Valahogy így

Vissza-visszatérő kérdés mostanában, hogy miért nem írok. Nincs különösebb oka. Egyrészt nem nagyon van miről írnom, gyakorlatilag egyik napot éljük a másik után, tesszük amit tenni kell, nem mindig zökkenőmentesen. Talán kicsit elfáradtam, belefáradtam, amihez az is nagyban hozzájárul, hogy nem vagyok igazából a topon, ezért sokszor csak kínlódásként élek meg egy-egy napot, és nem vagyok annyira nyitott az apró dolgokra, hogy észrevegyek bennük egy-egy mélyen lapuló témát.

Igazából mondhatnám azt is, hogy rosszul vagyok, de mivel nem szeretek és nem is szoktam panaszkodni, ezért inkább csak annyit mondok, hogy hááát voltam már jobban is, és vannak egész jó napjaim is a rosszabbak között.

Igazából nem tudom miért vagyok úgy ahogy. Eddig egyik terhességem során sem szenvedtem annyit, mint most, és egyikkel sem kapott el annyi nyavalya mint a mostaninál, pedig hol van még a vége.... Hol  brutálnáthával küzdöm, hol iszonyat gyomorfájással, amit rendszerint egy délelőttön át tartó hányás-hasmenés előz meg, teljesen kiszámíthatatlanul. Ilyenkor az a napom teljesen taccsra van vágva, (szó szerint), és utána még napokig nyalogatom a sebeimet, és örülök hogy élek.

A fizikai állapotom aztán elég rendesen rányomja a bélyegét a lelki állapotomra is, mert nem elég hogy olyan vacakul vagyok, hogy csak  kanapékoptatásra vagyok jó, közben még marcangolom is magam, hogy az egésznek a fiúk isszák meg leginkább a levét, mert hiába van szép napsütés én nem vagyok képes kimenni velük, és sokszor még arra se, hogy bármilyen egyéb módon szórakoztassam őket. így aztán feltalálják magukat, ami rendszerint abból áll, hogy mindennel egyszerre játszanak, azaz mindent szétpakolnak, össze persze csak módjával, ergo örökké szalad a ház, mindennel el vagyok maradva, és enni is legtöbbször azt eszünk amit épp találunk itthon és kevesebb mint 10 perc alatt elkészíthető.

Úgyhogy ha csak tehetem, akkor leginkább nem csinálok semmit, mert se kedvem, se erőm, se ihletem nincs semmihez.  Csak fekszem és nyalogatom a sebeimet. Ebben már jó vagyok.

A fiúknak szerencsére kutya bajuk. Az aztán végképp nem hiányozna még a lelkivilágomnak, ha még ők is benyalnának valamit.

Szóval éltem már meg jobb napokat is, de fogok is még az biztos, csak ki kell várni. Addig meg próbálom összeszedni magam, és majd valami vidámabb sztorival jönni.

Kihasználtuk

Végre-végre tegnap délután még akkor is szépen sütött a nap, amikor kijöttünk az oviból. Az oviból kijutás egyébként nem egy egyszerű menet, mert először kábé 15ször kell szólni máténak hogy méltóztasson már kifáradni a csoportból, mert ő még ezt csinál, meg azt csinál, még épít egy hajót, vagy még befejezi a társast, de legalábbis megvárja, hogy akik játszanak azok befejezzék, stb... aztán mikor kijön végre, és elkezdünk öltözni, akkor persze mindenféle marhulás megy a többiekkel, akikkel aztán egymásra várunk. Azután még futnak néhány kört az udvaron, addig mi anyukák a pályaszélén világotmegváltunk, majd jön a kapuhozszaladás, kerítésremászás, elbújás, megijesztés, majd az alkudozás, hogy kit meddig kísérjünk még el. Ez minden nap így megy:)

Na szóval, tegnap miután a mindennapos forgatókönyvet végigzongoráztuk, és még mindig sütött a nap, felajánlottam a fiúknak, hogy menjünk még egy házkört rollerrel, Milánnak még úgysem volt alkalma kipróbálni és beüzemelni a saját 3 kerekűjét. Így is lett.

Milán először nem vágta, hogy akkor most melyik lábát hová is tegye, de aztán az utca közepére már egészen jól ráérzett, és lelkesen és ügyesen hajtotta. Nagy motiválóerővel bírt mondjuk az a mondatom, hogy a pocsolyába csak rollerrel lehet bemenni:) Ki nem hagyott volna egyet sem, ha véletlenül mégis elfelejtkezett egyről, akkor visszament és korrigált. És csak egyszer sikerült rollerestől belehasalnia egy közepes példányba!

A visszafelé távot pedig már úgymond láblógatva tette meg, azaz két lábbal állt a járgányra én meg toltam hazáig.

Nagyon vártam már ezt a napsütést, mindenképpen hangulatjavító hatással van ránk:)

Hómunkások

Nagyon úgy fest, hogy kicsit elhamarkodott volt az a gondolatom (reményem) néhány héttel ezelőtt, hogy amíg mi távol vagyunk, addig jól lecseng ez a tél, és mire hazajövünk itt is kellemes tavasz lesz, és szansájnheppi, és ezzel ki is pipálhatjuk az idei telet.

Hát az időjárás jól megtréfált, mert nem hogy szép nagy hó fogadott bennünekt itthon, de azóta már többször is esett. Én pedig már látni sem akarom a mindent beborító fehérséget, és egy porcikám sem kívánja azt hogy kimenjek és mondjuk még bele is feküdjek, vagy kézbe vegyem, a kinti teendőimet igyekszem a legrövidebb úton elintézni, és visszamenekülni a lakásba. Épp ezért a teraszajtót már nem is nyitom ki napok óta, hogy ne is lássam mekkora hó van a kertben, mert még Máté kitalálná hogy a jeges szél ellenére menjünk csak ki ép dobjunk össze egy hóemberfélét, de legalább húzzam a szánkón, vagy valami, amihez meg aztán végképp nincsen mostanság affinitásom.

