Marci brutálfogzik

Megéltünk már egy s mást fogzás terén Mátéval és Milánnal is, de Marci , mint mindenben, ebben is tud újat mutatni. Emlékeim szerint Máté a felső kettővel küzdött a leginkább, és amikor ezeken túl volt, onnantól mintha meg sem érezte volna, hogy jön a foga. Nyilván volt 1-2 nyűgösebb napja, de szinte észrevétlenül lett teljes a fogsora. Milán már kicsit másképp csinálta, mert neki nem tankönyvileg jöttek szépen sorban a fogai, hanem összevissza, előbb lett alul 3 fogú, aztán lett fölül is kettő, de nagyon hosszas kínlódásokra nála sem emlékszem, ő inkább az étvágytalan fajta volt, amikor jött a foga. 2 éves korára már kint volt mind a 20 foga.

Marci az első fogaival mindenkit kenterbe vert, 4 és fél hónaposan tolta ki őket kicsi nyafogással. Jobban mondva, mire leesett, hogy a foga miatt nyafog, és nem a hasa miatt, addigra már ki is bújtak az alsó egyesek. Nem számítottam rá, no. 

Ez volt december közepe tájékán, és azóta gyakorlatilag folyamatosan fogzik. Nem kicsit, nagyon. Először csak a nyálát folyatta mindenhová, aztán szépen rákapott a rágcsálásra, mert az jó volt. Azóta is mindent rág, legyen az pelus csücske, párna sarka, valami játékállat, használja a direkt erre az esetre gyártott rágókákat is böcsülettel, és most nagy kedvence a dm-es gumifogkefe. És akkor szép is lenne, ha a történet itt véget érne. 

De sajnos nem ér véget. Mert hogy a kis tündérbogyó nem csak rág és nyáladzik, hanem ordít is, nagyjából úgy, mint akit nyúznak. Eleinte azt gondoltam, hogy biztos a front is közrejátszik abban, hogy semmi sem jó neki, láttunk már ilyet ugyebár. De a frontok szépen elmentek, a sírás, nyafogás, nyűglődés pedig szépen ittmaradt. Persze láttam én, hogy készülődik itt is, ott is fogacska, és kenem is neki bőszen. Múlt pénteken a doktornő is azt mondta, hogy egy merő duzzanat az egész felső ínye, plusz még alul is lát 2-t ami már duzzad. Meglátása szerint azon túl, hogy próbálom neki csillapítani a fájdalmát, kenegetem, nem nagyon tudok semmit sem tenni, csak türelemmel várni. 

Csak hát olyan nagyon rossz, amikor szegény annyira szenved, és igazából bármit adok neki, nem használ, és csak ordít, csak ordít, csak ordít... néhány napja úgy ordított 3 órán keresztül este, hogy még megvigasztalni sem hagyta  magát. Nem akart szopizni, nem akart ölben lenni, nem akart lefeküdni sem, csak sírt, sírt, sírt... (ekkor mondjuk front is volt, gondolom az sem tett jót neki)

Aztán tegnap végre megláttam egy kis fehérséget a felső ínyén, de nem ám az egyesek közül valamelyiket, hanem a bal 2-t. Fáj neki, mert hozzáérni sem szabad. Még a szájához sem. 

Szóval egy élmény most vele az élet.

Arról meg már nem is beszélek, hogy milyen éjszakáink vannak.... az, hogy Marciúr szépen befészkelte magát közénk, már-már természetes is. Az, hogy csak úgy tud aludni, hogy közben simogatni kell a hátát, hát az már nem annyira jó. Ha elmarad a hátsimi, akkor könyörtelenül felébred, és csak cicin tud visszaaludni. Így aztán többet szoptatok éjszaka, mint akkor, amikor még újszülött volt. Akkor egyszer, max. kétszer kelt föl enni. Most 4-5-ször is kéri a cicit este 11-től reggel 6-ig. Szóval nem vagyunk kipihentek egyáltalán.

Mindezek ellenére pedig, amikor épp nem fáj neki annyira, akkor olyan kis vidám cukorborsó, hogy nem lehet vele mást tenni csak ölelni és puszilgatni. Jajjj, olyan jó lenne, ha végre kibújnának azok a  fránya fogak!

Februári Mátérajzok

Nekem még mindig maga a csoda, hogy Máté így hipphopp rákapott a rajzolásra. Nagyon örülök ám neki :) Nem csak azért, mert rajzolni jó, és hasznos, hanem azért is, mert amióta Máté lelkes rajzoló lett, azóta Milán is szívesebben ül a papír mellé. Mondjuk ő sokszor nem veszi a fáradtságot, hogy valami érdemit alkosson, szívesebben firkálgat, esetleg rajzol egy-egy csigabigát, pedig akkor, ha hajlandó kicsit koncentrálni, akkor nagyon szuper dolgokat tud ám rajzolni. Meglepően jókat.

