Mihály napi vásár

Tegnap délután Mihály napi vásárt és mulatságot rendeztek az oviban. Hatalmas plakát hirdette már vagy két hete a bejárati ajtón, hogy 29-én aki tud, az jöjjön, lesz itt minden, móka és kacagás, népi játékok, törökméz és mézeskalács, gyógynövény- , és palántavásár, na és persze táncház. 

Egy bökkenő volt csak, az, hogy ha Mátéért is én megyek el, akkor majdhogynem zárásra toppanunk be, mert Mátét 4-nél korábban nem tudom elhozni. Így aztán végül Feri ment Mátéért Marcival, én pedig Milánnal kettesben mentem a vásárba, ami jó is volt, mert így legalább együtt töltöttünk csakmiketten egy kis időt. Nem sokszor adódik ilyen lehetőség, és nem gondolom, hogy azért, mert szegény középső gyerek, hanem azért is, mert még ha lenne is rá mód, hogy ketten csináljunk valamit, vagy menjünk valahová, akkor is inkább azt választja, hogy Mátéval megy, vagy Máté is jöjjön. 

Milán nagyon lelkesen várta a vásárt, és mivel az ő Kati nénije volt a főszervező, gondolom sokat is beszéltek erről az oviban, és készültek is rá. Kati néni szép kis kiállítást rendezett be az ovi folyosóján, mindenféle népi dolgokból, régi fényképekből, játékokból. 

A mulatság az udvaron volt, szerencsére nagyon szép időt kaptunk, és nem kellett az egész banzájt beköltöztetni a csoportszobákba. A belépődíj alma és szőlő volt, cserébe petákokat kaptak a gyerekek, amit beválthattak limonádéra, törökmézre, birsalmasajtra, gyümölcsre.

Az udvaron mindenféle mókás játékot lehetett kipróbálni, lehetett bekötött szemmel kakast keresni, szőlőszemeket egyensúlyozni, kukoricát morzsolni, bábot készíteni, krumplinyomdázni, gyurmázni, zsákban futni, ilyesmik. Milán kicsit nehezen oldódott, de aztán talált néhány kispajtást, és kipróbált néhány dolgot, de leginkább a hasát szerette tömni molnárkaláccsal meg törökmézzel. Választott egy szép nagy mézeskalácsot is, és olyan aranyos volt, mert azt mondta, hogy azért választ olyan nagyot, hogy Máténak meg Marcinak is jusson belőle. :) 

Aztán egyszer csak kaptunk egy csörgőt a kezünkbe, vagyis Milán, Roland bácsi gitárt ragadott, és mindenki átvonult a nagy iskolaudvarra, ahol az összes csoport elharsogott egy rövid vásári kínáló mondókát. Hát nagyon aranyosak voltak :) Főleg a mellettünk álló pici kiscsoportosok:)

Olcsó az alma,
Itt van halomba,
Aki veszi, meg is eszi,
Olcsó az alma!

Kis trombitát vegyenek,
Pirosat, fehéret,
Lilát, sárgát, kéket!
Mézesbábot vegyenek,
                                       Tükrös-szívet szépet!   (Weöres Sándor: Vásár)

Ide nézz törökméz! Fele cukor, fele méz!

A szomszéd tánciskolás fiúk-lányok is tartottak egy kis bemutatót, és eltáncoltak néhány táncot. Nagyon hangulatos, és nagyon kedvcsináló volt, a gyerekek pedig tátott szájjal nézték őket. Aranyosak ezek az iskolások, mert mindig jönnek a kicsikhez, és meglepik őket ilyen alkalmakkor. Ők szokták csinálni nekik a Mikulás ünnepséget is, és mindig valami mesés táncos előadással készülnek.

Végül pedig az ovisoknak is megvolt a szokásos táncház, és nagyon jó kis mulatság volt, jó volt, hogy volt hely tekeredni, így jó sokan részt tudtak venni, szülők-gyerekek vegyesen. Milán is nagyon ropta, csak úgy csapkodta a bokáját, Roland bácsi mondta is utána, amikor már vége volt a bulinak, hogy Milán nagyon ügyesen táncolt. De hát ezt már Szilvi néni is mondta még tavaly. :)

Nagyon jól éreztük magunkat:) Maradtunk volna még. 

Milánnak viszont nem ért véget még a heti kaland, mert holnap meg állatkertbe mennek a csoporttal, úgyhogy mindig van mit várni :)

Státusz

A Marcié. Még a 2 éves.

Bevallom, a nyáron nemigen jutott eszembe, hogy odatelefonáljak a rendelőbe, és kérjek egy időpontot. Aztán szeptemberben már gondoltam, hogy lépni kéne valamit, de amikor telefonáltam, akkor a doktornénink éppen szabin volt, és azt mondták egy hét múlva csütörtökön hívjam, akkor lesz. Két hét múlva hívtam megint, ma délelőtt. Most is csak egészen véletlenül jutott eszembe, és mivel Marci éppen egy joghurtot lapátolt magába, kihasználtam azt a másfél perces nyugit, és odacsörögtem. Elmondtam, hogy mit szeretnék, időpontot, 2 éves státuszra, semmi extra, hát öööö... már betöltötte, még augusztus elején. 

A védőnő a korábban felajánlott okt. 28-i időpontot rögtön módosította ma délelőtt 10.15-re, mert volt egy lemondás.  Hogy miért nem ezzel kezdte rögtön?

Összeszedtük magunkat, és már ott is voltunk. 

Rögtön szemet szúrt mindenkinek, hogy agyon van szúnyogcsípve, sajnálkoztak is egy sort fölötte, köztük én is, de hát mit tehetnék. Lassan majd csak elfogynak már azok a fránya dögök. 

Kicsit szorongtam, hogy Marci majd végigordítja az egész procedúrát, ahogy szokta, mind az 5 percet, de nem, most egész hős volt. 

Az ilyen-olyan méricskéléseket nagy jól tűrte, és partner is volt, szépen odaállt a centi mellé, ráállt a mérlegre, irtó cuki volt a kis pelusában és zokniban :)

84 centire mérték, és 12.3 kilót nyom Őcukisága. 

Buksija 48.5 cm. 

Cicikörfogata pedig 51.5. 

A doktornéni is meghallgatta, megnyomkodta, és nagyon elégedett volt. Marcinak ez a nyomkodós rész kevésbé tetszett, de kifelé már vigyorogva integetett.