Szerencsére ők minden nap kimennek az oviban az udvarra, úgyhogy nincs teljesen megvonva a tél gyönyörűségeitől, Milán pedig nagyon a kezemre játszik, mert szó szerint visít ha havas lesz bármilyen testrésze is, még akkor is azt ruha borítja, szóval neki azt hiszem nem nagyon hiányzik a hóban fetrengés.

De azért 2 nappal ezelőtt mégiscsak befogtam őket egy kis házimunkára, mert már minden szomszédnak szép csillogóra volt nyalva a kapueleje, csak a miénk előtt magasodott még mindig több centi is a délelőtt hullottból, így ovi után lapátot ragadtunk, és mi is kiglancoltuk a portánkat. Persze csak az után, miután összevesztek hogy ki melyik lapáttal dolgozzon. De amikor megfenyegettem őket, hogy ha nem tudnak megegyezni, akkor senki nem fog lapátolni csak én, (ügyesen tudok ám magam ellen beszélni:))) akkor 2 mp alatt sikerült dönteniük.

Megjegyzem felesleges volt a munka, mert tegnap délelőtt az egész járdán elolvadt minden. Ma pedig újra esik, és már most akkora hó van megint a kapu előtt, hogy csak hólánccal lehet megközelíteni a házat. És még mindig esik. Hahhhhh!!!!

(Rém)álmodtam

Javulunk, de még messze nem vagyunk jól. Tegnap éjjel, miután este 10 magasságában hazadőltem a dokimtól, majd nagy nehezen álom jött a szememre, akkor persze hogy mindenféle butaságot álmodtam össze. Ott kezdődött, hogy egy hatalmas tengerparton voltunk autóval. Ez nem olyan régen még valóság volt, úgyhogy ezen nem lepődöm meg. Azon már kicsit igen, hogy eztán egy legalább 10 éve nem látott osztálytársnőm esküvőjén voltam, aki ráadásul fekete halszálkacsíkos férfi öltönyben kívánt férjhezmenni a legnagyobb természetességgel. Megjegyzem, hogy nem volt azért ennyire extrém akkoriban.

Majd egy svédcsavarral egy kórház portáján találtam magam, ahol a nemrégszületett gyerekem láthatásáért könyörögtem, amit azzal utasítottak el, hogy addig amíg nem mondok egy fiúnevet, addig sajnos nem tehetnek semmit, mert ez a protokoll, hogy kell mondani fiút is meg lányt is, és amíg ez nem történik meg, addig nem is mondják meg, hogy fiú lett-e vagy lány.

Borzasztó volt ott állnom, és neveken gondolkodnom, hogy nehogy valami olyat mondjak, amit később magam is megbánnék, és még arra is emlékszem, hogy konkrét névvel mentem a pulthoz, ami pikkpakk kiszállt a fejemből, mire odaértem, és nem tudtam rá visszaemlékezni, és folyton csak az járt a fejemben, hogy nem akarom hogy Laci legyen!!!!! (Nem tudom miért pont Laci NEEE, nem is ismerek egyetlen Lacit sem, aki miatt esetleg fóbiám lehetne)

A végkifejletet nem tudom, sem azt hogy eszembe jutott-e a megbeszélt név, sem azt hogy fiú volt-e vagy lány.

A nemálom része a dolognak pedig annyi csupán, hogy valamiért kizárólag fiúnevekben gondolkodom/unk, és én csak Misikének hívom, amit Feri persze zsigerből elutasított, és azt mondja, hogy nyugodjak meg, mert Misi az biztos hogy nem lesz.

Hehehe... nem tudja még, hogy jön még kutyára úthenger:))))

A valóságbeli álmaimban pedig egy nyugodt, ágybanfekvős, teaszürcsölős, filmetnézős-belealvós hétvége szerepel. Ezt hívják úgy mifelénk, hogy beteljesületlen álom:)

Egy ovis farsang története a kezdetektől

Nagyjából akkor amikor kiderült és pontosítódott, hogy elutazunk és hogy mikor, akkoriban derült ki az is, hogy 10-én rendezik az oviban a farsangot. Először rögtön megörültem, hogy húúú dejó, addigra pont hazajövünk, és nem kell Máténak lemaradnia erről a jó kis mulatságról, pláne, hogy még bábszínház is volt délelőtt. Aztán később rájöttem, hogy ez mind szép és jó, de így jó esetben 2 napom lesz, hogy összehozzak Máténak valami olyan jelmezt, ami nem túl bonyolult, de mégis ötletes, és kényelmesen hordható egész délelőtt. Na most akik ismernek, vagy csak régóta olvassák már ezt a blogot, azok tudják, hogy hát sem fantáziából, sem kreativitásból nem vagyok túl bőlére eresztve, kézügyességből és varrnitudásból pedig még az alapszintet is alig tudom megugrani. Ezen adottságaimmal pedig totál ellenkezik az a kényszerképzetem, hogy egy igazán jó anyuka saját maga alkotja meg a gyerekének a farsangi jelmezét. Meg egyébként is hiszem azt, hogy ennek a farsangi hejehujának nem a boltokban fellelhető jelmezarzenál felvonultatása kellene hogy legyen a célja, hanem az, hogy tényleg valami egyszerű, könnyen elkészíthető maskarát alkossunk a gyerekekkel együtt.

Kérdeztem is Mátét, hogy vajon ő mi szeretne lenni, mire ő a legtermészetesebb határozottsággal rávágta, hogy Pókember. Tényleg, mintha 24 órában pókember folyna a tévénkből, de nem, el is képedtem, hogy egyáltalán honnan ismeri a szót magát, mert abban biztos voltam, hogy találkozni a pókember semmilyen verziójával nem találkozott.

