Séták

Ideérkezésünk után kellett néhány nap, mire rá tudtam venni magamat arra, hogy nekivágjunk a fölöttünk lévő hegynek. Milán a hátamra került a halacskás meiteiben, amit először eléggé nehezményezett, de mire kiléptünk az ajtón a tükörben már vígan viháncolt, és tette ezt az út nagy részén, lóbálta a lábait, végül még el is aludt volna szerintem, ha mentünk volna még néhány percet. Máté ragaszkodott ahhoz, hogy motorral jöjjön, semmiképp nem tudtam róla lebeszélni, így jobb a békesség alapon hagytam, had jöjjön azzal. Persze az emelkedő harmadánál már mondogatta, hogy nem bír jönni, de aztán csak jött, becsületére legyen mondva.

A fél órás körsétánk alatt Máté folyamatosan sünit keresett, de nem talált, be kellett érnie két lóval, és néhány báránnyal, ennek ellenére nagyon élvezte.

Egyébként nem tudom, hogy errefelé mennyire divat a hordozás bármilyen formája is, egy nagyobb városban gondolom hasonlóan elterjedt mint nálunk, de itt faluhelyen úgy néztek rám és a hátamrakötött Milánra mint egy űrlakóra, aki véletlenül idecsöppent. De hát itt leszünk még egy darabig, úgyhogy majd megszokják. Addig meg legalább van miről beszélni a faluban : -)

Azóta már több hegyi sétát is tettünk, és hol innen, hol onnan tekintünk le a falura, hol motorral, hol babakocsival, hol ezek nélkül vágunk neki. A kedvencem, amikor a fiúk kézen fogva jönnek : -) Az olyan mosolycsalogató, szívet melengető. (Feltéve ha épp nem a salakos partnak indulnak neki nagy egyetértésben)