Beíratkozás

Hát ez a nap is eljött.

Ma délelőtt, miután az ovisok elmentek az oviba, és mi Marcival komótosan megreggeliztünk, felöltöztünk elbattyogtunk az iskola felé. Marci egy darabig mocival jött. Egészen addig, amíg a második kereszteződés magasságában egy néni füvet nem nyírt. Ez a művelet annyira lenyűgözte, hogy onnan aztán egy tapodtat sem volt hajlandó mozdulni. Pláne, hogy a kerítésen túl egy kis blöki is ugatott. Marci ingajáratban volt  a fűnyíró és a kutya között. Egy darabig elidőzünk ott, feltartva a nénit, akit Marci egycsapásra meghódított, és javasolta is úgy az 5-dik percben, hogy menjek csak nyugodtan a dolgomra, ők addig ellesznek itt Marcival.

Akkor még nem tudtam, milyen jó is lett volna egy önkéntes bébiszittyó. 

Nem siettünk. Nem éreztem szükségét, inkább húztam-vontam a pillanatot, amikor szembesülnöm kell most már végérvényes azzal, hogy Máté bizony iskolás lesz ősztől. 

Az iskola kapuján belépve próbáltam elképzelni, hogy majd naponta nyomjuk le azt az ódon kilincset ott azon a nagy barna ajtón. Aztán belépve szembesültem azzal, hogy bizony sor áll. Nem is akármilyen. Próbáltam végignézni az előttem álló emberek során, de akárhogy is ágaskodtam a lépcső alján, valahogy csak nem sikerült meglátnom, hol is van a sor eleje. Voltak ott ismerős anyukák is, kicsit megvitattuk a dolgokat, ők nagyon arra agitáltak, hogy menjek csak nyugodtan a sor elejére, ne kelljen már Marcival ezt a sort végigállni, de én nem akartam. Nem szeretek indokolatlanul előnyhöz jutni csak azért mert én gyerekkel vagyok. Inkább fogtuk a cókmókunkat, és elmentem a dm-be. Az utolsó anyuka kedves volt, mondta, hogy fenntartja maga mögött a helyet, ha még itt lesz, amikor visszaérünk. Mik vannak? 

Fél óra alatt végeztünk is. Közben pedig agyontúráztattam az agyamat azon, hogy mi lesz, ha már kicsúsztunk nemhogy A. néni osztályából, de a felvételi keretszámból is. Ezen elmélázgattam egy darabig, aztán megnyugtattam magam, hogy gyerek nem maradhat iskola nélkül, majd csak kerül neki is hely valahol. 

Bő fél óra múlva, 10 óra körül, újra beléptem az iskolakapun. Akkor már a portás bácsi is ismerősként köszöntött, és újságolta, hogy menjek csak nyugodtan, azóta sokat fogyott a sor, és valóban, 4-5-en álltak már csak a könyvtár szoba közepén, köztük a kéktáskás anyuka is, aki az utolsó volt az előző alkalommal, szóval nem maradtam le semmiről.

Innen már röpült az idő, és pikkpakk, két csacsogás között már bent is találtam magamat az íróasztal mellett. 

Ilyen okmány, olyan papír, melyik osztályt szeretnék anyuka, kérnek-e  a napközit, és hányszori étkezést, és hittan vagy erkölcstan? Hát nem voltam éppen felkészült, mert azon kívül, hogy A. nénit szeretnénk első helyen, és hogy református hittanra szeretnénk járatni, semmi egyébre nem tudtam helyből egyértelmű választ adni. Végül beikszeltük a napközit is, és a háromszori étkezést is, de ezen év elején lehet változtatni, bár szerintem nem fogunk. Bezzeg a szomszéd asztalnál ülő anyuka, ő bezzeg már azt is tudta, hogy melyik sportfoglalkozásra szeretné járatni a gyereket. De hát no... sosem mondtam, hogy én vagyok az anyák gyöngye. 

Május 8-án lesz kifüggesztve, hogy kiket vettek fel. Gondolom az is, hogy kit hová. Május 26-án pedig iskolai szülőértekezlet lesz. 

Máté kapott egy emléklapot is, amelyen üdvözlik az első osztályban. Ebből én arra következtetek, hogy nem kérdés, hogy felveszik.
Máténak fülig ért a szája, amikor délben mutattam neki a kis lapot. Nagyon boldog volt! 

Izgalmas időszak lesz ez mindannyiunknak, kétségtelen. Iskolás kisfiam /nagyfiam lesz ősztől! Ez nagyon durva!
Továbbá elég megnyugtatónak tűnt, hogy a sorban állók közül senki nem volt rosszarcú. Bár az is lehet, hogy azok nem sietnek annyira beíratni a gyereküket az iskolába. 