Aztán hozta az AnnaPeti egyik kötetét, melynek egyik fejezetében az iskolai farsangon szerepel ez a bizonyos pókember, és mutatja nekem, hogy íme tessék, itt a pókember. (Ezúttal is csókoltatom Bartos Erikát!) Mondtam, hogy oké, ez tényleg az, de Te fiam, akkor sem leszel pókember, és itt részemről be is fejeződött a dolog.

Én felvetettem, hogy lehetne Baltazár a Bogyó és Babócából, de ő ezt határozottan leszavazta, majd nagyjából minden egyéb ötletemre, mint szakács, kéményseprő, focista, mind nemet mondott. Még az volt neki a legszimpatikusabb, amikor azt találtam ki hogy akkor öltözzön Apának, és akkor mehet fekete nadrágban meg ingben, és még bajuszt-szakállt is rajzolhatunk neki, de itt sem az ötletet értékelte igazán, hanem azt, hogy akkor mehetne fekete nadrágba oviba.

Most így utólag már vicces, de komoly rémálmaim voltak már az utolsó napokban, mert azt sem akartam, hogy ne menjen, de azt sem hogy csak ő álljon ott a bulin jelmez nélkül.

Aztán mikor hazaértünk, és hullafáradtak voltunk mindannyian, és ellepték a lakát a bőröndből pakolt cuccok, a szennyes, és azt sem tudtam, hogy merre kezdjem a pakolást, akkor már tudtam, hogy bármi mellett is döntünk, nekem se időm, se energiám nincs arra, hogy alapanyagokért futkossak, aztán azokból még valami értékelhetőt is alkossak én magam.

Így aztán félredobtam minden elvemet, (lassan minden elvemet a sutba dobom már így az évek során), és hagytam, hogy Feri meggyőzzön, hogy vegyünk egy nyomorult jelmezt, csak ne kattogjak már ezen folyton.

Aztán az utolsó pillanatban még ez is megoldódott, mert végül mégiscsak kölcsön tudtuk kapni azt a jelmezt, amit úgy volt nem tudnak odaadni, így lett végül happyend a történet vége, és lett Mátéból tűzoltó:)

Persze ő még előző nap is azt mondogatta az óvónéninek hogy ő Pókember lesz, de aztán mikor meglátta és felpróbálta a tűzoltó ruhát, akkor már nagyon boldog volt, és nagyon lelkes.

Képet az előző esti itthoni ruhapróbáról teszek fel, amikor persze Milánnak is be kellett öltöznie, nem maradhatott ki ő sem a buliból. Az oviban is csináltam pár képet, de nem akarok más tollával gyerekével ékeskedni, így azt nem teszem ide be.

A farsang jól sikerült, a gyerekek aranyosak voltak, és nagyon élvezték az egész hercehurcát, hogy szólt a zene, táncoltak, nasiztak, szörpöt ittak, és a bábszínház is nagyon jó volt.

A pókembert viszont még mindig nem felejtettük el... miután sikerült meggyőznöm Mátét, hogy ovisok még nem lehetnek pókemberek a farsangon, mert olyan jelmez csak nagyfiúkra való van, de ha majd iskolás lesz, akkor lehet majd pókember, azóta folyton azt kérdezgeti, hogy mikor lesz már iskolás. Áhhhhh. De komolyan! Még ha ismerné, és tudná mi az a pókember!!!! De nem!!!!

Helyzet

Vidámabb poszttal készültem ám, ami szólt volna múlt pénteki ovisfarsangról, hétvégi elsőszülinapról, meg hogy keresztszülők lettünk, de mire ezt mind véghezvittük, és hazajöttünk, durván elkapott valami kór. Már a kocsiban éreztem hazafelé, hogy kapar a torkom, de akkor még csak arra gondoltam, hogy mégsem kellett volna a kocsiban tartott jégrefagyott kólát szopogatnom, aztán tegnap reggelre elkapott a hasmenés, majd délutánra a hányás, aztán estére ez mind elhagyott és ittmaradt helyette egy brutál hasogató fejfájás orrdugulással, ami miatt szinte egy percet sem tudtam aludni, úgyhogy ma megint fitt leszek. De talán mára már jobb lesz, mert a sós krumpli amit magamba kínlódtam úgy egy fél órája, az még mindig a pocakomban csücsül.

Na ennyit erről.

A kiskorú fiúk szerencsére jól vannak. kopp-kopp-kopp.

A nagykorú ma reggel már panaszkodott.

Bármilyen cudarul is voltam tegnap, ovi után azért elrobogtunk a védőnőhöz, mert 1. indulás előtt éppen jobban éreztem magam, 2. nem akartam már megint az utolsó pillanatban lemondani a randit, jó szokásomhoz híven. Különben is nagyon aktuális volt már a fiúk státuszvizsgálata, meg nekem is illő most már így a 13dik héten egy kiskönyvvel menni a következő vizsgálatra.

A procedúra tovább húzott mint gondoltam, de minden téren minden rendben van, és a fiúk is csak kicsit szedték szét a rendelőt. Máté borzasztóan élvezte a látás és hallásvizsgálatot, és ügyes is volt nagyon. Most már papírunk van róla, hogy rendben van a hallása, ami miatt egy kicsit aggódtam, mivel az előző félévben olyan sokszor volt különféle fülgyulladása.

Hát ennyi amire most képesnek éreztem magamat. Most megyek és gyógyulok!

Hazaút 3-4.nap Piacenza, Trieszt

Valahol ott hagytam abba, hogy közeledtünk az aznapi szállásunk felé, amit már sötétben és jéghidegben értünk el, Piacenzában, de előtte még láttunk egy kicsit a napos tengerpart olasz feléből. Szó szerint csak egy kicsit, mert ott voltak azok a hülye korlátok, amik közlekedés szempontjából hasznosak, de fotózás szempontjából nagyon nem, mert vagy egy korlát lógott mindig bele a kép közepébe, vagy a sűrű rácsozás miatt nem látszik semmi, áhhhh tényleg biciklivel kéne menni, és akkor annyiszor megállni, amennyiszer csak akarok.