De hogy Máténál maradjak. Szinte hétről-hétre érezhető és látható a fejlődés. Miután a karácsonyos témát alaposan kiveséztük, és született többtíz karácsonyfa mellett a család témájú rajz, továbblépett, és elkezdte a ház mellett a család témát körbejárni. 

 Ez a nagy havazások idején készült, kint vagyunk a kertben, és esik a hó.

Ez pedig az ovis csoport az udvaron. Balra egy macska, jobbra pedig egy kutya látható kutyaházzal. A macska mellett pedig egy hóember. A fán pedig van egy madáretető, benne a piros pöttyök a magok. (ez a része a kedvencem :))

Aztán vannak hajós és váras rajzok.
Ez pl. egy kalózhajó. Hát nem mondom, hogy minden részletét értem a rajznak, de ez nyilván az én hibám.

A várat pedig az oviban rajzolta.

Az aktuális kedvencem pedig ez :) a múlt héten készült, amikor betegszabin volt. A kép bal oldalán egy boci (!) van :-D Mellette, a létrának látszó tárgy, egy kerítés. A két ház között pedig van egy madár. (A madár lába különösen jó lett :))
Ami nagyon tetszik, és szerintem hatalmas előrelépés, hogy elkezdett színeket használni.

Amellett hogy egyre többször színesen rajzol, elkezdte ki is színezni a rajzait.
pl. ezt a virágos rajzot, ami aztán félbemaradt.

A legújabb hobbija pedig, hogy betűket ír. Van, amikor kéri, hogy írjak neki valamit, és ő lemásolja, de van, amikor teljesen magától kezd el betűket írni egymás mellé. Olyan aranyos, ahogy koncentrál, meg ahogy kanyarintja a s-t, b-t., stb.. persze sokszor fordítva csinálja, de nem hiszem, hogy ez még nagy baj lenne ebben a korban. Vagy ha úgy fér ki, akkor simán elkezdi jobbról-balra írni :)

Bónuszként pedig iderakok egy Milán rajzolta bohócot: szerintem egész pofás :)

Milán szobatisztasága

Miután Mátéval minden annyira simán ment, és gyakorlatilag két és fél évesen önként és dalolva lett szobatiszta, fel sem merült bennem, hogy ez másképp is lehet. Máté annak idején magától gondolta egyszer csak úgy, hogy nem kér többet a pelusból, és onnantól kezdve talán 2-3 hét telt el  és száműztük a pelenkát éjjelre és nappalra egyaránt. Arra készültem, hogy majd Milánnál is egyszer csak eljön majd ez az idő, amikor már ő maga is érzi, hogy nem jó ez már neki, hiszen itt is nyom, ott is szorít, kicsípi, dörzsöli, akármi, szóval kényelmetlen lesz. De nem... Milánban még ha fel is merültek ilyesfajta gondolatok, akkor is ragaszkodott a pelushoz, csak extra nyafogást rendezett minden egyes fürdéskor, peluscserekor, és hallani sem akart arról, hogy gatyát vegyen. Zsigerből hárított.

Aztán volt egy időszak, pár hónapja, amikor elkezdett hajlandóságot mutatni arra, hogy a vécébe intézze a dolgát, de valamiért nem ment. Ráült, elé állt, próbálkozott, nem ment. Pedig ekkor tényleg akarta, látszott rajta, de volt benne valami gátlás, amit nem tudott leküzdeni. A sikertelenség persze elvette a kedvét, és néhány alkalom után megint csak elutasította a vécét, és semmivel sem lehetett rávenni, hogy legalább csak próbálja meg, nem baj, ha nem jön semmi, ő nem és nem, és csak sírt, hogy ő ezt nem tudja. 

Nagyon elkeseredett, és tanácstalan lettem ekkor. Nem tudtam, hol a baj,  (most sem tudom egyébként) miért nem megy, és hogy mit tehetnék én, hogy valami előrelépés történjen az ügyben. Hiszen akárhogyis, de már elmúlt 3 éves, és akár már ovis is lehetne, ha lenne hely, de ősszel már mindenképpen az lesz, és azt sem szeretném, hogy az egész nyarunk arról erről szóljon. 

De mivel semmi csodatevő módszer nem jutott az eszembe, így maradt a már eddig is gyakorolt metódus, hogy én ajánlgatom neki, hogy vegyen bugyit, hogy menjünk vécére, és majdcsak rájön egyszer, hogy az mennyivel jobb a pelusnál. 

