Varázserdős

A Mezőgazdasági Múzeum rendszeresen rendez, vagy csak  helyt ad mindenféle állatos interaktív kiállításoknak. Tavaly is volt pont ilyenkor, azt hiszem valami óceános volt, amit mi kihagytunk, mert tavaly ilyenkor éppen Csehországban voltunk. :) (de jó is volt!, mély sóhaj) Idén viszont, amikor megláttam a Varázserdő plakátját az oviban, már akkor gondoltam, hogy valamikor el kéne menni, biztos klassz lehet. Meg hát a Mezőgazdasági Múzeumban sem voltunk még úgysem. Aztán tolódott, tolódott, míg nem végül ma délelőtt keltünk útra a liget felé. 

Addig hánytam-vetettem magamban a dolgot, hogy végül trolival mentünk, nem biciklivel, mert nem tudtam, hogy mennyire tudnánk jól lekötni a bicajokat a múzeum környékén. Nem szívesen hagytam volna ott őket a villanyoszlophoz láncolva. Marcinak azért vittünk kismotort, hogy valahogy eljussunk a megállóig, meg vissza. 

Reméltem, hogy ha nyitásra odaérünk, akkor talán elkerüljük a tömeget, és valamennyire élvezhető lesz a dolog. Ezt az ábrándomat abban a percben a sutba dobtam, amikor befordultunk a múzeum elé, ahol már szép kis sor kezdett kialakulni a zárt ajtó előtt. Nem volt még 10 óra, nem is nyitottak kaput korábban egy perccel sem, hiába az egyre növekvő sor. 

10-kor aztán kijött egy biztonsági őr, aki szép egyenes sorba rendezte a várakozókat, majd bent különosztotta a készpénzeseket, a kártyásokat, az előjegyzéseseket, stb. Mi a kártyás sorban kétszer annyi időt töltöttünk el, mint bárki más a másik kettőben, mert a fiatalember az  ablakon nem tudta kiadni a pinpadot, hanem minden egyes embernél felállt, kiment a hátsó ajtón, ment utána a kártyatulajdonos, és vissza. Szóval... azt hiszem, lehetne ezt gördülékenyebben is. 

A fiúk, magukat meghazudtoló módon egész jól vették a várakozást, igaz, Marcit csak ropival lehetett maradásra bírni, Milán meg sípályának használta az előcsarnok fényesre sikált márványpadlóját.

Végre bejutottunk! Megkaptunk minden felszerelést, kitölteni való feladatlapot, ceruzát, nagyítót, amin legalább 600-szor vesztek össze az ottlétünk alatt. Hogy hogy is gondolták, hogy két gyereknek 1-et adnak, azt megint nem értettem. 

A Varázserdő maga... újszerű volt, nagyon színes, nagyon figyelemfelkeltő. Először ott helyben kerestük meg a ledfalakon, oszlopokon feltett kérdésekre a választ. Tömeg épp nem volt, de sokan voltak, többen, mint amennyit szerintem a hely mérete kényelmesen fel tudott volna venni, pláne, hogy egy csomó olvasnivaló volt, amit egyszerre olvasott a terem minden pontján az összes felnőtt. Hát nem tudom... én egy kicsit nagyobb szervezettséget is el tudtam volna viselni. Mondjuk egyszerre csak x ember beengedésével is valamelyest csökkenteni lehetett volna fejetlenséget, vagy ha mondjuk csoportokba verődve mindenki egyszerre halad, de így... hát néha elég nehéz volt a saját gyerekeim fülébe úgy felolvasni az írottakat és a feladatot, hogy megértsék, meghallják, viszont az én torkom teljesen tropára ment. Azt meg, hogy mire volt jó, hogy az egyes válaszokat a terem legtávolabbi végében lehetett megtalálni, hát tényleg nem nagyon értem. Szóval jó nagy káosz volt szerintem az egész, és jó nagy a zaj.

Az ifjú Sherlock Holmes és Watson

Az elején még lelkesen olvasgattuk és kerestük a megoldásokat, de aztán láttam a fiúkon, hogy őket is már eléggé fárasztja a dolog,így a végét eléggé elnagyoltuk, és csak a válaszokat írogattuk be, és rátértünk a második feladatrészre, ahol a varázsló nyomába kellett szegődni az egész múzeumon át.