Miután elfoglaltuk a szobánkat sebtiben átrongyoltunk a sarkon lévő pizzériába, és betoltunk egy-egy pizzát. Mi mást? A fiúk, főleg Milán pedig föl-alá szaladgált az asztal mellett. Szerencsére még nem voltak sokan, és akik voltak azok  is jó messze ültek tőlünk így talán nem zavartuk őket annyira. De valahogy nem volt szívünk a székhez kötözni Milcsit, mikor egész nap úgy ült az autóban mint a kisangyal.

Másnap, mivel mindenképpen be kellett menni a központba, mert Milánnak pelust kellett venni, meg nyilván egyébként is futottunk volna egy kört, hát bementünk, és jól szétfagyasztottuk magunkat. A városról nem sok mindent lehet elmondani, van neki egy főtere egy városházával meg egy templommal, meg egy másik hasonló. Ha nem lett volna -10 fok, akkor nyilván találtunk volna még érdekes kis utcákat, apró trükköket, de mivel -10 volt, így nem nagyon törődtünk mással, csak hogy megszerezzük a pelust, majd lőttünk pár képet a főtéren, a fiúk kicsit fociztak egy jégdarabbal. Eddigre nagyjából mindannyian jéggé fagytunk, a kezem sebesre fagyott, Milán csigatempóban haladt, úgyhogy tényleg megváltás volt visszaülni az autóba, még akkor is ha tudtuk, hogy jó néhány óráig oda leszünk bezárva, mert én azt mondtam, soha többet ebbe a hidegbe én ki nem teszem a lábamat.

Persze kitettem, mert szólított a szükség, és mert pont hívogatósan csalogatott egy útszéli Meki, ahol be is dobtunk egy kis hamburgert. Szerencsére ekkora már nem volt akkora zima, és az utak is teljesen tiszták-szárazak voltak. Az utunk egyébként a bútorboltok őshazáján vezetett keresztül, a semmi kis falvak-városok mentén sorra mindenféle bútorboltok szegélyezték az utat kilométereken át. Komolyan, egy egész lakótelepet be lehetett volna rendezni a kínálatukból átólcettig.

Nagyjából Velence magasságában már éreztük, hogy eléggé fúj a szél, de hogy mennyire fújt, azt csak Triesztbe érkezve, a parkolóban realizáltuk, amikor megálltunk, és rángatta a szél az autót. Háborgott a tenger, a szél fújta ki a mederből a jeges sós vizet, és még az oszlopok is majdnem vízszintesig hajoltak. Nagyon gáz volt, de aztán tervet kovácsoltunk, hogy hogyan jutunk át a túloldali szállodába, és nekivágtunk. Nekem már nagyjából akkorra lefagyott a fülem/arcom/kezem, mindenem mire kibányásztam a fiúkat a kocsiból. Brrrrr. Visszagondolni sem jó rá. Máténak persze tök kaland volt, pedig jól megparáztattam,  hogy el ne merje engedni a kezemet mert befújja a szél a tengerbe, aminek lett is volna reális esélye, de nem engedte el, és végig viháncolt, hogy "fúj a szééééél!!!!" meg húúú meg haaaa. Máté  nem tudom miért de szereti ezeket az extrém helyzeteket:)

Milán ellenben a bal oldalamon végig üvöltött torkaszakadtából. Neki annyira nem jött be a fejetleszakító szél. Annyira nekem sem. Mindegy, túléltük mindannyian, de egész éjszaka úgy rángatta az ablakot a szél, hogy komolyan megfordult a fejemben hogy mi lesz ha reggelre elviszi az autót. Nem vitte el szerencsére.

És mivel az idő másnap reggelre is éppen csak egy paraszthajszálnyival lett jobb, így úgy döntöttünk, hogy ezúttal nem teszünk kint egyetlen felesleges lépést sem, Triesztben már úgyis voltunk, ebben a remek időben úgysem látnánk most sem többet mint akkor, majd megnézzük a két évvel ezelőtti képet.

Így elindult az utolsó nagy útra, hazafelé. Nem tudtuk, hogy milyenek lesznek az utak, mindenre fel voltunk készülve, de szerencsére nem volt semmi akadály, a pálya járhatóra le volt takarítva, Szlovéniában is, és Magyarországon is. Egyedül Szlovéniában volt egy félórás kis toporgásunk mert egy kamionnak a szemközti sávban kiborult a rakománya, de szerencsére már a mentés végén jártak, így egész olcsón megúsztuk.

Úgy Fehérvár magasságában kezdtek el a fiúk jobban fészkelődni, és érdeklődni hogy mikor érünk már haza. Addigra már nekünk is eléggé elegünk volt már az autóból, így amikor megpillantottuk a város határát, akkor azért nagyon örültünk, hogy mindjárt otthon vagyunk.

Hazaérve a hideg lakásba a fiúk azt sem tudták merre szaladjanak, mihez nyúljanak, teljesen odavoltak, hogy megint itthon vagyunk.

Azóta próbáljuk magunkat utolérni, több-kevesebb sikerrel.Nem unatkozunk itthon sem:)

Ui: És köszönöm PopianyuErikának, ezt a remek képösszerakó programot, vagy mit, mert nála találkoztam ezzel először, és mikor megnéztem, hogy mi is ez, akkor mint látható eléggé rá is kattantam. Köszi:)

Tizenkettő

Mondhatnám, hogy szinte észrevétlenül telt el ez a 12 hét, de ez csak részben lenne igaz. Mert egyrészt valóban úgy elsuhant mellettünk ez a 3 hónap, mint a huzat, és a mindennapok teendői, a fiúk mellett még csak azt sem tudtam számon tartani, hogy épp hol is tartok. Mátéval még minden napot számon tartottam, egyesével számoltam, hogy hány hét hány nap az aznapi, és ólomlábakon haladt az idő az első 12 hétig. Milánnal már kicsit másabb volt, de a hétfordulók azért még nála is eszembe jutottak, noha heti szinten már nem követtem az interneten, hogy hogy is áll a fejlődésben. Most pedig szégyen-gyalázat, de már több hétfordulóról is elfeledkeztem, és gyanítom, ha ma nem lettem volna hivatalos a 12hetes uh-ra, akkor az ehetit is elfelejtettem volna.