Marcinapra

Mert a  mi Marcink ma ünnepel.

Nemes Nagy Ágnes: Névnapra

Névnapodra mit vegyek?

Vegyek húzós egeret?
Vonatot és síneket?
Kék építőköveket?
 
Nem már tudom mit vegyek!
Néked tavaszt rendelek
Bodzafát és kék eget
rajta csokros felleget.
 
Megrendelem jó előre
A virágot a mezőre
Tél után a lomb-nyílást
betegségre gyógyulást.
 
És ha meglesz egy napon:
bedobom az ablakon.

Képes húsvétos

Sosem volt még talán olyan, hogy a fiúk ennyire várták a húsvétot, a nyuszit, és a locsolkodást. Bár a kerti tojáskeresés idén is elmaradt, mert indulás előtt nem volt már rá nagyon idő, tavaly meg hó volt, akkor azért maradt el, de nem gondoltam, hogy ezt majd a szememre fogják hányni később, hiszen attól még a csokinyuszikat, tojásokat megkapták. Pedig.... Máté szerdán azt mondta a logopédus Éva néninek, hogy hozzánk bizony nem jött a nyúl. Éva néni gondolom hitte is meg nem is, de inkább nem, és faggatta, kérdezgette Mátét, hogy tényleg nem kapott egy fia csokitojást sem? Máté aztán mondta, de azt kapott, meg nyulat is, meg bárányt is, de azt mind Klári mamánál kapta, itthon a nyuszi  nem tett semmit a kertbe. Na bummm. Persze aztán megbeszéltük, meg Éva nénivel is megbeszélték, hogy a nyuszi oda viszi a tojásokat, ahol a gyerekek vannak, jelen esetben Ózdra, mert ha ide tette volna a kertbe, akkor bizony azok eláztak volna, mire hazaérünk. Látszólag fogta a magyarázatot. Jövőre viszont, ha esik ha fúj, mindenképpen lesz tojáskeresés a kertben! 

A húsvéti hétvégéről képekben. 

A fiúk sétálni indulnak.

Négy fiúval kerültük körbe a lakótelepet. :) 

A négyfiús életérzés.

Locsolkodtak. Próbáltam levideózni ahogy verselnek, de nem igazán lehetett róluk többedjére sem elfogadható felvételt készíteni, mert elbohóckodták. Főleg Máté. És most valamiért nem is tudok videót beilleszteni.  De majd hátha itthon elmondják szépen, és addigra a blogger is meggyógyul.

Csokitojásos

Nyulak. A teljesség igénye nélkül. Még legalább 3-4-5 biztos lapul a szekrény mélyén. Alkalomadtán majd összegyűjtöm az összeset. :)

Hazafelé

Lepkés

Szerdán,  mikor mentem Mátéért az oviba, csupa pirospozsgás volt az arca. Azt gondoltam, biztos melege van/volt, mert hosszú ujjú póló volt rajta. Nem viszketett, nem fájt neki, bekentük itthon és el is halványult. Másnap reggelre alig látszott valami kis folt. Délutánra viszont megint égő piros volt szegénykém, de továbbra sem panaszkodott semmire. Mivel tegnap pont délutános volt a doktornő elbattyogtunk össznépileg, hogy nézzen rá, mondjon valamit. Hárman voltak a váróban előttünk, ami nálam a lélektani határ, amit még kivárok 3 gyerekkel, amiből kettőnek kutya baja, és a harmadik is látszólag egészséges. A 3  előttünk lévő végül négy lett, mert az elkülönítőben is volt egy beteg, de mondhatnám, hogy 5 mert az egyik csaj 2 gyerekkel volt. Végül egy bő 40 percet időztünk a váró előtt, és a váróban felváltva. Élmény volt. 

A doktornő rögtön mondta, hogy ez bizony lepkehimlő, majd sebtiben hozzátette azt is, hogy ne ijedjek meg, teljesen ártalmatlan. Jelen helyzetben, vagyis hogy már piros a pofija, már nem fertőz, és igazából semmi teendő nincs, max. kenjem az arcát hűsítő krémmel és igyon sok folyadékot. Lehet, hogy a teste is bepirosodik majd, de az sem biztos, de akkor sincsen semmi gond. Nincs láz, nincs viszketés, nem kell fénytől védeni, nincs karantén, még oviba is mehet. 

Ma azért itthon maradt, amin meg teljesen kiborult, és majdhogynem hisztizett, hogy ő oviba akar menni, mert nem igazság, hogy pont akkor nem megy, amikor az iskolaudvarra mennek biciklizni. 

Szegénykém.