Így is történt. És akkor csak megtörtént az áttörés, és végre bele tudott pisilni a vécébe. Mindannyian nagyon boldogok voltunk. Milán is:) Innentől kezdve elkezdett relatív rendszeresen pisilni járni. Nem magától, szólni még most sem szól, de ha mondom neki, hogy gyere Milán pisilni, akkor szépen jön, és csinálja. 

Aztán a múlt héten, mivel Máté itthon volt betegen, és egyébként is vacak idő volt odakint, gyakorlatilag ki sem mozdultunk itthonról, így itthonra a reggel, és az alvások kivételével bugyit kapott. Persze voltak balesetek, és vannak is, de először 4 bugyi fogyott egy délután, aztán már csak 3, és most ott tartunk, hogy ha eléggé figyelek, és rendszeres időközönként hívom pisilni, akkor eggyel is kihúzzuk. 

Szólni még most sem szól, csak elvétve. Inkább az van, hogy én kérdezek rá, de akkor ellenállás nélkül jön és pisil, ami szerintem már hatalmas előrelépés, hiszen leküzdötte az ellenérzését, feloldódott benne a gát, ami miatt nem tudott pisilni. Most már tényleg csak gyakorolni kell, és odafigyelni. Neki is, és nekem is. Figyelni a jeleit, és terelgetni, és akkor nem lesz itt hiba. 

Remélem, hogy ha pici lépésekkel is, de most már elindulunk a cél felé.

Egyébként meg annyira fura, hogy nem csak szerintem, hanem pedagógusok és a védőnő szerint is, Milán rengeteg mindenben megelőzi a kortársait. Mind mozgásfejlődésileg, mint beszédfejlődésileg, szókincsileg, és ismeretanyagában is. Egyedül ez a fránya szobatisztaság az, ami nem megy neki valami miatt. És pont ezért, mert Milán gyakorlatilag mindenben olyan ügyes, pont ezért volt  olyan nehéz NEKEM elfogadnom azt, hogy ez nem megy még neki. Szóval nem csak az ő harca ez a pisivel, hanem az enyém is az elvárásokkal, hogy ne legyek türelmetlen, hogy tudjak az ő tempójában haladni. Nem könnyű.  De azt hiszem már mind a ketten jó úton haladunk.

Még mindig aktuális

Még tavaly tanulták Mátéék az oviban a verebes verset, és már akkor is kedvenc volt. Gondolom idén is előkerült megint, mert egy ideje már újra hajtogatja, hogy "veréb, elment az eszed?"  És mivel ma megint reggel óta szakad a hó, így ma megint előkerült. Nem bánom, szeretjük.

Nemes Nagy Ágnes: Hóesésben

 

Szakad a hó nagy csomókban,
veréb mászkál lent a hóban.
Veréb! Elment az eszed?
A hóesés betemet.
Nem is ugrálsz, araszolsz,
hóesésben vacakolsz.
Fölfújtad a tolladat,
ázott pamutgombolyag.
Mi kell neked? Fatető!
Fatető!
Deszka madáretető.

A rendelőben 2.

Avagy így várakozunk a 21.században

Kezdem azzal, hogy mi hogyan szoktuk elütni az időt.

Hozzá tartozik, hogy én nem szoktam egyiküket sem akkor orvoshoz vinni, amikor a legrosszabb állapotban vannak, azaz meg sem bírnak mozdulni a láztól, és egyébként is indulás előtt mindig tolok beléjük egy adag Nurofent, hogy ne legyen gáz. Ennél fogva az én gyerekeim nem bírnak ki másfél órát egy helyben ülve azokon a kényelmetlen székeken, sem ölben, sem néma csendben. Igen, a kezdet kezdetén volt egy-két necces helyzetünk, amikor rutintalanul azt gondoltam, hogy 1. biztos hamar végzünk, 2. ha beteg, akkor tud ülni egy helyben. Persze nem így lett, és ekkor volt, hogy bemásztak mindenhová, ahová csak lehetett, székeket tologattak, a vécébe bementek, stb... nem, nyilván nem hagytam, de nem igazán érdekelte őket semmiféle fenyítés. Unatkoztak. Azóta sokat fejlődtem. Mára már teljesen tisztában vagyok a dolgok menetével, éppen ezért mindenféle jóval felszerelkezve érkezünk meg az orvos rendelő várójába. 

Például a legfontosabb, hogy mindig viszünk könyvet. Van amikor ők választanak, van amikor én viszek valami meglepetést, amit még nem olvastunk rongyosra. Volt már csak erre a jeles alkalomra vettem nekik egy micimackós magazint. Ezzel egész hosszan el szoktunk lenni.

Mióta rákaptak a rajzolásra, azóta mindig van nálam papír meg toll.