Valahogy nem volt még nekem elég idő arra, hogy átállítsam a tudatomat, és ha nem lennék délelőttönként gyakorlatilag mindenre használhatatlan, akkor talán az sem tűnne fel, hogy megint babát várok. De szerencsére a Legkisebb M minden délelőttömet taccsra vágja, így azért ha máskor nem is, de 9-től 12-13-ig minden nap eszembe jut, hogy itt van velünk.

Szóval ma reggel sor került a 12 hetes uh-ra, ahol 3/4-es létszámmal szinte időben meg is jelentünk. A néhány perces vizsgálat alatt kiderült, hogy egy élénken mozgó magzat lakozik odabent, aki épp a fejét fogta, gondolom ő is inkább aludt volna még abban az órában, csakúgy mint én. Elvileg minden rendben van vele, bár a hölgy igen szűken mérte a szavakat felém, mert sokkal fontosabb volt, hogy a kolleganőkkel pletyózzon, és szidják a kismamákat úgy általában. De egy ilyen ziccer engem már egyáltalán nem tud kihozni a sodromból, nyugodtan mondhatom hogy így harmadjára már megedződtem. Gondoltam, feltételeztem, hogy ha bármi baj is lenne, akkor csak szakítana rám is két másodpercet, de mivel ezt nem tette, így besanszoltam, hogy minden oké orrcsont téren is. (Amúgy igen, utána megkérdeztem a dokimat)

Majd végül kaptam egy elmosódott sötétszürke képet egy masszáról, ami talán a feje  és a labacskai láthatóak, de ez nem biztos, a kép minőségéből kiindulva bármi lehet, akár egy ellapított  légy is, úgyhogy ezt most nem tenném be ide.

És most idevésem a száraz adatokat, csak hogy meglegyen:

BPD(koponya haránt átmérője): 23mm

AD1(gerinctől a hasfaliga poci): 20mm

Femur: 7.9 mm

NT(nyakiredő): 1.0mm

OFD(koponya hosszanti átmérője): 26.3mm

AC(pocakkerület):64mm

HC(buksikerület):77.6mm

CRL(ülőmagasság): 70mm

Bms: 64 gramm

Milán hasonló korabeli adataival összevetve egy Milánnál hosszabb, még nála is nagyobb pocakú:), ellenben kisebb buksijú, de ugyanolyan súlyú egyeddel állunk szemben:))))) (és szerintem fiúval, de pszt)

És lassan most már egy kiskönyvre is illene szert tennem... no majd holnap ezen a téren is intézkedem.

Itthon- Hazaút 1-2.nap

Tegnap este épségben és egészségben, fitten és fiatalosan hullafáradtan hazaértünk.

Az úton összességében nézve minden simán ment. Mivel hazafelé nem siettünk annyira mint odafelé, így egy nappal megtoldottuk az utat, így 3 helyett 4 napot ültünk összezárva 1 négyzetméternyi terülten, de egész jól viseltük. A fiúkra újfent nem lehet egy szavam se, néhány nehezebb pillanatot leszámítva tényleg nem volt velük semmi probléma, bár a zajszint néha eléggé megközelítette a a már-már elviselhetetlent, de ez nem a nyafogás miatt volt, hanem azért mert veszettül elkezdtek mondókázni, és kábé ezerszer hallgattuk meg az első ülésen egyhuzamban hogy

- víz-víz tiszta víz, ha nem tiszta vidd vissza, majd a csacsi megissza

- gyerekek gyerekek szeretik a perecet

- lipem-lopom a szőlőt

- eccpecc kimehetsz, holnapután bejöhetsz (Máté féle oviban tanult verzióban- nem idézném)

De legalább elvoltak.

Az első nap szinte eseménytelenül telt, leszámítva az út elejét, amikor autópálya helyett a szép spanyol napsütésben végigautóztunk a tengerparton. Az utat csak az árnyékolta be, hogy én pont ezekben a percekben voltam nagyonrosszul, amin a szerpentines hegyi út sem segített nagyon, de azért jobb másodperceimben lőttem egy-két képet, és néhány még jól is sikerült.

Aztán az út nagy részén tényleg nem történt semmi, néha meg kellett küzdenünk (vagyis Ferinek) az autópálya ticketekkel, mert az egyik automata a kártyát nem fogadta el, a másik a pénzt sem, de aztán mégis, közben pedig fújt a szél mint az őrült. Akkor kicsit izgultam, hogy mi lesz, de visszagondolva vicces volt:) Meg az is, amikor a spanyol-francia határon majdnem elfújt bennünket a szél, amikor megálltunk pihenni.

Az éjszakát egy Marseilles melletti kisfaluban töltöttük, egy enyhén szólva is lepukkant szálláson, ellenben jó drágán, de előtte még tettünk egy tiszteletkört Marseilles-ben, igaz nem önszántunkból, hanem azért mert a mi kijáratunk az autópályáról épp le volt zárva így kanyarogtunk kicsit, de végül minden jó ha vége jó, odaértünk. A szállásunk mellett volt egy Baffalo Grill étterem, ahol nagy örömünkre jól bevacsoráztunk, és eltettük magunkat másnapra.

Reggel nagy meglepetésünkre hó borította az autónkat és úgy általában mindent. Erre még nem számítottunk, de mondtam is Ferinek hogy nincs itt gond, persze hogy havas a táj, ha egyszer egy fél hegynyit felfelé jöttünk, ha lemegyünk majd nem lesz hó. Nem is lett.

