A második nap

Nem, nem fogok minden egyes napról külön beszámolni, de a második nap, azért mégiscsak második nap :) ( a 132-dik meg 132-dik :))

A második napot rögtön az első nap közepével kezdeném, amikor is, fél 1-kor már az oviban vártam, hogy Milán magába lapátolja a borsófőzeléket, majd mikor ez megtörtént, akkor sebtiben ráaggattam az utcai ruháját, és már ott sem voltunk. Nagyon fáradt volt, saját bevallása szerint mást sem akart csak hazamenni. Púp volt a hátán, hogy még el kellett cammogni az iskolához Mátéért. De aztán az út felénél sikerült elterelni a figyelmét, és az új játékokról beszélgettünk, amiket kaptak az oviban, és nagyon boldog volt, hogy van végre kislegó is, nem csak dupló.

Az iskolába érve az osztálynak már csak a kisebbik része volt ott, Máté meg is jegyezte, hogy elég későn jöttem. Negyed 2 lehetett, vagy még annyi sem. Szépen ült a helyén, majd amikor meglátott, hihetetlen nagyfiús mozdulatokkal leakasztotta a szék támlájáról a zakóját, belebújt, és elpakolta a a táskájába a tolltartóját. Olyan aranyos volt, és olyan nagy, olyan iskolás!

Angéla néni megdicsérte, hogy milyen jó fiú. 

Az első nap jól körbejárták az iskolát, kívül-belül. Meglátogatták a szomszéd osztályteremben lévőket, A. néni régi régi osztályát, mindenhová bementek, mindent megnéztek. 

Itthon aztán nagy alvás volt.

Én pedig maratoni szülőin ültem estig. Zsongott a fejem, mire kijöttem, és meg sem számoltam, hogy hányszor írtam le a nevemet, a gyerek nevét, a mindenfajta elérhetőségeinket, ilyen papír, olyan papír, átvettem, tudomásul vettem, stb...és még így is maradtak megbeszélnivalók. Majdnem én lettem az szmk-s, de szerencsére nem, mert nem nagyon akarta senki elvállalni, A. néni pedig csak nézett egyikünkre-másikunkra, hogy na valaki? És már annyira felém kacsingatott, hogy végül már majdnem mondtam, jó, hát akkor én elvállalom, csak haladjunk, amikor a padtársam jelentkezett. Biztos Ő is érezte ezt a felénk kacsingatást :)

A második nap reggelén Máté hasonló izgalommal készült. Beraktunk néhány dolgot a táskába, amit be kell vinni. A könyveket, füzeteket ma vittük. Csomagoltatott uzsonnát is, bár kapnak reggelit az első szünetben, meg ebédet és uzsonnát is, de ha kért, kapott. Ferivel mentek el, Milán ekkor még aludt, vele én mentem kicsit később. 

Tegnap már mindenki délutános volt. Milánnak ez persze nem tetszett, és előadott egy közepes erősségű balhét még itthon, hogy ő márpedig úgysem fog ottaludni az oviban. Mondtam neki, hogy nem baj, ha nem tud elaludni, csak pihenjen, de így lesz, és kész. Mire elindultunk már minden rendben volt, végül még egy nyulat is elcsomagolt az alváshoz, ott pedig már egy szóval sem ellenkezett. 

Délután érte mentem először. Fél 4-kor. Kati néni azt mondta, hogy csak egy kicsit aludt, de nem volt gond, csöndben feküdt. Sajnos, mióta nincs cumija, azóta a déli alvás nagyon nehezen megy, ha megy egyáltalán. 

Öltözés közben nagy volt a cimboraság Ákossal, és már akkor mondta Milán, hogy majd ma ne menjek olyan korán, mert ki szeretne menni a többiekkel az udvarra. 

Elmentünk Mátéért. Milán közben végig fecsegett, hogy mi volt az oviban, majd elszámolt 100-ig. Sokkal jobb volt így menni, hogy nem volt annyira fáradt, mint délben.

Nagyon izgultam, hogy hogy fogom találni Mátét, most hogy ilyen sokáig volt suliban. Amikor bekukkantottam az ajtón, akkor azt láttam, hogy 3 kis buksi van összedugva az egyik padnál, az egyikük Máté volt. Új helyet kapott, most az első sorban ül. A padtársa, és most már a barátja is, a DobosTomi. És van még egy barátja, az AgárdiJoci. Kifelé jövet már nagy köszöngetések, integetések mentek. 

Szia Máté, szia Joci! 

Hazafelé sokminden nem derült ki, cseppekben adagolta a napról az infókat, hogy tornáztak, hogy voltak udvaron délelőtt is, és délután is, és hogy találkozott Gellérttel és játszottak is. (volt ovistárs). 

Én:- És mesélt valamit Gellért, hogy milyen az osztálya?

Máté:- Nem, nem beszélgettünk az iskoláról. Nem pazaroltuk erre az időt, csak játszottunk!

Na bumm. Nem pazarolták erre az időt :)

Tornáztak is, de most még csak ruhában. Ma már vinni kellett tornacuccot. 

Olvastak mesét, rajzoltak. És nekem a kedvencem: Volt csendes pihenő, 10 percre mindenki lefeküdt a tolltartójára. :)

Ezt a 10 percet gondolom sokat hallják napközben, mert Máté mindenre azt mondja, hogy "nem sok, 10 perc. " 

Jókedvű volt, és továbbra is lelkes. Már hazafelé azt mondogatta, hogy akkor majd holnap hogy lesz, hogy majd vigyük be a könyveket, meg ezt is, meg azt is. 

Itthon persze a jófiú megkergült, de hát valahol ki kell engedni a fáradtgőzt. 

Ma pedig én mentem Mátéval biciklivel, Milán pedig apával, és Milán kérésére most Mátéért megyek először, és csak utána érte. És ha nem ér ide a délutánra beígért eső, akkor talán még egy játszótér is belefér az régi-új pajtikkal. 

Én pedig hullafáradt vagyok! Ma reggel, suli után, fél 9-kor már úgy voltam itthon, hogy már megjártam a papírboltot, mert kifogytam az öntapadós borítókból. Brrrráááááágrrrrrrrr, és minden egyéb krikszkraksz most ide, ami ennek kapcsán megfordul a fejemben, de a végére már egész jól ment :) És még pékségben is voltam. Persze Marcival a csomagtartón, akit mindannyiszor ki- és be kellett kötni. Tök jó lesz télen, mindezt még megfejelni a csizma-kabát-sapka-sál-kesztyű kombóval naponta 4-szer :)
Ujjjjjjé, szép az élet :)