A védőnéni még megpróbálkozott egy képes feladattal, hogy mutassa meg hol a ház, autó stb.. de Marci bojkottálta az egészet, és kitartóan mondogatta hogy NEM, és csak ingatta a fejét. Ha nem, hát nem. Védőnéni meg elhitte, hogy itthon a kis meséskönyvében mindent szépen megmutat. Tényleg. 

Amúgy meg annyira nagy csibész még mindig. Imádjuk!

Hazafelé megálltunk a játszótéren, mert már odafelé is be akart menni Marci, de mondtam neki, hogy majd visszafelé. Sajnos ritkán van úgy, hogy délelőtt csak vele játszóterezek. Néha rossz is emiatt a lelkiismeretem. Inkább délután szoktunk játszótérre vagy bandázni menni, amikor már mindenki együtt van. Így viszont Marci inkább a nagyokkal van akkor is, ha éppen a homokozóban lenne korban hozzá való társaság. Ilyenkor viszont, amikor csakmiketten megyünk le a játszótérre, akkor nagyon érdekes nézni Marcit, ahogy vegyül. Bár a saját korosztályával valahogy így sem találkozik, mert ilyenkor meg általában ő legnagyobb, és csupa nála kisebb kislánnyal van teli a tér. Marci pedig érdeklődve csapódik hozzá hol ehhez, hol ahhoz, megcsodálja a hajgumijukat, meg ilyesmi, fura neki ez a rózsaszín világ. Aztán gondol egyet sarkon fordul, és már mászik fel valahová, vagy csúszik, vagy csak téblábol jobbról-balra, vagy  egyszerűen csak jól elvan azzal hosszú perceken át, hogy homokot lapátol egyik edényből a másikba.

A héten pedig már négyen kérdezték meg, hogy nem akarunk-e egy negyediket, Szilvi néni, az óvónő, egy ovis anyuka, egy iskolás anyuka, és a doktornéni.
Nem értem...

Diák

Múlt pénteken suli és ovi után fagyizni mentünk. A cukrászda előtt álltunk már éppen, a fiúk a biciklijüket rakták a tárolóba, amikor a postás bácsi leintett az utca túloldaláról, hogy jött nekünk egy ajánlott levél, és ha már így összefutottunk, akkor ezt most odaadná, és akkor mindenkinek jó lesz, mert neki sem kell visszavinnie, és nekünk sem kell a postáig elmenni érte. Ott a fagyizó előtt leboltoltuk az üzletet, aláírtunk, átvettünk, és lám... Máté régenvárt diákigazolványa volt benne! 

Szinte már le is mondtam róla, na jó nem, de mivel még június elején megcsináltattuk a kérelmezőpapírt az okmányirodában, és június 20-ig le is adtuk a papírt 1400 ft kíséretében az iskola titkárságán, ahol azt mondták, hogy valamikor a nyár folyamán majd ki fogják postázni, hát mit nem mondjak... nem kapkodták el.

Nekünk mondjuk egyelőre mindegy volt, mert nem buszozunk, de akkor is, no. 

Azt pedig még úgyis szoknom kell, hogy Máténak elvileg már bérletet vagy jegyet kell venni, ha buszra akarunk szállni. Ez már olyan durva! 

 

Ovis szemétszedés

A takarítás vagy a szemétszedés világnapja ( többféle néven is fut) alkalmából tegnap délutánra szemétszedést hirdetett az óvoda. Helyesebben a Csillag csoportosok és a Galagonyások egy-egy óvónénije. Hogy a többi csoport mimért nem vett ebben részt, hát azt nem tudom. A kommunikáció úgy látszik nem csak az óvodán kívülre nem működik mindig zökkenőmentesen, de óvodán belül is vannak hiányosságok. De mindegy is, mert nem ez a lényeg, most. 

Fél 5-kor volt találkozó az ovi előtt, ami éppen jó volt, mert még pont annyi időnk volt, hogy összenyaláboljuk Milánt az oviból mindenféle tartozékával együtt, és még a bicókat is haza tudtuk vinni, és még vissza is értünk időben. Mindannyian húztunk egy szép lila gumikesztyűt, és már indultunk is.

Tettünk egy nagyobb házkört, összeszedtük a járda szélén a szemetet, közben találtunk érdekes bogarakat is, és sajnos parlagfüvet is, azt is kihúzták a gyerekek. Közben beszélgettünk arról, hogy miért nem szabad szemetelni, meg a szelektív szemétgyűjtésről, meg ilyesmikről. 

Fél óra volt csupán, de két nagy zsák szemetet gyűjtöttek a gyerekek. Pedig a városnak ez még egy egész korrekt része. Két utcával arrébb pl. a főút mentén (ahová nem mentünk), ott biztos ennek többszörösét is össze lehetne szedni.

Lovasok

Máté sulijában hagyomány, mivel Széchényiről van elnevezve, hogy megünneplik Széchényi születésnapját, ami szeptember 21-én van minden évben. Az ünnepség az kicsit rugalmasabb, idén 19-én tartották. Ekkor van a suliban az un. Széchényi-nap, melynek keretén belül, az egész iskola felkerekedik, és felkeres a városban valamilyen Széchenyi nevéhez köthető dolgot. Szerencsére van belőle bőven a mi szépséges fővárosunkban, így nem kell mind a 800 körüli gyereknek egy szobor körül ácsorognia. 

Az elsősök rendszerint a Kincsem Parkba mennek, mert az relatív egyszerűen megközelíthető, és mert a lóversenypálya azért sokkal inkább érdekes egy 6 évesnek, mint mondjuk a Tudományos Akadémia. 

Szóval csütörtökön nagy volt az izgalom, mert sor került az első iskolai kirándulós programra. Reggel a szokott időben mentünk, de iskolatáska helyett, most csak egy kis elemózsiás hátizsákot vittünk, meg egy kis doboznyi almát meg répát a lovaknak. Reggeli után indultak, és bkv-val mentek. (bkk, bocs.) Egy busz, egy villamos, és már ott is voltak. 

Máténak Dávid volt a párja. 