Utazás szempontjából nekem ez a nap volt a negatív és a pozitív csúcs is. A negatív azért mert Milánnak valamiért szörnyű hangulata volt, és ezen a napon nyekergett a legtöbbet, plussz rendszerint olyan helyekre dobálta el a nyulát és az össze cumiját, ahol vagy meg sem találtam, vagy nem értem el, úgyhogy még tovább nyűglődött. Kárpótlásul  viszont az utunk a francia tengerparton vezetett, ezúttal nem autópályán, hanem lent a parton, amire már odafelé is nagyon készültünk. És nagyon-nagyon élveztük, és a tenger itt TÉNYLEG azúrkék, és imádtuk, még akkor is, ha Nizzában legalább háromszor mentünk oda-vissza fel-alá mert elvétettük az sávot, ami aztán meglett, és innen már nem nézelődtünk, nem bámészkodtunk, hanem téptünk át a határon, hiszen az olasz oldalon még várt ránk jónéhány óra autózás az aznapi szállásunkig.

Máté autózik

Képzeletben.

A szerepjátékainak kimeríthetetlen tárházában mindig vissza-vissza térő motívum az autózás. Most pedig hogy jó nagy dózist kapott belőle, mármint az igazi autózásból, most minden nap autóval jön sétálni.

Ahogy kilépünk a házból mutatja, hogy hol parkol.

Odamegy, kiveszi a zsebéből a kulcsot. (képzeletbelit) cikk-cikk. (kiriasztózza) Kinyitja az ajtót, beszáll, tenyerébe pötyög a kis ujjával.

Én:- Mit csinálsz?

M:- Beállítottam az újratervezést. (értsd: GPS)

Én:- És mit írtál be?

M:- Hát a boltot, ahová megyünk.

Mi mást. Hülye kérdés volt, tudom.

Megyünk az úton. Ő vezet. Kezét folyamatosan úgy tartja maga előtt, mintha a kormányon lenne. Néha még vált is. Ha olyan az idő, akkor ablaktörlőzik. Ilyenkor menet közben folyamatosan azt hajtogatja hogy "ablaktörlő, ablaktörlő" Ebbe Milán is be szokott csatlakozni. Profin mondja, hogy ablaktörlő:)

Néha megáll, és közli hogy most piros a lámpa, nem tud tovább jönni. Ilyenkor várunk, hogy zöldre váltson a képzeletbeli lámpa.

Menet közben sokszor énekel valamit, legtöbbször valami halandzsaéneket, mert ilyenkor szól a rádió. Ezt csak onnan tudom, hogy amikor egyszer rászóltam, hogy halkabban óbégasson már, mert mégiscsak az utcán vagyunk, akkor közölte, hogy nem ő óbégat, hanem csak hangos a rádió.

Ha nem énekel, akkor pedig folyamatosan fecseg valami számomra vicceset.

pl.

- Most Skodával jövök. Ilyet béreltem. De háááát valami nagyon sztimmel (stimmel) ezzel az autóval. A kereke elég rossz, el kell vinni szerelőbácsihoz. Csak hát nem tudom, hogy dolgozik-e még, mert már elég késő van, nézd már sötétedik.

Vagy másnap:

- Visszaadtam a Skodát, mert nem volt jó.

-És ma milyen autóval vagy?

- BMW-vel.

- És ez jó?

- Igen ez jó! Nézd hogy gyorsul!!!! (és elkezd szaladni)

Megyünk a sétálóutcán. Milán meg szeretné fogni Máté kezét. Csak az ő kezét hajlandó megfogni, az enyémet nem, így mondom Máténak, hogy fogja már meg Milán kezét.

-De hát nem tudom megfogni!!!! Vezetek!!!!

- Naaaaa, fogd már meg légyszives, látod hogy veled szeretne menni!

- Na jó, végülis itt a sétálóutcán tudok egy kézzel is vezetni.

Közeledünk a házunkhoz.

- Remélem lesz parkolóhely!- sóhajtozik

Befordulunk a sarkon, és csak néhány autó áll az utcában:

- Huhhh, szerencsére még időben hazaértünk! Senki nem állt a helyemre.

-Miért hol a helyed?

- Hát ott a piros autó előtt.

És oda is parkol természetesen.

- Várjatok, még igazítok rajta!

És így is tesz. Beparkol, rendszerint háttal áll, kiszáll, és becikkcikkezi az autót. Innentől már gyalog jön:) Mert a lakásba nem lehet autóval felmenni!!!!!

Egymásutániság

Miután 1500szor mondtam el kábé mindkettőnek, hogy vegyék le az utcai nadrágot, majd ugyanennyiszer hogy üljenek asztalhoz ebédelni, majd további 1000szer azt kellett elmondanom, hogy nem kalimpálunk a villára szúrt krumplival mert 1.az étel nem játék, 2. egyáltalán nem olyan vicces, mint azt ők gondolják, 3. el fogom venni előlük az ebédet, és akkor nem lesz mivel kalimpálni, persze nem vettek komolyan, így mérgemben (mert közben folyamatosan rám fröcsögött az a hülye olaj)  tényleg elvettem előlük és besöpörtem őket a szobába, hogy akkor pedig alvás van, punktum. Eleinte hallottam én hogy megy odabent a dzsembori, aztán az egyik szomjas volt, a másiknak pisilnie kellett, aztán a másik is szomjas volt, az egyik meg mesét akart, de őt meg leszereltem, hogy majd ha én is megebédeltem majd csak akkor mesélek. Ezután még jónéhányszor be kellett kiabálnom szólnom a szobába, hogy most már aztán tényleg csend legyen, különben....