Egri kirándulás

Hogy a tavaszi szünet ne teljen el kirándulás nélkül, jó ötletnek gondoltuk, hogy hazafelé teszünk egy kis kitérőt valahová. Több felmerült lehetőség közül végül Eger mellett döntöttünk, vagy döntöttem, mégpedig igazából a vár miatt, ahol a mi ugyan már többször is voltunk, de a fiúkkal még nem, és feltételeztem, hogy tetszene nekik.
Gyönyörűszép, virágzó repceföldek mellett vezetett az utunk:

Utólag már nem volt olyan jó döntés, mert azt ugyan olvastam, hogy felújítások vannak, de arról nem volt szó, vagy legalábbis az én figyelmemet erősen elkerülte, hogy sem a várban, de még csak a városban sem lehet közlekedni, mert úgy ahogy van fel van túrva az egész. De ez csak később derült ki. 

Amikor megérkeztünk, akkor láttuk, hogy a Dobó tér teljes egészében maga az építkezés. Bár dolgozni épp nem dolgozott senki, így húsvét előtti szombaton, de tér túloldalára majdhogynem születni kellett. Így, amíg a tesómék be nem futottak, addig a sétálóutcában és a bazilika környékén ütöttük el az időt. A fiúk elnyaltak egy fagyit, kétgömböset! Ami igazából két fél gömb volt, azaz 1 igazi gömb, de ők nagyon boldogok voltak ettől.

A sétálóutcán

Építkezésben itt sem volt hiány

Mire nagy nehezen kivarázsoltunk magunkból egy családi képet, addigra a tesómék is befutottak, és átverekedtük magunkat a várhoz. Persze, ha kicsit jobban ismernénk a várost, akkor tudtuk volna, hogy elég lett volna csak egyenesen végigmenni a bazilika melletti utcán, és már ott is lettünk volna, mint ahogy azt visszafelé egész véletlenül tettük, de ekkor még nem tudtuk. Pedig mennyi bosszúságot, és rosszútonjárást megspórolhattunk volna :)

A fiúk a várba menet

Kiscsoportos különítmény

A várban aztán tovább folytatódott minden, mert a felfelé vezető út is háromnegyedig le volt zárva, és középen az a nagy tér cakkumpakk, úgy, hogy még egy babakocsinyi hely sem volt a kerítés mellett.  Persze ez a gyerekeket a legkevésbé sem zavarta, sőt talán még élvezték is hogy egy kalandpályát is kaptak a vár mellé.

Fiúk a gáton várfalon

Na az ott a Dobó tér

Közben pedig gyülekezni kezdtek a felhők.

A feltúrt várbelső

A fekete felhőkből végül eső is esett. Behúzódtunk az árkádok alá, és vártunk. Vártunk. Vártunk. Milán és Marci pedig eljárt egy esőűző táncot.

Hogy könnyebben és gyorsabban teljen a várakozás,  átszaladtunk a szomszétedos fegyverkiállításra.
Na ez nagyon bejött nekik, főleg a felső újkori rész, ahol rengeteg puska, kard, tőr, szurony, lándzsa, meg egyebek voltak kiállítva. Az alsó részen ókori és őskori kőszerszámok, edények és ékszerek voltak leginkább, de ezt én már otthagytam Marcival. Eddigre az eső is elállt odakint.

Mivel nem kedvünk még egyszer átvágni az építkezésen, hogy a vár túloldalát is megnézzük, ezért a kijárat felé indultunk. A Nagyok még felmentek a várfalra, és onnan integettek le.

Ott vannak :)

Leszámítva az felújítások okozta kellemetlenségeket, no meg az esőt, bár az kevésbé zavart, mint az, hogy nem lehetett egyet sem nyugodtan lépni, egész sokat sikerült kihozni a délutánból. Most egy darabig viszont biztos elkerüljük a várost. A felújítások végéig mindenképp.

Néhány felújításmentes kép még réges-régről ITT .

Húsvét előtt

Nem találtam meg a húsvétos dobozt :(  Hogy hol lehet? Nyilván valami atombiztos helyre tettem, hogy még véletlenül se törjenek össze benne a festett tojások. 

De azért van szép barkánk, és az idei tojásokat szépen rá is lógattuk, meg alátettük, amit nem tudtunk fellógatni.

 Az oviban idén nem volt húsvéti készülődés, ebben a tanévben karácsonyi volt. Felváltva van. Én a húsvétit jobban szeretem, mert a tavaszi rendezvények sokkal tömegbarátabbak. KArácsonykor olyan macera már csak az is, hogy azt a rengeteg kabátot valahová letegyük, lehetőleg úgy, hogy ne is keljen lába. Plusz ugye be vagyunk zsúfolódva a folyosóra. Na de hát nem engem kérdeztek :) 

A gyerekek alkotásait  csak simán kézhez kaptam, amikor mentem értük szerdán délben. 