A nap eseményeiről egyelőre csak annyit tudok, amennyi Mátéból kikívánkozott, remélem majd kapunk fényképeket is a közeljövőben, de szerintem nagyon jól sikerülhetett a délelőtt, mert Máté borzasztó lelkesen jött ki ebéd után, és csak mesélt, és mesélt, ami pedig rá igazán nem túl jellemző, mert általában úgy kell belőle kipiszkálni minden információmorzsát. De most csak mondta, mondta, hogy mindent körbenéztek, hogy leültek a lelátóra és volt valami kis bemutató, hogy megnézték a kocsikat is, meg az istállókat is, megetették a lovakat, és még lovagolhatott is az aki akart, de nem ám akárhogyan, hanem kaptak lovaglókabátot, meg csizmát, és állítólag vágtatott velük a ló, és hűűűű az milyen klassz volt! Lovaglás után még le is zuhanyozhatott aki akart, Máté persze akart. 

Biztos jól érezték magukat :)

Azóta Máté teljes ló-lázban ég. 

Aznap délután, mikor mentünk Milánért, azzal fogadott, hogy elmehet-e Ákosékkal lovagolni, mert ők ma délután mennek, és Ákos mondta neki, hogy menjen ő is. Nahát. Hogy ebből mennyi a valóság és mennyi a hozzáképzelt rész, azt nem tudom. Nyilván aznap nem ment Milán sehová, hiszen Ákos anyukájával sosem beszéltünk ilyesmiről, de Milán megesketett, hogy majd beszélek vele, és egyszer elmehet velük lovagolni. Milán egyébként meg van győződve róla, hogy ő már tud lovagolni, mert kétszer már ült lovon.

Tegnap pedig látták a tévében a Vágta előkészületeit, és teljesen bezsongtak tőle. Kaptak rá egy halvány talán-t. Azóta szerencsére nem emlegetik. Aztán meg még bármi lehet.

Nekem meg nyilván van valami szmk-s kisugárzásom, mert a suli lépcsőjén várakozva a héten már ketten is azt gondolták, hogy én vagyok az osztály szmk-sa, pedig nem. De már Máté ovis csoportjában is volt egy anyuka (vagy 2?) aki szerintem nagycsoport végégig meg volt róla győződve, hogy én vagyok az szmk-s, pedig sokszor elmondtam neki, hogy nem, nem én vagyok, ennek ellenére ontotta rám a problémáit és a kérdésit. De mindegy is. Ez csak  úgy eszembe jutott.

A harmadik héten

Túl vagyunk a második héten, és már javában benne is vagyunk a harmadikban. Tegnap volt az első nap, amikor Mátét már nem lehetett osztályteremig, padig kísérni, hanem csak a földszinti üvegajtóig. Reggel Ferivel ment, azt mondta nem volt semmi gond, délután viszont borítékolhatóan ott felejtette a szekrényben a gumicsizmáját és az esőkabátját, de ettől függetlenül szépen lejött egyedül, táskástól, kardigánostól. 

Ami még mindig nem teljesen tiszta Máté számára, hogy mi az amit haza kell hoznia, és mi az amit nem. Alapesetben nem is kéne semmit sem hazahoznia, mert minden maradhat a padukban, de egyelőre amiben dolgoztak napközben, és amiben volt házi, azt ő is szeretné hazahozni megmutatni, meg én is szeretném látni. Ezek mellett azonban rendre telerakja a táskáját mindenfélével, amihez még hozzá sem nyúltak, üres füzetek, második kötetek, miegymás, és hát persze, hogy dögnehéz a táskája. De majdcsak belejövünk ebbe is. 

A múlt héten már órarend szerint tanultak, ami majdnem ugyanolyan minden napra, és az A és B hét sem sokban különbözik egymástól, általában matek-írás-olvasás-testnevelés és egyebek. Az, hogy minden nap 5 órájuk van, ha beleszámoljuk az ebédelést, akkor a 6-dik órában végeznek a tanulással, számomra ez még mindig rettenetesen hangzik. Ehhez kedden még jön egy színjátszás, ami A. néni saját biznisze. 

A csütörtöki tesiórán ettől a héttől már görkorcsolyázni fognak, novembertől jégkorcsolyázni mennek majd a Városligeti Műjégpályára. 

Pénteken 2-től fociedzés van, ez Máté saját kívánsága, ez élteti hétfőtől kezdve gyakorlatilag, hogy pénteken foci :)

Szerdánként délután pedig egyelőre kipróbáljuk a sakkot. Ha tetszik neki, akkor marad, ha kevésbé, akkor abbahagyjuk. 

Szóval nem unatkoznak szegénykéim!

Ama híres órarend

Az órákon pedig bőszen húzogatják a vonalakat, ami hol szebben, hol kevésbé szépen megy, fáradsági foktól függően. Ha nem szép, megbeszéljük, hogy miért nem, és hogy kéne legközelebb, de nagyon ezzel szekálni nem akarom. 

Milán szuperül érzi magát az oviban. Bár minden reggel megkérdezi, hogy érte megyek-e ebéd után, és a szívem szakad meg, amikor azt mondom neki, hogy nem, de amikor kérdezem tőle, hogy délután hogy legyen, érte menjek előbb, vagy Mátéért, akkor mindig azt mondja, hogy Mátéért. Délután még kint szoktak lenni az udvaron, és szerencsére két kis pajtásáért is később mennek, úgyhogy nincs egyedül, jól érzi magát. 

De majd kigondolom, hogy legyen egy nap, amikor hazajöhet délben. Nekem sem jó, hogy olyan későn látom csak. :(

Marci is lassan megszokja az új rendet. Már nem hiányolja annyira délelőttönként a fiúkat, és délután is rutinosan veszi fel a biciklis sisakját, amiben mindenki megmosolyogja, pláne ha még a kis majmos esőkabija is rajta van. Mostanában elég sokszor előfordul ez. Már nem csak az oviban, hanem a suliban is messziről köszöntik Máté osztálytársai, és a múlt héten a folyosón is összepacsizott néhány nagyobb fiúval, akik aztán délután már ismerősként köszöntötték. Messziről integettek neki, hogy "szia Marci!!!!" :) Nagyon vicces amúgy. 

Mind az oviban, mind az iskolában eseménydús hetek következnek még, de arról majd a maga idejében.