Nekem ez a rész jobban tetszett, mint az első. És mivel az emberek eloszlottak az egész épületen belül, így a tömeg is kisebb volt. Mindamellett megnézhettük a múzeum állandó kiállítását, ami a gyerekeknek is érdekes volt, még Marcinak is, hiszen tele volt háztáji állatokkal, lovakkal, mindenféle szekerekkel, földművelő szerszámokkal, ilyesmikkel. Később még találkoztunk állatkoponyákkal is, na ez nagyon tetszett Milánnak. Meg a fegyverek. Bár nemigen értem, honnan van ez a mérhetetlen vonzalma a fegyverekhez, de ha puskát, lándzsát, kardot lát, rögtön másképp csillan a szeme, és onnantól van értelme az egész programnak, szerinte. 

A haragokkal, a megadott színkódok alapján elvileg eljátszható a "hol jártál báránykám" c. dal. Nekünk nem sikerült eljátszanunk.

Ami viszont kárpótolt (engem) mindenfajta kényelmetlenségért az a múzeum szépsége.

Megfejtenek

Végül csak sikerült az összes kérdésre válaszolni, és megtalálni a varázslót. Nagy szerencse, mert így a kaphattak csak a skacok egy újságot, egy csokoládét, meg egy füzetet. (Milán memóriakártyát választott, bölcsen)

Hazafelé még kaptak egy perecet, amit már befelé menet megígértem nekik, meg hát jócskán ebédidőben jártunk már, meg is érdemelték. Jó volt végre kint lenni a friss levegőn. Kivételesen a fiúk sem panaszkodtak, hogy gyalogolni kell a buszig.

Összességében vegyes érzelmeim vannak. A múzeum nekem jobban bejött, mint a kiállítás. Szerintem is inkább nagyobbaknak lett volna teljesen jó, a 3 éves kort, amitől ajánlják teljesen megalapozatlannak érzem, vagyis értem én, hogy nagy úr a pénz, és így 3 éves kortól már lehet belépődíjat fizettetni, de hát no... na mindegy. Nem füstölgök tovább. Jó volt, jó volt, de a gyereknek szerintem sok volt, hosszú volt, és a tolongás miatt néhol tényleg élvezhetetlen, ezeken a részeken igyekeztünk gyorsan átsiklani, de akkor meg az nem volt jó. Szóval bennem azért maradt hiányérzet. De az állandó kiállítás nagyon bejött a fiúknak, ott sokat időztünk és beszélgettünk dolgokról. Ez még Marcit is lekötötte. Azt mindenképp ajánlom.
 

...

Ha Rá gondolok, akkor látom a sárgára vakolt kisházat, a barnára festett ajtóval. Nyáron mindig nyitva volt. Látom, ahogy jó időben az ajtóban ül a kisszéken, és hímez. Később mi is hímeztünk a tesómmal. Neki jobban ment, mint nekem, pedig ő kisebb is volt, meg fiú is.

Látom a régen oly nagy, valójában tenyérnyi udvart, ahol  a fél, ha nem az egész gyerekkoromat töltöttem. Látom négyünket az udvaron randalírozni. Azok voltak a legeslegjobb napok a nyáriszünetben, amikor mind a négyen unokatesók nála nyaraltunk.

Látom a keskeny, kikövezett,  kis járdát, ami az ajtóhoz vezet. Látom a két szélén  a színpompás kavicsvirágokat. Látom a virágoskertet, az ajtó  mellett nyíló tulipánokat, jácintokat, törökszegfűt,  őszirózsát. Érzem az estike illatát. Látom, ahogy együtt gyomláljuk az ágyásokat.

Látom a nyárikonyhát. Apa műhelye és szerszámos kamrája volt. Maga volt a csoda nekem. Látom a munkalapra szerelt megkopottkék satut. Később, pár év múlva a nyárikonyha börtönként funkcionált nyaranta. Mi, a Nagyok, oda zártuk be a Kicsiket, játékból. Jó fejek voltunk, mert vittünk nekik enni is meg inni is, egészen addig, amíg valami jobb dolgunk nem akadt, és elfeledkeztünk a bezárt rabokról.