Verset is tanultak ám, mind a ketten. Egyszer sikerült belőlük félig-meddig kicsikarni, azóta sem, de azt mondják húsvétkor majd elmondják. 

Milán verse:

Rózsafának tövéből rózsavizet hoztam,
az lesz ma a legszebb kislány, akit meglocsoltam.
Drága kislány, gyöngyvirágom, ma van húsvét napja,
meglocsollak, mosolyogjál, mint egy piros rózsa.

 Máté verse:

Itt a húsvét, eljött végre

A szép lányok örömére,

Mert a lányok szép virágok

Illatos víz illik rájuk,

Ne fuss hát el, szép virágom,

Locsolónak csók jár, három.

 Máté még egy verses mesét is tanult.

Lőrinc Pál: Három füles

Három kis nyúl ül a réten.
Mesebeli faluszélen.
Előttük egy halom tojás,
Húsvét táján ez így szokás.
Festék is van jócskán, bőven,
Fut az ecset tekergően.
Tojáson a színes csíkok
Olyan, mint a fürge gyíkok.
Nyúlapó is megjön közbe,
Leül köztük ott a földre.
Nagy bajuszát simogatja,
Tojásokat válogatja.
Szebb az egyik, mint a másik,
Nincsen köztük mely hibázik.
Ügyes ez a három füles,
Nem lesz a tál sehol üres.
Jut is bőven minden házba,
Locsolóknak tarisznyába.
Kinek nem jut fusson ide,
Nyúlapó tesz a zsebibe. 

Kellemes húsvétot kívánunk Nektek!

Kisült

Emlékeim szerint sosem sütöttem még kalácsot. Mindig csak terveztem, hogy majd sütök, aztán sosem lett belőle semmi. Tegnap, miután már a századik helyen futottam bele mindenféle kalácsreceptekbe és csodaszép húsvétikalácsos fényképekbe, megint csak elkezdett birizgálni a dolog, de már délelőtt éreztem, hogy nem lesz ebből semmi, mert valahogy se a fiúk, sem én nem voltam a topon. 

Aztán az ortopédiáról hazafelé jövet már olyan fáradtnak éreztem magam, szívesen bóbiskoltam volna egy kicsit a villamoson. Persze nem tettem, és hát nyilván otthon sem tudtam még ledőlni jó darabig. 

Itthon aztán a skacok lent maradtak az udvaron. Marci is jól elvolt, és csak ott motoszkált a fejemben az a fránya kalács. Egy jól időzített pillanatban fel is szaladtam, hogy keressek egy receptet. Nem keresgéltem sokáig, Marcit nem nagyon szeretem egyedül hagyni lent, mert kedvence a kocsibejárón motorozás lefelé, ami garantált arclehorzsolás, minimum. De most nagy ásásban voltak mind a hárman, és mivel pont egy olyan receptbe futottam bele, ami tökegyszerű volt, így olvasva, és minden volt is hozzá, így amíg ők lent bogarásztak, addig én fent gyorsan összedobtam a kalácstésztát, és már kelt is. Recept innen.

Közben Marci feljött, kimosakodtunk, uzsonnázott, átgyúrtuk a tésztát, sütőt melegítettem, összefontam, beraktam, és már sült is. 

Mire a fiúk feljöttek, addigra már majdnem készen is volt a kalács.

A külalakon lehet még dolgozni. De mivel fele alapanyagból csináltam, gondoltam, nem szedem ketté a tésztát. Így utólag kettészedhettem volna, és akkor szépen látszódna a fonat. De az is lehet, hogy a fonási technikám nem túl jó, a fiúkon nem nagyon van lehetőségem gyakorolni ;-)

Elsőre egész jó lett. Ízileg mindenképpen megállja a helyét, szerintem. A fiúk meggy- és baracklekvárral ették, én csak simán vajjal, Marci pedig a nélkül. Ízlett nekik. 

Máté pedig örült, hogy végre nem mindig csak kenyér a vacsora. ( ami nem teljesen igaz, mert nem mindig csak kenyér szokott lenni a vacsora, de valamiért ez a fóbiája.)

A tavaszi szünet első napján

Még így, itthon lévő anyukaként is azt érzem, hogy ez a pár nap tavaszi szünet vajmi kevés. Kevés nekem, hogy megszokjam, hogy mindannyian itthon vannak, kevés arra, hogy bármilyen elmaradt programot esetleg bepótoljunk, pláne ilyen vacak időben, és legfőképp kevés a gyerekeknek arra, hogy kicsit lazuljanak, kipihenjék magukat, és átálljanak, mert mire átállnak, már újra ovi van.

