Volt egyszer egy Milánnévnap

Avagy névnapos kirándulás Szilvásváradra

 

Egész pontosan vasárnap, pünküsdvasárnap, a hosszú hétvége kellős közepén, így aztán akkor szó nélkül maradt. Pedig igazán érdemes megemlíteni, hogy amikor mondtuk neki néhány nappal korábban, hogy névnapja lesz, akkor rém büszke volt, és fűnek-fának újságolta is, hogy ő bizony ünnepelni fog. Igaz, hogy keveri még a szezont a fazonnal, és névnapot a születésnappal, de lényegében mindegy is, mert az a nap így is úgy is  róla szól.

Ajándékot majd csúsztatva kap, és elvileg majd könyök- és térdvédő lesz, ha egyszer megrendeljük majd interneten, és sikerül majd átvenni. 

De hogy ne maradjon ünneplés nélkül, és mivel mostanában minden a biciklizésről szól most már nála is, nem csak Máténál, így vasárnap délelőtt összcsaládilag, Mamával és Csongorékkal kiegészülve, elmentünk kirándulni Szilvásváradra, hogy kedvére bicajozhasson.

Remek kirándulóidőt fogtunk ki, szép napos, meleg, és a sok esőnek köszönhetően  csupa zöld hegyek között kanyarogva értük el az úticélunkat. 

A fiúk már rögtön a parkolóban bicajra pattantak, és ha csak meg nem álltak vizet nézni, vagy ha épp nem egy autó elöl kellett lehúzódniuk, akkor többnyire ennyit láttunk belőlük.

Ahol csak lehetett, ott le kellett menniük a vízhez, meg kellett nézniük, hogy itt is annyira hideg-e, mint a másik helyen.

Néztünk őzikéket. 

Meg halakat a tóban.

Pihenésképpen meg is kóstoltunk egyet.

Első körben azt terveztük, hogy elmegyünk a vízesésig, merthogy több év után végre megint van benne víz, de az út további része fel volt túrva, és a munkálatok után még nem volt teljesen rendbetéve, ezért inkább lemondtunk arról, hogy a két fáradt bicajossal átlavírozzunk a gödrökön, inkább visszafordultunk. 

Lejtőn lefelé persze könnyebb volt a haladás, mint felfelé, sőt... nagyon is könnyű, főleg Milánnak, aki nem tud még rendesen fékezni a kontrafékkel, vagyis egyáltalán nem tud fékezni, így a cipője orrával próbálta tompítani sebességet, miközben a szembe jövő tömeg felé száguldott, és mivel csengője sincsen, csak azt hallottuk, hogy kiabál, hogy "Vigyááááázz!!!! Jövööööök!!!!!"

Pár méterrel mögüle mi csak annyit láttunk, hogy az emberek, mint a galambok röpködtek el előle jobbra-balra, szabad utat engedve ezáltal a miniatűr száguldónak. Az persze senkinek nem jutott eszébe, hogy elkapják mielőtt orra esik a biciklivel, vagy mielőtt belesik a vízbe, nem. Szerencsére Ferinek sikerült még időben utolérnie, és megfognia. (ő előle bezzeg  nem ugráltak el jobbra-balra )

Milán persze élvezte a nagy kalandot, fülig érő szájjal újságolta, hogy "jó gyorsan mentem, ugye, anya?" Hát jó gyorsan, az biztos, egy pillanatra meg is állt bennem az ütő.

A nagy izgalmakra MarciÚr is felébredt, és csak úgy szórta a bűbájmosolyát minden szembejövőre. 

Milánt meg mindenki csak úgy nézte, hogy hogy söpör a két kerekűvel, volt aki meg is állított, hogy milyen ügyes, de legtöbbször csak fél füllel hallottuk, hogy ahogy egymás között mondogatják, hogy milyen kis fiú, és már két keréken megy, és utánafordultak, hogy vajon el tud-e egyedül indulni, vagy nem esik-e el. (leszámítva a fenti esetet, amikor mindenki a maga bőrét mentette:))

Amúgy meg mind a ketten ügyesek voltak, mert amikor autók jöttek, akkor elég volt távolról szólni nekik, hogy vigyázzanak, és szépen lehúzódtak az út szélére, és megvárták míg elmegy.

Az autóban hazafelé szerencsére nem aludtak el, kibírták hazáig és ebéd utánig, amikor is mindenki aludt egy hatalmasat. Milánt negyed 6-kor én ébresztettem fel.

 Mondtam Milánnak, hogy mosolyogjon. Itt épp mosolyog :)

Jól éreztük magunkat, a gyerekek is jót bicajoztak. Azóta Milán egyfolytában azt mondogatja, hogy menjünk biciklivel kirándulni!