sast, pedig azt mondta fél tőle. De amikor szurkolni kellett, akkor lelkesen kiabált, abban nem volt semmi hiba. 

A meccs úgy-ahogy... volt egy potyagól, és sok kihagyott helyzet, de a fiúk élvezték, és tetszett nekik, bár jól elfáradtak. Húzós napjuk volt :)

Táncszínházban

Kicsit sűrűre sikerült a szombatunk, azok után, hogy egészen véletlenül az ölünkbe pottyant két jegy egy szombat délelőtti táncszínházas meselőadásra, a Müpában. A két nyeremény jegy mellé gyorsan intéztem még egy harmadikat, hogy mind a két nagyfiú el tudjon jönni.

Kicsit korábban érkeztünk, volt még bő 10 perc a pénztárnyitásig. Hogy addig se tétlenkedjünk, sétáltunk egy kicsit. Nemigen szoktunk erre járni, pedig nagyon szép a környék. Felsétáltunk a színház és a Müpa között lévő kilátótoronyba is, ahonnan még szebben és még jobban látszik minden. Mondjuk jó nagy szél volt, majd elvitte a fejünket. Oda is lett a nemlétező frizurám :)

Miután jól szétfújattuk magunkat a széllel, bementünk az épületbe. Óóóó milyen jó volt odabent lenni!!! Nem csak a meleg miatt, hanem mert olyan szép. Van már vagy ezer éve, hogy itt voltunk, még valamikor a gyerekek előtt.

Átvettük a jegyeket, nézelődtünk az épületben, és vártuk az előadást. Sosem voltunk még táncszínházban. Se felnőtt eladáson, se gyereken, se semmilyenen, de mindig terveztük, hogy majd kipróbáljuk. Kíváncsi voltam, hogy hogy fog tetszeni a fiúknak. 

Most a Szaffit néztük.  Kicsit nehezített pálya volt, hogy nem ismerjük annyira a mesét. Valahogy kimaradt. A hiányt szombat kora reggel próbáltuk pótolni mese formájában. Néztük egy darabig, de aztán készülni kellett, úgyhogy a vége már lemaradt, de reméltem, hogy ez nem lesz akkora baj. 

Az előadás végül nagyon jó volt szerintem. 1 órás volt, pont elfogadható hosszúságú. Szerencsére volt mesélő is, úgyhogy nem maradtunk szöveg nélkül, de a szereplők csak táncoltak, azt viszont nagyon jól csinálták. Közben Milánnal néha meg kellett sutymorogni, hogy mi történik, ki miért megy el, vagy jön vissza. 

Szerintem tetszett nekik, nekem is. De hiába, hogy csak 1 óra volt az egész, nagyon fárasztó volt. Ráadásul baromi meleg lett, mire kijöttünk, és csak cipeltük magunkkal a kardigánjainkat. Milán már majdnem elaludt a villamoson :) Csak azt mondogatta, hogy nagyon fáradt vagyok, mikor érünk már haza, és hogy lesz-e ebéd. Úgy kellett hazahúzni, mint egy kiskocsit. 

Szerencsére, az itthon maradottak ebéddel vártak minket, így szegénykémnek nem kellett üres pocakkal lefeküdnie.

Martonvásár

Van már lassan egy hónapja is, de még nem mondtam, hogy Martonvásáron is voltunk ám.

A Balaton felé annyiszor átmentünk már rajta, de csak pár hónapja realizálódott bennünk/bennem, hogy egész eddig még sosem álltunk meg a kastélynál. Pedig pont útba esik oda is-vissza is, és mégsem. Hát ezt az elmaradást most pótoltuk, amikor augusztusban jöttünk haza a nyaralásból.  És milyen jól tettük! Mert a kastély gyönyörű, igaz, a kastélyban működő Beethoven Múzeumot nem néztük meg, túl kemény lett volna a 3 agyonnyaralt, túlpörgött kiskorúnak. Megtekinthető benne Beethoven zongorája, melyen az Appassionatat is komponálta, és a Brunszvik családdal folytatott levelezése is.

Nem tudom mi van velük mostanában, főleg Marcival, mert nem és nem akar az autóban aludni. Hiába van alvásidő, hiába hullafáradt, hiába zötyögünk órákat ő csak nem akar aludni. Ami csak azért gáz, mert így a többieket sem hagyja, és mert így az egész út egy horror. A durvább fajtából.

Ekkor sem aludtak, pedig lett volna rá módjuk bőven. Így a kocsiból kiszállva mint a kergemarhák, körölbelül úgy ugráltak, rohangáltak hárman háromfelé.

Két kört is mentünk a faluban, mire találtunk jó parkolóhelyet. Később világossá vált, hogy szombat lévén egymást érték a kastélyparkban az esküvői fotózások, nyilván azok töltötték meg a kijelölt parkolóhelyeket.

 Az internet az ország egyik legszebb kastélyának és kastélyparkjának titulálja a martonvásári Brunszvik-kastélyt. Méltán. Egy szelet Anglia, olvasom. Hát Angliában még nem jártam, de ez a kastély valóban eléggé hajaz egyes Jane Austenes filmekben látott csodákra.

A kastélyt a Brunszvik család építtette az 1780-as években, kezdetben egyszintes barokk stílusban, majd az évek során többször is átalakították, míg végül angol neogótikussá nem lett. Az 1900-as évek elején a kastélyt a sörgyáros Dreher család birtokolta egészen 1945-ig. A háborúban megsérült, és csak 1970 után állították helyre. 1953 óta a Magyar Tudományos Akadémia kezelésében van, jelenleg az MTA Agrártudományi Kutatóközpontja működik benne.

A 70 hektáros parkot a kastély építésével egyidejűleg kezdték el telepíteni. Közepén, a Szent László- patak felduzzasztásával kis tó, közepén kis sziget fekszik. A szigeten tartják nyaranta a Beethoven-koncerteket.

 A jegyárus néni részletes leírást adott a parkról, hogy mi merre található, és merre menjünk. Bár eltévedni nem lehet, a park pont olyan méretű, ami kényelmesen körbesétálható. A gyerekek hol előrébb, hol hátrébb ugrándoztak, mint az istállójukból kiszabadult kiscsikók.
A park meg valóban gyönyörű.

A szigetre vezető híd

Versenyfutás a hídig

A színpad

A kiálló gyökerű fa

Ennyi fajta fa és egyéb cserje, bokor található a parkban.

Egy kis illúzióromboló szocializmus. Az MTA irodaháza a parkban. Szerencsére a szélén.

A kastély mellett, a főtéren található egy Óvodamúzeum is, mely az óvoda kialakulásáról, a közösségi nevelesről kezdetektől-napjainkig szól, korabeli fényképekkel, játékokkal. Ezt sem néztük meg, de Brunszvik Teréz parkbeli szobrát körbejártuk a fiúkkal.
Milán mesélte később, hogy elmondta az oviban Kati néninek, hogy ő már járt ott, ahol az a néni lakott, aki kitalálta az óvodát. Már nem volt hiába ez a kirándulás :)

A Beethoven Múzeum bejárata

Az Óvodamúzeum új épülete. 2014-ben kapta ezt a különálló épületet a kastély mellett.

Hát persze, hogy Beethoven :)

Nagyon klassz séta volt! Érdemes volt megállni érte!