Előfordul, hogy Milán hoz valami autót is. 

Mátéval könnyebb dolgom van. Ő könnyebben lefoglalható. Vele már jókat lehet beszélgetni, kitalálósat játszani. Tegnap pl. számolni volt kedve, így számolós feladatokat találtam neki ki. 

Milán már nehezebb dió, ő sokkal makacsabb mint Máté. Mesével egy darabig ő is  elvan, de aztán ő szívesebben szaladgálna körbe-körbe a székek körül. Ilyenkor szoktam az ablakhoz terelni, hogy nézzünk ki, nézzük meg milyen autók vannak a ház előtt, számoljuk meg, stb... néha mondókázni is szoktunk. Szóval próbálom minőségi idővé varázsolni azt az üres időt, ami akár elkerülhető is lenne.

Ha mind a ketten ott vannak az a leggázabb felállás, mert akkor teljesen meg tudnak kergülni, mert az egyik húzza maga után a másikat, és nehéz őket leállítani. Ilyenkor szoktam számolni a perceket, hogy mikor kerülünk már sorra. 

Tegnap voltak előttünk van 10-en. Ebből 3-an már nagyobbak voltak, tizenévesek, nekik egytől-egyig  telefonba dugott fülhallgató volt a fülükben, és valamit pötyörésztek a telefonjukon. Gondolom neteztek, vagy játszottak. 

Aztán volt 3 apuka a kisfiával. 

1.apuka hordozható dvd lejátszón mesét nézett a kisfiúval. (meg még vagy 3 másik gyerekkel akik a hátuk mögül kibiceltek)

2.apuka a tabletjéről olvasott a kisfiúnak valami ebook-os mesét. 

3.apuka kisfia a két tenyérnyi okostelefonján (ipod?) játszott valami játékot. 

A gyerekek jól elvoltak:)

Én meg rájöttem, hogy nagyon le vagyok maradva technikailag, mert sem hordozható dvd játszóm, sem tabletem, de még csak okostelefonom sincsen. Ezért randalíroznak az én gyerekeim, vagy ezért kell nekem egy kisebb fajta kézipoggyásszal beállítanom a váróba. Még szerencse, hogy egy évre vetítve tényleg nem sokszor fordulunk ott meg, így még valahogy kibírható. Különben elkezdenék én is beszerezni mindenféle okos kütyüt :)

Rendelőben

Lassan már hagyományossá válik, hogy a februárt betegeskedéssel töltjük. Évről-évre ez az a hónap, amikor sorra mindenkin kijön valami nyavaja, mindenki elkap mindenkitől mindent, és hiába a vitaminok, az immunerősítés, így a tél végére már feléljük az összes tartalékunkat, és igen nehezen tudunk kikecmeregni a köhögés-orrszívás-láz bermuda-háromszögéből. Idén sincs ez másként. 

Máté két hete már letolt egy fulldoklós köhögéses cuccot, amit sikeresen át is adott a kisebbeknek, akik kicsit még rá is erősítettek, és Milán lázzal is toldotta a dolgot, Marci meg egyszerűen csak meg akart fulladni láz nélkül. Így aztán a doktornőnél kötöttünk ki egy szerda délután, ahol egy kellemesnek nem mondható 2 órát töltöttünk el. Szerencsére megállapíttatott hogy semmi komoly, köptető-fenistil csepp-orrspray-orrszívás-lázcsillapítás rendeltetett, szóval csak  a szokásos. Ki is lábaltak belőle szerencsére, ha nem is pikkpakk, de pár nap múlva már lehetett mellettük a tévét nemcsak nézni, de hallani is. 

Aztán az oviban a múlt hét volt a mélypont, péntekre már csak 9 legény/leány volt talpon a 25-ből, és akkor már reménykedtem, hogy hátha akkor ezt most már megússzuk, hiszen Máté elvileg már túl volt a köhögős nyavaján. 

Vasárnapra aztán kiderült, hogy mindez csak hiú ábránd volt, mert Máté belázasodott, nagyon, így aztán ma vele mentem újra a doktornőhöz. Komolyan, már kitehetném az egyik székre, hogy "foglalt", annyi időt töltök ott. Szerencsére a kisebbeket egy barátnőm bébiszittelte addig, így nekik legalább nem kellett egészségesen újabb másfél órát végigülni a váróban. Pedig most egész gyorsan pörgött a doktornő, nem úgy mint a múltkor, amikor igencsak voltak üresjáratok, amikor látszólag nem volt bent senki. Na mindegy.

Ezek után nem is mondom, hogy én sem vagyok csúcsformában. Napok óta kínlódom, mert nem kapok rendesen levegőt, és semmivel nem tudok javítani ezen az állapoton. 