És persze borítékolható volt, hogy pillanatok alatt egymás agyára fognak és fogunk menni, ami így is lett, pedig még nincs déli 12. (na jó, az éppen már van. ) 

Reggel a szokásostól csak egy hajszálnyival keltünk később, azok után, hogy Marci szerintem az egész éjjelt végigforgolódta. Ennek egyenes következménye volt, már kora reggel nem lehetett semmivel a kedvére tenni, semmit nem akart, semmi nem volt elég jó. Milán az újabban felvett mindenenhisztizős formáját hozta ma is. Gyakorlatilag teljesen mindegy, hogy miért, de folyton balhézik, vagy ha épp nincs miért, akkor kreál magának valamit, hogy legyen. Pl. délelőtt, amikor mondtam nekik, hogy akkor öltözzen fel, és elmegyünk kenyérért, akkor Milán a Máté ruháját akarta felvenni. Hogy miért elképzelésem sincs. Szerintem neki sem volt. Persze mikor mondtam neki, hogy a sajátját legyen szives, akkor éktelen ordításba és vergődésbe kezdett. Na hát ilyen, és ehhez hasonló problémákkal küzd. 

És bár már hétfő óta vértezem magamat a szünetre, hogy legyen kellő türelmem a hétköznapokhoz, és ne legyen a tavaszi szünet egy permanens veszekedés és kiabálás, hát... úgy érzem kellene még 2 nap a felkészülésre. (mint egy egyetemi vizsgára)

Máté szegénykém, pedig csak színezget csendesen, és egyelőre némán tűr. Rá ma még nem volt panasz. :) De ami késik nem múlik.

Aztán. Ma végre sikerült levennem a hóemberes ajtódíszt. A tavaszi virágosat viszont még csak előkerestem, de kirakni még nem volt módom. Remélem a tél előtt még sikerült kilógatnom. 

A napi jó ma az volt, hogy miután tegnap két virágosnál is kerestem barkát, amire a fiúk húsvéti díszeit fel tudnám akasztani, amit az oviban csináltak, egyiknél sem volt. Ma egy harmadikat akartam megnézni, mert piacra nem volt kedvem elmenni, mikor a szomszéd néni átszólt a kerítésen, hogy nem kérek-e esetleg barkát. Hát nagyon megörültem neki! Úgyhogy barkánk most van, viszont a dobozt, amibe a díszeket eltettem tavaly sehol sem lelem. Már mindenhol megnéztem, de még nem mondtam le róluk. Megtaláltam viszont Máté összes eddigi ovis fényképét, amit viszont kábé 3 hónapja kerestemégre-földre, csak egész máshol. Egy albumba akarom rendezni az összeset, hogy lássuk egymásutánban. Szóval előbb-utóbb minden meglesz :) Remélem a húsvéti tojások is. 

Délután pedig ortopédiára megyünk. Nagy kaland lesz, már most látom. Pláne, ha még el is ázunk út közben.

Éljen a szünet! :)

Amikor egy Mátéálom valóra válik

Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy iszonyatos nagy távolságra járunk oviba, van az négy háznyi is :) Mindennel együtt, ajtótól ajtóig szerintem nincs több 100 méternél. Így aztán nem kérdés, hogy mi gyalog járunk óvodába. Vagyis a fiúk még erre a távolságra is előveszik a bicajt, de semmiképpen nem megyünk autóval, mint Máté csoporttársai közül többen is. Időről-időre rá is zendít, hogy ő miért nem jár sosem autóval oviba, és hogy ha iskolás lesz, akkor viszont jó lenne, ha vennénk nekem is egy autót, mert az azért már messze van, és akkor lehetne autóval menni. Szóval nagy álma, hogy ő is autóval menjen oviba. 

Korábban az volt az álma, hogy Apa menjen érte. Ez teljesült is 2-szer, 3-szor a három és fél év alatt:) 

És ma teljesülhetett a másik álma is! 

Merthogy papírgyűjtés van az oviban, és mivel az őszi gyűjtésből kimaradtunk, mert akkor voltunk Csehországba, így mostanra jó sok papír összegyűlt, amit leggyorsabban, és legegyszerűbben úgy tudtunk elvinni, ha autóba pakoljuk, majd négy házzal arrébb kipakoljuk.  Így hát reggel a fiúk lelkesen pattantak autóba arra másfél percre :) Komolyan több időbe telt kiállni az udvarból, mint odaérni az ovihoz :) De hát édesek voltak, úgy örültek!

Utolsó suliváró

Pénteken volt az utolsó suliváró. Ezúttal biciklivel mentünk. Máté nagyon várta, és nagyon lelkesen jött. Most még amiatt sem szomorkodott, hogy Gellért nem jött, mert lebetegedett. 

A foglalkozás a szokott rendben ment, három csoport körforgásszerűen ment egyik teremből a másikba. Készítettek papírnyuszit, az interaktív táblán tojásokat keresgéltek, voltak tréfás találóskérdések, meg labirintus, meg különbségkeresés, szóval elég sok mindent csináltak. 

