Zenés meseszínház

Valamikor a múlt héten Máté hazahozott a suliból egy szórólapot, amelyik a Zuglói Filharmónia éppen futó gyerekműsorát hirdette. Ahogy néztem az előadások dátumait, leginkább iskola/óvodaidőben voltak, általában délelőtt 10-es kezdéssel, de ezen a hétvégén mind a két nap volt egy-egy délutáni előadás is, ezért meg is lebegtettem Ferinek, hogy  ha úgy jön ki a lépés, akkor valamelyik nap elmehetnénk. A fiúk mostanában úgyis nagyon rá vannak kattanva a mindenféle hangszerekre. Máté szerintem látja/hallja az iskolában, amikor  a nagyobbak zenélnek, meg hát A. néni is nagy zenepárti, és Milánéknál is van bőséggel zenei hatás, Szilvi néni néptánca mellett Roli bácsi gitározni szokott nekik, olykor-olykor.

Valamikor nem olyan rég találkoztunk a facebookon a Madách téri zenekaros flashmob-bal, hát azt vagy 10-szer néztük meg egymás után, annyira tetszett nekik. 

Szóval gondoltam, hogy hátha bejönne nekik egy ilyen zenés előadás. Végül a vasárnapot céloztuk meg.

Nem tudtuk, hogy mennyire szokott teltházas lenni egy ilyen előadás, ezért biztos ami biztos alapon szombaton elbicikliztünk jegyet venni. Marcinak nem kellett jegy, és az is kiderült, hogy 45 perces lesz a műsor. Pont annyi, amennyit még Marci is talán kibír nyugodtan. 

A mese egy népmese  (Szóló szőlő, mosolygó alma, csengő barack) daljátékos adaptációja volt. Máté utána mondta, hogy ezt a mesét emlékszik, hogy mesélték az oviban. ( Belegondolva, itthon nem nagyon kerülnek elő népmesék, néha-néha, nagy ritkán, elvétve, véletlenül.)

Vasárnap ebéd után a fiúk, a nagyobbak, persze nem aludtak. Pedig lett volna rá idejük, mert a műsort csak 4-kor kezdődött. Marcit viszont úgy kellett költeni. Szegény csak kikaptam az ágyból, félálomban ruhát húztam rá, és már kint is voltunk kapun kívül. ami annyiból jó volt, hogy majdhogynem csak az előadás végére ébredt fel úgy igazán :) 

Kettéválva közelítettük meg a Zuglói Zeneházat, Milán apával ment busszal, én pedig Mátéval és Marcival biciklivel. Praktikus okai voltak ennek, mégpedig, hogy nekünk (nekem meg Máténak) nincs bérletünk, és hát nem is volt annyira messze a hely., simán 20 perc alatt odabicajoztunk. 

Feriék addigra már ott voltak, és foglaltak helyet. Milán az utolsó előtti sort választotta, de jól lehetett látni, még a zenekart is a színpad előtt, akik épp hangoltak. 

Milán már tűkön ült, hogy mikor kezdődik, és kétpercenként megkérdezte, hogy mi van a kivetítőre írva, ahová mindig ugyanaz volt írva, "Itt a kezem, nem disznóláb", a darab címe. :)

Előadásra várva

Aztán végre elkezdődött! A zenekar rázendített, jöttek a királylányok, majd sorban a többiek, haladt a történet, a gyerekek pedig tátott szájjal nézték. Én, ha nem őket néztem, akkor az ütősök sarkát (jobbra) figyeltem. A srác hihetetlen koncentrációval és pontossággal szólaltatta meg a különféle nem csak ütős, hanem olykor rázós hangszereket, hol ide, hol oda koppintott egy kisebbet-nagyobbat, majd átszaladt a nagy dobhoz, arra is csapott egy jókorát, stb... Az egész zenei aláfestés egyként nagyon jó volt. 

Marci egész végig apa öléből sasolt, néha lehet hogy el is bóbiskolt még egy kicsit, de alapvetően inkább figyelt, és hallgatott. 

Pillanatok alatt elröppent a 45 perc, és már vége is volt az előadásnak. Szerintem nagyon jó volt, kellemes kis vasárnap délutáni program. 

A hazaútra persze már Marci is magához tért, és egész végig dalolt a hátam mögött. Meg rángatta a biciklit. Nem győztem egyensúlyozni.