Majd hirtelen csend lett. És amikor benéztem akkor ezt láttam:

Persze ilyenkor az összes mérgem és haragom elszáll, mert olyan kis békemanó nyuszifülek:)))

Hárman a parton

Lassan a végéhez közeledik a téli tavaszolásunk, egészen pontosan holnapig tart, és ami a végére már nem is volt igazából tavaszolás, mert itt is hideg lett ám. Persze nem hasonlítható ez a hideg az otthoni zimankóhoz, remek is lesz hazamenni a -20-ba, de azért már igencsak kellett a pulcsi-kabát és még a kesztyű is jól jött volna ma délután, ha azt a múlt héten nem süllyesztem el valamelyik táskánk mélyére.

Szóval lassan búcsúzunk, útra kelünk, és átszeljük megint Európát, ezúttal azért hogy megfagyjunk otthon. És így a végére még az is eszembe jutott, hogy bár a fiúkról csináltam egy halom képet a tengerparton, de én egyiken sem vagyok rajta, mintha én itt sem lettem volna.  Úgyhogy ma mikor sétálni indultunk próbáltam összeterelni a fiúkat egy közös tengerpartos búcsúfotóra. Nehezebb feladat volt ez mint gondoltam, de végül sikerült. Azt viszont nem sikerült kiviteleznünk, hogy egyetlen másodpercig mind a hárman egy irányba nézzünk, és az a kamera legyen. És persze Máté is hozta a szokásos formáját, azaz még véletlenül sem mosolygott, inkább grimaszkodott helyette, de őt így szeretjük:)

Hát valahogy így festünk mi hármasban a parton:

Barcelona 4. befejező rész

A templom után praktikussági okokból a Camp Nou felé vettük az irányt metróval. A fiúk nagyon élvezték a metrózást, a mozgólépcsőzést, már ha volt, itt pont nem, meg úgy általában. De hát tömegközlekedni Pesten is szeretnek, sőt Máté egyenes rajong érte:) És mivel már eléggé ebédidő felé járt, és már máté is egy ideje mondogatta hogy éhes, így besanszoltuk, hogy majd a stadion környékén bizots találunk valami egyszerű de olcsó és jó helyet ahol megtömjük a hasunkat. Találtunk is, és jól is laktunk.

Ekkor még nem tudtuk, hogy az evést későbre kellett volna halasztanunk, mert mire körbekerültük a stadiont hogy megtaláljuk azt a kaput, ahol be lehet jutni, addigra vasárnap lévén már be is zárt, és már az udvarra sem engedtek be minket a rendőrbácsik. Emlékeztem én valami 3 órára, de azt hittem az csak meccsnapokra érvényes, de nem, minden vasárnapra. De hát mi voltunk a balfékek, hogy nem néztük meg előre a nyitvatartást. Igaz, mikor itthon megnéztem, akkor sem volt egészen világos hogy a stadionba szabadon be lehet-e menni, és csak az un. Barca-túráért kell fizetni kemény 19 eurót, vagy a stadionba bemenés a túra része...  a túra egyébként 2-2és fél órás, szóval lehet hogy egybkként sem vállaltuk volna be, de legalább a lehetősége meglett volna hogy mi döntsük el.  Kicsit el voltunk ugyan kenődve, de aztán túltettük magunkat a dolgon, lőttünk pár képet kívülről, és azt mondtuk magunknak, hogy bosszúból majd elmegyünk Madridba és megnézzük a Reál stadionját!!!! Jól kiszúrunk velünk!!!! hehehe:)))

A Camp Nou egyébként a közel 100ezres férőhelyével jelenleg Európa legnagyobb stadionja, az Fc Barcelona múzeum pedig 2010-ben a 2-dik leglátogatottabb múzeum volt a városban a Picasso Múzeum után.

A legrosszabb inkább az volt, hogy Máténak már beígértük, hogy megnézzük hol focizik Messi bácsi, és ő eléggé nehezen emésztette meg a dolgot hogy miért zárt be a stadion. De nagy törtést talán nem okozott neki ez a kudarc. (Pláne hogy később az olimpiai stadonra ráfogtuk, hogy na ez Messi bácsi stadionja)

 

Mire visszaértünk a metróhoz addigra már nem is gondoltunk másra csak a Monjuic hegyre, a következő állomásunkra. A hegyre több módon is fel lehet jutni, mi nem a kikötőből induló  libegőt választottuk, szerintem az ebben az évszakban nem is jár, és rajtam kívül nem tudom ki szállt volna még fel rá a családunkból, hanem a drótkötélpályás siklóval akartunk felmenni, amiből végül busz lett, mert pótlóbuszok jártak helyette. De egyáltalán nem bántuk, a busz végigment a kikötő mentén, és még ha csak így ablakon keresztül is, de láttuk végre napsütésben is. Mily meglepő, sokkal szebb volt, mint előző nap esőben:)

Felérve végre megcsodálhattuk a várost, nem borították be a panorámát ronda fekete felhők.

 

 És még nagy nehezn a fiúkat is sikerült összeterelnünk egy közös képre, pedig nagyon el voltak foglalva a kavics- és falevélgyűjtéssel:)

Innen az Olimpiai stadionhoz mentünk, ahová szabad a bejárás, és még a nyitvatartási időbe is befértünk:) Magát a stadiont még az 1929-es világkiállításra építették, majd itt volna megtartva az 1936-os olimpia, ami aztán a spanyol polgárháború miatt meghiúsult. A 92-es olimpiára készülve a régi homlokzatot teljesen meghagyták, mögé viszont egy modern stadiont építettek.