Az első félmaraton

Hogy milyen érzés közel 10 ezer emberrel együtt futni Budapest utcáin, át a hidakon, végig a Dunaparton, azt nem is lehet elmondani, mert még annál is, de annál is jobb, és felemelőbb.
Aki futott már valaha akár csak néhány kört is egy sportpályán, az tudja, hogy milyen felszabadító érzés az, amikor teljesíted a kitűzött távot, amikor amellett, hogy benned van a "megcsináltam"-érzés, az is ott motoszkál, hogy többre is képes vagy, képes lehetnél, képes vagy-e.
Valahogy így voltam én is ezzel.
A barátnőm beszélt rá, hogy a tavaszi Coca-cola futás után (10 km) nevezzünk a félmaratonra. Bevallom elég sokáig hezitáltam, hogy kell-e ez nekem, lesz-e elég időm készülni rá, ráadásul egész júniusban nagyon fájt a bal hátsócombom, ami miatt nem is nagyon tudtam futni, vagy ha futottam is, akkor az nagyon nyögvenyelősen ment. Hosszabb futásokra akkor nem is mertem gondolni. Aztán mikor sikeresen kikezelődtem a combfájásomból, akkor villámcsapásszerűen annyira jól esett a futás, és olyan jól is ment, hogy végül beneveztem én is. És onnantól kezdve nem volt megállás. Minden szabad percemben, órámban futottam. Futottam délután, amíg a fiúk fociztak a pályán, futottam hétvégén, futottam este, amikor Feri vigyázott a fiúkra, néhányszor reggel is. Futottam a Balaton parton, futottam Csehországban, salakon, betonon, és erdei úton, ahol csak tudtam, hőségben és hűvösben, hosszabbakat, rövidebbeket, mikor mennyire volt időm és lehetőségem.
Csehországban:

 Ózdon:

És egyre inkább éreztem, hogy menni fog ez, jól bírom. Nem mindig esett jól, amikor épp nem, akkor a 6 km is kínszenvedés volt, amikor viszont nagyon ment, akkor azt éreztem, hogy nem akarok megállni soha, és akkor simán lefutottam 12-14 km-t. 

A verseny előtt két héttel futottam 17 kilométert. Ez volt a legtöbb, amit edzésképpen futottam. Jól ment. 

Az utolsó héten már csak rövideket futottam. És eljött végre a Nagy Nap, amikor nem volt elég maga a futás miatt aggódni, ott volt még az időjárás is, ami nem volt éppen kedvező az elmúlt napokban, szinte folyton zuhogott az eső, és már inkább csak azon izgultam, hogy mi lesz, ha nagyon fog esni. A kis eső nem zavart volna, talán még a nagy sem, de ömlő esőben nem hiszem, hogy vállaltam volna. 

Szerencsére az égiek mellénk álltak, és bár kora reggel még szemerkélt az eső, de aztán már nem, és amikor már a rajtzónában toporogtunk, akkor még a nap is elkezdett kisütni. Hatalmas ovációval fogadtuk a felhők mögül kibújó napot!

Ildivel még a ház előtt, izgatottan.

Rajtra készen!

Nem volt bennem nagyon elvárás az időt illetően, inkább azt szerettem volna hogy jó futás legyen, hogy jól essen, (és itt most nem az esőre gondolok ;-)), hogy ne kelljen hosszú kilométereket végigkínlódnom, hanem simán menjen. És ha emellé még egy relatív jó időt is sikerül összehoznom, akkor már csak hab a tortán. A korábbi futásaimból kiindulva úgy számoltam, hogy a 2:15-ös befutás teljesen reális, ha nagyon jól megy, vagy sikerül meghúznom, akkor 2:10 is lehet akár. 

Végül 2:14:34-kor léptem át a célvonalat, Ildivel karöltve,  hatalmas örömmel a szívemben, zsibbadással a lábamban :)

Bár az utolsó szektorba szólt a rajtszámunk, taktikusan az előttünk lévő szektor végére álltunk be. (másrészt mert valahogy oda keveredtünk, és nem volt már kedvünk még egy kaput keresni.) 

Nagyon jól ment az eleje, szépen fogytak a kilométerek, nagyon jó volt az Andrássyn végigfutni, pikkpakk ott voltunk a Lánchíd lábánál, majd átfutottunk a Szabadság-hídon. Hihetetlen volt látni a futó emberek tömegét magunk előtt, ahogy átnéztünk a pesti oldalról a budaira, és a túloldalon csak úgy pulzáltam a futók.

Az Andrássyn. Kép forrása: www. futanet.hu

 A Műegyetem előtti frissítés után nehezen találtam vissza a ritmushoz, a 8-9-dik km körül sikerült csak újra úgy mennem, hogy azt éreztem, hogy jó! 

A Lánchíd budai hídfőjénél már kutya bajom sem volt, élveztem minden percét a futásnak, nem is kellett magáa a futásra koncentrálnom, mert egyszerűen csak úgy ment. A távnak ez a része 10-től 16 km-ig volt  nekem a legjobb. Közrejátszott nyilván az is, hogy itt voltak a legsűrűbben a szurkolók, a bátorítók, a zenészek, a kirakott hangfalakból fantasztikus zene szólt, és csak vitt a lábam. 

Végig Ildivel együtt futottunk. Néha pár  méterre eltávolodtunk egymástól, de próbáltuk nem elveszíteni egymást. Jó volt így együtt. A végefelé különösen. 

A Nyugati felüljáró után, a 18-19. km között volt az igazi holtpontom. Akkor jó lett volna megállni, persze ez eszembe sem jutott. Akkor kezdtem el úgy igazán számolni, hogy mennyi van még vissza, már csak 2, már csak 1, kerestem a táblákat, figyeltem a légzésemre. Az utolsó kilométeren már éreztem, hogy fáradt vagyok, de közben lelkesített is, hogy igen, megcsináltam, innen már hasonkúszva is bemegyek. Közben a Hősök terénél Feriéket kerestem, abban maradtunk, hogy lesznek. Nem láttam őket. A célegyenesben már nagyon jó volt, mikor egy kanyar után feltűnt a befutókapu, akkor és ott el sem hittem igazán, hogy kész, vége, megcsináltam, lefutottam. 