Hallom a hangját, ahogy olykor kikiáltott az udvarra, hogy "A kicsikkel is játszatok!" Persze játszottunk. Újabb 10 percet. :) Aztán kezdődött minden elölről.

Látom az egyre mélyülő vágást a földben, ahol bigéztünk. Hallom, ahogy kiabálunk a szomszéd Jóska bácsinak, hogy dobja vissza a kertjébe átrepült bigebotot. 

Látom a fáskamrát, a szépen elrendezett, magasra rakott fahasábokkal. Látom, ahogy apa talicskával tolja be az udvarra lerakott fadarabokat. 

Látom az udvar közepén a kutat. Tiltott zóna volt, és sosem mentünk a közelébe. A vízhúzásnál persze ott kellett sertepertélnünk. Látom a zománcos vizesvödröt, a sámlit, amin állt a konyha sarkában. Mellette a zománcos vizesbögre. Érzem a hideg víz simogatását a nyelvemen.

Látom a létrát, ami a padlásra vezetett. A padlás, a másik csoda. Poros volt, meleg, és tele pókokkal. De tele volt rég elfeledett kincsekkel. Régi könyvekkel, füzetekkel, ruhákkal. Mesebeli kincsek egy kisgyereknek. 

A kis szobába toppanék.... látom a heverőt. A sezlonyt, ahogy Ő hívta. Jó volt rajta a fekvés. Látom rajta hanyatt feküdni, és tévét nézni. Látom a hagyományosan halványzöld konyhaszekrényt, az egyik oldalán üveges vitrinnel. Volt benne egy bögre, amiben az aprót gyűjtötte. Ha megtelt, elosztottuk. Hogy igazságosan vagy testvériesen, nem tudom. Szerintem én mindig többet kaptam mint a többiek, vagy mint a tesóm, de csak mert én voltam a legnagyobb.  A másik oldalon a lenyitható csokisszekrénnyel. Minidg volt ott valami kis nyalánkság. A sarokban ott állt a jó öreg sparhelt. Érzem a melegét. Hallom a fa ropogását. Tévé, rajta rádió. Jó ebédhez szól a nóta. Mindig szólt. És mindig jó volt az ebéd is, az amit mi, gyerekek kívántunk. Érzem a derelye ízét a számban. Meg a zserbóét. Meg az rácsos linzerét. Meg a palacsintáét, meg a teavajas krumplipüréét, meg a hasábburgonyáét ketchuppal, meg a tejbegrízét, meg, meg, meg....

Látom, ahogy tésztát gyúrunk. Hajszálvékonyra nyújtja, és cérnametéltet szaggatunk belőle. Látom a kezét. Csak egy soha le nem vett jegygyűrű van rajta. Látom a benti szobában mindenhová kiterített száradó tésztákat.

Érzem a számban a csavaros fagyi ízét, amit a hetente kétszer-háromszor jövő lakókocsiból vettünk. Csoki volt meg vanília. Néha citrom-csoki. De inkább csoki-vanília.  Az volt a hét fénypontja.
Látom a végeérhetetlen színre-szín kártyacsatákat. 

Nyáron a benti szobában aludtunk, mi gyerekek. Volt ott egy hatalmas, barna, ránézésre is dögnehéz vitrines szekrény tele törékeny dologgal. Látom, ahogy együtt töröljük a port, és szépen egyesével lepakoljuk a porcelánkutyákat és a az üvegpoharakat. Télen mindannyian kint aludtunk a konyhában, mert ott jó meleg volt.  Egy nagy,  vastag derékaljat tettünk a földre. Imádtunk azon aludni. Meleg dunnával takaróztunk. Látom az ágyneműtartó ládát. Olyan tulipános fajta.

A háromszárnyú tükör azt egyik kedvencem volt. Ha behajtottam a két oldalát, akkor végtelenítve láthattam magamat és az egész szobát.
Amikor haza indultunk, mindig a kapuig kísért minket. Addig integettünk egymásnak, amíg a templom után el nem kellett kanyarodni. Sokszor, amikor jöttünk is a kapuban állt, és várta, hogy jövünk-e a busszal. Látom, ahogy ott áll. Látom magamat, ahogy már messziről felé szaladok.
Érzem, ahogy magához ölel. Érzem a karjainak szorítását a testem körül. Érzem az illatát. Mama-illata volt.
Imádtam.