Szerencsére nem kell túl sűrűn orvoshoz mennünk. Ebben a tanévben talán most voltunk másodjára, hacsak lehet, akkor messze elkerülöm a rendelőt, és ha nem érzem úgy, hogy nagyon stagnálna az állapotuk, (ez nálam azt jelenti hogy nem szűnik a lázuk, akkor max. telefonon egyeztetünk a doktornővel, és sokszor ez elég is szokott lenni.

De ilyenkor mindig felmerülnek bennem kérdések.  Hogy pl. miért nem lehet időpontra menni? Mert nálunk szigorúan végig kell ülni az érkezési sorrendet, ami azért egy lázas beteg gyerekkel nem annyira jó, és akkor sem az, ha teszem azt az egészséges tesókat is vinnem kell magammal, mert nincs kire hagynom őket. 

Elvileg van beteghezhívás is, bár nekem  még egyszer sem sikerült elérnem, hogy kijöjjön a doktornő hozzánk, (talán kétszer hívtam volna), mert egyszer telefonban eligazított, egyszer pedig azt mondta, hogy rengeteg helyre kell mennie, és ha tudok akkor inkább menjek oda az egészséges tanácsadás idejében, és majd átjön és megnézi a beteget. Szóval nem nagyon tudom, hogy mennyire kell egy gyereknek betegnek lennie ahhoz, hogy kijöjjön az orvos hozzá, mert mi még nem voltunk sosem ilyen rosszul. Kopp-kopp-kopp. 

És persze mindig fontolgatom, hogy váltani kéne. Már akkor is fontolgattam, amikor Máté megszületett, mert akkor elsőre nem nagyon volt nekem szimpi ez a nő. De aztán pont Máté miatt maradtunk nála, mert ő meg nagyon szerette amikor kicsi volt, ami az ő esetében nagy szó volt akkoriban. És nekem akkor ez mindennél fontosabb volt, hogy Máténak legyen szimpatikus, nem feltétlenül nekem. Aztán az évek során megbarátkoztunk, és alapvetően nincs is bajom vele, szakmailag semmiképp. Sosem kezelte még félre a gyerekeket, sosem gyógyszerezte őket túl, és nem ad mindenáron antibiotikumot, ha kell ha se. A gyerekek meg szeretik. 

Csak ne lenne ez az őrületesen hosszú várakozási idő betegségszezonban. Gondolom, mások gyerekei is szeretik, azért vannak nála ennyien, meg szerintem a körzete is jó nagy lehet. Nem tudom. 

De nagyon remélem, hogy erre a szezonra mi most már letudtuk az orvosi rendelőt, mert ennél jobb délelőtti/délutáni programot is el tudok képzelni.
Bár a héten pénteken még Marcival van egy jelenésünk a tanácsadáson, de oda időpontra megyünk, úgyhogy az nem is olyan izgi.

Ligetes-kreszparkos

Valamikor decemberben, amikor az adventi naptár valamelyik dobozába egy kresztáblás memóriakártyát süllyesztettem, nem is gondoltam, hogy mekkora sikere lesz. Pedig hát az lett, és jó darabig szinte csak ezzel játszottak a fiúk, aminek az lett a következménye, hogy a kártyán szereplő táblákat oda-vissza kívülről fújják, és nem tudunk úgy kimenni már az utcára, hogy fel ne hívnák a figyelmünket, hogy ott egy főútvonal, ott egy elsőbbségadás kötelező, ott egy megállni tilos, vagy stoptábla, vagy hogy mennyivel lehet menni stb...

Aranyosak ilyenkor, bár kicsit fárasztó, hogy egy negyed órás autóúton is végig karattyolják a táblákat. Milánnak a körforgalom a kedvence, úgyhogy neki nagy kánaán van, amikor hétvégén nagyboltba megyünk, mert arra aztán van körforgalom dögivel. 

Aztán most már nem csak az ismerősöket keresik, hanem az ismeretlenekre is vadásznak, és kérdezik, hogy mi micsoda.

Ezért gondoltam, hogy jó móka lesz, ha elmegyünk a Ligetbe, ahol néhány éve felújították a kreszparkot. Egyszer régebben már mutattam nekik, de akkor még nem nagyon értették, mi is a lényege, de most, hogy ilyen táblafun-ok lettek, most aztán nagy volt a lelkesedés. Még annak ellenére is nagyon élvezték, hogy előtte még tettünk egy szokásos kört a ligetben, és csak visszafelé álltunk meg a kreszparknál. 