Fura volt, olyan hihetetlen, de közben annyira jó! Fáradt voltam, éreztem a lábamat, de nem az a halálos fáradtság volt bennem, inkább olyan jóleső. Nem akartam összeesni, leülni, semmi, sokkal jobban éreztem most magamat a befutás után, mint a tavasszal a 10 km után. Átvettük az érmeket, és a befutócsomagot ami agyon gagyi volt, de legalább adtak egy palack vizet, ami nagyon jól esett. És végre elmehettem vécére. :)

Megkerestem a fiúkat, akik persze nem ott voltak, ahol megbeszéltük, de megvoltak.

Már csak haza kellett bicikliznem, de ez már szinte jól is esett, mert nem kellett a talpamat letenni a földre.

 Újabb ereklyék a  falon. Első félmaraton pipa :)

 És hogy lesz-e folytatás? Majd úgyis beszámolok róla.

Ma reggeli erőpróbák

Ma reggel Feri ébresztett a kávémmal. Ahogy a csukott szempilláim alól az óra felé pislogtam, jól letorkoltam, hogy még csak fél 6 van, miért nem hagy békén. Felhomályosított, hogy nem, nem fél 6 van, hanem fél 7. És valóban annyi volt! Pedig még milyen jól aludtam! És még Marci is durmolt a karon alatt. Csoda.

A kávémban nem volt cukor. Vagy csak én nem éreztem a rámnezehezedő sokk miatt, hogy fel kell kelni. Míg kimentem cukorért, addig Marci is felébredt. Ilyen, mindig felriad, ha megpróbálok kisettenkedni a 20 centis körzetéből. 

Feri ma focizni ment reggel, így én voltam az a szerencsés, aki az összes gyereket elszállíthatta kit-kit a saját helyére. És ekkor még nem tudtam, hogy zuhog az eső! Pedig zuhogott. 

Nagy dilemma volt, hogy milyen módon áztassam el a gyerekeket, gyalog, avagy biciklivel. Végül a biciklis verziót szavaztam meg, mert már eléggé késésben is voltunk, nem lett volna idő már arra, hogy pocsolyakommandósként végigugráljuk az iskolába vezető utat. No meg gyalog 20 perc ázás lett volna oda, meg ugyanennyi vissza. Így is csavartuk magunkból a vizet. 

Ilyenkor érzem úgy igazán, hogy mekkora szívás ez az iskola, persze Máténak ezt nem mondom, de az oviban ilyen monszunesős időben simán itthon tartom az összes gyereket, és nem áztatom szét őket napjában kétszer. Ááááá!

Végül nem késtünk el a suliból, éppen időben érkeztünk, sőt, még utánunk is jöttek. Ma jött el a napja, hogy belakja Máté a folyosói szekrényt, amin 6-an osztoznak. Oda akasztottuk a kabátját, lecseréltük a gumicsizmáját. A terembe lépve nem A. néni fogadott bennünket, hanem egy fekete hajú másik tanítónéni, és kiderült, ma bizony ő lesz az 1.b. tanítónénije, mert A. néni ma nem lesz. Hát... A tanítónéni nem fektetett nagy energiát a barátságosságba, még csak a nevét sem mondta meg, legalábbis amíg mi szülők ott voltunk addig nem, később gondolom (remélem ) azért bemutatkozott legalább a gyerekeknek, ellenben vállrángatva mondogatta egy síró kislány anyukájának, hogy vigye csak haza nyugodtan a gyereket, ha azért bömböl, mert haza akar menni, mert ő ezzel a helyzettel, mármint a sírással, nem tud és nem akar mit kezdeni. De komolyan ezt kétszer is elmondta, míg ott voltam, hogy "vigye csak haza, nyugodtan vigye haza, ne hagyja itt így ordítva!" Hát ööööö.... remek pedagógiai érzékre vall. Pláne, így a tanév második hetében. Lefelé jövet jól meg is tárgyaltuk még 2 anyukával, hogy hogy lehet ez! 

Remélem, azért nem lesz olyan vacak napjuk szegénykéimnek! 

Milánnal már minden sima volt az oviban. Már az öltözőben  nagy bandázás folyt, matricacsere, kuncongás, majd puszi-puszi. Van most a csoportjukban egy imádkozó sáska. Az udvaron találták, és csináltak neki egy terráriumot. Én még nem láttam, előlem mindig elbújik. 

Jó lenne, ha délután nem kéne még egyszer bőrig áznunk! Néha ha belegondolok, olyanok a hétköznapjaink, mintha az ironmen-en indultunk volna. Vagy a brutálfutáson. Eddig mondjuk mindig célba értünk, csak érmeket nem osztogatnak itt a kapuban :)

És milyen jó, hogy tegnap délután még elrongyoltam a könyvtárba, mert pont bent volt a Trónok harca 3. kötete, és nem hagytam ma délelőttre :)

Nyárzáró családi nap

Még augusztusban, az utolsó nyári hétvégén volt Feri cégénél egy úgynevezett családi nap, vagy gyereknap Balassagyarmaton. 

Mikor megérkeztünk kaptunk egy menetlevelet, és volt néhány állomás,  ahol különféle feladatokat kellett teljesíteni, könnyebbek, nehezebbek, logikai, ügyességi játékok, voltak kifejezetten gyerekekre szabottak, de komolyabbak is. Minden teljesített feladatra kaptunk egy aláírást, a gyerekek meg egy marék csokit. Szerintem nem volt még olyan nap az életükben, amikor egy délelőtt alatt annyi csokit ettek volna, mint most, de nem igazán lehetett meggátolni ezt a folyamatot, mert mire kettőt pislogtunk, addigra már csak a papírt nyomkodták a kezembe, hogy tegyem el.

Horgásznak

Szín szerint válogatnak

A feladatokon kívül természetesen volt ugrálóvár, az örök szerelem. Volt rodeózási lehetőség, kosárkörhinta, voltak sorversenyek, amikben a fiúk nem nagyon akartak résztvenni. Volt lufifújás, majd sírás, mert kipukkandt. Majd újabb lufifújás, és megint sírás, mert mire visszaértünk a többiekhez, addigra a másik is kipukkadt. Volt arcfestés, ahol mindig annyian álltak, hogy végül lecsúsztunk róla. Bár azt nem fogom sosem felfogni, hogy egy felnőtt az miért veszi el a gyerekek elől a lehetőséget azzal, hogy egy csillámos pillangót rakat a vállára fél órán keresztül, de mindegy. Bár Milán kicsit szomorú volt, hogy nem kapott arcfestést, mikor már ki is választotta, hogy milyet kérne, de aztán hamar elfeledte a dolgot. 