Nekem nagyon-nagyon tetszett. Talán azért is nagyon mert erre az olimpiára már határozottan emlékszem. Szinte látom magamat a tévé előtt ülve otthon, és szurkoltunk a magyaroknak, Egerszeginek, Darnyinak, a kajakosoknak... 11 aranyat szereztünk akkor, és sok ezüstöt-bronzot, és pontot érő helyezést. (itt van pontosan kik és hogy szerepeltek) A fiúk pedig teljesen megkergültek a hatalmas téről, ahol lehetett ide-oda rohangálni, kurjongatni, nem fértek a bőrükbe:)

 

 

 

 

Miután jól kibámészkodtuk magunkat a fiúk pedig kirohangálták magukat gyalog indultunk lefelé a hegyről. És milyen jó hogy így tettünk, mert így elvitt az utunk a Katalán Nemzeti Múzeum mellett, ami nem csak gyönyörűszép volt a lemenő napsütésben, de a múzeum elejétől remek kilátás nyílt a városra, a Magic Fountain-re, a hosszú lépcsősoron sorban ücsörögtek az emberek, élvezték a látványt és a kellemes napsütést. A jó hangulathoz pedig egy utcazenész szolgáltatta a spanyol zenét.

Nagyon-nagyon szép volt ott fent minden. Még így is, hogy a szökőkutak január lévén nem mentek. hát ha még azok is mentek volna szerintem megint csak sírni tudtam volna a gyönyörűségtől. de az biztos, hogy a fiúkat is rögtön elvarázsolta volna:)

 

 

 

Sötétedett mire leértünk. A napot még egy kis sétával fejeztük be az esti Rambla-n.

 

Nem akartam hazamenni. Nem akartam itthagyni ezt a várost. De mennünk kellett. Az út tervezős részében én még álmodoztam arról, hogy majd sikerül bemennünk néhány múzeumba, de egybe legalább, vagy a Picassoba vagy a Daliba, de ez mint mindig most sem jött össze. Az idő valahogy mindig elrohan velünk/mellettünk. De nem bánkódom, mert sok egyéb mellé ezeket is felírom a listámra, ahová majd nyugdíjas korunkban gyerek nélkül visszajövünk, és megnézzük. Van már egy pár ilyen.

Búcsúzóul még megcsodáltuk Gaudi kivilágított palotáját, a Casa Batlló-t, majd beszippantott minket a mélység, vonatra szálltunk és hazarobogtunk.

 

Barcelona- Sagrada Familia-rengeteg kép

Vasárnap reggel tiszta szép kék égre és napsütésre ébredtünk:)))) Tudtam én, hogy valamikor kárpótolnia kell a sorsnak bennünket a szombatért. 3 dolgot terveztünk a napra, a Sagrada Familia-t, a Camp Nou-t, és a Monjuic hegyet.

Érkezés után rögtön a Sagrada felé vettük az irányt, úgy voltunk vele, hogy ha mégis elmosná az eső a napot, azt azért látnunk kell, úgy nem mehetünk haza, hogy legalább kívülről ne néznénk meg. Egy közepesen hosszú sétával meg is érkeztünk a templom elé, ami valóban hatalmas, és lenyűgöző.

A templomot 1882 óta építik. 1883-ban kapta meg Gaudi a megbízást, és élete hátralévő részét ennek a templomnak szentelte, az építkezésen lakott, ennek élt, fő művének tekintette.

2006-ban ez volt Spanyolország leglátogatottabb látnivalója, megelőzve a madridi Prado-t, és a granadai Alhambrát.

Gaudi 18 tornyot tervezett a templomra, hogy a város bármelyik pontja látható legyen a tetejéről.12-t az apostoloknak, 4-et az evangélistáknak, egyet a Szűzanyának és egy 170 métereset Krisztusnak. Ebből ma 8 áll.

A Passió-homlokzat Jézus keresztútját örökíti meg.

Kívülről is ámulatba ejtő. Monumentális. Hatalmas.

Beálltunk hát a hosszú sor végére, hogy belülről is megcsodálhassuk. Többfajta jegy közül lehet választani, mi a legegyszerűbbet vettük 11 euroért. De van liftes jegy, lehet audiguide-ot is bérelni, és van idegenvezetős túra is. A gyerekeknek 10 éves korig nem kell fizetni a belépésért, de minden extráért már igen.

Belépve a templomba rögtön magával ragad a csoda. Ez tényleg olyan, amihez foghatót én még sosem láttam... a hatalmas oszlopok, az ablakok, a fények, a mennyezet... mind-mind leírhatatlan, varázslatos, ezt tényleg látni kell.

Az egyik kiíráson az volt, hogy az oszlopok az erdő fáit szimbolizálják, az ablakok pedig úgy vannak tervezve-elhelyezve, hogy a fény úgy jusson be a templomba, mint ahogy a fák lombjai között áttör egy sűrű erdőben. És valóban olyan. Ahogy az oszlopok a magasban szerteágaznak tényleg olyanok mint az ég felé nyúló fák.

Többször végigsétáltunk oda-vissza, de nem lehet betelni a látvánnyal.

A Születés Homlokzat az egyedüli, amit még Gaudi épített teljes egészében. Ez most a templom hátuljának tűnik, de  a kész templomnak majd az egyik oldala lesz, mégpedig a keleti, mert Gaudi úgy akarta, hogy a a reggeli napfény minden nap új életet adjon a csodának, a születésnek. A Születés homlokzata a világörökség része.

A teknősök az odafigyelést jelképezik, amivel a munka készült, valamit az éltető vizet, és a teremtést.

A templom majdani főkapuja egyelőre használaton kívül van. 50 nyelven szerepel rajta a "Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma" bibliai idézet, köztük magyarul is. (alsó kép-középtájon)

Az altemplomban van egy kiállítás a munkafolyamatokról, tervekről, és itt van Gaudi sírhelye is, de mivel valami szentmiseszerűség volt lent éppen, legalábbis úgy láttuk fentről hogy nagyon imádkoztak lent az emberek, így oda a fiúkkal már nem mentünk le, pláne hogy Máté már kezdte beadni a kulcsot, és éhes is volt, mert fáradt is, meg úgy minden egyszerre.

Jelen állás szerint a templomot 2026-ra fejez(het)ik be. Addig pedig a darukkal tarkított templomban gyönyörködhetünk, amint a több mint 100 méteres tornyaival Barcelona fölé magasodik.

Több kép kívülről-belülről ITT.