Tényleg jó hely, van itt minden, ami egy igazi nagy úton van, talán az autópályát kivéve, de van vasúti átjáró, lámpás- és egyenrangú kereszteződés, egyirányú utak, útszűkület, zebrák, szóval tényleg nagyon élethű, és Máté már egész jól érti, hogy mikor kinek van elsőbbsége, és nagyjából jól is közlekedik. Azért csak nagyjából, mert a jobbratartást azt nem nagyon vágta, pedig többször is figyelmeztettük, hogy a vonalnak a rossz oldalán hajt mint az őrült, de erre már nem tudott figyelni

Sebaj, jövünk még máskor is, amikor már majd jobb idő lesz, mert most szó mi szó eléggé az arcunkra fagyott a mosoly a végére. 

Kedvenc képem, amikor a kutyus szépen pózolt:)

Trónfoglaló

Nem sokáig birtokolhatta MiMarcink a Család Legkisebbje címet. Egészen pontosan 6 hónapig és 3 napig. Azaz máig.
Merthogy ma délután, a trónkövetelő elfoglalta a trónt, azaz világra jött a Legkisebb Ugrifüles, a Tesóm második kisfia, Csongika kistesója, a Fiúk második unokatestvére, Anyukám 5-dik FIÚ unokája, 

LÓRÁNT!!!!!

Isten hozott Pici Lóránt! Nagyon vártunk már Rád!  

 

 Így a Tesómék most 3-2-re szépítettek:) De szerintem ez még csak részeredmény::-P

Féléves MorciMarci

Sőt... ma már fél éves és 2 napos is megvan már.

Bármilyen szempontból is nézem, tökéletes átmenet a két tesója között, úgyhogy mondhatni harmadjára lett egy teljesen átlagos temperamentumú gyerekünk, aki szokott sírni is, ha olyanja van, de tudja példás nyugalommal is szemlélni az őt körülvevő káoszt.  

Az elmúlt hét az nem az ő hete volt, sajnos, köhögős volt, taknyos volt, és még a foga is jön (a dokinő szerint akár 4 is jöhet neki egyszerre), szóval semmi sem volt jó, csak ölben lenni, éjjel-nappal. Szépen ki is szokott a kiságyából, és befészkelte magát közénk, jobban mondva Milán és én közém, merthogy éjjel 2 magasságában rendszerint Milán is bevackol a mi ágyunkba. Úgyhogy most olyan felállásban alszunk, hogy Apa-Milán-Marcika-Én, és néha még Máté is odakucorodik valahová ahol talál egy kis helyet. Még szerencse, hogy sok jó ember ugyebár elfér:) (mint a hala a szardíniás dobozban:)) 

Marciról még:

- a múlt héten 2 napig étvágytalan volt, és nem nagyon akart szopizni, így a hozzátáplálást pár napra felfüggesztettem, nehogy végül mellgyulladásom legyen, mert azt az ellenségemnek sem kívánom.

- egyébként nagyon tetszik neki. Bár eddig még csak almát kapott, de abból már egy felet is becuppog.

- nem komálja a gyógyszereket. Szerintem a kiszabott mennyiségnek csak a minimális töredéke jutott le a torkán, a többit kibugyborékolta, de így is meggyógyult.

- az orrszívást sem szereti.

- és a télikabát-sapkát kombót sem.

- autóban nagyjából 2 óra a tűréshatára. Ez csak azért gáz, mert a nagyszülők 3 órányira laknak, szóval mindenképp van 1 óra kínlódás, amiből az utolsó 20 perc az mindenképpen ordítás. Ekkor akár a fejünk tetején is foroghatunk dalolva, nem érdekli.

- babakocsiban jól elvan, többnyire alszik benne.

- hanyattfekvésből szempillantás alatt hasra dobja magát, majd ha már így nem jó neki, akkor vergődik, mert vissza valamiért nem tud fordulni. Fura, mert a többiek először hasról fordultak hátra, és csak utána hátról hasra. Szóval ilyenkor segíteni kell neki. 

- nagyon szeretne már kúszni, de még nem tud, de a farával kitartóan pucsít :)

- számomra meglepő, hogy rágja a rágókákat. 

- nem cumizik. Bár Milán néha bepróbálkozik nála, de nem kell neki. Viszont szívesen forgatja, nézegeti, és rágja a kemény részét.

- 2 fogú. Egyelőre. De alul is és felül is dagadt az ínye.

- hajlamos a szorulásra. Ezen remélem majd a gyümölcsök segítenek.

- a buksiján hátul szív alakban van kikopva a haja. 

- úgy morog mint egy kutya.És a nyálát is pontugyanúgy csorgatja.

- az alvása teljesen változó. Van amikor sokat is tud aludni, van amikor csak nyafog alvás helyett. Van amikor szinte magától elalszik, van amikor hosszan kell ringatni. Van amikor a kiságyában alszik, mostanában inkább mellettem. Szóval egyik nap így, a másik nap úgy.