Az egyik legizgalmasabb dolog az volt, hogy kijött a városi börtön néhány alkalmazottja, és tartottak egy kis bemutatót, hogy hogy fogják el pl. a szökni akaró rabokat. Aztán meg meg lehetett nézni a különféle bilincseket, és eszközöket, ki is lehetett próbálni, be lehetett ülni a kocsiba, stb... Mivel a gyerekek kezéről lecsúszott a bilincs, a bácsi az én csuklómra pattintotta rá szemléltetésként. Hát nem volt kényelmes, mondhatni. 

Marci bemutatót néz.

Máté láncra verve :)

A rabszállító kislyukban

És volt lovaglás, amiről megintcsak majdnem lemaradtunk, mert amikor megjöttek a lovak, akkor mindenki megrohanta őket, és nem akartunk egy órát ott ácsorogni a sorban, aztán meg ebédszünetet tartottak, aminek nagyon nem akartak véget vetni, de miután egy óra múlva már látványosan ott ácsorogtunk a lovak mellett , akkor végre elsők között ülhettek fel a fiúk. Marci is nagyon felült volna, de ezek igazi magas lovak voltak, és nem mertem oda felrakni, így ő csak simogatta őket, nagy bánatára. Arrébb is kellett vinni onnan, hogy nem zavarja a hiszti a lovakat. 

Végül volt mindenféle díjazás, és mi is elhoztuk a legjobb dekázó családnak járó kis csomagot :)

5 körül indultunk vissza Budapestre, és a fiúk már az első kanyarban kidőltek. Nem csoda, hiszen egész nap kint voltak a levegőn, jól elfáradtak. 

A napot az élményeken túl még azt tette emlékezetessé, hogy az egyik feladatnál, amikor kosárra kellett dobni, Máténak megütötte az ujját a labda. Majd rögtön ezután, amikor leesett a rodeós lóról, akkor derült ki, hogy fáj neki, és szépen be is volt lilulva, dagadva. Én rögtön bepánikoltam, hogy eltörött az ujja, a jobb kezén a középső, természetesen. Valamennyire tudta mozgatni, viszont nagyon fájlalta, ha nyomogattuk. Innentől kezdve végig vizes zsebkendővel borogattuk, és reménykedtünk, hogy nem lesz baj. Közben pedig azon kattogtam, hogy mit csináljunk, elvigyük-e este az ügyeletre megröntgenezni, vagy sem, és mi lesz, ha el van törve, hogy fog akkor írni tanulni, mi lesz a sulival, stb... Aznap nem vittük orvoshoz. Gondoltuk megnézzük, hogy másnap milyen lesz. Jelentősen javult, már nem volt olyan dagadt, és kicsit kevésbé volt érzékeny. Szívem szerint  megmutattam volna egy orvosnak, de közben meg féltem tőle, hogy még ha nincs is komoly baja, akkor is rádobnak valami tartókötést, pláne az ügyeleten, csak hogy szabaduljanak tőlünk, és hogy lefedjék magukat, amit aztán hetekig hordhat. Végül vasárnap délutánra már egész szép volt, és mivel ha nem hívtuk fel a figyelmét rá, akkor nem is vette már észre. Szépen fogta a kanalat, a ceruzát, estére pedig már csak egy kicsit sziszegett, amikor megnyomkodtuk. 

Másnap, hétfőn, az évnyitó napján pedig már annyira elsodortak az események, hogy el is feledkeztünk róla. Jó pár nap múlva jutott csak eszembe, hogy rákérdezzek, hogy mi van az ujjával, és mint akinek soha nem is lett volna baja, egy vállrándítás kíséretében mondta Máté, hogy :- Ja, az már nem fáj!

Hát így történt!

Harmadik-negyedik

Túl vagyunk a harmadik, majd villámgyorsan a negyedik napon is, és már az ötödiket tapossuk. Az ötödikről, a mairól egyelőre nem tudok sok érdekeset mondani, hacsak azt nem, hogy már megint biciklipumpálással kellett kezdenem a napot... ááááá.... ezt mennyire nem szeretem. Mármint a biciklipumpálást úgy általában. A másik említésre méltó, hogy Milán indiánszökelléssel közlekedik a mosdó és a csoportszoba között. Vidáman csicseregve, hangosan Jóreggelt-et harsongva lép be, és foglalja el a helyét a reggelizőasztalnál. Jó ezt látni. Megnyugtató. 

Mint ahogy az is, hogy saját kérésére szerda óta Mátéért megyek először délután, hogy ő még kimehessen az udvarra a többiekkel. Mivel Mátét 4-kor tudom legkorábban elhozni, így bizony igencsak fél 5 körül jár már, mire Milánért visszeérünk, de mindig vidáman, mosolygósan fogad, szalad még egy tiszteletkört az udvaron, mielőtt kerítésen kívülre kerül. 

Olyan nagy fiú lett így hirtelen. Valamelyik nap az ovi felé vitt az utam a piac felé menet, és meglestem, ahogy játszik. Olyan nagyon nagyfiús volt!!!! 

Kati néni is azt mondta, amit én is látok, hogy jó neki, hogy ottalszik, szemmel láthatóan belerázódott a közösségbe, és barátkozik, nem csak tűri a többiek barátkozását. Kati néni egyébként nagyon dícséri, minden téren. hogy milyen ügyes, milyen szorgalmas, milyen önálló, hogy olyan jókedélyű, mindig mosolyog, vidám. 

A héten már csináltak gyurmából és hurkapálcikából egy embert, meg egy lovacskát, és vágtak egy papírterítőt. Nagyon szép lett. Emellett rajzolt egy szép színes várat a benti  faliújságra. 

Milán papírterítője

Máté is jól veszi a napokat, egyelőre lelkes, és minden reggel boldogan megy iskolába. Lassan fölveszik a munka fonalát, minden napra van valami új.  Volt már hittan órájuk, és nagyon ügyesen elmesélte, hogy miről beszélgettek. elkezdtek már matekozni is. Minden nap van valami mozgás, szerdán még nem is öltöztek át, tegnap viszont már fociztak is, és kaptak műfüves pályára való focicipőt, hosszúzoknit, és mezt is. Hogy pontosan mi is volt ez, és hogy zajlott, arról pontosan nem sokat tudok, csak amennyit Máté mesélt, de tavasszal volt arról szó, hogy majd lesz foci, de hogy ez az volt-e már? Mindenestre ez volt a nap fénypontja!