Azt gondoltam, hogy mivel ez az utolsó alkalom, és mert a héten kiderült, hogy a kéttannyelvűekbe kiket vettek fel, (az ismerőseink közül nem sokat, kettőt), majd biztos sokan lesznek. De nem. Nagyjából annyian voltunk, mint általában, és nagyjából ismerősek is voltak az arcok. 

Hogy két hét múlva beíratkozási papírral a kezemben fogok bebattyogni a kapun, azt egyelőre még nem tudom sem elképzelni, sem felfogni. Valahogy annyira hihetetlen, hogy már itt tartunk, és annak ellenére, hogy az egész tanévünk az iskoláról szólt valamilyen formában, mégis felfoghatatlan, hogy ősztől Máté ISKOLÁS lesz! 

Ha sikerül A. nénihez bekerülni, márpedig nagyon remélem, hogy sikerülni fog, (és kicsit úgy éreztem pénteken, amikor A.-val beszélgettem, hogy számít is ránk, vagyis Mátéra), akkor szerintem jó helye lesz Máténak. A. néni, bár eleinte nem volt annyira szimpatikus, végül a lelkesedésével, a nyitottságával, meggyőzött. Azzal pedig, hogy a saját állítása szerint neki szenvedélye a matematika, végképp. Nagyon remélem, hogy jó kis társaság fog összejönni, nem csak a mi osztályunkban, hanem évfolyam szinten is. Egyelőre nagyon biztatóak a jelek, és a hírek. Állítólag a kerületi két felvételis suliba nagyon kevés gyerek került be a környéki óvodákból,  (ezek nem körzetesítettek, bárhonnan lehet jelentkezni), és mivel sokaknak ez a körzetes iskolájuk, így most egész elit társaság is összejöhet, a korábbi rossz évekhez képest. Hogy végül milyen lesz, az meg majd úgyis csak ősszel derül ki, szerintem. 

Az iskolában is nagyon optimisták. Míg a korábbi években mindig ez volt az a suli, ahol mindig volt szabad hely, most állítólag nagyon biztatóak az előjelek arra nézve, hogy  be fogják tudni tölteni mind a három osztálynyi helyet körzetes gyerekekkel. 

És bár elvileg nem lehet rangsorolni a gyerekeket, és nem számít a beiratkozás sorrendje sem, A. néni azért azt tanácsolta, ha tudok, azért menjek hétfőn délelőtt. Ebből is gondolom, hogy talán a foglalkozásokon való rendszeres részvételünk miatt talán számíthatunk egy kis "protekcióra", és hátha a tanítónéni választásnál ezt figyelembe veszik majd. 

Aztán meg majd meglátjuk. A másik két tanítónéni is nagyon rendes, kedves, és lelkiismeretes, velük sem lesz semmi gond, szerintem, ha esetleg mégis valamelyikükhöz kerül majd Máté.

Futunk

Az őszi lelkesedésemnek a tél gyorsan véget vetett, és bár nem is volt igazi nagy hideg telünk, de mégiscsak hűvös volt, meg sötét, amit meg nagyon nem szeretek. Így a tél az úgy ahogy volt ki is maradt futásilag, helyette, ahányszor csak tudtam inkább tornázni mentem. De ahogy végre kitavaszodott, és már nem kellett ezer pulcsi, újra nyúlcipőt húztam, és elkezdetem róni a köröket a pályán. A rendszeres edzésnek meg van a hatása, sokkal jobban bírom, gyorsabb tempóban nagyobb távokat vagyok képes megtenni úgy, hogy közben TÉNYLEG jól esik, nem érzem, hogy szúr, hogy fáj, hogy nem bírom, sőt...

A hétvégén egy új társat is kaptam a futásaimhoz. Azóta röpülnek alattam a kilométerek :)

Tegnap délután Máté és Milán is elkísért futni. Máskor is szoktak jönni, addig míg én futok ők játszanak, vagy bicajoznak, vagy fociznak, elfoglalják magukat. De tegnap a fejükbe vették, hogy ők is futni fognak. És tényleg! Együtt melegítettünk be, és együtt indultunk. 

Máté 3 kört lefutott!!!! Egyszer egy kicsit megállt pihenni, de aztán jött tovább. Szerintem ez nagyon nagy teljesítmény!

Milán is lefutott egy kört, de szerintem kettőt is le tudott volna, csak 1 után behisztizett, és dacból nem jött tovább. ( mostanában mindenen hisztizik, meg is beszéltük, hogy kicsit jobban oda kell a kis lelkére figyelnünk. Meg fáradt is szerintem már a tanév miatt.)