Aztán mégis megtört a varázs. És most már nem is lesz soha semmi olyan mint régen. Sem olyan, amilyennek lennie kellett volna. És most fáj. Fáj a hiánya, és fáj az elvesztegetett idő.

"...Ha tudnám, hogy ezek az utolsó percek,
hogy láthatlak,azt mondanám neked, "szeretlek",
és nem tenném hozzá ostobán, hogy "hiszen tudod".
Mindig van másnap,
és az élet lehetőséget ad nekünk arra,
hogy jóvátegyük a dolgokat, de ha tévedek,
és csak a mai nap van nekünk,
szeretném elmondani neked, mennyire szeretlek,
és hogy sosem felejtelek el...."

(Marquez)

Soha.

Diósgyőri várban

Hetek óta számtalan helyről lehetett hallani, hogy megújult a Diósgyőri vár, hogy olyan, vgy még olyanabb, mint új korában, és már lehet is látogatni. 

Pont kapóra jött ez az infó, mert már régebben is terveztük, hogy majd egyszer elmegyünk oda a fiúkkal, de mindig elmaradt, a felújításról meg nem is tudtam. Úgyhogy már jó pár hete kitaláltuk, hogy majd a hosszú hétvégén, amikor megyünk haza, akkor majd megnézzük a felújított várat. 

Mondanom sem kell, hogy persze pénteken, amikor belefért az időnkbe a kirándulás, esett az eső. Ózdon még nem esett, amikor elindultunk, bár nem volt szép az ég, de út közben azért elkezdett csöpögni, és ha nem is nagyon, de azért esett. 

Én a várban utoljára jóóóóó régen voltam, először azt gondoltam 15 éve, de inkább 25 az, mint 15, (upsz) még valamikor általános iskolás koromban. Nem is maradt sok emlékem róla, azok is eléggé megkopottak már. 

Marci terv szerint elaludt az autóban, odafelé, úgy kellett felébreszteni, amikor ki kellett szállni a várnál. Éppen jókor érkeztünk, mert voltak ugyan a jegypénztárnál néhányan, de nem volt hosszas sorban állás, gondolom ez az időjárás miatt is volt, meg amiatt is, hogy szinte nyitásra ott voltunk.
Nagy nehezen megvettük a jegyeket, a néninek elromlott a nyomtatója, és nem lehetett kártyával sem fizetni, ami mondjuk negatívum, de végül bejutottunk. Az eső akkor pont kicsit sűrűsödni kezdett, így nem nagyon időztünk a várfalon, pedig biztos klassz lett volna körbemenni, csak gyorsan körbenéztünk, verettünk egy-egy  érmét, és már bent voltunk.

Pénzverde

Petőfit is megihlette a várból látható naplemente (Alkony c. vers)

A várba lépve rögtön találkoztunk páncélos lovagokkal, majd a kis szobákban mindenféle kiállítások voltak, vagy azok későbbi helyei, fazekasműhely, gyógynövényes szoba, vártörténeti kiállítás, ilyesmik, és persze, ami a fiúkat a leginkább érdekelte és foglalkoztatta, volt fegyverkiállítás is. Ahogy az lenni szokott ilyen helyeken ki is próbálhatták a fegyvereket, a kardokat, a pallosokat, a pajzsokat, sisakokat húzhattak a fejükre. Ez örök móka, nem lehet megunni. 

Mire itt végeztünk, akkor pont kezdődött a bemutató, fent a lovagteremben.

A vár egyébként Nagy Lajos uralkodása idején élte a fénykorát (14. század), akkoriban a lovagterem az egyik legnagyobb volt Európában. Később a magyar királynék jegyajándéka volt. A 17. század végétől lakhatatlanná vált,  az állapota egyre csak romlott, és csak a 21. században kezdték el felújítani. A várat két emelet magasságig nem csak konzerválták, hanem újraépítették és rekonstruálták, kivéve a délnyugati tornyot, amelybe egykor villám csapott, és amiatt romos, de ezt meghagyták mementónak. 