- a nagytesóit még mindig hatalmas szemekkel nézi.

- élvezi ha foglalkoznak vele. Mármint a nagyok. 

- villámgyorsan nő a körme, kétszer olyan gyorsan, mint ahogy realizálódik bennem, hogy már megint vágni kell.

- imád fürdeni. A melegebb vizet kedveli.

- a tükörben jókat vigyorgunk egymásra.

- eddig kétszer kellett gyógyszeresen kezelni, de antibiotikumot szerencsére még nem látott. Orrcsepp és köptető az, amit használunk. Meg Nurofen.

- szerdán megyünk védőnőhöz, aki majd lemázsálja. Szerintem 8 és fél kiló körül lehet, és olyan 70 centi. Köbö. 

 - husicombú, husikezű. Imádnivalóan pihepuha puszigombóc.

A farsangról jut eszembe

Az előző poszthoz kapcsolódva, és ahhoz, hogy miért is nem saját készítésű jelmezekben pompáznak/fognak pompázni a gyerekeim a farsangon.
Már jóval farsang előtt eszembe jutott az egyik régi Showder klubbos rész, és azóta sem hagyott nyugodni, így ma meg is kerestem, és be is teszem ide.

4.40-től kezdődik az ide passzoló rész:
Szerintem vicces:)

Ovis farsang

Óóóóó, hol vannak már azok az idők, amikor még voltak olyan ábrándjaim, hogy én majd csakazértis ötletes sk jelmezekbe fogom öltöztetni az összes gyerekemet!!!! Az első ovis farsangon még ment a dolog, Mátéra rá lehet sózni egy doktorbácsi jelmezt. Tavaly is próbálkoztam mindenfélével, és szerintem voltak jó ötleteim is, ami szerintem nem lett volna ciki, pl. a méhecske szerintem tök jó lett volna, de Máté nem volt hajlandó velem együttműködni, és mindenáron pókember akart lenni. Megjegyzem, idén is szóba került a pókemberség, pedig még azóta sem találkozott vele se mese, se film formájában, de az oviban ez nem számít ugyebár. Tavaly végül tűzoltó lett, és elégedett is volt vele.

Idén is elég messziről indultunk, mert volt a már említett pókember, ami leszavaztam, aztán jött egy olyan hogy akkor vámpír lesz :-SSSS ???????? Hogy ezt honnan vette elképzelésem sincs. Aztán akart lenni denevér, és ha ennél marad, akkor ebbe még bele is mentem volna, de aztán a denevért gyorsan leváltotta az űrhajós, amit egész sokáig tartott, már el is kezdtem űrhajós jelmezeket nézegetni, hogy hogyan tudnám esetleg énmagam megvalósítani a dolgot. 

De aztán még épp időben átnyergeltünk az autóversenyzőre, és ebből nem engedtem, igaz, nem is volt már ekkor sok idő a variálásra, mivel ez a múlt hét végefelé történt, a farsang pedig ma van az oviban.

Mivel se varrógépem, se varró tudásom nincsen, így hamar eldőlt, hogy ez sem az a jelmez lesz, amit én magam fogok összeeszkábálni, de már nincs is emiatt lelkiismeretfurdalásom. Ellenben teljes lényemmel rávetettem magam az internetre, hogy találjak egy kellően jó autóversenyzős kezeslábast, ami nem kerül aranyárba csak azért mert van rajta egy verdás autó, ellenben mégiscsak jól néz ki. És baromi szerencsém volt, mert sikerült is szereznem egy nagyon vagányat, ízig-vérig autóversenyzős, Ferraris:)

Amit ideért, a fiúk persze rögtön felváltva ebben pompáztak itthon. Egyik szebb benne mint a másik:) 

Ma pedig büszkén feszített benne az oviban:) Azt hiszem jó választás volt. Sokkal jobban érzi magát egész nap egy ilyenben, mint bármilyen más általam készített csodában, még ha azt szívvel-lélekkel is csináltam volna.

Uszodában

Rendületlenül járunk úszni. Máté imádja, élvezi, várja. Én meg minden egyes alkalommal odavagyok, hogy már milyen ügyes. Mondjuk nekem nagyon fura még mindig, hogy egészen másképp tanítják őket, mint ahogy azt én gondolnám, hogy kell. Bár nem tudom, hogy az én úszótudományommal mit gondolkodom én ilyeneken :) A lényeg, hogy nem azon van a hangsúly, hogy kéztempó meg lábtempó, sőt... ilyeneket még egyáltalán nem is csinálnak. Ellenben rengeteget vannak víz alatt. Merülnek, fejest ugranak, láb alatt úsznak át, és úgy jutnak el a medence egyik végéből a másikba, hogy  víz alatt van a fejük. Ez nagyjából annyi idő, míg 10-ig számol András bácsi, szépen lassan. De van amikor 15-ig is lent maradnak. Nekem ez döbbenetes. Szóval leginkább ezen van a hangsúly. Meg az egyensúlyon. Mert akár hason, akár háton vannak, sosem használnak kezet-lábat, hanem csak úgy maguktól siklanak. Sokszor már egyedül is tök sokat tud így siklani Máté, nem is kell fogni. 