Indulás előtt kérdezi, mit vegyen fel. Mondom neki, hogy az a nadrág, amiben a kertben volt délelőtt tökéletes lesz. De induláskor látom, hogy nem az van rajta, hanem egy másik. 
- Milán, te nem is azt a nadrágot vetted fel, amit mondtam. 
- Igen, mert az a kerti nadrágom, ez meg a futónadrágom. 

Hát így edzünk mostanában, családilag. :)

Kardfogú tigrist rajzolunk

Máté kardfogú tigrist akart rajzolni. Leült, próbálkozott, de nem ment. Ő legalábbis nem volt elégedett. Nyafogott. 

- Anya, rajzolj nekem egy kardfogú tigrist!

Hogy honnan vette, hogy én képes vagyok kardfogú tigrist rajzolni?

- Mátékám, miből gondolod, hogy én tudok? 

- Azért, mert te felnőtt vagy!- mondja. Ami tény. De ettől még....

Rákerestem hát a gugliban a kardfogú tigrisre, és kerestünk egy olyan képet, amit nagyjából le lehet rajzolni. Lerajzoltam egy papírfecnire, Máté pedig szépen átmásolta egy nagy lapra. 

És olyan ügyesen lemásolta, hogy csak tátottam a számat!

A bal oldalit rajzoltam én, a jobbat Máté

Ma mondták

Az esti eső után reggel tele volt a járda csigákkal. Szegénykéim keresztbe- kasul nyálkázták a betont, a fiúk pedig csak kerülgették őket bicóval, mígnem Milán egyszer csak bepipult:
- Jajjjj, ez a csiga olyan lassú, mint egy csiga!!!!

Uszoda után még elmentünk bérletet venni. A bérletárus közvetlenül a burgerking mellett van, és persze, hogy rákezdték, hogy vegyünk hamburgert. 
Két kérlelés között Milán elgondolkodott:
- Anya, a hamburgert biztos azért hívják hamburgernek, mert behammoljuk a szánkkal.

Ugyancsak uszodából hazafelé, az aluljáróban mindig megbeszéljük, hogy kik és miért firkálták össze a falat.  Mátét ez nagyon foglalkoztatja, és egyre tovább gondolja a történetet. Eleinte azt gondolta, hogy ezek biztos rossz gyerekek, akik nem hallgatnak az anyukájukra. Aztán hogy lehet, hogy nincs is anyukájuk, mert ha lenne, az biztos mondaná nekik, hogy nem szabad a falra rajzolni. 
Ma pedig:
- Anya, lehet, hogy ezeknek a gyerekeknek nincs otthon papírjuk, amire tudnának rajzolni, és azért rajzolnak a falra, meg a buszok ülésére?

Marci 20

A Mi Marcink, aki hol édibédi tündérbogyó, aki egyetlen kis félmosolyával ledönt a lábamról, aki bújik, ölel, puszit ad, hol maga az ördög, és tör, zúz, rombol maga körül, aki dühből szétdobál mindent maga körül, amit csak ér, aki az egyetlen a gyerekeim közül, aki képes bárhol és bármikor előadni egy földönfetrengős nagyjelenetet miközben oroszlánkönnyeket hullat és torkaszakadtából ordít, szóval a Mi Marcink éppen ma 20 hónapos. 

Bizton állíthatom, hogy hármójuk közül Ő a legmakacsabb, a legakaratosabb, és Ő az aki bárkivel szemben kiharcolja magának azt, ami szerinte őt illeti. Pl. ő ugyan nem akar az ölemben ülni, elmegy, de ha más ülne oda, akkor azt könyörtelenül szinte kitépi a karjaim közül. De lelkiismeretfurdalás nélkül csépeli a Nagyokat, akik persze nehezen tolerálják ezt, de mégis valahogy nagyon elfogadóak Marcival, és imádják, és összevesznek, hogy ki fogja a kezét, ki feküdjön mellette, stb. Szóval bárhogy is terrorizálja a legkisebb a nagyobbakat, mégis hatalmas ragaszkodás van közöttük egymás iránt. A kedvencem, amikor hárman kézenfogva sétálnak. Ilyenkor persze sosincs nálam fényképező.

 

Amúgy meg tényleg egy imádnivaló szeretetgombóc. Ahogy énekelget, ahogy mutogatja a mondókákat, ahogy cuppanós puszit küld, és fecseg. Imádom a kis puhaságát:) Imádom, amikor a kis habtestével hozzámsimul, amikor az arcomhoz dugja a selymes kis buksiját, és a kis pihe haja csiklandozza az orromat. Még mindig nem akarom, hogy megnőjjön! Ennél nagyobbra legalábbis ne! 