A lovagteremben már gyűltek az emberek, hogy mikor, és hogyan lettek ennyien nem is tudom. Később aztán találkoztunk több komplett turistacsoporttal is, szóval a rossz idő ellenére volt azért látogató bőven. 

A teremben még egy középkori zenekar játszott. Így a négy fal közé szorulva egy idő után elég fülsértő volt a dudálás, de amikor messzebbről, még kintről hallottuk a kiszűrődő zenét, akkor egész hangulatos volt. Majd jött két lovag, akik bemutatták a felszerelést, majd tartottak egy kis bemutatót is. Nem volt nagyon túlerőltetve a dolog, de gyereknek azért tetszett. Nekem azért eszembe jutott, hogy hol van ez a sümegi soklovas, sokszereplős klasszikus lovagi tornához képest. A honlap szerint vannak várjátékos napok, vagy lesznek, akkor bizonyára nagyobb felhajtás is van.

 Ekkorra már Marci is magához tért, és csak némi piskótával lehetett maradásra bírni.

A bemutató után pedig felmentünk a toronyba. Nem kellett olyan sokat menni, de a lépcsők elég magasak voltak, így Marcit félútról ölben kellett vinni, de a többiek szépen felmentek a csigalépcsőn. Sajnos itt nem jól időzítettünk, mert a bemutató után egy csomóan megrohamozták a tornyot, mint ahogy mi is, így elég nagy volt a tumultus, és fent is jó sokan voltunk, ami nem lett volna baj, ha egy-két nagyokosnak feltűnt volna, hogy merre megy a tömeg, és nem mindenkivel szembe indult volna el az egyébként is keskeny pallón. Így végül csak egy kört mentem a Nagyokkal, aztán mondtam, hogy inkább induljunk el lefelé, mielőtt baj lesz. 

Az emeleti szinten is körbejártunk, a fiúk beleültek minden székbe, Marci végigtáncolta és énekelte a szobákat, aztán már indultunk is haza. A várfalról pedig az eső miatt el is feledkeztünk. Mint ahogy családi képet sem csináltunk végül, pedig szoktunk.

Végülis egész jó volt, bent nem zavart az eső, mert a vár belülről majdnem körbejárható, csak néha kellett kimenni, és átmenni egy szomszédos szobába. Ha szép idő lett volna nyilván el tudtunk volna még tölteni egy kis időt a vár körül, a várfalon, nézhettük volna még az őszi sárgás hegyeket, de ezt most csak az autóablakon keresztül csodáltuk meg. 

Jó, hogy elmentünk, mert ha elhalasztjuk, akkor lehet megint nem jut eszünkbe évekig. Így legalább azt mondhatjuk, hogy a Diósgyőri vár is pipa :)

Fischer Mária: Itt voltál velem 

 

Itt voltál velem. Innen vitt messze az ősz,

vitt a novemberi szél. Árnyék lett a remény,

összerogyott a remény temploma; és csak a csend

lesz már mind nehezebb, mind nehezebb, komorabb

nélküled. – Istenes ének szólt; fás, recsegő

hangokat őriz a fül, széttördelt szavakat.

Megbarnult levelek hullanak egyre, eső

zúdul a földre – s a sírás még fojtogató

most is, sok nap után. – Múltad bontogatom,

szétszedem, átkutatom véreres éveidet.

Nem volt bő nevetésed, halvány mosolyod

megvan, megmarad. Érintésed melegét

bőrömön érzem, múlásodat is tagadom

napról napra; hogy élsz, jársz-kelsz, azt hazudom.

Még 2 Milánmondta

Vasárnap délután a színházból hazafelé Milán és Apa vett kenyeret. Mikor hazaértek Milán újságolja:
- Anya, nézd! Tüskés kenyeret vettünk! ( be volt vagdosva a kenyér teteje hosszában is keresztben is elég mélyen, és így valóban tüskésszerű lett )

Reszelt túrós sütit sütök. Marci és Milán persze támasztják a konyhapultot, amikor reszelem a tepsibe a tésztát. Milán felkiált:
- Anya, Te gilisztás sütit csinálsz?