Az edzés végén mindig 10 perc játék van, szabadon. Vannak labdák, meg spiccelős gumijátékok, és azokkal lehet bohóckodni. Máté meg a kis barátai viszont nem ezt csinálják, hanem gyakorolnak. Önszorgalomból. Egyikük az edző, a másik kettő meg a gyerek, és átbújkálnak egymás lába alatt, például. Vagy eldobnak egy játékot, és utána úsznak, vagy inkább evickélnek, de olyan aranyosak, és olyan lelkesek. 

A múltkor pedig egy egészen új dolgot csináltak, egy deszkáról dobálták be őket a vízbe. Nekem ez már a kaszkadőrködés határát súrolta :) Nem mondom, hogy nem állt meg bennem egy pillanatra az ütő, amikor az első gyereket behajították a vízbe, és nem hagyta el a számat egy rémült "Úristen". (nem csak az enyémet, más anyukákét is mellettem) De a gyerekek élvezték nagyon, így aztán lecsillapodott kedélyekkel sikerült levideóznom Mátét.

Hogy énvelem ezt biztos nem tudnák megcsinálni, az hétszentség! De hát nem is én járok úszóedzésre, ugyebár. Pedig rám is rámférne.

Medvenézés esőben

A múlt héten úgy volt, hogy Ferinek szombaton is be kell mennie dolgozni. Akkor kigondoltam, hogy sebaj, mi pedig majd elmegyünk állatkertbe. Akkor még jó időt jósoltak, és egyébként is most hétvégén van a nagy medvenézés, meg hát szeretünk oda járni. Bölcsen nem nagyon harangoztam be nekik idő előtt, hogy ha úgy adódik, akkor magyarázkodás nélkül vissza tudjak táncolni, de péntek este valahogy mégiscsak kikívánkozott belőlem, a már-már szokásos - aki nem fogad szót- kezdetű mondat befejezéseként, hogy az bizony nem jöhet velünk holnap az állatkertbe. Így aztán szombat délelőtt az igencsak borús idő ellenére muszáj volt elindulnunk, de kárpótlásul ötösben mehettünk, mert Ferinek mégsem kellett dolgoznia. 

Akkor még nem esett az eső, az csak később kezdett el csöpögni, majd esni, végül már egész rendesen esett, zuhogott. 

Éppen jókor érkeztünk, bár a hivatalos medvenézést csak a hátsó sorból tudtuk már nézni, így a híradóba sem kerültünk bele, de miután szétszéledtek az emberek mi is meglestük medvekomát, aki  kicsit kótyagosan tengett-lengett az esőben, de nem, nem ment vissza a barlangjába, az eső ellenére is kitartott :) Még órák múlva is kint héderelt.
Íme:

Azt is mondhatnám, hogy még jó is volt kicsit, hogy esett az eső, mert így lelkiismeret furdalás nélkül mentünk be azokba az állatházakba, ahová egyébként sosem szoktunk bemenni, mert ha szép idő van, akkor a fenének van kedve a meleg, levegőtlen, büdös helyre bemenni. Így aztán láttunk egy csomó mindent, amit eddig nem. Én mondjuk baromi jól elvoltam eddig a kígyók, a pókok, meg az egerek nélkül, de Milán például veszett módon lelkesedik értük. Remélem nem jut eszébe majd néhány év múlva, hogy szeretne egy terráriumot. 

Aztán bementünk megint a Varázshegybe, mert Feri még nem volt, meg elvileg ott voltak még mindenféle programok gyerekeknek, amikbe mi végül nem ütköztünk bele, de nem is volt baj, mert így is jól elvoltak a gyerekek.

Végül tettünk még egy félkört, csak hogy a szokásos kedvenceket semmiképp se hagyjuk ki, úgymint elefántok, vízilovak és zsiráfok, és mire végeztünk addigra már elég rendesen esett, és abba sem hagyta egész délután.

A lényeg végülis, hogy a medve kint maradt, úgyhogy elvileg jön már a tavasz. Ehhez képest ma rém ronda szeles idő van, és esik a hó. Szóval nem tudom, mennyire lehet hinni ezeknek a fránya brummogóknak:)