Jövő hétre szerintem már konkrét órarendet is kapunk. 

Nekem kell még idő, hogy belerázódjak, hogy felvegyem a ritmust, bár Mátét sem kell esténként altatni, sőt van amikor észrevétlenül elszunnyad a kanapén. Milán, mivel az oviban alszik, ő kicsit tovább bírja. Marcival pedig délben szoktam küzdeni, mert ebéd után rendre húzná a kis szandálját, hogy menjünk a fiúkért. 

Nekem egyelőre hiányzik a nyár lassúsága, időtlensége, hogy még ha fel is ébredtünk korán, mert Marci koránkelő, akkor is lehetett még lustálkodni, rákészülni a napra, nem volt annyira szorított a napirend napközben sem. Micsoda szerencse, hogy délidőben még megtehetem, hogy kicsit én is szunyókáljak :)

Ma már végre péntek! Nem is emlékszem, hogy mikor vártam utoljára ennyire a pénteket :)

A második nap

Nem, nem fogok minden egyes napról külön beszámolni, de a második nap, azért mégiscsak második nap :) ( a 132-dik meg 132-dik :))

A második napot rögtön az első nap közepével kezdeném, amikor is, fél 1-kor már az oviban vártam, hogy Milán magába lapátolja a borsófőzeléket, majd mikor ez megtörtént, akkor sebtiben ráaggattam az utcai ruháját, és már ott sem voltunk. Nagyon fáradt volt, saját bevallása szerint mást sem akart csak hazamenni. Púp volt a hátán, hogy még el kellett cammogni az iskolához Mátéért. De aztán az út felénél sikerült elterelni a figyelmét, és az új játékokról beszélgettünk, amiket kaptak az oviban, és nagyon boldog volt, hogy van végre kislegó is, nem csak dupló.

Az iskolába érve az osztálynak már csak a kisebbik része volt ott, Máté meg is jegyezte, hogy elég későn jöttem. Negyed 2 lehetett, vagy még annyi sem. Szépen ült a helyén, majd amikor meglátott, hihetetlen nagyfiús mozdulatokkal leakasztotta a szék támlájáról a zakóját, belebújt, és elpakolta a a táskájába a tolltartóját. Olyan aranyos volt, és olyan nagy, olyan iskolás!

Angéla néni megdicsérte, hogy milyen jó fiú. 

Az első nap jól körbejárták az iskolát, kívül-belül. Meglátogatták a szomszéd osztályteremben lévőket, A. néni régi régi osztályát, mindenhová bementek, mindent megnéztek. 

Itthon aztán nagy alvás volt.

Én pedig maratoni szülőin ültem estig. Zsongott a fejem, mire kijöttem, és meg sem számoltam, hogy hányszor írtam le a nevemet, a gyerek nevét, a mindenfajta elérhetőségeinket, ilyen papír, olyan papír, átvettem, tudomásul vettem, stb...és még így is maradtak megbeszélnivalók. Majdnem én lettem az szmk-s, de szerencsére nem, mert nem nagyon akarta senki elvállalni, A. néni pedig csak nézett egyikünkre-másikunkra, hogy na valaki? És már annyira felém kacsingatott, hogy végül már majdnem mondtam, jó, hát akkor én elvállalom, csak haladjunk, amikor a padtársam jelentkezett. Biztos Ő is érezte ezt a felénk kacsingatást :)

A második nap reggelén Máté hasonló izgalommal készült. Beraktunk néhány dolgot a táskába, amit be kell vinni. A könyveket, füzeteket ma vittük. Csomagoltatott uzsonnát is, bár kapnak reggelit az első szünetben, meg ebédet és uzsonnát is, de ha kért, kapott. Ferivel mentek el, Milán ekkor még aludt, vele én mentem kicsit később. 

Tegnap már mindenki délutános volt. Milánnak ez persze nem tetszett, és előadott egy közepes erősségű balhét még itthon, hogy ő márpedig úgysem fog ottaludni az oviban. Mondtam neki, hogy nem baj, ha nem tud elaludni, csak pihenjen, de így lesz, és kész. Mire elindultunk már minden rendben volt, végül még egy nyulat is elcsomagolt az alváshoz, ott pedig már egy szóval sem ellenkezett. 

Délután érte mentem először. Fél 4-kor. Kati néni azt mondta, hogy csak egy kicsit aludt, de nem volt gond, csöndben feküdt. Sajnos, mióta nincs cumija, azóta a déli alvás nagyon nehezen megy, ha megy egyáltalán. 

Öltözés közben nagy volt a cimboraság Ákossal, és már akkor mondta Milán, hogy majd ma ne menjek olyan korán, mert ki szeretne menni a többiekkel az udvarra. 

Elmentünk Mátéért. Milán közben végig fecsegett, hogy mi volt az oviban, majd elszámolt 100-ig. Sokkal jobb volt így menni, hogy nem volt annyira fáradt, mint délben.

Nagyon izgultam, hogy hogy fogom találni Mátét, most hogy ilyen sokáig volt suliban. Amikor bekukkantottam az ajtón, akkor azt láttam, hogy 3 kis buksi van összedugva az egyik padnál, az egyikük Máté volt. Új helyet kapott, most az első sorban ül. A padtársa, és most már a barátja is, a DobosTomi. És van még egy barátja, az AgárdiJoci. Kifelé jövet már nagy köszöngetések, integetések mentek. 

Szia Máté, szia Joci! 

Hazafelé sokminden nem derült ki, cseppekben adagolta a napról az infókat, hogy tornáztak, hogy voltak udvaron délelőtt is, és délután is, és hogy találkozott Gellérttel és játszottak is. (volt ovistárs). 

Én:- És mesélt valamit Gellért, hogy milyen az osztálya?

Máté:- Nem, nem beszélgettünk az iskoláról. Nem pazaroltuk erre az időt, csak játszottunk!

Na bumm. Nem pazarolták erre az időt :)

Tornáztak is, de most még csak ruhában. Ma már vinni kellett tornacuccot. 