 

 

Cipőkötő

Nem egészen friss hír, de ahhoz még nem is annyira régi, hogy ne legyen hírértékű, hogy

Máté  TUD cipőt kötni!!!!

A cipőkötést én legalább annyira fontos pontnak gondolom egy gyerek fejlődésében, mint a szobatisztaságot.

Ennek ellenére bevallom, én magam nem fektettem túl sok energiát abba, hogy megtanítsam cipőt kötni. Persze időről-időre, amikor felvetődött, hogy tud-e, nem tud, de x már tud, akkor próbáltam neki mutatni, próbáltuk gyakorolni, de 2-3 próbálkozásnál többre sosem jutottunk, mert sem bennem nem volt meg a nagy elhatározás, sem Mátéban nem éreztem azt a tüzet, ami engem is kitartásra sarkalt volna, így aztán mindig feledésbe is merült a dolog. Jól elvoltunk a tépőzáras cipőkkel, nem volt velük semmi bajunk, és olyan egyszerű volt felkapni, és már menni is. Ennek ellenére sosem volt bennem egy szemernyi kétely sem, hogy meg fog tanulni majd cipőt kötni, előbb-vagy utóbb, amikor eljön az ideje.

Aztán pár hete, amikor az új csukáját kapta, utána pár nappal úgy jött haza az oviból, hogy "Anya, megtanultam cipőt kötni!" Meg is mutatta, és valóban jó volt már az, csak nem volt még elég stabil. 

Mára már egész profin csinálja.  És olyan büszke, és olyan lelkes, hogy itthon is mindenkinek ő szeretné megkötni a cipőjét. A minap már azt mesélte, hogy az oviban a Ingrid is vele kötette be a cipőjét :) 

Szóval cipőkötés pipa :) 

És olyan büszke vagyok Rá! Villámcsapásként olyan NAGY fiú lett!

Gurulnak

A görkorcsolya, amellett, hogy remek sportlehetőség, azért is praktikus, mert könnyen szállítható az autóban. Így amikor vidékre utazunk, akkor mostanában görkorival vannak a skacok felszerelkezve. Legalábbis addig, amíg nem szerzünk be az autónkra egy jó kis bicikliszállítót, amire ímmár 4 bicajt fel tudunk majd erősíteni, és akkor végre jöhetnek a nagy családi biciklizések. Mondjuk a Balcsiparton. Egyik nagy álmunk az egyre közelibb jövőre nézve, hogy libasorban tekerünk :) Marci egyelőre biciklisülésben fog figyelni. Majd ha lesz neki. Meg majd ha lesz bicikliszállítónk :)

No de. 

Itthon, a hétköznapokon általában bicajjal járnak a fiúk. Egyszerűbb, gyorsabb, problémamentesebb. A múlt héten valamelyik nap, Máté kisírta, hogy menjünk el görkorcsolyázni. Rászántam magam. hát nem volt egyszerűk menet, mert Marci motorral jött, és az ő motorozása eléggé öntörvényű, azaz többnyire arra akar menni, amerre akar, és ez ritkán esik egybe az úticélunk irányával. Másik, hogy vagy száguld, mint egy őrült, vagy egyszerűen nem jön. A legrosszabb pedig, amikor lemarad, és az úttest felé veszi az irányt. Szóval Marci motorozása eléggé egyembert kívánó feladat. 

Ehhez hozzájött Milcsike, aki ha akar akkor gurul egyedül, de ha nem, akkor viszont nagyon nem, és csak nyávog, hogy fogjam a kezét, hogy húzzam, vagy ha nem fogom, akkor két méterenként elesik. Sajnos a járdák minősége sem túl kedvező egy kezdő görkorcsolyásnak. 

 Máté szegénykém, aki meg már tök klasszul suhan, amíg mi egymással bénázunk, addig föl-le rójja az utcahosszokat.

Hétvégén viszont Máté kedvére kikorcsolyázhatta magát, mert volt neki koritársa, Anita, aki tudott vele szépen haladni, és nem kellett Milánra és Marcira figyelni. Hát olyan boldog volt!!!!! És olyan ügyes!!!! Bár nem volt épp kinti idő, hűvös is volt, az eső is esett olykor-olykor, de ez cseppet sem érdekelte, csak hajtotta, hajtotta, és hajtotta.... mondanám, hogy kifulladásig, de Máté nemigen szokott elfáradni semmiben, de jó sok utcahosszt megtettek oda-vissza, jó néhány kilométert siklottak az biztos. 

Persze Milán is korizott, de ő hamarabb megunja, és bejön kirakózni, vagy rajzolni.

Marci még motorral száguldozik :)

És most már Máté is azt mondja, hogy a görkorcsolyás A. nénihez szeretne iskolába járni. Hát majd meglátjuk, reméljük sikerül hozzá kerülnünk majd.