Zenés meseszínház

Valamikor a múlt héten Máté hazahozott a suliból egy szórólapot, amelyik a Zuglói Filharmónia éppen futó gyerekműsorát hirdette. Ahogy néztem az előadások dátumait, leginkább iskola/óvodaidőben voltak, általában délelőtt 10-es kezdéssel, de ezen a hétvégén mind a két nap volt egy-egy délutáni előadás is, ezért meg is lebegtettem Ferinek, hogy  ha úgy jön ki a lépés, akkor valamelyik nap elmehetnénk. A fiúk mostanában úgyis nagyon rá vannak kattanva a mindenféle hangszerekre. Máté szerintem látja/hallja az iskolában, amikor  a nagyobbak zenélnek, meg hát A. néni is nagy zenepárti, és Milánéknál is van bőséggel zenei hatás, Szilvi néni néptánca mellett Roli bácsi gitározni szokott nekik, olykor-olykor.

Valamikor nem olyan rég találkoztunk a facebookon a Madách téri zenekaros flashmob-bal, hát azt vagy 10-szer néztük meg egymás után, annyira tetszett nekik. 

Szóval gondoltam, hogy hátha bejönne nekik egy ilyen zenés előadás. Végül a vasárnapot céloztuk meg.

Nem tudtuk, hogy mennyire szokott teltházas lenni egy ilyen előadás, ezért biztos ami biztos alapon szombaton elbicikliztünk jegyet venni. Marcinak nem kellett jegy, és az is kiderült, hogy 45 perces lesz a műsor. Pont annyi, amennyit még Marci is talán kibír nyugodtan. 

A mese egy népmese  (Szóló szőlő, mosolygó alma, csengő barack) daljátékos adaptációja volt. Máté utána mondta, hogy ezt a mesét emlékszik, hogy mesélték az oviban. ( Belegondolva, itthon nem nagyon kerülnek elő népmesék, néha-néha, nagy ritkán, elvétve, véletlenül.)

Vasárnap ebéd után a fiúk, a nagyobbak, persze nem aludtak. Pedig lett volna rá idejük, mert a műsort csak 4-kor kezdődött. Marcit viszont úgy kellett költeni. Szegény csak kikaptam az ágyból, félálomban ruhát húztam rá, és már kint is voltunk kapun kívül. ami annyiból jó volt, hogy majdhogynem csak az előadás végére ébredt fel úgy igazán :) 

Kettéválva közelítettük meg a Zuglói Zeneházat, Milán apával ment busszal, én pedig Mátéval és Marcival biciklivel. Praktikus okai voltak ennek, mégpedig, hogy nekünk (nekem meg Máténak) nincs bérletünk, és hát nem is volt annyira messze a hely., simán 20 perc alatt odabicajoztunk. 

Feriék addigra már ott voltak, és foglaltak helyet. Milán az utolsó előtti sort választotta, de jól lehetett látni, még a zenekart is a színpad előtt, akik épp hangoltak. 

Milán már tűkön ült, hogy mikor kezdődik, és kétpercenként megkérdezte, hogy mi van a kivetítőre írva, ahová mindig ugyanaz volt írva, "Itt a kezem, nem disznóláb", a darab címe. :)

Előadásra várva

Aztán végre elkezdődött! A zenekar rázendített, jöttek a királylányok, majd sorban a többiek, haladt a történet, a gyerekek pedig tátott szájjal nézték. Én, ha nem őket néztem, akkor az ütősök sarkát (jobbra) figyeltem. A srác hihetetlen koncentrációval és pontossággal szólaltatta meg a különféle nem csak ütős, hanem olykor rázós hangszereket, hol ide, hol oda koppintott egy kisebbet-nagyobbat, majd átszaladt a nagy dobhoz, arra is csapott egy jókorát, stb... Az egész zenei aláfestés egyként nagyon jó volt. 

Marci egész végig apa öléből sasolt, néha lehet hogy el is bóbiskolt még egy kicsit, de alapvetően inkább figyelt, és hallgatott. 

Pillanatok alatt elröppent a 45 perc, és már vége is volt az előadásnak. Szerintem nagyon jó volt, kellemes kis vasárnap délutáni program. 

A hazaútra persze már Marci is magához tért, és egész végig dalolt a hátam mögött. Meg rángatta a biciklit. Nem győztem egyensúlyozni.