Olvastak mesét, rajzoltak. És nekem a kedvencem: Volt csendes pihenő, 10 percre mindenki lefeküdt a tolltartójára. :)

Ezt a 10 percet gondolom sokat hallják napközben, mert Máté mindenre azt mondja, hogy "nem sok, 10 perc. " 

Jókedvű volt, és továbbra is lelkes. Már hazafelé azt mondogatta, hogy akkor majd holnap hogy lesz, hogy majd vigyük be a könyveket, meg ezt is, meg azt is. 

Itthon persze a jófiú megkergült, de hát valahol ki kell engedni a fáradtgőzt. 

Ma pedig én mentem Mátéval biciklivel, Milán pedig apával, és Milán kérésére most Mátéért megyek először, és csak utána érte. És ha nem ér ide a délutánra beígért eső, akkor talán még egy játszótér is belefér az régi-új pajtikkal. 

Én pedig hullafáradt vagyok! Ma reggel, suli után, fél 9-kor már úgy voltam itthon, hogy már megjártam a papírboltot, mert kifogytam az öntapadós borítókból. Brrrráááááágrrrrrrrr, és minden egyéb krikszkraksz most ide, ami ennek kapcsán megfordul a fejemben, de a végére már egész jól ment :) És még pékségben is voltam. Persze Marcival a csomagtartón, akit mindannyiszor ki- és be kellett kötni. Tök jó lesz télen, mindezt még megfejelni a csizma-kabát-sapka-sál-kesztyű kombóval naponta 4-szer :)
Ujjjjjjé, szép az élet :)

Évnyitós, első napos

Volt egy szép elképzelésem, ahogy szeptember 1-jén majd szépen felöltözve családilag elsétálunk az iskolai évnyitóra, élvezzük majd a kellemes reggeli meleget, a nyári szellőt az iskolaudvaron, nézzük a kis elsősöket, hallgatjuk a köszöntőket.
Aztán mindebből csak töredékek valósultak meg, mert reggel zuhogó esőre ébredtünk. Elég mérges voltam, hogy már rögtön az első iskolás-óvodás napon extrakihívás elé kell állnunk. Aztán amíg reggeliztünk, az eső majdhogynem elállt, de a szép ruhát lecseréltem praktikusra, Máté kivételével, aki ünneplősbe öltözött, de az iskoláig még ő is gumicsizmában jött, ott cserélt cipőt.

A szokásos indulás előtti: (még esőkabát és gumicsizma nélkül)

Az ünnepség is beszorult a tornaterembe, és így a nagyok nem is voltak ott, csak az elsősök és mi, és persze a tanítók meg a szereplők. 

A tanterembe lépve a szülők és a gyerekek sokaságán keresztül próbáltam egy üres helyet keresni Máténak, lehetőleg kisfiú mellett. Találtam is egyet, a terem túloldalán, középtájon. Lepakoltunk, átcseréltük a cipőt. Máté eléggé meg volt illetődve, de nagyon bátor volt!

Aztán mindenki levonult a tornaterembe, ahol egy fél órás kis köszöntő volt, kis műsorral, nem volt nagyon túlmisztikfikálva, néhány nagyobb gyerek mesélt a nyári táborokról, néhányan szavaltak, és persze volt iskolaigazgatói beszéd is, ami ugyancsak nem volt hosszú, és nem volt túl magasztos sem, pont olyan kiselsősöknek való volt. 

Nemes Nagy Ágnes: Tanulni kell
Tanulni kell. A téli fákat.
Ahogyan talpig zúzmarásak.

Tanulni kell. A nyári felhőt.
A lobbanásnyi égi-erdőt.

Tanulni kell a mézet, diót,
jegenyefát és űrhajót,

a hétfőt, keddet, pénteket,
a szavakat, mert édesek,

tanulni kell magyarul és világul,
tanulni kell mindazt, ami kitárul,

ami világít, ami jel:
tanulni kell, szeretni kell.

Az évnyitó után még közösen felmentünk a terembe. A terem dugig volt a kisbuksikkal. Minden széknek volt gazdája. Volt egy névsorolvasás. Jóóóóó sok név elhangzott, néhány maradt meg a fejemben, de lesz még idő megtanulni őket. 

Délelőtt ismerkedés van a tankönyvekkel, az iskolával, egymással, az új renddel. Ma még ebéd után jöhetnek el, de a későbbiekben 4 -ig napközi van. 

Miután kicsöngettek az első óráról, elbúcsúztunk Mátétól, és Milánnal az ovi felé indultunk. Szegénykém elég fáradt volt már, csak azt hajtogatta, mikor leszünk már ott az oviban. 

Aztán az öltözőben volt nagy örvendezés, az óvónénik már nagyon várták a kis későnjövőt, (nem csak ő volt ilyen, még egy kislány is, akinek a tesója Máté osztálytársa ) Volt nagy ölelkezés, puszilkodás, egyelőre inkább csak az óvónénik részéről, Milán hozta a szokásos tartózkodó, de vagány formáját, és tűrte az ajnározást. A legnagyobb hír egyelőre a Középsősök háza táján, hogy a ped. asszisztensünk egy férfi lesz, Roland bácsi, akivel Milán amolyan férfiasan le is pacsizott. Szerintem jó barátok lesznek. Én örülök neki, hogy egy óvóbácsival is színesedik a paletta. :) Tökszuper! És van két új Kiscsillag is, egy fiú és egy lány. 

Mivel elég késő volt már, nem nagyon jutott idő beszélgetésre az óvónénikkel, de majd ... majd... majd...

Ügyes volt Milán, mert kicsit én féltem, hogy majd hogy veszi, hogy Máté már iskolába megy, ő meg egyedül óvodába, de minden simán ment. Teljesen természetesen a helyén kezelte a dolgokat. Van még mit tanulom tőle.

A mai napnak még koránt sincs vége, délben összeszedem a skacokat, aztán délután iskolai  szülői. 

Kíváncsi vagyok, mit mesél majd Máté. Ha mesél egyáltalán bármit is. Addig pedig elpityergek itthon meghatottságomban. Van egy ELSŐS NAGYFIAM! Még mindig hihetetlen, még mindig felfoghatatlan.

Jó lesz ez, most így érzem! Majd belejövünk, majd megszokjuk, és szeretni fogjuk mindannyian :)

Kívánok minden Kiselsősnek nagyon boldog, nagyon sikeres, nagyon vidám iskolakezdést! 

És persze a nagyobbaknak is, de ők már úgyis tudják, hogy tanulni jó :)